Ich bin ein Berliner ... békeváró karácsonykor

2016/12/22. - írta: wootsch

Ich bin ein Berliner most és voltam Je suis Charlie, voltam a nizzai Promenade d'Angleterre-n ártatlan bámészkodó, párizsi kávéház zsúfolt teraszán születésnapot ünneplő ártatlan áldozat, a Bataclan-ban a zenehallgatás önfeledettségét örökre elfeledő koncert-látogató és most fáradt vagyok. Csak fáradt és kedvetlen vagyok, tétován matatok a sorok között, a szavak között, az ostorhegyként csattanó mondatok között, régen elfelejtett jelzőket keresek a Béke mellé, és ízlelgetem, hogy „könnyűléptű”, „szelíd”, „gyümölcshozó”. Fáradt vagyok az európai identitásban, amelynek hegyitó-simaságú, szelíd-fodrozású felszínét felkavarták a percemberkék nemtörődöm módon odahajított, nemzetiszínre festett betontömbjei. Fáradt vagyok attól, hogy oda nem illő páncélosokat kell kerülgetni a karácsony vásárok fahéj-illatú forgatagában és nem akarok sem kevlár-mellényt, sem Heckler-Storch gépkarabélyt vásárolni ajándéka senkinek. Fáradt vagyok attól, ahogy elnézem a fáradt katonákat, ahogyan átballagnak a tömegen megint és fáradt attól, ahogyan megmotoznak, mielőtt a templomba lépnék, hogy eltűnődjek az adventi gyertyák fényein. Fáradt vagyok attól, ahogyan elénk öntik a háborús híreket, a szétbombázott otthonok romjaiból előmászó vérmaszatos gyermekek képeit. Fáradt vagyok attól, hogy az Önzés és a Gőg mérgeivel dúsított kotyvalékokat kavargatnak valahol valakik, hogy nyakon öntsenek minket a szociális médiában és, hogy folyton nekünk kell mosakodnunk, kimosnunk lelkünk paplanából az általuk tudatos gonoszsággal odakent foltokat. Fáradt vagyok attól, hogy pszichopata tömeggyilkosok népeket bélyegeznek meg. Nem a muszlimok öltek Párizsban, Nice-ben, Berlinben, hanem a Koulibali testvérek, Ahmed N. vagy valami soknevű ember. Minden terroristának van életrajza, csak életvonaluk nincsen. Fáradt vagyok attól, hogy emberi identitásból kikerült, az emberi Élet tiszteletét megtagadó merénylők miatt falakkal, kirekesztéssel és gyűlölettel büntetünk ténylegesen segítségre rászorultakat. Fáradt vagyok attól, hogy most fegyverkezünk és, hogy karácsonykor így beindult a fegyverek ördögi vegyes-kereskedése. Józanságukban persze tudjuk, hogy ez emberi világban lehetséges békében együtt élni másokkal, a gyorsan előttünk lepergő hírek bódulatában mégis mindig ellenségeket vizionálunk és így adunk felhatalmazást a politikusaink arra, hogy befűtsenek a populizmus nagy, harsány lánggal égő kályháiba. Milyen élvezettel lubickolnak egyesek a Kornak ebben a hínáros vízében! Milyen örömmel mondogatják, hogy „de hiszen megválasztottatok”, de soha nem teszik hozzá azt, hogy „igaz, nem mondtuk meg nektek azt, hogy mire is”, no meg amúgy is program nélkül kormányoznak, a bizonytalanság lételemük és, ha valami ügy nyugvópontra jutna, gyorsan fel is forgatják azonnal. Minden az emberi élettől eltávolodott merénylő segíti őket abban, hogy felcsavarják a nagyotmondás gázégőit és abban, hogy tovább növeljék a bizonytalanságainkat, hogy felerősítsék gyarlóságunkat, hogy kihegyezzék félelmeink karóit, amelyekből majd megépíttetnék velünk kirekesztő sáncainkat. Fáradt vagyok attól, hogy sorra csődöt jelentenek az elemzők, mert a Festett Valóság mindig átvérzik az Élet szövetén. A Történelem kereke most nagyot fordult és elértük, hogy nagyon kevesen rendelkeznek a rendelkezésünkre álló földi erőforrások nagy többségével. A Diktatúrák még soha sem voltak ennyire gazdagok és a demokraták még soha ilyen szegények. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bevásárolt a világban és egy „kreatívan adózó”, hetven éves milliárdos ül majd a washingtoni Fehér Ház ovális irodájában, ezt hozta el az „elitek elleni lázadás” eleddig. A kínai kommunisták, egy „vadkapitalista” amerikai ingatlanos és egy makacs orosz egykori titkos ügynök viszonyaiból bontakozik majd ki a világ jövője, vidám, nyugodt, békés évek elé nézünk. Még az sem látszik innen, hogy ki és miből fogja eltakarítani majd a háborús romokat Aleppóban, Bagdadban, Moszulban, Jemenben, pedig ennek a feladatnak is neki kéne látni, mert százezrek maradtak fedél, remény nélkül. Rosszakaratú emberek éppen e helyzetre lesnek – ördögi terveiknek mindig vannak végrehajtói. Fáradt vagyok attól, hogy nekik jobb a sajtójuk, mint nekünk, akik csak illő szerénységgel és tisztelettel, de élni kívánjuk az életünket. Mert az Élet is átvérzik a Valóság szövetén. Résen kell lennünk, mozgósítanunk kell a békés és együttműködő világ lehetséges voltában való hitből, az embertársaink iránti bizalomból, a demokrácia értékeinek tiszteletéből táplálkozó cselekvés-tartalékainkat, életünkben és életünkkel kell megmutatnunk azt, hogy nem olyan a világ, amelynek egyesek lefestik. A „post-fachtisch” nem lehet többé az Év Szava, mint az volt idén Németországban. Jó lenne már véget vetni annak, hogy itt is ott is, de mindig akad valaki, aki azt mondja: „hogy milyen is az emberi világ, azt én mondom meg”. Jó lenne véget vetni egy hangos és agresszív kisebbségnek a csendes többség feletti uralmának.

 

Ich bin ein Berliner, mondogatom, ismételgetem, mert együtt érzek velük. Ismerem a várost és mindig elbűvölt a berlini élet kényelmes lassúsága, a város kulturális pezsgése. A Breitscheid Platzon, ahol ez az aljas merénylet történt és ahová az 1956-os forradalom tiszteletére elnevezett Budapester Strasse is befut, van egy templom. Pontosabban egy templom megmaradt romjai. Egy memento, egy őrült európai korszak emlékműveként megőrzött. Ebben a templomban van egy kereszt és ezt a keresztet a német bombázók által elpusztított Coventry székesegyházának beomlott gerendázatának szögeiből készítették. Az angol kereszt a német templomban a megbékélés és a Béke szimbóluma. Ez a kereszt európai valóságunk erős fundamentumának szimbóluma. Nincsen terrorista, aki ezt a fundamentumot kikezdhetné. Amikor néhány héttel ezelőtt a párizsi Bataclan-t újra nyitották Sting koncertjével, mindenki számára világossá válhatott, hogy az úgynevezett terroristák, valójában tömeggyilkosok semmit sem értek el. A párizsiak a félelem nélküli, szabad, természetes élet mellett tettek hitet. Addig azok, akikben semmi tisztelet sincsen az emberi élet iránt nem is fognak elérni semmit sem, amíg a védtelen, véletlen és vétlen áldozatok iránt érzett gyász órái után mindig és következetesen visszatérünk megszokott életünk általunk irányított ritmusaihoz és rítusaihoz. Két nappal a berlini merénylet után az európai városok élik adventi életüket tovább. Itt, Strasbourgban, az áldozatok emlékére két napra bezárt a karácsonyi vásár. Ma, 11-kor újra kinyitották. Az emberek isszák a 'vin chaud'-t (rouge ou blanc), vagy a forró narancslevet mézzel, eszik a tarte flambée-t vagy a spetzle-t szalonnával, káposztával, trécselnek a barátaikkal, akikkel randevút beszéltek meg ezen, vagy amazon a téren, mert ez a karácsonyi hagyomány: találkozni szeretetteinkkel, ismerőseinkkel a karácsonyi vásárban, ahol átjár bennünket a Karácsony összetéveszthetetlen hangulata és érzései. Strasbourg Capitale de Noel, a „Karácsony Fővárosa”, ez a városbrand része, több itt a turista most, mint nyáron. A strasbourgi Christkindlmarik a maga sok száz éves hagyományával méltán világhírű. Itt az ember tényleg kipihenheti a fáradtságát, egy pohár jó forralt borral leöblítheti rossz szavak epe-ízét. Ha jól tudom, a berliniek is úgy döntöttek, hogy nem zárnak be a karácsonyi vásárok, az emberek nem maradnak otthon, a barátokkal közösen elfogyasztott glüchwein ebben az évben is kihagyhatatlan. Mi értelme lenne az európai életünknek, ha nem ünnepelnénk együtt a Karácsonyt? A Karácsony pedig a Béke és keressük csak együtt tovább azokat a „Hozzá” illő jelzőket, akár egy pohár forralt bor társaságában.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr7212067613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.