"Fordulj kedves lovam ..." Menekültek napszentület felé
2015. június 30. írta: wootsch

"Fordulj kedves lovam ..." Menekültek napszentület felé

Fordulj kedves lovam ...” beh régen is volt, amikor először hallottam ezt a népdalt, a Muzsikástól, a Kassák Klubban vagy az FMH-ban, már nem emlékszem. A népdalban mindig a nép tapasztalásai szólalnak meg örök érvénnyel. „Fordulj kedves lovam napszentület felé, úgyse jövünk többet soha vissza felé ...” szólt ez a dal, Bujdosó dalnak énekelte anno Sebestyén Márta és kísérte a dalt a Muzsikás, Sipos Misi hegedűjéből fájdalmas, keserves dallam áradt szét … és most már tudom, hogy ez a dal egy emigráns-dal volt. „Idegen városban idegen emberek, szólanék hozzájuk, de ők nem értenek és ezen az én szívem de nagyon kesereg ...” effélék vannak ebben a dalban. Tapasztalat, emigráns-sors, az édes szülőföld elvesztése miatti bánat. Napszentület felé fordult a emigránsok tekintete már akkor is. Ez a dal is csak azt bizonyítja, hogy lenne elég tapasztalata a magyar társadalomnak is az emigráns-létről, ha tudomásul venné a múltját. E tapasztalatok mozgósítása sokat segíthetne most abban, hogy a társadalom feldolgozza és ne traumaként élje meg azt az élményt, hogy a migránsok tömegei jelentek meg az országhatárokon és az országban. E tapasztalatok kellő legitimációs erőt adnának a kormánynak ahhoz, hogy megerősítse a menekültügyi rendszert, hogy bőséges támogatásban részesítse azokat a civil szervezeteket, amelyek fáradhatatlan munkát végeznek a menekültekkel kapcsolatos ügyekben, hogy kiképezze és megfelelő eszközökkel lássa el azokat a rendőröket, akikre a határőrizet feladatai hárulnak, és azokat a köztisztviselőket, akik a menekültek hivatalos dolgait intézni hivatottak, hogy itt tartózkodásuk és a befogadásukhoz szükséges eljárások lefolytatásának idejére emberséges körülmények között élhessenek és ahhoz is, hogy azok számára, akiket az ország majd az eljárások után befogad, minden segítséget megadhassunk a sikeres beilleszkedéshez. Mert jobb egy olyan országban élni, ahol a polgárok azt érzik, hogy a kormányuk mindent megtesz egy olyan fenntartható társadalomért, amelyben helye van minden jóakaratú embernek, mint egy olyan társadalomban, amelyben a kormány a hivatalos propaganda szintjére emeli az elutasítást. A kormányunk egyelőre leépít, kitagad, fallal rekeszt el és hadat visel a civil szervezetek ellen.

A magyar társadalomnak pedig lehetne elég tapasztalata arról, hogy mit is jelent az emigráns lét, csak valahogy nem veszünk erről tudomást. Mi egy kerítés másik oldaláról és azt hisszük, hogy a kerítés „jó” oldalán állva szemléljük a dolgokat, pedig ez kerítés mindkét oldalra kirekeszt, nemcsak innen, de amonnan is utat áll. Ha ebben a menekültekkel kapcsolatos hangzavarban egy-egy pillantást vetünk a népi internet felületeire, azt láthatjuk, hogy a kerítésünk már áll, szilárdan bebetonozva ott van. Előítéletekből, olcsó sztereotípiákból, tudatlanságból és ebből fakadó indulatokból áll már ez a kerítés és a kormányzó párt aparátcsikjainak a kórusa minden egyes napon tovább építi ezt. Legutóbb a bicskei polgármester tett egyenlőségjelet a bűnözők és a menekültek, mint potenciális bűnözők kategóriái közé. Azokat, akik a menekülteket potenciális bűnözőknek és terroristáknak látják és láttatják egyáltalán nem zavarják azok a tények, hogy a legutóbbi években Magyarországot alaposan felkavaró gyilkossági ügyek elkövetői mind-mind magyarnak született állampolgárok voltak. Ők öltek lesből romákat, ők késeltek trafikost, irtottak családot Balmazújvárosban, ezek a magyar emberek. Ez elmúlt húsz év alatt egyetlen egy olyan esetre sem emlékezem, amelyben menekültek, migránsok követtek volna el efféle szörnyűséget (leszámítva néhány kínai vagy arab „üzletemberek” közötti véres véget ért vitát). A migránsok nagy többsége a jobb, nyugodtabb, kiszámíthatóbb emberi élet reményében vállalja ezt a sorsot, a házukból-országukból elüldözöttek és elvándorlók számára az a kék lobogó a tizenkét csillagával a lehetőségek üzenetét lobogja … boldogulni akar, nem bűnöző. Még mielőtt azt mondanák, hogy túlságosan is elragadott a hév, hadd idézzek fel itt egy-két történetet.

Talán emlékeznek még arra, hogy a XIX. század közepén egy jelentős európai népvándorlás részesei voltak a kortársak. Közép-Európában elzúgtak a forradalmak és kihamvadt a lángjuk, megtorlás járt a nyomában, jelentős népesség mozdult meg, menekült el Magyarországról is. Sok ezren, köztük a legismertebb: Kossuth Lajos. Kossuth is menekült volt, politikai menekült. Ennek volt „hírértéke” akkoriban Európában, sőt a tengerentúlon is. Ezért is történhetett meg az, hogy egy hajót Kossuthról neveztek el. Ez a hajó egy ún. 'packet boat' volt, három árbocos, barkentin típusú vitorlás, Liverpool és New York között hajózott, emigránsokat szállított az „Ígéret Földjére”, Amerikába. Terry Coleman: Going to America (Pantheon Book, New York, 1972.) című könyvében van egy illusztráció (192-193. oldal között), egy ügyetlen kézzel megrajzolt képecske, egy emigráns rajzolhatta, neve már feledésbe merült, de a kép jól megragadja a hajó kikötése után pillanatokat. A hajó már kikötött, oldalán jól kivehető a neve: Kossuth, a rámpán és a rakparton nagy a nyüzsgés. Ott ládákat cipelnek, amott egy a hajóról éppen leszállt leányzó zokog, mert megtudta épp, hogy rokonai, akikhez érkezett, közben elhaláloztak. Amott egy vidámabb pár: a néhány évvel korábban érkezett és jól öltözöttnek mondható férj üdvözli most érkezett feleségét, családegyesítés zajlik a beváltott ígéretek földjén. A kép sarkában tanácstalan utasok nézelődnek az idegen városban, az idegen emberek között, nagy lépés megtételére készülnek most. Amott pedig egy zsebtolvaj használja ki ezt a kikötői zűrzavart és éppen elemeli egy cilinderes, hatósági közegnek látszó úrnak a pénztárcáját. A kép mozgalmas, eleven, szinte hallani a kötelek nyikorgását, a rakpart falához ütődő Kossuth bordázatának a nyikorgását, a bábeli nyelvi zűrzavart, a hordárok kiáltozásait. 1851-ben készült a rajz, abban az évben, amikor Kossuth maga is New Yorkban tartózkodott és tiszteletére innen nem messze, a South Street-en fogadást is rendeztek, amelyen több, mint ezer ember hallgatta meg beszédét a magyar szabadságról. Ezekben az években, 1849-1852 között a becslések szerint mintegy 2 és fél millió emigráns érkezett Amerikába, többségükben írek és angol alattvalók voltak, Írország lakosainak többségét elkergette a „Nagy Éhség” (Great Famine), hogy az angolok mi elől vándoroltak el, ők tudják csak. És ekkor érkezett a magyarok első hulláma is, egy kicsivel több, mint tíz esztendő múlva még Magyar Légiót is szerveztek, az északi hadseregben harcoltak a polgárháborúban és tetteiket számon tartják Amerikában.

Aztán az 1880-as évek és az első világháború kitörése közötti időszakban 26 millió európai vállalta a hosszú utazás kockázatait. Az aparátcsikok ma „gazdasági menekültnek” hívnák őket és ez a sok millió emigráns Amerika, napszentület felé vette az irányt. Egyébiránt boldog békeidők voltak akkoriban errefelé, az Osztrák-Magyar Monarchia konszolidálódott, „korábban soha nem látott fejlődés volt látható”, dübörgött a gazdaság és duzzadt és növekedett és mégis, ennek ellenére a 26 millió európai emigráns között milliószámra voltak a prosperáló monarchia polgáraiból. A történelmi Magyarország területéről legalább másfél millió ember emigrált. Mentek bizony a székely Ábel kollégái, az alföldi parasztok, a rutén favágók, a galíciai zsidók, a felvidéki bányászok (és mérnökeik), akkoriban már gőzhajók szállították az utasokat Hamburgból, Liverpoolból, Fiuméból, Marszíliából (ahogyan Marseille-t mondták mifelénk) és Cherbourgból és a gőzhajó füstös fedélzetén a magyar szó olasz, német, angol, görög, svéd és még ki tudja, hogy mennyi más nyelvvel keveredett el. Multikulturális egy utazás lehetett … Ki tudja, hogy hány magyar dülöngélhetett ott a fedélzeten együtt a Corleone családdal. … Kitántorgott másfél millió emberünk, de ezzel még nem értek véget az emigráns tapasztalataink. Egy jellegzetesen magyar emigráns-tapasztalat következett ezután. Az első világháború után elcsatolt területekről elmenekült magyarok története sem egy sikertörténet. Az erdélyi és felvidéki tanítók és kistisztviselők vagonlakó élete a budapesti pályaudvarok holtvágányain, a beilleszkedési nehézségeik, az irredenta jelszavak alatti valóság, amelyben feladat- és cél nélkül bolyongtak idegenként egy magyarul beszélő városban. Márai országában. Márai is menekült volt, Kassáról menekült el a család és aztán Ő is elmenekült a kommunista uralom elől, a szabadság reményében ment el, börtönuralmat érzett érzékeny jelzőrendszere és bezárta magát a magyar nyelv és a kultúra börtönében Olaszországban, Amerikában, napszentület felé … Ne gondoljuk azt, hogy az 1956-os forradalom után minden menekült a barikádokon harcoló forradalmár lett volna. A többségük bizony a lódenkabát, az üres bolt, a sorbaállás, a kiporciózott élet elől menekült, a szürke ötven árnyalata helyett a lehetséges színeket választották. Napszentület felé indultak ők is, át a magyar-osztrák határon, gyermekekkel a karjukon, batyukba kötött motyókkal, a családi ékszerekkel, és a családi fényképekkel és szívükben a feladott otthon képeivel. Az 56-os magyar emigráció többségét is nyugodtan hívhatnánk gazdasági menekültnek, vagy, ha politikai menekültnek hívjuk őket, látnunk kell, hogy milyen vékony és milyen esetleges e nyelvi megkülönböztetés. A magyar menekültek áradásának „köszönhető”, hogy az ENSZ felülvizsgálta az addig működő menekültügyi rendszerét. A Menekültügyi Főbiztosság (UNCHR) történetének jelentős mérföldköve a magyar menekültekkel kapcsolatos bánásmód története. Itt történt meg először az, hogy az ENSZ kvótákat alkudott ki a különböző kormányoktól és így diszponálta a magyar menekülteket Kanadába, az Egyesült Államokba, Ausztráliába, Franciaországba, Angliába. Odautazásukat megszervezte, befogadásukra az országok felkészültek voltak.

Vannak tehát történeteink, családi tapasztalataink a magyar migrációról. Különböző korokban, különböző indíttatásokból, de sok magyar kelt útra, „napszentület felé”, hogy soha se jöjjön visszafelé – emlékezzünk rájuk és gondoljunk csak a Kossuth vitorlásra, ahogyan kiköt a South Street-en, a Rutger's Slip-nek nevezett mólónál, ahogyan lecsapódik a rámpa és ahogyan a hosszú tengeri utazástól még bizonytalan léptű migránsok leballagnak, hogy megtegyék az első lépéseket az ígéret földjén, hogy az idegen városban, az idegen emberek között próbálják meg azt, hogy élhetnek emberként. Azokon a régi fényképeken néha feltűnik egy-egy magyar emigráns tekintete, ahogyan partot ért és körülnéz – vajon különbözik-e ez a tekintet azok pillantásától, akik körülnéznek ott a Mórahalom, Ásotthalom, Bordány körüli tájon? A menekültek tekintete is éppen olyan örök, mint a népdal.

 copy_1_of_beolvasott_20150630.jpg

A Kossuth vitorlás megérkezik New York-ba, 1851-ben ... (Illusztráció Terry Colman: Going to America c. könyvéből (Pantheon Books, 1972)

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr137586320

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.