Nyelvünkben élünk. Európai képeslap

2017/02/27. - írta: wootsch

Rotheburg ob der Tauber ragyogott a kora-tavaszi napfényben. Ódon házai frissen kifenve-kifestve kínálták a fotótémákat a ráérősen sétáló turistáknak. A tökéletesen középkori Marktplatz megállította a sétálókat, hogy ránézzenek a pompás városháza erkélyére, tornyára. A tér mellett az ódon a Reichsküchenmeister-hez címzett fogadó, benne klasszikus, polgári étterem aus Mittelfranken. Ott vétlen fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Egy ifjú hölgy és egy ifjú úr ült a szomszédos asztalnál és teljesen véletlenül éppen magyarok, magyarul beszéltek, én meg inkognitómat őrizve hallgattam őket. A társalgás meg-megdöccent egy kicsit, az ifjú úr szégyenlős talán egy kicsit, a hölgy vitte a szót, otthonosan osztogatta megfigyeléseit, tanácsait, az úr hallgatta. Kiderült, hogy a hölgy már otthonos errefelé, az ifjú úr pedig nemrégen érkezhetett, a hölgy helyi szokásokról tartott kiselőadást, a vásárlási lehetőségekről, a környék látnivalóiról. Úgy beszélgettek, mint régi ismerősök, talán egykori osztálytársak beszélgetnek így, haverok, egy társasághoz egykor hozzátartozók, ismerős szófordulatokkal, nem pestiek, valahonnan az Alföld közepéről, de nem kunságiak, felismertem volna. Ideesett magyarok, mint majd mindegyikünk-magyar, aki odaesett valahová otthontól messzire, ők is élvezték ott a magyar szót, anyanyelvén otthonosabban káromkodik az ember ebben a német közegben, no meg ráadásul ebben a dialektusokkal átszőtt nyelv-területen még inkább, ahol a dialektus olyan messzire van az iskolában tanult némettől, mint Nógrádsipek Gyulától. Az első „baszd meg” úgy fél óra után hangzott el, a hölgy szájából, kötőszó gyanánt, természetes könnyedséggel. A beszélgetés ezzel egy fordulatot vett itt, a spanyol pincér hozta neki a schnitzel-t, nekem pedig a Schaufelét semmelknödle-el, „nem akartam én gyereket soha” - mondta akkor a hölgy - „anyáék rágják a fülemet, hogy gyerek, házasság, baszd meg, de nem akarok én, neked van valakid?” A szégyenlős ifjú úr elvörösödött, „hát, nincsen mostan” - mondta és belenézett a tányérjába, inkább úgy, mint aki ott keresi a jövőt. A tányéron a barna szósz felülete nem mozdult, nem jósolt semmit, csak a rövidke csönd párolgott felfelé. „Áh, van itt elég magyar, majd csak találsz valakit” - vágta el ezt a csöndecskét a hölgy, aztán rágtak tovább. Sietősen befejeztem az ebédemet, felhörpintettem weissweinschorlém maradékát, fizettem. Elmenőben még odaköszöntem a szomszédoknak, hogy „további jó étvágyat kívánok, aztán legyen egy jó napjuk, viszontlátásra”. Még csak nem is csodálkoztak ezen, hiszen van itt elég magyar, ugye?

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr3212299645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.