Biztosan mondtam már, hogy most főállású diák vagyok. A strasbourgi egyetem büszke diákjaként ez most a negyedik szemeszterem. Azt gondolom, hogy még mindig a határán vagyok annak, hogy frankofón legyek, ez egyetemi stúdiumok előtt inkább anglofíl-nek mondtam volna magam, még inkább bibliofílnek. Könyvből, filmből, zenéből eddig inkább több volt az angolszász ihletésű, kevesebb a francia. Érdekes lenne egyszer megvizsgálni tüzetesebben is azt, hogy a kulturális tájolónkat mennyire befolyásolja a filmforgalmazás vagy a könyvkiadás, a divatok, és azok piaci ereje. Például a Valenti-nap beépülése a mi kultúránkba, amelyben ez sokáig jelen sem volt, arra is figyelmeztet, hogy ezeket a kulturális tájolókat sokszor készen kapjuk, sőt, sokszor kéretlenül is a kezünkbe nyomják minden utcasarkon. Ezekkel a kézbe nyomott kulturális tájolókkal pedig érdemes lesz vigyázni. De nem is erről akarok beszélni, hanem arról, hogy az egyetem most kinyitott előttem egy ajtót, belépésre invitált egy kulturális birodalomba, és, hogy én most örömmel engedek ennek az invitálásnak. Ezt a tájolót nem nyomták erőszakkal a kezembe, csak felkínálták annak a lehetőségét, hogy kezembe foghatom, ha akarom, ha tanulom. Ebben a félévben hét kötelező szemináriumunk van és mindegyik vizsgaköteles. Vagy írásbeli, vagy szóbeli vizsgát kell majd májusban tennünk például Strasbourg és Elszász történetéből, a francia alkotmányosságból és a francia politikai intézményrendszerből, az európai ideológiák fejlődéstörténetéből vagy a francia forradalmak történetéből.

 

Még nem tudom, hogy hogyan vizsgázunk majd a kedvenc szemináriumom tárgyából, de azt hiszem, hogy Isabelle (tanárunk) éppen olyan kreatívan meg fogja ezt a vizsgahelyzetet oldani, amilyen kreatívan tartja meg az óráit. A szemináriumának a címe ugyanis: A francia társadalom a francia chanson-ok tükrében. Az órán zenéket hallgatunk, dalszövegeket elemzünk. Isabelle bemutatja nekünk, hogy hol és hogyan hatottak a dalok mondjuk 1864-ben, amikor a Bataclan-t megnyitották Párizsban, mint „caf'con”-t (café concert), egy helyet, ahol nem volt belépődíj, csak kötelező fogyasztás és ahonnan a korabeli slágereket szó szerint ajakról ajakra terjesztették, mint a népmeséket és sok dal így is túlélte ezt a múlandóságot, a fonográf, a hanglemez, a hangosfilm előtti korszakot. Az első órákon az „elkötelezett dalokról” mesélt nekünk. Tudták-e azt, hogy az Nagy Háborúban volt olyan francia katona, akit azért végeztek ki 1917-ben, mert rajtakapták, hogy ezt a fájdalmasan szomorú francia dalt énekli a bajtársainak? A „Chanson de Craonne” eléneklésért halálbüntetés járt, defetistának minősítettek egy dalt, amelyben a lövészárokháború francia katonáinak az érzései vannak. „Adieu la vie, adieu l'amour ...” szól a refrén és mi, utódok persze tudjuk ma már, hogy 1917-ben a Nyugaton harcoló francia hadsereg törésponthoz jutott. A „katonák sztrájkja” az egyik legkülönösebb eseménye az Első Nagy Háborúnak. Ekkor született a dal, defetistának minősítetett, éneklőjét kivégezték „mások okulására”. A dalt csak 1974-ben rehabilitálták, akkor jelenhetett meg először lemezen. A filmrajongók Jean-Pierre Jaunet, Magyarországon „Hosszú jegyesség” címen (2004) forgalmazott filmjében is hallhatják a dalt (Jaunet úr az, aki az Amelie Poulain-el ajádékozott meg bennünket többi között). A Második Nagy Háborúban is volt egy dal, amelynek a nyilvános elénekléséért halábüntetés járt. A dal 1943-ban született, mi – ha ismerjük – a Partizánok dalaként (Chant de partisans) ismerjük. A német megszállók kivégzéssel honorálták az előadást és a francia partizánok a kivégzésükre várván is gyakran elénekelték, bulvárosabban mondva: e dallal az ajkukon mentek a vesztőhelyre a Résistance elfogott tagjai. A dal érdekessége, hogy három szerzője is van és egyikük Magyarországon is népszerű királyregények szerzőjeként ismert, bizony Maurice Druon így is szolgálta a hazáját. Kérészek életét éli egy dal, ajkakon születik, ajkakon hal el, néhányuk azonban öröklétre ítéltetik, szinte népdallá válik, beépül a kultúrába, támasztékként megmarad. A Chant de partisans-t még ma is, szinte második francia himnuszként éneklik el július 14-én, a nemzeti ünnepen. Van itt egy harmadik dal is, hogy csak illusztráljam, hogy hová is invitált minket Isabelle (a tanárunk). Ez Boris Vian „Le déserteur” című dala. Ezt a „Tajtékos napok” dzsessz-zenészként is kiváló szerzője 1954-ben írta. A franciák nagyon nagy bajban voltak Indokínában, az odaküldött katonai alakulatok vesztésre álltak egy háborúban, amelyet senki sem kívánt, még nem bukkant fel egy olyan politikai megoldás, hogy arcvesztés, presztízsvesztés nélkül kivonulhatnának Vietnamból. A sorköteles hadsereget még újoncokkal töltötték fel. Vian pacifista dalt írt, de egyetemes jelentőséget adott a háborúban való részvétel megtagadásának. El tudják képzelni, hogy milyen bátor dolog volt ez akkor, amikor mindenki a francia „gloire” megmentésének szimbolumaként nézett erre a távoli háborúra? Az egyszerű dal egy levél, amelyet egy polgár az Elnöknek ír, és elmondja benne, hogy miért nem akar ő háborúba menni. Előfutára így és ezzel sok olyan protest-songnak, amelyek később Pete Seeger vagy Joan Baez hangján kerültek vissza hozzánk. Viant a bátor és őszinte szerzők modern és kifinomult büntetésével, állami cenzúrával sújtották. A dalt a rádiók nem sugározták, vagy, ha néhány rebellis szerkesztő igen, akkor is csak este tíz után. Akkoriban már a rádió volt a kérész-életű dalok köldökzsinórja az örökkévalóságig. Képzelhető, hogy mit jelentett az, hogy a dal a rádiók tiltólistáján szerepelt 1962-ig! De ez a dal is fennmaradt és természetes szerves része egy nagy író életművének. Így kalandozunk most, Jean Ferrat, Mickey 3D (ők például ökologisták), Gainsbourg (aki a „Je t'aime” című opuszával egy kisebb forradalmat robbantott ki) jelölte dalok útvesztőiben és közben fellebben a feledés fátyola egy-egy korszakról.

 

Hiszen emberként egyetlen életünk van csupán, csak az igazán nagy művészeknek köszön előre az öröklét. Törékeny és könnyen elillanó dalokban is megfogalmazható a világ és, ha egy jó dalt együtt énekelünk, érezzük a közösségeinket másokkal, évtizedeken is átívelő kapcsolatokat, közösségeket.

 

Ha van kedvük kalandozni, a youtube-on mindegyik elébb említett dal megtalálható. Még olyan felvételt is találhatnak, amelyen maga Boris Vian énekli el halhatatlan dalát. …

 

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr3113782078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.