Hídon innen, hídon túl

2016/08/29. - írta: wootsch

Öt év, négy hónap és néhány nap, lassan egy ifjúsági generációnyi idő (az ifjúságszociológia az ifjúsági életszakasz generációs idejét hat évben méri). Ennyi ideje élek most már Budapesten, Magyarországon kívül. Kognitív térképemre új keresztutak rajzolódtak ki, telefonkönyvem új telefonszámaihoz új arcokat rendel a memóriám, de régi telefonszámaim is „élnek”, a hozzájuk tartozó ismerős hangokkal együtt, igaz, hogy egy olyan telefonba bezárva, amelyet csak akkor használok, ha otthon vagyok. Lefutott tehát a külhonban élés ifjúsága, felnőtt „künnélőként” olvasom most már az otthoni híreket, mert ez a szokás csak megmaradt, hazulról hozott szokás, mióta csak olvasni tudok, olvasással kezdem (sőt napihírek!), olvasással végzem a napom. Híreket magyarul olvasok, azt ami az interneten hozzáférhető, verseket magyarul olvasok, azt, ami a velem költöző könyvtáramban megtalálható, tényirodalmat angolul is, kicsit németül is, egyetemi olvasmányokat persze franciául is. A magyarországi hírek így egy olyan szociális térben landolnak, amelyet egy francia-német életforma dominál (Strasbourg e két nagy kultúra keresztútján van, a város új szlogenje „Clé pour l'Europe = Kulcs Európához”), gyakran közlekedünk a két ország között, főbb bevásárlásainkat a német oldalon intézzük rendszeresen, összehasonlítgatjuk szolgáltatásokat, a színvonalat, a törődést, kulináris és kulturális felfedezéseink francia tájakra vezetnek, amikor hazamegyek, innen indulok el tehát. A magyarországi hírek a francia és a német televízió és internetes hír-portálok szövegkörnyezetében landolnak, esti tévézés Tagesschau-val vagy vasárnaponként, a Tatort után a TTT, a Spiegel vagy a Cicero friss példányai mindig ott hevernek a konyha-asztalon, a france24 hírportál, a helyi DNA (Dernier Nouvel d'Alsace), a bbc news és nosztalgikus okokból a belgrádi B92 vagy balkaninsight feltűnnek a laptopom képernyőjén. Az a szokásom is megmaradt, hogy blogolni inkább nyilvános helyeken szoktam, így persze most is, ha felnézek a képernyőről, a kehl-i DownTown Café pultjára látok (még egyszer elmondom, hogy azért, mert itt lehet beltérben is dohányozni, a francia városi teraszokon pedig süt a nap, persze), meg azt a két francia asszonyt figyelem, akik most hurcolták be a banyatankjukat bevásárlás után, ide, kávéval megpihenni. A pult előtt francia nyugdíjasok múlatják az időt állathangok utánzásával, elefánt, kakas, tehén, flörtölnek a csinos pultos-lánnyal, aki egyébként orosz. Az utca másik oldalán az építkezésre látok, ahol a villamos-megállónak készítik most a helyet a forgalmas út közepén, a vasútállomás előtt, mert ideér majd, Baden-Würtenberg tartományba a strasbourgi villamos hamarosan, az új híd, a sínek már készen vannak, erre a megállóra kell még várnunk, 2017 tavaszán az asszonyoknak már csak a villamosmegállóig kell elzörögniük a banyatankokkal, az innen úgy 80 méter, kényelmes lesz az élet és szerintem még itt is, ezen ivó- és dohányzóhelyen is megélénkül majd a forgalom. A pultnál most éppen kakas kukorékol, a café előtt megáll a 21-es busz Strasbourgból jövet, kiáradnak belőle a francia népek, akik afro-feketék, nihábot viselő asszonyok, bajuszos francia urak, francia nyugdíjból gondosan öltözködő asszonyok. Kehl kényelmes bevásárló-városkává lett az elmúlt évek alatt, amióta euró a fizetőeszköz, mérhető az ár-érték arány. Egy semmi különös nap itt most, kultúrák keresztútján, és ha itt olvassa az ember a semmi különös nem történt napról szóló magyarországi híreket, csak lehangolódik attól, amit olvas. A történeti hűség kedvéért elmondom, hogy azt olvastam az imént, hogy még „pörög a kitüntetés-visszaadó számláló és a szám elérte a százat” (444.hu és index.hu). A magyar közélet mocsarának felszínén ez a hír a maga repetatív módján egy bűzös leheletben szétpattanó buborék, ennyi a mondanivalónk – következmények nélküli tiltakozás a gyűlölet-beszéd ellen. De a gyűlölet-beszéd terjed, dagad, már az is gyűlölet-beszéd tárgya, hogy a magyar kormány feje betévedt egy pápai audenciára. Budapest, Rio de Janeiro, Varsó után Rómában már a verbális hosszútáv-ámokfutónk, a magyar kormány feje, aki „katolikusabb a pápánál is” (kommentelők véleménye - vajon egy protestánsnak mit jelent a pápa, szegény Martin Luther, ha ezt megérhette volna!). A „katolikusabb a pápánál is”-kormányfő már meghirdette a kampányát az október 2-án esedékes népszavazás előtt és ez nagyon egyszerű üzenetekkel megjeleníthető, olyasmikkel, hogy asszonyaink és lányaink vannak veszélybe, hogy a muszlimok „elfoglalják Európát”, hogy „meg kell védenünk keresztény gyökereinket” (vajon a kivágott fák gyökereit hogyan védjük meg?) és így tovább. Miközben egyetlen megszólalás sem szól a népszavazásra feltett kérdésről, hogy tudniillik, elfogadjuk-e az Európai Unió nevű szervezet döntéshozatali mechanizmusait! Gondolom, hogy odahaza már olyan ismerősek ezek a szövegek, hogy még csak fenn sem akad rajtuk senki. Azt látom, hogy vannak erők, akik érvénytelen szavazatra biztatnak úgy, hogy az igen-t és a nem-et egyszerre kellene bejelölnie a tanácstalan szavazóknak. Miért nem idézi senki az Alaptörvényt? Ennek E. cikke (2) azt mondja, hogy „Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az alapítói szerződésekből fakadó jogok és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja. (3) Az Európai Unió joga – a (2) bekezdés keretei között – megállapíthat általánosan kötelező magatartási szabályt.” Ha az Alaptörvény is azt mondja, ne furdaljon senkit se a lelkiismeret fúrója, ha az Alaptörvény szellemében igen-el szavaz! Mert akkor az Alaptörvénynek megfelelően elismeri, hogy egyes jogokat az Európai Unió intézményei útján gyakoroljuk …Magam meg még azon füstölgök itt, hogy hogyan jutott el odáig a Fidesz nevű néppárt (mert, hogy itt olvasom a magyar híreket, valami fázis lekésésében vagyok, ja, otthoni kocsmai csevegésekben feldolgozások), hogy devalválja az állami kitüntetések rangját olyan díjazottakkal, akik a gyűlölet-beszéd mestereiként koptatják a klaviatúráikat és, mert hogy még emlékezem arra az időre, amikor a kitüntetések rendjének a megváltoztatása volt e pártban napirenden, hogy meghaladnák egy korábbi politikai kurzus káros, a teljesítményeket elmismásoló kitüntetési gyakorlatát, úgymond. Abban a szociális és kulturális térben, amely most körülvesz engem, nagyon rosszul visszhangzik bennem az, amikor olyasmiket olvasok, hogy „nem engedtem el a fiamat Párizsba, mert túlságosan szőke ahhoz, inkább odaadtam a balatoni nyaralónk kulcsát (vagy valami ilyesmi) ...” (lsd Bayer Zsolttal készült interjút a Mandineren). Mintha egy kamaszokra bízott balatoni nyaraló szülői szempontból kevesebb veszélyt rejtene magában, mint egy séta a Champs Elysée-n! Ez a mondat önmagában megérné, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartson minden olyan ember, akik végigszignálták a kitüntetéséhez vezető hivatalos utat. Egyszerű és buta dolog lenne azt mondani, hogy a hazai hírek gyakori olvasása nem tesz jót az egészségnek, mert a hír csak elenyészik, mint a mocsár felszínén elpattanó buborékok bűze, inkább csak annyi ez, mint egy testtelen aggodalom, amelynek a tárgya egy ország polgárainak a közérzete, aggodalom a magyar közélet miatt, egy szavazópolgár, egy olyan magyar állampolgár aggodalma, akik naponta látja, érzi és éli meg azt, hogy milyen hamis húrokon játszik hamis dalokat a kormánya és a kormány feje és, hogy az Ő tekintélye hogyan rántja magával a magyar közélet mocsaras felszíne alá, hogy hogyan kényszeríti alámerülésre a híveit. Innen az is látszik, hogy e mocsárból tisztán felemelkedni nem lehet, szennyes leve odaragad a bőrre, lemoshatatlan, azzal kell élni tovább, mert azért az Élet, az csak megyen tovább. E közéleti mocsár ragacsos leve szorítja össze az ajkakat, ahonnan olyan mondatokat présel ki, mint Balog miniszteré például, aki a hazatérő olimpikonoknak azt találta mondani (a hírek szerint), hogy a „Brüsszelben is tisztelhetnék úgy a magyarokat, mint Rióban tették” és így tovább, és így tovább. Csak hozzáönt mindenki valami levet ahhoz a mocsárhoz, amelynek a neve a magyar közélet, és amelynek egy áttetsző, átláthatóan tiszta vizű tónak kellene lennie, hogy megtisztulván merülhessünk fel belőle. Itt, Európa e keresztútján ácsorogva most, a Die Zeit magazin friss különszámát lapozgatom. 2016 augusztusa van, kemény európai idők, felelős európai politikusok számára mérhetetlen kihívásokkal. A magazin e különszámának címlapján „Wir sind das Volk” - a kelet-német rendszer-ellenes tüntetők legendás jelszava, de az alcím a tartalom: „Die Deutschen und die Demokratie”, a németek és a demokrácia. Nagyszerűen szerkesztett áttekintés egy nehezen szublimálható, de rendkívül fontos viszonyról. Vajon, hogy ki és mikor szerkeszt majd magazint Magyarországon e címmel, hogy „Magyarok és demokrácia”, vizsgálván ezt a viszonyt, sőt viszonyrendszert, amelyet generációk alakítottak és amelyek örökségét generációk szenvedik el. Innen nézvést a magyar közélet azért mocsarasodott el, mint a Tisza-tó, ahol a kimert iszap visszakerül a tóba, mert ezt a kérdést sem vizsgáljuk meg alaposabban, mert ez a kérdés csak pártpolitikák foglya maradt. Magyarországon.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr4811660072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.