Egy kis integrációs történet a múltból. Vámbéry Ármintól

2015/11/27. - írta: wootsch

 

Ez az úr a képen Vámbéry Ármin, hazánkfia. Élete iskola-alapító tudós kalandos élete volt. A turkológiának, az iszlám-tudománynak a honi meghonosítóját tisztelhetjük benne. Goldziher Ignác, Germanus Gyula vagy Rostoványi Zsolt mind valahol az ő nyomdokain jártak, amikor fel akarták kutatni, megérteni és velünk, olvasóikkal megértetni kívánták egy nagy világvallás és a belőle kifakadó bonyolult szokásrendszer világát. Bizony, amikor ma Magyarországon azt a sok sületlenséget olvassuk, amelyet a menekültek és elvetemült terroristák miatt az iszlámról összehordanak egyesek, az annak a szégyene, hogy az „urak” elfelejteni méltóztattak azt, hogy megszólalásuk előtt a magyarul hozzáférhető forrásokat is átböngésszék.

Vámbéry Ármin 1857-ben vágott neki kalandos útjának. Akkoriban még nem volt Budapest sem, de még a Parlament sem állt, nemhogy Miniszterelnöki Hivatal. Három városka szerénykedett a Duna két partján, lakóik méregették egymást, e városkák utcáin jobbára németül társalogtak az emberek, Bach-huszárok nyüzsögtek a sötétben és ezrével éltek magyarok (emigránsok, kivándoroltak, elmenekültek) a világ minden ismert kontinensén. Törökországban is szép számmal, ahol Konstatinápolyban (Isztambul) vette fel a kapcsolatot a török-földön élő magyar emigránsokkal Vámbéry mester, akik közül sokan addigra már annyira jól integrálódtak a helyi életbe, hogy többüknek kiváló kapcsolatai voltak a Portával is, és így ők voltak azok, akik a megfelelő ajánló-levelekkel és jótanácsokkal látták el a nagy útra vágyó hazánkfiát. Négy hosszú éven át Sztambulban élt Vámbéry mester, ő maga is építgette kapcsolatait, figyelt, jegyzetelt, készülődött. 1861-ben indult neki és 1864-ben tért vissza Pestre, telis-tele élményekkel, jegyzetekkel, megfigyelésekkel, amelyeket nem tartott meg magának, sőt, meglehetős sebességgel leírta és kiadta őket, nemcsak magyarul, hanem angolul, németül, franciául is megjelentek a munkái. Nemzetközi hírű tudós lett belőle, megbecsüléséről csak annyit, hogy hazaérkezésének évében Londonba utazott, ahol nagy tisztelettel fogadták és ahol sok előadást tartott a Royal Geographic Society-ban, amelyeknek oly híre ment, hogy az angol királyi család is bizalmába fogadta. Angolul kiadott munkái a maga idejében best-sellerek voltak.

Ha a térképen követjük Vámbéry Ármin útját, elbámulunk. Olyan tájakat járt meg, sok helyen első európaiként, amelyeket ma jobbára csak kusza hadijelentésekből ismerünk. Konstantinápolyból Erzerumba vitte az útja, onnan átvágott Kurdisztánon, aztán Tebrizen át Teheránig jutott. Onnan a Kaszpi-tenger partján felkanyarodott és átvágott a vadregényes Balkán-hegységen, aztán Khíva, Szamarkand, Bokhara, egy hosszú kalandozás Afganisztánban, aztán a perzsák földjén visszafelé Konstantinápolyig. Vámbéry jobbára gyalog tette meg az utat, kolduló dervisnek öltözve csatlakozott úttalan-utakon bolyongó karavánokhoz, tanítóskodást vállalt itt-ott, előfordult, hogy vallási tanácsokat adott a hozzá fordulóknak. A „sánta dervis”, így nevezték, mert egyik lába gyermekkora óta béna volt, óriási akaraterővel és hatalmas lelkierővel harcolta meg hosszú útját, kíváncsi tekintete előtt nem maradtak rejtve a tájak és az emberek titkai, a helyi szokások, a vallási előírások ellentmondásai sem. Európai tekintettel nézte a tájat és az embereket, de ahhoz, hogy jobban lásson, el kellett mélyednie a nyelvben, a kultúrában, a vallás bonyolult előírásaiban, a személyközi kommunikációban és a szokásokban, a bonyolult vallási viszályok útvesztőiben kellett tájékozódnia és sokszor mélyre kellett elrejtenie magyar-európai identitását, mert ennek felfedése életveszélybe sodorta volna. Bámulatos emberi spongyaként szívta magába az élményeket és útleírásai ma is élvezetes olvasmányok. Ennek igazolására most idemásolok egy kis részletet, mai napig ható tanulságaival.

Tudnunk kell, hogy Vámbéry hazaérkezésekor nemcsak élményeit és megfigyeléseit hozta haza magával, hanem hazahozott egy muszlimot is, ahogyan ő mondta egy „tatárt”, aki Khívában csatlakozott hozzá és egy fiatal molla, vagyis írni-olvasni tudó tanulója volt a medreszének. Vámbéry megörökít itt egy kis integrációs történetet, amely, mint egy cseppben a tenger megmutatja azt, hogy min is megy keresztül az, aki kultúrák között közlekedik. A történetet kihagyásokkal adom tovább, a kihagyásokat (...)-al jelzem. A szövegben kiemelek egy-két kedves részletet, hogy egy kicsit irányíthassam a T. olvasó tekintetét. Egy „tatár” Magyarisztánban. Íme:

„(…) A /dunai/ gőzös fedélzetén gyakran gondolatokba merülve találtam; még nem mert az európai ételhez nyúlni, környezetére mindig félelemmel tekintett, de lassanként mégis hozzászokott mindenhez, és – néhány nappal ezután Pest utcáin sétálgatott bokharai öltözetben. Az első napok alatt alig tudott szóhoz jutni bámulatában, mert minden varázsszerűnek tűnt fel előtte. Mindent megbámult, amit csak látott; az utcai járda kockára faragott köveitől kezdve egészen föl a magas épületekig és tornyokig, s könnyen elgondolható, hogy milyen furcsa kérdéseket, milyen különös és néha felett komikus megjegyzéseket tett a puszták e gyermeke az első európai város közepette. A gyors járás az utcákon, az emberek és kocsik élénk lótása-futása különösen meglepte őt. Legjobban a nők bilincselték le a figyelmét, s nem tudta elképzelni, hogy a frengik /= az európaiak/ akik máskülönben olyan okos emberek, miként engedhetik nőiket olyan esetlen öltönyökben, minden felügyelet nélkül kóborolni. (…) Éjjel a gázlámpákat bámulta, s kíváncsian tapogatózott körül, hogy vajon csakugyan a vas ég-e. (…) minthogy az embereket kizárólag az öltözetük után ítélte meg, mindenkit nagy úrnak tartott, s gyakran mondta: 'Ó, ez az igazi boldog ország, hiszen itt nem is lát az ember szegényeket!' (…) Örömest magammal vittem volna londoni utamra, de mégis jobbnak láttam egyelőre Magyarhonban hagyni. (…) mikor egy év múlva visszatértem, nem kevéssé csodálkoztam el, hogy tatáromat magyar öltözetben, turbán helyett gondosan fodorított hajfürtökkel, furcsa illedelmességgel és némi feszes méltósággal, viszontláttam. Nagyon rövid idő alatt magáévá tette a magyar nyelvet; mindenfelé szerették és szívesen látták, s mikor legelőször láttam őt kesztyűben és felcicomázva, ez nővel szemben, szépelgő beszélgetésbe merülve, a nevetést nem tudtam visszafojtani. Ki ezelőtt két évvel még egy medresze mollája volt, ma már félig dendivé nőtte ki magát. Mi mindent nem csinálhat egy ember egy keletiből! Minthogy a nyelvvel együtt az írást is elsajátította, barátaim jóakarata hamarosan állást is szerzett a számára. A magyar akadémia könyvtárában alkalmazták. Ha új életmódja felől kérdezem őt, s a kelet és nyugati élet között levő különbségekről beszélek vele, úgy találom, hogy múltja álomként lebeg lelke előtt, olyan álomként, melyre szívesen visszaemlékezik a távolból, de amelyet mostani helyzetével éppen nem cserélne föl. (…) A mi nyugati műveltségünket a következő okok miatt szereti: először, különösen tetszik neki a tökéletes biztonság a társadalomban s a kormány zsarnoki önkényének teljes hiánya. Közép-Ázsiában az országúton az ember puszta élete sem biztos a rablók elől, s a városban örökös veszély fenyegeti a hatóságok barbár rendeletei miatt. A gyakori kegyetlen kivégeztetések, a pusztító polgárháborúk még csak most tűnnek fel neki, mert látja itt, hogy ezer meg ezer ember érintkezik naponként egymással, anélkül, hogy veszekedés, verekedés és vérontás történnék, ami pedig hazájában gyakran megesik. Másodszor, az európai kényelem az, mely neki jólesik, és őt, ha nem is sokára, de a jelenben még leláncolja. (…) A tisztaság a ruhában úgy, mint ételben, a finomabb modor, melyet itt az emberek egymással szemben használnak – mindezek mágnesek, melyek őt ide vonzzák, anélkül, hogy a zordon hazát elfeledtetnék vele. Harmadszor különösen tetszésére van az, hogy itt a vallások és nemzetiségek közti különbségek alig érezhetők, míg ezek a távoli keleten hatalmas válaszfalakat képeznek. Náluk otthon már az a gondolat is, hogy valaki a frengik földjéhez közeledik, bizonyosan halál volna, s íme, most ő ezen ország kellős közepében él nemcsak minden megtámadtatás nélkül, hanem mindenütt és mindig szeretettel és melegséggel fogadva. (…)” (Az idézet: Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át. Klasszikus útleírások sorozat VIII. kötet, Gondolat Kiadó, Budapest, 1966, 406-408. oldalakon található szövegfolyamból)

Sok víz lefolyt azóta a Dunán, hogy Vámbéry Ármin tatárja megérkezett Pestre. 2015-től, a menekültek hullámainak beérkezésével új korszakba léptünk, ahol nagyon is vigyáznunk kell(ene) arra, hogy hogyan szemléljük milyen tudások birtokában, hogyan nézzük a Közép-Ázsiából, Afrikából hozzánk érkező embereket. Kőkeménységű előítéletekből faragott véleményekkel és velük kéz-a-kézben járó féligazságoknak álcázott hazugságokkal, valamint dezinformációkkal telis-tele vannak a képernyőnkön átfutó magyar szövegek. Tájékozódjunk körültekintően és nézzünk visszafelé is néha, egy kicsit. Tanulhatunk eleink nézőpontjaiból is eleget.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr168121070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.