A magyar társadalom átaludta az újabb kori népvándorlás elmúlt két évtizedét és most meglepetésként éri az, hogy e vándorlás emberhullámai elérték a határait. Távoli, közömbös szemlélői voltunk eddig a(z) (e)migránsok áramlásának és a menekültek kétségbeesett kísérleteinek és most mindez elért minket is. Kormányunk úgy siet előre a menekültek ügyeinek tematizálásával, mintha két hét alatt be kívánnák hozni a tétlen szemlélődéssel elvesztegetett éveket. A kormányunk nem szakértő módon kommunikál e témakörben. Szakértő nézőpontot nem fedezhetünk fel ebben a kommunikációban és a kormányzati kommunikáció arcai az utca emberének szövegkörnyezetből kiragadott, kocsmai színvonalú megszólalásait erősítik fel a médiában. Kormányunk ezt a témát is úgy kezeli, mint a rezsicsökkentést. Kormányunk permanens kampányt folytat és a bőségesen áradó szöveg- és képfolyam elfedi azt, hogy hogyan is kormányoz. A kampány-technika kétszer már bevált, a Fidesz jelentős fölénnyel nyerte meg az elmúlt két parlamenti választást és talán ezért van az, hogy nem változtat a módszereken: a kormányunk ha kell, ha nem, kampányol, mint egy árleszállítást népszerűsítő bevásárlóközpont. Ha most felidézzük azt, hogy a menekültek ügyében mi is történt az elmúlt hetekben, előttünk áll egy olyan forgatókönyv, amely, ha megvalósul, a cinizmusába belesápadnánk. Most már tudjuk, hogy a forgatókönyv megvalósult, most már tényleg belesápadhatunk abba, ahogyan a kormányunk bánik egy nagyon bonyolult, az élet sok területére kiterjedő és mindannyiunkat érintő kérdéssel. Az egész a „téma bedobásával”, tesztelésével kezdődött. Miközben Franciaország a Charlie Hebdo szerkesztőségében legyilkoltakat gyászolta, és kiált a sajtószabadság és a köztársaság alapértékei mellett, addig a mi miniszterelnökünk „terrorista menekülteket” emlegetett párizsi üzenetében. Még fel sem ocsúdhattunk ebből a képtelen gondolatmenetből, amikor bedobta a halálbüntetés kérdéskörét és meglepődve láthattuk, hogy a kormány és a párt erős emberei hogyan sorakoznak fel körülötte, hogyan vallanak színt – nem túl felemelő érzés az, hogy kormányunkban vannak olyan miniszterek, akik pártolják a halálbüntetést és ezek a miniszterek azok, akik mindenféle kirekesztő kerítésekről döntenek. De ne siessünk ennyire előre, hiszen az európai ellenállást látván miniszterelnökünk óvatosan lehátrált a halálbüntetés hazánkban történő bevezetésének ingoványáról, de nem hagyott időt arra, hogy tovább emésszük ezt az epizódot, hiszen megérkezett a „nemzeti konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról”, amelyhez kapcsolódó kampány nem hagyott lélegzetvételnyi, gondolkodásnyi időt sem. Most ott tartunk, hogy a kérdőíveket minden választásra jogosult magyar állampolgár megkapta. Ki így, ki úgy reagált erre. Mivel a kérdőív visszaküldésére határidőt a kormány nem szabott, nem tudjuk, hogy mikor és hogyan történik meg a visszaküldött kérdőívek értékelése és az eredmények közzététele, de közben egy sok vitát kiváltó óriásplakát-kampányt is indított a kormány … a kérdőív és a plakát-kampány megosztó, vitákat kiváltó akciók voltak, a viták csatornázatlanul, irányba terelő meder nélkül kezdődtek el és borítékolhatjuk, hogy e viták lefolytathatatlanok is maradnak. Mindezt azonban azonnal okafogyottá is tette a múlt heti bejelentés, hogy a kormány kerítést kíván emelni a magyar-szerb határon, amely újabb vitákat, indulatokat indukált. Bármit is gondoltak volna az emberek a megküldött kérdőívről és bármit is cselekedtek a kérdőívvel mindezt lemosta ez a bejelentés, meg nem történtté, a költségeit kidobott pénzzé varázsolta. Következményekkel azonban. Bebizonyította, hogy a kormány nem gondolja komolyan azt, hogy konzultációkat indít, a kormányunk nem kíváncsi a véleményünkre és, hogy a kormány ezzel rossz viccet űz a demokráciánkból. Azt majd alkotmányjogászok eldöntik, hogy van-e a kormánynak arra felhatalmazása, hogy a Parlament előzetes tájékoztatása nélkül ilyen horderejű döntést hozzon és azt is majd csak megvizsgálja valaki egyszer, hogy a közpénzekkel való felelős gazdálkodás követelményeinek megfelelnek-e a kormány e tárgykörben hozott döntései, pénzköltései. Az is határeset, hogy kiderült, a kerítés felhúzásáról szóló döntést a kormány az elvárható előzetes egyeztetések nélkül, saját hatáskörben hozta meg. A szerb kormányfő indulatos nyilatkozata, az Európa Tanács ombudsman-jának állásfoglalása, az Európai Bizottság értetlenkedése ezt igazolják. Vajon egy ilyen horderejű döntés meghozatalakor nem alkotmányos kötelezettség az, hogy körültekintően járjunk el? „Nemo est plus iuris ...” - kormányunk vékony kötélen egyensúlyoz az alkotmányosság és a törvénytelenség mezsgyéje között. Ez azonban legyen az alkotmányjogi szakértők dolga és talán ideje lenne annak, hogy kormányunk ilyetén működését meg is vizsgálják itthon is és ne utalják a nemzetközi szervezetek hatáskörébe e vizsgálat lefolytatását, amelyek sok esetben éppen azért végezték el ezt a feladatot, mert azt mi nem tettük meg. A történetnek azonban nincsen vége itt. Sőt, újabb és újabb történetek kezdődnek most. A nagy dirrel-dúrral meghirdetett nemzeti konzultáció semmibevétele az állampolgárok végigpofozása és ez még azoknak is sérelmes, akik a kormány tendenciózus kérdéseire a kormány által elvárt választ adták volna. Akkor is az, ha ezt nem így gondolják most. A morális következmények beláthatatlanok és ezek mindannyiunkat érintenek. A kerítésről szóló bejelentést a „Dublin III” egyezmény felmondása? felfüggesztése? követte néhány nap múlva és most áll a nemzetközi bál … A sajtóban hullámverések, hír-cunami, az elektronikus média gyors reagálású felület-töltői állásokat foglalnak most. A kormányközeli közszolgálati média beszállt a kormány-kampányba, menekült-ellenes, sztereotípia-gyártó üzemmódban vannak, a portálokon a vonatkozó hírekre rácsatlakozó kommentelők száma megugrott, troll-hadoszlopok gyülekeznek, szarkasztikus viccek, keserű tréfák, viccesnek szánt szerveződések, kritikai attitűdök, szótlan és sápadt parlamenti ellenzék, súlytalan politikai ellenállás, hírözönben kába polgárok. Az Orbán-kormány addig-addig dörzsölgette a Populizmus Csodalámpáját, hogy a Dzsin, a Populizmus Szelleme kiszabadult és most ködként gomolyogva körülöttünk, behatol a beszélgetéseinkbe is és a vitáinkat demagógiák összecsapásává varázsolja és jókat röhög markába.

A nap süt odakint. 2015-ös évet írunk a naptárban és két napja már, hogy megint rövidülnek a napok. Szent-Iván Éjjelén is gyülekeztek a menekültek Szabadka körül, afgán, szíriai, kurd, nigériai, afgán és ki tudja még honnan idekeveredett emberek, akik sorsa ebben a szó-cunamiban csak keveseket érdekel. A menekült ember az, aki alig alig van jelen a kormány által tematizált vitákban. A menekült ember az a számukra csak egy statisztikai adat, ennyi ma, tegnap ma amennyi, akik át akarták lépni a határunkat. A Fidesz életre hívott egy régóta utált ember-típust, az aparátcsikot és ezek az aparátcsikok össze-vissza beszélnek most, tetszés szerint ide-oda csúsztatva kategóriákat, megbélyegezve ártatlanokat, címkézve besorolhatatlanul egyedi életsorsokat. Egyszer beszélnek „gazdasági menekültekről” (?), aztán beszélnek „terroristákról” és „biztonsági kockázatokról”, aztán azt mondják, hogy „a multikulturális társadalomnak vége van” (sic!) és azt is mondják, hogy „Magyarország a magyarok országa” (?) - és ezt egy aparátcsik következmények nélkül megteheti. A statisztikai adatok önkényes kezelése, az egyszer ennyi másszor annyi, a problémák megoldásának kihárítása a „zejrópai únióra” (miközben a menekültekkel való bánásmódot az ún. ENSZ Genfi Egyezménye szabályozza) és más európai országok (Németország, Ausztria) megvádolása azzal, hogy „vissza akarják küldeni a menekülteket hozzánk és hogy százával érkeznek majd charter gépek menekültekkel” ez mind szerepel az aparátcsikok megszólalásaiban. No meg az is, hogy a „menekültek félelmet keltenek”, hogy „zavarják a becsületes magyar állampolgárok életét”, hogy „fenyegetően körbeállják a villamoson a gyermekeinket” (és ezek ráadásul feketék) – hát így vagyunk az aparátcsikokkal. Ha egy rendszer megszilárdul, megszilárdul az aparátcsik pozíciója is, ha az aparátcsik válik egy rendszer meghatározó arcává, akkor a rendszer már önmagában sem bízik, mert az aparátcsikok fennmaradásának más aparátcsikok sakkban tartása az alapvető feltétele. A menekültekkel kapcsolatos kormányzati kavarásban most igazán szembetűnő az, hogy a kiépült rendszer aparátcsikok rendszere, akik mindenféle gátlás és ellenvetés nélkül képesek kiszolgálni a legvadabb és legveszélyesebb ötleteket. Kormányzati oldalon csak aparátcsikok szólaltak meg eddig az ügyben. Nem hallottuk a belügyminisztert és nem hallottuk a debreceni menekült-befogadó állomás dolgozóit. Nem hallhattunk rendőröket, akik a mórahalmi rekettyésben kergetőznek a menekültekkel és nem hallhattuk azoknak a szociális munkásoknak a megszólalásait sem, akik a menekültekkel foglalkoznak. De nem hallhattunk orvosokat, akiknek az a dolguk, hogy elvégezzék a menekültek egészségügyi vizsgálatát és nem hallhattunk olyan nyelvtanárokat sem, aki arra a néhány szükséges magyar szóra tanítják meg a menekülteket. Helyettük az aparátcsikok központilag esetlegesen koordinált mondókáját hallgathatjuk, de mindig. Egyébként pedig a politikai földrajzot is illene lenne megtanulnunk végre. Az aparátcsikok álltak-e már a térkép előtt és lerajzolták-e az afgán vagy a szíriai menekültek útját, az utat, amely a szerb-magyar határig elvezetett? A kerítésről ötletelők végiggondolták-e azt, hogy a Pannon-alföldbe vágnak egy soha be nem gyógyuló sebet? No meg arról egyetlen szó sem esik, hogy az elmúlt években – a menekültek növekvő számát látva – növelte-e a befogadó-állomások kapacitását a kormány, hogy vezényelt-e több erőt a határokra az illegális beáramlás kivédésére és, hogy ellátták-e ezeket az erőket a megfelelő eszközökkel, arról sem beszélnek az aparátcsikok, hogy mit tett a nemzetközi szervezetekben Magyarország és képviseletében az a sok karrier-diplomata, hogy segítséget kapjunk a probléma megoldására és arról sem, hogy milyen egyéb kezdeményezésekkel állt elő a magyar fél a nemzetközi párbeszédekben. Semmit sem tudunk arról, hogy van-e a kormánynak integrációs stratégiája. Stratégiának az azért kevés, hogy „ha Magyarországra jössz, be kell tartanod a törvényeinket” - ja, van itt valaki, aki megmondja nekik, hogy mely törvényekről van itten szó? Az aparátcsik csak riogat, félelmet kelt, előítéletesen nyilatkozik, tényekkel önkényeskedik és tojik az összefüggésekre.

Lehangoló híreket olvasok otthonról most megint tehát. Ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, a Rajna túloldalán lévő DownTown Caféban ülvén, látom, hogy egy idős ázsiai úr lép oda a szomszéd asztalnál üldögélő német úriemberhez. Ázsiai arcvonások, francia beszéd, lehet kínai, vietnami, nem tudom. Arra kéri meg most a német urat, hogy húzza le a cippzárját a kabátján, mert ez ő nem tudja megtenni, hiszen az egyik kezében a botja van, a másik keze pedig remeg, korai Parkinson-kórállapotban. A német úr angyali türelemmel lehúzza cippzárat, a kínai?, vietnami? Úr megköszöni, „Merci monsieur”, „De rien” mondja most a német úr, belekortyol a Fürstenberg („einens besten biere der Welt”) sörébe. A nap süt odakint Kehlben. „A multikulturális társadalomnak végen van” - mondta a minap néhány magyar kereszténydemokrata politikus. Forgatom a fejem itten, Németország és Franciaország határán, hogy hol és hogyan is ért véget a multikulturális társadalom. Franciaországban hat millió olyan ember él, akinek „migrációs háttere” van, ahogyan itt mondják, Németországban pedig nyolc millió körüli ez a szám. A francia rendőrök 15%-a arab származású és muszlim, a hadseregben pedig ez az arány 27%. A Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett merénylet során három rendőr vesztette az életét, egyikük arab, a másikuk antillai fekete rendőrnő volt. A multikulturális társadalomnak nincsen vége, mert a társadalom nem lóverseny, amely elkezdődik és egyszer csak véget ér. A társadalmi változások természetét nem lehet „tétre-helyre-befutóra” képlettel leírni. A menekültek áramlását nincsen fal, amely megállítaná. A „jobb élet reménye” messzire ellátszó szivárvány, amely felé mindig törekszik az ember, aki vágyakkal és az emberi életbe vetett hit reményeivel rendelkezik és a menekültek számára Európa biztonságos, reményt adó Föld, amely felé úttalan utakon, egyenruhások elől bujkálva, éhezve-fázva, országokon, földrészeken, hegyeken, völgyeken, tengereken át törekednek. De ezek olyan történetek, amelyek elmondásához sokszor nincsenek szavaink, magyarul.