Az én koldusom, a te koldusod, a mi koldusaink ... szociális birtokos szerkezet
2015. július 08. írta: wootsch

Az én koldusom, a te koldusod, a mi koldusaink ... szociális birtokos szerkezet

A koldulásnak, a kéregetésnek emberi történetei vannak, ezekből írják fáradhatatlanul a történelmét a névtelen szerzők. Amióta csak világ az ismert világ, mindig mindenütt találkoztunk koldusokkal. A „koldulás kultúrtörténetében” bizonyára van egy fejezet arról is, hogy a koldulás alapvetően városi műfaj, ha pedig így van, akkor egészen biztos, hogy egyidős a városainkkal. A korai keresztény világban például, ha felépült a templom, mint a város főterének ékessége, a mise után kitóduló híveket koldusok könyörgése fogadta. A koldusok foglalták el a bejáratok-kijáratok előtti tereket, reszkető kezüket előre nyújtva, könyörgéseiket imák monotonságával mormolva nyomultak előre, bízva abban, hogy a templomból kicsap a Jóság gőze, amelyben az imént megfürödtek a hívek és a könyörületesség tanításával szívükben csak adnak nekik valami alamizsnát. A templomok körül koldulók, az adományokért könyörgők rongyosak, piszkosak, leromlottak voltak, üszkösödő sebeiket kitakarták, a földön vonszolták magukat a lehetséges adományozók felé, az idősebb Brughel képei megmutatják, hogyan.

Jártomban-keltemben fel kellett figyelnem arra, hogy koldusaink, ebben az Új világban már jobbára a fogyasztás templomai körül kéregetnek. A mi koldusaink például itt, Strasbourgban, a szupermarketek körül mindig megtalálhatóak. A mi koldusaink hozzátartoznak a boltjainkhoz, úgy, mint a tejes pult a szupermarkethez vagy a pékséghez a croissant. Igaz, van egy koldusunk a posta ajtajánál is. Nagyon udvarias, tisztességesen felöltözött ember, mindig köszön, 'bonjour madame, bonjour monsieur', pénzt soha nem kér, de tartja a sapkáját, amelyben néhány eurocent csörren, amikor kinyitja előttünk az ajtót. A másik sarkon, a Tabac – a helyi dohánybolt - előtt, kis összehajtható műanyag széken üldögél másik koldusunk, ő minden elhaladó járókelőt üdvözöl, akik egyébként megfigyeléseim szerint csak ritkán viszonozzák a köszönését és azt is látom, hogy ott ritkán adakoznak. Egy hétköznapi köszönésért nem jár a fillér, ha „ingyen” is beszerezheti az ember errefelé. A Tabac egyébként talán nem a legjobb választás az életviteli kéregetéshez, mert cigarettát itt ritkán vásárolnak az emberek, cigarettát a Rajna német oldalán vásárolnak a franciák kartonszámra, a Tabac-ban az újságok sem fogynak már úgy, mint régen, a digitális kor alaposan leverte a példányszámok egykor hetyke kalapját, úgyhogy koldusunk talán csak évtizedes megszokásból ül ezen a helyen. Ül, előre köszön mindenkinek, előtte egy kis papírdobozban néhány centecske, jelölvén a tárgy funkcióját. Az itteni koldusoknak megfigyeléseim szerint kasztjai, elitje és alja, társadalmuknak hierarchiája van. E koldus-társadalom csúcsán a boltokhoz, azaz a szupermarketekhez hozzátartozó koldusok helye intézményesedett. Ők a helyük állandósága miatt kiszámíthatóbb jövedelemhez jutnak, mint magányos, e helyekről kirekesztett társaik. A bolt természetbeni adományaiból is biztosan részesülnek és sokan a boltban vásárolt termékekkel nyugtatják lelkiismeretüket. A bolt előtt kéregetők mellett általában nagy bevásárlószatyrok terpeszkednek, sőt egyikük-másikuknak kerekeken guruló alkalmatosságuk is van, amelybe gyűjthetik az adományokat. Nem ritkán látni, hogy nincsenek egyedül, nagyobb boltok előtt ketten-hárman is üldögélnek, láthatóan összetartoznak, bevételük közös, kollektív kéregetőknek is mondhatnám őket. Néha a boltban töltik fel mobiltelefonjuk telepét is, bár ez a művelet sokszor vita tárgya a boltban szolgálatot teljesítő személyzettel. Helyük, pozíciójuk elfogadott, mondom még egyszer, hogy hozzátartoznak a szupermarkethez. A kis boltok, mint például a pékség előtt koldulók helyzete korántsem ilyen rendezett. A pékség forgalma csekélyebb, ahol kevesebbet költ az ember ott kevesebbet is ad, a pékek könyörületességén is sok múlik. A mi Boulangerie-nk előtt mindig más koldul. Télen egy hölgy kéregetett itt, azaz, ha ezt mondanám, akkor nem írhatom le pontosan azt, hogy mit is csinált. Ugyanis nem csinált semmit sem. Csak állt ott, a hidegben, szemügyre vette a vevőket, néha odaköszönt nekik, néha nem, csak nézett maga elé, néha topogott egy kicsit, de még a karjai sem mozdultak, mintha a lélegzetéből kitörő pára a reggeli hideg levegőhöz fagyasztotta volna. Egy állókép. Ha pénzt nyújtottak felé, akkor megmozdult, elvette az érmét és szégyenlősen egy „merci”-t rebegett. Fiatal volt a hölgy, még nem lehetett harminc éves sem, egész télen kísérte a vásárlásainkat, viszonyunk néhány eurocent átadásában merült ki, amelyeket a mozdulatlanságához képest meglepő sebességgel tüntetett el valahová, mert soha nem tudtam megfigyelni, hogy hová is, ha adtam, sietősebbre fogtam a lépteimet, soha nem néztem vissza, nem tudom, hová süllyesztette el a kapott centecskéket. A hosszú, téli hónapok alatt hozzászoktunk az ottlétéhez, egyszer, a távolból azt is volt szerencsém megfigyelni, hogy a pékünk – aki talán Vele egykorú hölgy lehet -, egy kis szatyornyi kenyeret, petite pain-t adott Neki, de azt már soha sem tudom meg, hogy juttatás volt-e, vagy csak egyszeri jótétemény. Valahogyan az volt az érzésem, hogy kelet-európai, nem tudom, hogy miért, talán volt valami balkáni melankólia abban a pillantásban. Március-április fordulóján eltűnt a hölgy. Néhány hétig nem volt kéregetőnk a pékségünk előtt. Valamikor májusban egy fiatalember érkezett a helyére, élénk mozgású, barna fickó, izeg-mozog, élénken köszön mindenkinek és akkor is, ha nem a pékségbe megyek, csak úgy elsétálok előtte valami más úticélom felé. Neki van egy meglehetősen jó franciasággal ákom-bákomolt táblája is, amin a kéregetés célja megemlíttetnek. Doboza is van, abba gyűjt, ha kap, hangosan és öntudatosan köszöni meg. Egy pár nap múlva észrevettem, hogy cseréli a szolgálati helyét. Reggel a pékségben nagyobb a forgalom, francia reggelikhez mindig friss péksütemény, ropogós bagette dukál, ezért, délután pedig a három házzal odébb megtelepült szupermarketben vannak a vásárlók, így emberem ott tölti a délutánt, de jóval a zárás előtt mindig felszívódik onnan is. Vele is köszönő viszonyban vagyunk, minden egyes helyen, minden egyes alkalommal, ha meglát, ránk köszön. Azt, hogy beszél-e franciául, ebből még nem tudtam eddig megállapítani. Megszólítani pedig még nem volt bátorságom, pedig tekintete nyitott, mélységekről árulkodó, viselkedése fiatalosan laza, nem öregedett hozzá a tevékenységhez. Ha megtudom, hogy kihez is van szerencsénk, megírom, megígérem. E kéregetők azonban benyomásaim szerint szezonálisak, mint azok a bolgár cigánygyermekek voltak, akikkel Rhodoszban találkoztam néhány évvel ezelőtt, és akiket valamilyen lelketlen kufárok a turistaszezonra odautaztattak. A közömbös görög rendőrök szeme előtt ezek a gyermekek egy kis harmonikát nyekergettek (egyikük sem tudott egy tisztességes akkordot sem) és némelyikünk mellé beesett horpaszú kutyakölykök voltak odakötve, amelyek kétségbeesett nyivákolása felkeltette a látnivalóktól jóllakott turisták érdeklődését. Dickens és Brecht uraktól persze tudjuk régóta, hogy ez az üzletek legalja, amely ebben az esetben is bőven kimerítette minden felvilágosult ország büntetőtörvénykönyvének számos paragrafusát. A gyermekek ott voltak az Égei-tengerre tűző nap alatt, a kutyakölykökkel együtt szenvedték a körülményeiket. A rendőrök napszemüvegén megvillant a napfény, ahogyan félrenéztek és a turisták vagy átléptek ezen a látványon, vagy odavetettek néhány centet és csak azután mentek tovább … A koldusok, kéregetők társadalmában valahol e szerencsétlen sorsú, kéregetésre kényszerített gyermekek vannak a piramis alján.

Itt, Strasbourgban, „Európa fővárosában”, ha a történelmi belvárosban jár az ember és áthalad a Place Kléber-en, észre kell vennie, hogy ott a koldulás kultúrája, rendje, sőt kiterjedése is megváltozik. A kultúr-konzum palotája (könyvek, képregények, dvd-k, cd-k, video-játékok nagy választékban), vagyis a FNAC előtt inkább csövesek, alkalmi kéregetők csoportosulnak. Clochard-ok, maguk választotta életformáikkal, sörre, olcsó borokra kéregetők, cigarettát lejmolók, kései hippik, családokból kipörögtek, fedél nélküliek. Sokuk fiatal, úton valahonnan valahová, többnyire csoportosulók, egymás között röhögcsélők, a tér kövezetén ülve iszogatók, a beszélgetéseikből az arra járóknak ki- és beszólók. Az ezer éves katedrális felé ballagván az ember fülét jellegzetes magyar beszéd üti meg, ha figyel. Három csöves „bazdmegel” szorgalmasan Place Gutenberg sarkán, egyikük kerekes székben, másikuk mellé odatámaszkodik a botja. Három középkorú magyar úr, kócos szakállukban bizony már több a fehér szál, mint a fekete, fésületlen halántékukon deresedik a haj, három magyar hajléktalan Strasbourgban, még mindig nem sikerült megtudnom tőlük, hogy miféle szél sodorta erre és ide őket, csak annyit tudok, hogy van fedelük, éjszakára behúzódnak az Emmaus nyújtotta menedékhelyre. Ők sem kérnek pénzt egyébként, csak ki van téve egy kopott fémdoboz eléjük, a maguk választotta hely nem is tűnik ésszerűnek, ha csak az nem ésszerű, hogy az árkádok előtt üldögélnek és az árkád valami kis védelmet nyújt a gyakran átfutó tavaszi esők nedvessége ellen, egyébként helyükhöz közel még csak olyan üzlet sincsen, ahol sokan megfordulnának. A koldusok strasbourgi társadalma is multikulturális és migráns. Ez majd az ezer éves katedrális előtt derül ki, ahol hirtelen többsége kerülnek a turista-forgalomból meríteni igyekvő kéregetők. Román, bolgár, cigány szavakkal kéregetnek többnyire, aktív koldulók, sokuk gyaníthatóan hálózatban „dolgozik”, tizenvalahány évvel ezelőtt a nyugat-európai társadalmakat alaposan meglepte ama dickensi modell újra felfedezése, a szervezett koldulás intézményének feltámadása, amikor romániai és bolgár koldus-maffiák lepték el a nagyvárosokat, condrás-rongyos, meggörnyedt hátú, kitárt sebekkel kiülő népség és gyermekek, akiket például Rhodoszban láttam. E „megélhetési kéregetők” helyzete bizonytalan, a katedrális előtt őrjáratozó katonák például, amikor megtesznek egy kört, elzavarják őket. A katonák tovább ballagnak, a kéregetők visszatérnek, a katonák befejezik az újabb kört és kergetnek, aztán elballagnak, ők visszatérnek és így megy ez végtelenített filmszalagon, turistaszezonban. Télen a katedrális előtti tér üres.

A kelet-európai koldusok megjelenése éppúgy része lett a „munkaerő szabad vándorlásának”, mint a jól képzett munkavállalók ide-oda áramlása és ezt a Rajna másik partján, Kehl-ben jól meg lehet figyelni. Ebben a „tüchtig”, kicsiny sváb városkában tíz évvel ezelőtt egyáltalán nem voltak utcai kéregetők, még a templom előtt sem. Most többükkel is találkozhatunk, ha végigsétálunk a város méreteihez mérten rövidke „Kaufstrassén” (Haupstrasse egyébként). Ennek a kicsiny sváb városkának ez mindenesetre szokatlan. Az itteni kéregetőknek láthatóan nincsen hierarchiája, magányosan kéregetők, otthontalanok, valahonnan kirekedtek, ide lecsúszottak. „Koszovói romák, románok, valami balkáni népség” - mondja a főtéri kávézó egyébként orosz pincérlánya a jól értesültek bennfentességével. Neki jó munkája van itt és szereti egyébként, ezt is hozzáteszi, aztán a szomszéd asztalhoz perdül, mert új vendégek érkeztek, a sváb diaklektus megfejtése még egy kis gondot okoz iskolás németjének, de boldogul.

Jártában-keltében csak észre veszi az ember a kéregetőknek, a koldusoknak ezt a társadalmát. Ott, a messzi Nándorfehérváron sem volt ez másként. A belgrádi koldusokat azonban nem volt olyan egyszerű megtalálni. Egy régebbi posztomban már írtam talán arról, hogy milyen az utcai kukák kikutatásának a rendje, a hierarchiája ott. Az utcai koldus Belgrádban elég ritka látvány. Ha azonban utcai kéregetővel találkozik, akkor romákkal találkozik az ember, akkor könnyen előfordulhat az, hogy beszédes konfliktusba keveredik, mert az utcán kéregetők egy része a kilátástalan szegénység agresszivitásával támad. Egyszer a belgrádi 56-os buszon történt, hogy felszállt egy emberi roncs, üszkös sebei kitakarta, olyan szaga volt a romló testének, hogy egy kislány azonnal elsírta magát, az utasok öklendeztek, éppen budapesti vendégekkel voltunk a buszon, egyiküket gyorsan a nyitott ablak mellé kellett terelni, mert látható volt a kíntól eltorzul arcán, hogy mindjárt baj lesz és ez a koldus lassan és erőtlenül végigvonszolta leromlott testét a busz fedélzetén a két hosszú belgrádi megálló között, könyörgött valami már érthetetlen nyelven, nyújtotta piszkos kezét, mindenki elfordult tőle, az utasok kendőt rántottak elő, tartották az orruk elé, a kislány ordítva sírt és tehetetlen mamája csitítgatta, mindenki megkönnyebbült, amikor az ember leszállt, de a szaga ott maradt és budapesti vendégeink csak néztek az élménytől megütötten. Igen, a szegénységnek egy szegény országban még annál is mélyebben vannak a jelei, mint azt mi viszonylagos jól-létünk tornyainak ablakából ki-kitekintve gondolhatnánk. A mi koldusaink egy része itt ehhez képest elegáns és udvarias, a strasbourgi kéregetők felsőbb osztályában még működik a híres francia „politesse” … Az én koldusom, a te koldusod … a mi koldusaink … az ő koldusaik … micsoda ragozása ez sorsoknak, a szociális egyenlőtlenségek társadalmainak ragozása, amely mennyire megváltozik európai térségenként, európai városonként, európai élőhelyekként. Hiszen együtt élünk koldusainkkal, évszázadok óta együtt élünk, és velük együtt írjuk tovább a koldulás és kéregetés szocio-kultúrális európai történetének újabb fejezeteit. Ki mondhatná most meg nekünk azt, hogy melyik évvel ér majd véget e történetek sorozata?

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr467610028

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.