Interkultúrális tanulás ... campus mesék
2015. április 16. írta: wootsch

Interkultúrális tanulás ... campus mesék

Kezdetben vala a Jelen, a most, a ma reggel, ez az álmosító délután. Akár a gyermekeknek, nekünk sincsen múltunk, csak jelenünk van. Jövőnk sincsen, amiről beszélhetnénk. Még nem tanultunk. Így aztán nem bújtathatjuk el egyéniségünket el a múltban velünk megtörténtek meséinek kérge mögé, nem hivatkozhatunk arra, amit valamikor megcsináltunk és amit elmulasztottunk, érzelmeinken ejtett múltbeli sebek hegeit nem takarhatjuk ki és nem is rejtegethetjük: múltunk nincsen, ha van is, most még elmondhatatlan. Az számít, amit most csinálunk, az, ahogyan viselkedünk. A múlt időt még csak éppen tanuljuk. Státuszainkról persze be tudunk már számolni, el tudjuk mondani, hogy honnan jöttünk és azt is, hogy egyedülállóak vagyunk-e vagy házasok, le tudjuk írni egy napunk és el tudjuk mondani, hogy mit vásárolunk a szupermarketben, de nem vallhatunk szerelmi csalódásokról, a gyermeknevelés nehézségeiről, a felelősségeinkről és a felelősség-vállalásaink kudarcairól. Példamondatokban mindannyian sportosak és kulturáltak vagyunk, életünk alapvetően napfényes és nyári élet, jól szabályozott, egészséges időrendje van, és látogatni párizsi helyekre járunk, mert könyvünk ehhez jó példákkal szolgál. Egyikünk sem dohányzik így nyelvileg, mert azt még nem tanultuk. Így-úgy, gesztusokkal, körülírásokkal azt már érthetővé tudjuk tenni, hogy mit fogunk csinálni a hétvégén, de azt még nem, hogy milyen terveink vannak a továbbiakban, azért erről inkább nagyokat hallgatunk. A csoport e nyelvi nehézségek miatt sem léphetett még az interkulturális tanulás sugárútjára, még csak kis ösvényeken haladunk e másféle tudás országa felé, de menetelésünket már megkezdtük. Az interkulturális tanulás nem automatikus még egy ilyen sokféle kultúrájú, ennyire multikulturális csoportban sem az, de ennek a kiindulópontja mindenképpen a csoportban, a csoport interakcióiban van. E néhány hét alatt a diákoknak e véletlenszerűen összerakott halmazából egy csoport körvonalai rajzolódnak ki. Mivel a múltbeli érdemeknek és erényeknek itt nincsen jelentősége ezt a vonalak által körülhatárolt mezőt a másoknak megmutatott tulajdonságaink satírozzák sötétebbre. Az órákon való jelenlét és a figyelem vagy az unalom gesztusokkal való kifejezése megmutatja ittlétünk intenzitását. Az, hogy ki mikor és hogyan érkezik az órákra az felvillant valamit a motivációkból. Az otthoni munka komolyságáról nemcsak az vall, hogy ki csinálja meg időre a házi feladatait, hanem az is, ahogyan elleplezi azt, hogy nem csinálta meg. Afféle unalmasan hétköznapi erényeket, mint a szorgalom, a fegyelem, a pontosság, a csoportban való jelenlét szünetekben való intenzív bemutatásával fedjük el. Korábban a szünetekben a csoport alkotórészeire bomlott: a dohányosok a maguk magányos füstjét fújták az épület előtt, a spanyol anyanyelvűek elfoglalták a büfé sarokasztalát és önfeledt csevegésbe merültek spanyolul, a kínai kolléga más csoportokban tanuló honfitársai társaságát kereste. Ez lépésről-lépésre változik. Ha most nézek fel a képernyőről itt a büfében, azt látom, hogy összevegyültünk, kínai barátunk együtt fogyasztja ebédjét a kolumbiai és mexikói kollégákkal, tudok arról is, hogy közös programok szerveződnek órák után és már túl vagyunk a csoport első buliján is, ahol arra való tekintettel vásároltuk a felvágottakat, hogy tudtuk már azt, hogy arab kollégánk is van, aki disznóságokat nem eszik és az italokat is úgy válogattuk össze, hogy senki se maradjon „száraz”. Egymást érzékenyítjük és ez az érzékenyítés egy folyamat, amelynek ideje van és amelynek térre van szüksége. Akaratlan megfigyelésekkel kezdődik talán az egész. Annak az észrevételével, hogy a tanulási utunkon vezetnek minket és, hogy ennek a vezetésnek az érzékelése nagyon is különböző. A korábbi tanulási tapasztalatok eltérőek a tanári tekintély elfogadásáról. Mindenki azt szeretné, hogy „ne vezessék az orránál fogva” és ezért a diákok természetes gyanakvása mindig ott van a levegőben, de nagyon különbözőképpen nyilvánul meg ez. A koreai vagy kínai kollégák számára „minden úgy jó, ahogyan van”. A spanyol ajkúak azok, akik gyakran visszakérdeznek, az ukrán kolléga kommentál, de mindig a szünetben. Egy-egy tanári gesztus tetszhet egyikünknek és zavarba hozhat másikunkat. Egyik tanárunk például szívesen és jókedvűen nevet minden kicsiny tréfán – de egy adott pillanatban arab kollégánk úgy értelmezte ezt, mintha rajta nevetett volna. Erről persze szó sem volt – minden tanárunk gyakorlott, multikulturális csoportokkal való munkában edzett és módszertanilag vértezett -, mégis a szünetben beszélgetnünk kellett erről. A nevetéseink, a vicceink is kultúránkhoz kötöttek. Bámulatos, hogy milyen sokféle humorral képes élni az ember! Mégis, egy ilyen csoportban gyorsan megtaláljuk azt, hogy mi az, amin mindannyian nevetünk. Például azon a helyzeten, amikor egy kollégánk nem találja meg a tollát, amely egyébként előtte fekszik, az asztalon és már mindenki látja, hogy ott van, csak ő nem veszi észre. A helyzetnek ez a komikuma közös és látható, hogy mindannyian egyformán érzékeljük azt, hogy milyen humoros is az, amikor valami olyasmit keresünk, ami egyébként ott van orrunk előtt. Felszabadultan nevet mindenki ezen a helyzeten, ez volt a titka a némafilm-burleszk világsikerének annak idején, Charlie Chaplin, Buster Keaton, Harold Lloyd, de még Oliver Hardy és Stan Laurel poénjain mindenki nevetett a világon anno, pedig mindannyian amerikaiak voltak – talán az interkulturális tanulás szempontjából érdemes lenne egy tekintetet vetni ebbe az irányba is. … A csoport tehát már tud együtt nevetni. Megrendülni, sírni még nem tudunk együtt. Talán nincs is szükségünk arra, hogy erre is kikerekedjék a világunk. Pedig szolidaritásra, együttérzésre mindig szükségünk van. Ez pedig kicsiny csíraként már megbújik abban, ahogyan megmutatjuk annak, aki hiányzott az óráról, hogy hol is tartunk a könyvben, abban, ahogyan tiszteletben tartjuk egymás sokféle és anyanyelve által determinált kiejtését, amelyeken soha sem nevetünk. Valószínűleg az interkulturális tanulás magasabb állapota az, amikor megértjük ismét azt, hogy az elfogadás, az együttérzés, a másokért másokkal együtt való cselekvés olyan emberi erények, amelyek nem állnak meg a nemzeti határokon. Multikulturális csoportom körében írom most ezt a posztot – itt vannak körülöttem, e véletlen összeverődött diák-emberek, akik már a maguk egyéniségének természetes élénkségével társalkodnak egymással.

Azt jut csak az eszembe, hogy amíg így képesek vagyunk szóba állni, beszélgetni egymással, addig olyan nagy baj nincsen. Nem világmodell ez persze, csak egy kicsiny multikulturális mikrokozmosz példája, de átélhetjük, hogy lehetséges. Láthatjuk, hogy meg tudjuk érteni egymást még így is, ezen az egyelőre még töredékesen beszélt nyelven is … mi lesz majd itt akkor, ha jól megtanuljuk a passé composé-t, a future simple-t, a plus-que-parfait-t és majd csoportként kommunikálunk másokkal? Inkább csak azt mondanám, hogy fel kellene végre figyelnünk arra, hogy a globális világban az interkulturalitásban való jártasság nem privilégium, hanem mindenkinek szükséges készség és képesség. Az, hogy ezt hogyan sajátítjuk el, egy nagyon nagy kérdés korunkban. Az, hogy ehhez olyan tanuló csoportra van szükség, amely a tanulást serkentő környezetként fogadja be a tanulási utunkat, tanulási ritmusunkat, az egészen biztosnak látszik. Az, hogy mire képes az iskola az interkulturalitás tanításában, nos ez az egyik legnagyobb kihívás manapság.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr977373042

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.