Az AGRYA húsz éves ... az 1827. napon ...

2016/04/03. - írta: wootsch

 Ha most nézek fel a képernyőről, a Margit-körútra látok. Süt a nap, kiskabátra vetkőzve, lépéseiket lassítva élvezik a budapestiek az éledező tavaszi napfényt. A városi rendszerváltást szimbolizáló világoskék buszok cammognak az úttesten, egy 6-os feliratú a Széll Kálmán tér felé imbolyogva, látom, hogy villamospótló, fejlődik a város, a magyar felirat angolul is látható „tram replaced bus”. A sarkon most váltott a lámpa, egy kései fékezéstől felnyüszít egy kerék. Szombat délután vagyok a városomban, de én még mindig az előző estére gondolok. Lajosmizsén voltam, 20. születésnapját ünnepelte az AGRYA, a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége, egyike Magyarországon az eredeti küldetései mellett leginkább kitartó egyesületnek, amelyet csak megismerhettem. A születésnapi parti szervezői okosan gondoskodtak arról, hogy legyen elég tér és idő egymás felkutatására, újra felfedezésére, megszólítására. Falunappal kezdtünk. A vásári forgatagban arcok bukkantak fel előttem, egyéniségek, akik évtizeddel ezelőtt megmutatták nekünk az erejüket egy képzésen és azóta nem találkoztunk, azóta egyéniségük kiteljesedett. Gazdaságukról mesélnek nekem, tervekről és akkori álmok beváltott váltóiról. Jó érzés volt, hogy ennyi év után még sokan emlékeztek a nevemre, hogy egy régi ismerősnek kijáró elfogulatlansággal szólítottak meg, hogy most is tudtunk együtt örülni az egykor együtt töltött időknek. Lajosmizsére költözött nekem az ország, sőt egy kicsit a Kárpát-medence, szlovákiai, erdélyi magyar gazdák, ismerős arcok Balmazújvárosból, Bordányból, Börcsről, Noszvajról, ki tudja még felsorolni hogy honnan, egy felvonulás, egy emlékzuhatagban fürdőzés, egy díszszemléje azoknak a momentumoknak, amelyek fontossága akkor, amikor megtörténtek, talán fel sem tűnt, de most életre keltek. Kihűlt fénykép-arcok helyett eleven tekintetek, gyors gesztusok, kecses mozdulatok, esetlen, fiús ölelések, asszonnyá érett lányok puszija. Sok-sok éve nem történt ilyesmi velem.

 

Április 1-jén, azaz éppen csak tegnap volt öt éve, hogy átléptük a határt a feleségemmel, azóta nem élek idehaza, többnyire kurta, sete-suta látogatásokra, néhány családi össze találkozásra, közös Karácsonyokra futotta csak. Néhány elkapkodott képre a Kossuth Lajosról elnevezett tér metrómegállójában. Eleinte még egy-két dolgos látogatás is belefért, az idetartozó belgrádi térségből, ahol Karađićnak szobra is van a Tabánban, könnyebb volt a feljárás, akkor is a fiatal gazdákkal dolgoztam képzőként, ők voltak az én utolsó hazai „munkáltatóim”, sokszor más már meg sem szólított, kikoptam a naplókból, telefonszámom elveszhetett valahol, e-mail címem inkább hallgatott (bár soha sem cseréltem le), halálhíremet is költötték, egy darabig éppen e miatt az engem sokkoló hír miatt, ha hazatértem, csak úgy őgyelegtem az utcán, mint egy szabadnapos megfigyelő. Fényképeket sem készítettem, csak otthon, néha, vendégeinkre kattintottam egyet-egyet, Városom utcáira szinte soha. Néha megszólítottam Kamit vagy Ádit, aztán hallottam, hogy a Gróf is városban volt, de nem tudtam akkor hazajönni, így elmulasztottam azt a nagy veszekedést, ami kitört köztük a Tehén nevű kocsmában. Juli elmesélte aztán, hogy neki kellett leválasztani őket egymásról, így mondta és nem úgy, hogy szétválasztani, ez feltűnt és hozott nekem egy becherovkát és egy korsó pilsenit és én csak sajnálkoztam, hogy így történt. Aznap nem hívtam Ádit, nem írtam Kaminak sem, másnap elrepültem, akkor éppen a Basel/Mulhouse/Freiburg Regional Airport felé és, amikor Saint Louis-ba vonatra szálltam, még mindig rájuk gondoltam, hogy majd akkor otthonról felhívom őket, de valami birkózó külsejű érzés fojtogatott, aki Colmar-nál végre elszaladt mellőlem, egyedül ültem végig az úton a kocsiban, az ablak előtt elvonult a Vosges. Aztán azért nem hívtam őket, mert egyetemre kellett mennem, visszatértek az otthoni rutinok, este valami házi feladattal bíbelődtem, bosszankodtam egy kicsit azon, hogy nem tanultam eleget, ez el is vette tőlem az időt, belőlem a kedvet. Soroltak a hétköznapok, egymás sarkát taposva járták körtáncukat körülöttem és az időnek az a megállíthatatlan kólója mindig csak eltolta azt a telefonhívást, valahova oda, ahová már senki, még Kami sem, Ádi sem lát el. A jövőt fürkésző tekintetem csak egy dátumon csüngött, mert akkor megkaptam már a meghívót az AGRYA születésnapi partijára, készültem a magam módján, még azt sem tudtam eldönteni, hogy fehér vagy fekete inget hozzak magammal az ünnepi zakóhoz.

 

Öt évvel, 1827 nappal ezelőtt átgurult az autónk Röszkénél a határon és amikor a belgrádi Brankov-hídra értünk és felmagasodtak előttünk azok a házak a Savamala és Dorcol házai, feleségemből kibukott: „Mein Gott” sóhajtotta, koncentráltan vezetett, minden korábbi rossz tapasztalatát mozgósítva a belgrádi forgalomban, a Slaviját elkerültük, a Svetogorska ulicát kellett megkeresnünk és megtaláltuk és felcipeltem a bőröndjeinket a kopott, egykor jobb napokat látott lépcsőházban és megérkeztünk öt évvel ezelőtt. Azóta távolabbról figyelem, hogy hol van a haza, amely mindig ott van, ahogyan a barátok és az ismerősök vannak. Ők lobognak nemzetiszínű zászlóként, szavakként lopva vissza az eltelt időt, a jövendőt és a múltat. Emlékszem az első napokra, hogy vagy két napig nem tudtam megnézni azt, hogy mi az újság odahaza és ez szinte fizikai fájdalmat okozott. Aztán megérkezett a wifi, felfedeztem a Vesele Domaćice-t, a Monk's Bar-t, az internet Belgrádban mindenütt kifogástalanul működött, ahol jártam és én azóta, és öt éve már mindig, minden reggel végigolvasom a magyar híreket az index.hu-n, az origo.hu-n, a 444.hu-n, a hvg.hu-n és valaki egyszer, amikor szóban hoztam ezt, azt találta mondani, hogy „nem a jó portálokat olvasod” és én akkor néha-néha arra vetemedtem, hogy megnézzem azt, hogy mit is ír a kormány.hu vagy a kurucinfo, sőt a mandiner.hu, de az a haza csak távolodott tőlem, pedig én – azt hiszem - mindent megtettem azért, hogy ne így legyen. Új hétköznapok sodortak, egy olyan nyelv vett körül, amelyet nem beszéltem. Néhány szó ott csak úgy reámragadt, aztán vagy két év után szerb nyelvtanfolyamra jártam, a szimpatikus belgrádi élet óvón-védőn, otthonosan beburkolt, a Pampour Bárban időnként egy angyal szállt át a szobán, szárnyvégével egy kicsit megkarcolta a szívemet, de gyorsan gyógyuló volt a sebecske, egy csipetnyi mélabú maradt csak utána, szóbabonákkal elűzhető bánat és ilyenkor posztoltam valamit valamiről.

 

Pontot tettem erre a mondatra és kimentem a kocsma elé, hogy elszívjak egy cigit. „Most már nálunk is ehetsz … melegszendvicset!” írta gondos, tanult betűkkel valami ismeretlen leány keze a fekete táblára, amely most éppen a forgalmat bámulja a Margit-körúton. Fiatalok nyomakodtak be mellettem a barlang-sötét térbe, míg odakint hét ágra süt (és egyre melegebben) a Nap. A fiúk gondos udvariassággal tessékelték előre a lányokat, most a pultnál kólákat, kávékat és teát kérnek, én meg majd kérni fogok egy stampedli szabolcsi birsalma-pálinkát, de azt is tudom már, hogy mellőzni fogom ezt az irodalmi megfogalmazást, csak beszélgetősre veszem majd a figurát, hogy „van-e vajon almapálinkájuk?” és a kedves, barna szemekre göndörített festett-hosszú szempillájú kisasszony majd azt mondja, hogy „van” és én kérek egyet és így lesz ez, hogy végigmegyek a beszélgető fiatalok mellett ahhoz a sarokba megbúvó asztalhoz, ahol vár a laptop és a sör és a befejezett mondat, amit csak az imént formáltam ki. Leülök, miközben megint átvágtat egy villamost pótló busz a kocsma mellett, mert zöld most a lámpa és mormolom magamban, hogy „itthon vagyok, Budapesten vagyok”, majd arra fogok gondolni, hogy mi történt tegnap Lajosmizsén, ahová összegyűlt ennek a vidéki Magyarországnak a színe-java, a fiatal gazdák illusztris, senki mással fel nem cserélhető társasága, a barátaik, az üzletfeleik, fényükbe magukat fényező politikusok, elkötelezett képzők, közösségfejlesztők, egykori népművelők, bennük hitüket megtaláló fejlesztők, pályázatírók. „Hogy vagy?”-ra „te hogy vagy?” volt a válasz. Én jól vagyok. Itthon vagyok, abban a strasbourgi utcában, ahol lakom, most virágoznak a fák és az utcánk felett most összeér a fehér virágok alagútja, amelyen, ha a rue Tauler-től átnéz az ember, akkor az ezer éve katedrálisunk tornyának felnyújtózására láthat rá. De még nem tartunk most ott, mert most itthon vagyok, keresem, hogy lehetnék otthon is. Hallgattam a panaszokat, ahogyan a „jól vagyok” válasz után egyszer csak kibontakozik a valóságos érzés, az aggodalom, a tervezhetetlen gazdálkodás, amelybe mindig valahonnan, valahogyan valaki más beleszól. Kormányunk nem uralhat mindent, és ezért, mert totális uralomra tör, behatol a hétköznapokba, ott ül a könyvelők irodájában, a konyhákban, a hálószobákban, a baráti társaságok csevegéseinek tetején. Ez a gazda-társadalom, amely egész életében, hétköznapjaik szövetében hordozza azokat az értékeket, amelyeket egy magát konzervatívnak valló kormánynak kellene képviselnie, nos, tele volt panasszal tegnap, az össze-vissza keszélt-kuszált viszonyokról, a vidéki Magyarországot helytartóként uraló „hallja-kendek”-ről szóló történetekkel traktáltak, a strukturálisan elbaltázott döntések következményeivel, meg azoknak az udvarias szidalmazásával, akik kitalicskázzák mások pénzét a rendszerből. Számomra a jövőt építő társaság volt a fiatal gazdák mindig. Annak az átalakuló, változó vidéki társadalomnak a tartópilléreként, olyan fiatalok, akik ott maradtak, ahol megszülettek és ott örvendenek egy virágzó almafának, ahol gyermekkoruk is megélték. Most ott szédelegtem attól a sok mondattól, amelyek el- és megtaláltak. Időnként fel-felbukkant egy közszolga is képben, vagy valaki, akinek sorsa a közszolgák kegyeitől függ és nem tudtam eldönteni, hogy melyikük a tehetetlenebb.

 

Magyarország, az én hazám, országom, polgárod vagyok vagy mi és polgári mivoltomban nem szólított meg már senki jó ideje, mintha semmi közöm sem lehetne ehhez. Maradtam csak a nevemnél, bár mit számít az a magyarok országában, hogy ki kit figyel(t) meg és, hogy ki hogyan ért neveket? Kényelmesen korcsolyázhattam át nyelvi akadályokon, anyanyelvemen hallgathattam végre. Majd mindjárt vissza kell térnem egy másik nyelvi közegbe, ahol az efféle beszélgetések nem történhetnek még meg velem, mert nem beszélem ehhez eléggé azt a pompás francia nyelvet. Eközben sms-t csörrentett a telefonom. Luc, csoporttársam unatkozik most Strasbourgban, találkozni akarna velem, és Luc-öt egy kínai magány fojtogatja talán odaát.

 

Lajosmizsén voltam tegnap és szólt a lakodalmas rock. Egy „aleinunterhalter” úr játszott mindent, mi csak az ott csápoló népek szemének-szájának ingere volt az adott pillanatban. Mindenkinek volt pálinkája, büszkeségünk, otthoni magyarikum, mindenki főzet, ki saját gyümölcsből, ki a szomszédjáéból. Talányos, más bolygóról való beszélgetések, hogy „azért ebben van anyag”, „a tied egy kicsit karcos”, „ne gyengézz Pista”, meg fröccsök, a büfé-asztalon nagy rántott húsok szomorkodtak. Gyönyörű születésnapi mulatság, egy magyar egyesület életében folytonos fejlődéssel és okos alkalmazkodásokkal eltöltött húsz év egészen biztosan duplán számít idehaza és az AGRYA otthont, közösséget, támasztékokat ad tagjainak és nem is olyan egyszerű tagnak lenni, annak megmaradni, mert ahhoz tenni is kell valamit. A keyboardról lejöttek Edda, Máté Péter, Demjén Rózsi már, aztán megérkezett a torta, egy úr már kissé elbizonytalanodva énekelt, egyensúlyt keresett, de a többiek nagy empátiával tágították a táncos kört körülötte, hogy ha elesik, tudja, hogyan. Most felpillantok a képernyőről és látom, hogy a kocsmában, a flippergépen villódznak a piros fények, odakint meg süt a Nap és megérkezett végre a Tavasz Budapestre. Az 1828. napon, Budapesten, otthon vagyok, majd leszek egyszer csak itthon is, holnap jön a család és az unokák szeme tükrében jó lesz majd meglátni egy kicsit azt a fényt, amely csak magyarul csilloghat így.

 

Utóirat:

Az idő csak olyan, mint a méz. Lassú cseppjeiben összegyűlik egy-egy nap fénye, csillognak, elhalványulnak, lecsordulnak az órák, a percek. Az 1829. napon, a Szimpla kertben, mellettem arab beszéd, odébb skandináv turisták fotografálják az installációt. A Móricz Zsigmond körtéren, ahonnan ide érkeztem, muszlim család szelfizett Szent Imre szobra előtt és szépen, gondosan, okosan sütött a nap. Kerékpáros-párosok rótták köreiket a Bem-rakparton, a Duna feltárta legendás kék színét, de én már tudom, hogy majd este, ha kigyúlnak ezek a városi fények, akkor ott lesz az a másik, az az elsüllyedt város és abban remegnek majd sóhajtások, kiáltások, csendek, elnyelt mondatok és káromkodások.

img_0104.JPG

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr338557128

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.