Amerikai nagybácsink. Begombolja a kabátot
2017. január 30. írta: wootsch

Amerikai nagybácsink. Begombolja a kabátot

Amerika most bezárkózik és mégis, az egész világ Amerikáról beszél. Hogy leírom ezt a mondatot, a bensőmben csücsülő kis szerkesztőcske máris rosszallóan felemeli az ujját. „Amerika? Miféle Amerika? Az Amerikai Egyesült Államokról akarsz beszélni? Mert Amerika az nem az USA, ugyebár?” Aztán, hogy ujjaim tétován köröznek a billentyűzet felett, hogy leírjam a következő mondatot, már érzem, hogy izeg-mozog megint. „Az egész világ? Beszél? Amerikáról? Nem Donald Trumpot akartál-e írni, aki nem Amerika, de még csak az Amerikai Egyesült Államok sem, ő most az aktuálisan hivatalába lépő elnök, az Államok legfőbb fője és képviselője; legális elnök, mert megválasztották, de most neki is - mint minden megválasztott vezetőnek egy plurális demokráciában - meg kell még harcolnia a legitimációjáért. A legitimáció pedig nem abból következik, amit mond, vagy twittel, hanem abból, amit csinál. Vagy nem láttad a „dühös nők tüntetését” a minap? Azt a másik Amerikát, amely nem is hasonlít arra, amit Trump képvisel?” Jól van, na, megadom magam és elkezdem újra. „Javítanád inkább a helyesírási hibáimat” - morgom közben, mert ezt bezzeg kis szerkesztőm soha sem teszi szóvá, sokszor észre sem veszem őket. Nem igaz ugyanis az, hogy egy magányos blogernek nincsen szerkesztője. Mert van: a gyávaság és a bátorság, az ízlés és az ízlésficam, a düh és az öröm, a mondanivaló ereje és erőtlensége, a hétköznapok hangulatai. Megadom magam megint „neki”, kis, erőszakos szerkesztőmnek és újrakezdem, így:

 

Itt volt az Amerikai Nagybácsi megint. Mindig is itt volt és sokáig itt járt-kelt körülöttünk, sokszor és ezer alakban tűnt fel, oly sokszor és olyan sokféle alakban, hogy csak hozzászoktunk. Nekünk, európaiaknak mindig egy kicsit furcsa és ellentmondásos figura volt ez a nagybácsi, de mégis, valahogyan hozzánk tartozott az elmúlt évszázadban. A sarki moziban találkoztunk először, akkoriban, amikor még politikai karikatúrákat rajzoltak róla a Ludas Matyi című vicc-újságban. A vicceket nem mindig értettük. A moziban rajongtunk érte. A villámgyorsan kirántott, igazságosztó coltokért; a kék ruhás lovasok trombitaszaváért, ahogyan a gonosz komancsokat szétugrasztották; a hét mesterlövészért, akik szép szóra elvállalták egy nyomorult falucska védelmét a banditák ellen. (Azt csak később tudtuk meg, hogy ez a film egy halhatatlan japán rendező remekművének remake-je volt, és az eredeti megnézése után már volt bennünk egy kis szkepszis a nagybácsi filmbéli működését illetően, de ez majd egy másik történet lesz.) A nagybácsi gyakran viselt egyenruhát. Nemcsak a filmekben, de a hírekben is. 1917-ben átkelt a tengeren egy friss, de tapasztalatlan hadsereg és makacsul elvállalt véres veszteségek árán áttört a Vimy-gerincen, ahol megérkezése előtt már évek óta állt a front. Virágokon lépdelt a nagybácsi a fegyvernyugvás után hazatérvén, a hős és hadviselt írói még sokáig bolyongtak Európában, és irodalomba emelték az elveszett nemzedék ügyeit.

 

Európából lett először Amerika, azokból akiket otthon meggyőződéseik miatt üldöztek; azokból, akiknek elegük lett európai politikusaik soha nem teljesített ígéreteiből; akik egyszerűen csak jobb életre vágytak; azokból, akiket vonzott a feltöretlen szűzföldek és az aranyat görgető folyók legendája; azokból, akiket felszippantottak a nagy építkezések, a vasút és az autógyárak, no meg az olaj. Az Amerikai Nagybácsi nemcsak katona volt, hanem Amerikai Munkás is. Őbelőle lett a Katona, akinél 1944-ben senki sem volt népszerűbb Európában. GI Joe volt a Felszabadító, nem a Vörös Hadsereg-béli Iván, aki bár megszabadította Európát Hitler rezsimjétől, de nem szabadította fel, mert egy másik béklyós, egyvágányú rendszerben gondolkodott, nem a szabadság sokfelé elágazó útjaiban. GI Joe volt az ok és az okozat, hogy Amerika szerepet vállalt az Új Világrend kialakításában és azóta is táplálta ezt a rendet pénzzel, politikai tettekkel, ötletekkel és ideológiákkal. Az Amerikai Nagybácsi Marshall-segélyt hozott nekünk (bár amiből Európa keleti fele nem kért) és cserébe lojalitást, megértést és rajongást, mintakövetést kapott. Kialakult a Nyugat-Kelet tengely és Amerika volt a Nyugat „vezető ereje”. Az Amerikai Nagybácsival aztán Imperialistaként, Világ Csendőreként is találkoztam. A Néphadseregben, ahol kötelező katonai szolgálatomat töltöttem, a politikai oktatás első számú ellensége Amerika volt, közvetlenebbül az a GI Joe, akinek a népszerűségét Vietnam alaposan kikezdte, de nem kezdte ki a bárkit legyőzni képes amerikai hadsereg mítoszát. Azzal untatott minket Kossuth főhadnagy elvtárs, politikai tisztünk, hogy „az amerikai hadseregben vakfegyelem van, a mi néphadseregünkben pedig vasfegyelem” - és szükség is volt az intő szóra, mert lépten-nyomon megszegtük a szabályokat és bizony, ráérő időnkben The Band, Bob Dylan, a Canned Heat, sőt Crosby, Nash, Young and Taylor szólt a körletben, az első angol nyelvleckékbe nem Shakespeare, hanem Jim Morrison és Janis Joplin szavai-sorai tolakodtak, a kimenő alatt titkos átöltözéseink kedves ruhadarabja a Levi's farmerdzseki volt. Az Amerikai Nagybácsi ott volt valahogyan mindenütt és folyton üzent valami fontosat. A Hair (aminek a dal-szövegeit egy magyar emigráns írta, amelynek a sikeres film-változatát egy cseh rendező emigráns csinálta meg) a „flower-power”, „let's go to San Francisco” és a nemzedék legjobb elméi az őrület romjaiban, akiket láttunk Bogdanovich, Cassevetes filmjeiben, a Coen testvérek Nagy Lebowskijában, az American Graffiti-ben, a Pulp Fiction-ben. Volt az az Amerika, Joseph Heller 22-es csapdája az örök kételkedő Yossarian-el és Gregory Corso, Ferlinghetti, Ginsberg, akit – ahogyan mondta – Csoóri Sándor elhozott Budapestre is, no meg Algernon virágai, Updike Nyúlcipője, Jack Nicholson szállt, mint kakukk a fészkére és Hal Ashby Utolsó szolgálatában égette a szeszt, no meg Coppola örökművei, Don Corleone és a mindent magába szippantó Apokalipszis – ott volt ez az Amerika a könyvespolcokon és mozikban mindig és telt- és múlt az idő, Amerikai Nagybácsink már néha el is látogatott hozzánk, nemcsak levelekben, regényekben, filmekben üzent. Megérkeztek támogatásai, alapítványai, képviseletei is. „Amerika egy kijavított Európa, barátom!” - mondta lelkesen kedves ismerősöm, aki el is látogatott oda és persze, hiszen volt Joan Baez és Pete Seeger, Sacco és Vanzetti, a Rosenberg házaspár utcában kezdtem köztisztviselői pályafutásomat, sokszor keltem az Akadémia előtt, a Roosevelt-téren, Budapesten is volt egy Amerika, mert mindenütt volt Amerika, egy egész kontinens Amerikának látszott, nem volt Peru és nem volt Argentína, nem volt Bolívia sem Mexikó, sem Chile, csak Amerika, egy nagy árnyék a világon. No meg az árnyalatok. Martin Luther King, a Fekete Párducok, a jazz nemzedéke, Miles Davis és Chat Baker, Louis és Ella, Charlie Chaplin diktátora, Buster Keaton, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, micsoda névsorok, micsoda események felhője és füstje, micsoda tüzek lángolása, milyen kis-nagy lépések a Hold felszínén! A Szojuz és az Apolló kézfogása. Üstökösök a Haley teleszkóp felvételein. Milyen szépen tudtak beszélni a Szabadságról a new-yorki Szabadságszobor alatt! Bartholdi mester colmari műhelyében megtekinthető a folyamat, ahogyan ez a szobor készült itt, Elszászban, mert az a Szabadságszobor a francia nép ajándéka, bizony, innen kelt át a tengeren, követve a migránsokat szállító hajók nyomdokvonalát, ezért van az, hogy Amerika az identitások elképesztő kavalkádja és ezért a Montana állam-beli Belgrade városkában szabad újévkor a levegőbe lövöldözni, amit a helyi szerb közösség tagjai örömmel művelnek is, mert „Amerika a szabadságok hazája”. Szabad fegyvert viselni és fegyvert használni. Az Amerikai Nagybácsi szívesen kérkedik ezzel, mint a szabadságok egyik szimbólumával. Aztán látjuk, hogy csúszik ki az ellenőrzés alól a fegyverhasználat. A szabadságokat a bírók korlátozhatják indokolt esetekben. Ó, az amerikai igazságszolgáltatás! Az esküdtek, a bírósági tárgyalások izgalmas szópárbajai, az esküdtek igazságérzete, a tizenkét dühös ember! A villamosszék, a méreginjekció, a halálsoron évtizednyi időt várakozó halálraítéltek drámái. Amerika, amely oly büszke a szabadságaira, de ahol a rendőrök előbb lőnek, mint kérdeznek és a S.W.A.T. katonai alakzatban áll készen a bevetésekre. Amerika, amely joggal büszke az egyetemeire, de amelyeken fémdetektoros kapukon haladnak át a diákok, nehogy megismétlődjenek a campus-mészárlások, ahogyan megtörténtek már olyan gyakran, elvágva fiatal életeket attól, hogy meg is élhessék azt a sokat emlegetett amerikai szabadságot és a mindig jobb életre jogosító amerikai álmot.

 

Nem vágytam soha Amerikába, az éles ellentmondások földjére, nem vágyakozom New York után, bár Jim Jarmusch-al és Tom Waits-el szívesen eltöltenék egy kis időt abban a brooklyni trafikban, amelyet Harvey Keitel terelget és nem akartam soha megnézni Maci Lacit eredetiben a Yellonstown-parkban, nem vágytam arra, hogy Little Big Horn mellett létesített indián rezervátumban játsszak el egy black jack játszmát valamelyik kaszinóban. Annak ellenére sem, hogy az Amerikai Nagybácsim hívott már sokszor, sőt gavallérosan finanszírozta is volna ott-tartózkodásom költségeit. Mert nekem is, neked is, mindannyiunk van egy Amerikai Nagybácsija. Európának is van egy Amerikai Nagybácsija. Most Nagybácsink kijelentette, hogy nem foglalkozik többet velünk. Mégis, mindenki Róla beszél.

 

Igen, kedves kis szerkesztőm, Róla és nem Donald Trump-ról. Trump éppen úgy Amerika, mint Noam Chomsky vagy Marshall MacLuhan, mint Hawkings vagy Steve Jobs. Trump újra akarja gombolni a Világ Kabátját. Amerika újra akarja rendezni a számláit a világgal. Amerika közben persze figyel engem és téged, folyamatosan, minden interneten töltött percben gyűjti adatainkat és sehol másutt a világon nem tudnak többet rólam, mint éppen Amerikában. A Google, a Facebook, a Twitter, a Vimeo, a Youtube – a Windows vagy az iOs – na, ki, hol tud többet a világról és polgárairól most? Ezen a ponton válik kezelhetetlenné és felmérhetetlenné most az, hogyan változik Amerika viszonya a világhoz. Hogy e változásnak, Koblenztől (ahol megalakult az európai trumpisták Internacionáléja) Budapestig úgy örülnek most a világban, mint egyszeri kommunisták a SzK(b)P XXII. Kongresszusának egykoron, azt én meg nem érthetem. Hogy Magyarországon a kormányzó párt azon jelesei örvendeznek Trump által bevezetett begombolkozásnak a legjobban, akik oly szívesen bélyegzik-cimkézik hazaárulónak azokat, akiknek más a véleményük, mint nekik, az egyenesen aggasztó. Azért a magyar-európai szabadság 28. évében elég bizarr látvány, hogy a Párt alelnöke „Make America Great Again” feliratú baseball-sapkában virgonckodik egy budapesti étteremben. Lelkük rajta, az Amerikai Kolosszus megrendült most és bezárkózni készül, elfordul a világunktól. Az az Ő dolguk, hogyan és milyen áron tudják ezt a fordulatot végrehajtani. Talán annak örülhetünk csak, hogy ahhoz segíthet minket ez a helyzet, hogy magabiztosabbak lehessünk Európánk útjainak és érték-kereszteződéseinek végigjárásában. Mert ilyen út van és ez az út még mindig az „Egység a sokféleségben” útja (Unity in Diversity), amelyet naponta gyakorolunk európaiként. Egy ilyen úton való biztos járáshoz empátia, tolerancia, megértés, a közös értékek következetes képviselete a tettekben és türelem szükségeltetik, azok az európai erények, amelyeket most Trump amerikai elnök kidobni kíván, illetve, amelyeket szótárából már ki is hajított (még várunk arra a momentumra, amikor egy twitter-bejegyzésében leírja, hogy 'democracy'). Ha így tesz, ha így folytatja, csak elvágja-elfűrészeli azokat a gyökereket, amelyek Európából táplálták Amerikát a múltban és amelyek Amerikából nőttek vissza Európába. Mi legyünk csak büszkék arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem lehetne tagja, ha elvei fenntartásával azt kéri, akkor sem, az Európa Tanácsnak, mert változatlanul, ennyi évtized után sem lenne képes teljesíteni a tagság néhány alapfeltételét. Mi pedig törekedjünk arra, hogy őrizzük meg, tartsuk be, éljük meg és képviseljük a mindennapokban, a magunk kicsiny társadalmi helyén e tagság feltételeit. Az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatát.

 

Aztán felnézek a képernyőről. Kinézek a kehl-i DownTown Café ablakán. Odakint most hideg eső esik, szürke az ég, a Strasbourgot Kehl-el összekötő villamos vonalán dolgozó munkások narancssárga munkamellényei ebben a szürkeségben sokkal élénkebb színekkel világítanak, mint egyébként. A munkások szorgoskodnak ebben a borongós időben. Áprilisban majd megérkezik az első villamos, a nyilvánosan vállalt határidőt tartani illik. Két szomszédos ország, két város között acél és beton szilárdságú kapcsolat készült el itt. Európában, 2017-ben.

 

Majd mindjárt visszamegyek Strasbourgba és eszembe jut, hogy ránézzek Michael Cimino Szarvasvadász c. filmjének arra jelenetére, amikor Meryl Streep a 'God Bless America'-t énekli. Lehet, hogy vele dúdolom?

 

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr4612169266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.