Magyarország akkor is lesz, amikor Orbán-kormány már régen nem lesz. Úgy tanultuk, hogy Magyarország akkor is volt, amikor a térképeken nem volt (például a XVI-XVII. században). Amíg magyarok lesznek a Földön, addig országuk is lesz, mert magyarok nincsenek Magyarország nélkül. A magyaroknak mindig szükségük volt a magyarok országára, mert a magyarok mindig országra gondolnak, ha a házukra. Az persze, hogy mi volt előbb, a magyar vagy az országa, az legalább olyan érdekes kérdés, mint ama tyúknak és az ő tojásának a sorsán való tűnődés, de e fejtegetést már csak idézőjelbe tette a történelem. Tudom, persze, hogy tudom, hogy legalább egy magyart „Országalapító” jelzővel emelünk ki a történelem sodrából. Ahol vannak a magyarok – mert mindig így álmodják -, ott van az ő országuk, így szoktuk meg és kaptuk ezt az igazságot az elődeinktől. Ahol pedig az ő magyaroknak az ő országuk vagyon / leszen, ott van az ő kormányuk is. Már vagy 150 éve, hogy a magyarok hozzászoktak a gondolathoz, hogy nekik kormányuk is van. (Korábban nem igazán volt a magyaroknak kormánya. Volt számos királyuk, így igaz, néhány évszázadon át, az is igaz, hogy még magyarok sem voltak ezek a királyok, de magyar királyokként uralkodtak népeiken, miközben magyarul nem beszéltek.)

Az elmúlt évszázadokban az ország emelkedett és süllyedt; rosszkedveinek telei és virágfakadásnyi boldogságot hozó napsütötte tavaszai váltották egymást; igaz, hogy ez más országok esetében is így van, a magyarok azonban azok a népek, akik ezt generációkon át számon is tartják. Az ország kormányai szorgalmasan dolgoztak vagy lustálkodtak, de mindig kitöltötték a rájuk szabott időt (a magyarok ciklus közben nem váltanak kormányt); a kormányok jöttek és mentek, az ország élt és míg magyarok élnek e földön, addig élni fog, akár attól is függetlenül, hogy éppen ki az, aki kormányoz. Az országot féldiktatúrában vagy kormányzati önkény alatt tartották, az ország megtapasztalta, hogy micsoda különbség feszül a jelszavakban megfogalmazott ígéretes jövő és a szűken kimért lehetőségek jelene között. Az ország inkább élt és tűrt, néha egy kicsit fellázadt, elhallgatott és elhallgatatták, az ország belesimult megint, mint rendesen, egy rendszer konszolidációjába és – mint az errefelé megszokott – az egyéni boldogulások ösvényeire indult. Aztán, 29 évvel ezelőtt az ország (úgy mondtuk, hogy) rendszert váltott és elmerült a Demokrácia optimizmusában – mert a Demokrácia a változtatások lehetőségeibe való hitből táplálkozik -, és az ország csalódott és ezzel a csalódottságával kiköltözött a magánéletek kis szigeteire, ahol legalább szeretteiben és szomszédaiban megbízhatott, ha már a kormányában nem bízhatott meg, ahogyan gondolta. „A maguk ott fent, mi meg idelent”, „élni és élni hagyni”, a morgás joga („ius murmurandi”) megadatott, mi magyarok él(t)ünk is ezzel, persze azért azt is szeretjük azt is, ha a kormányunk „mi, magyarok”-ként szólít meg minket.

Egy új kormányzati ciklus kezdődik most Magyarországon, mondtuk az elébb, hogy a magyaroknak az ő országa régóta fennáll, volt is régen, lesz is a jövőben. Ha mégis némi figyelmet szentelünk annak a kérdésnek, hogy milyen kihívásokkal szembesül most az aktuális magyar kormány, az éppen annak köszönhető, hogy azt azért hisszük, a kormányzás alapvetően felelős cselekvések sorozata és minden kormány a felelősségében hozzátesz valamit ahhoz, ami Magyarország sokféle közönségében közös: az országához. Már sok hét telt el a legutóbbi választások óta, még mindig látható, hogy a választási eredmények nem nyugtattak meg(le) mindenkit. Egy sikeres, eredményes és érvényes választás után egy demokráciában – úgy gondoljuk -, elvárható lenne, hogy az élet a maga medrében megyen majd tovább. Tudomásul vesszük az eredményt, élünk vele, berendezzük az életünket az ismeretében, alkalmazkodunk. Miért van az most, hogy a bizalmatlanság perzselő melege süt ki a magyar média-felületekről? Olyan hevesen, hogy az ember úgy érzi, vissza kell húznia a kezét egy-egy médiafelületre való kattintáskor, nehogy a bizalmatlanságnak ez a heve megégesse. „Na jó”, mondhatja valaki erre, „így jár az, aki ellenzékbe szorult véleményeket olvas”. „Tessék a Magyar Időket olvasni, vagy az origo.hu-n keresgélni, nézze az Echo TV-t, szörföjön a 888.hu-n, hol ott a bizalmatlanság?” Én azért hiszek a kommentek hangulatjelentéseinek is, no meg azoknak a beszélgetéseknek az erejében is, amelyet barátaimmal, ha helyzetemből következően most egy kicsit szaggatottan is, de azért folytatok.

Azzal folytatom, hogy a negyedik Orbán-kormány legnagyobb kihívásának a harmadik Orbán-kormány bizonyul most. A Fidesz nagy és tényleg történelmi politikai győzelmet aratott. A saját maga alkotta Alaptörvény kereteit most tölheti ki végre teljesen, jogi akadályok mentesítetten. Ezt is teszi, láthatóan. Magyarországon nem a kormánynak van feje, hanem a kormányfőnek van kormánya, most Orbán Viktor miniszterelnök, először az Orbán-kormányok történetében, teljes egészében uralhatja a kormányát. Az első Orbán-kormány tényleges koalíciós kormány volt, a kisgazdákkal megvert politikai társbérlet, ez is korlátozta a kormány mozgásterét. Vele szemben egy erős parlamenti ellenzék állt, amely képes volt arra, hogy lelassítsa a törvényalkotási folyamatokat és ott volt egy akkor még plurális és néhol még emberi-szakmai minőséggel is művelt, hagyományos sajtó is, amely bőségesen szemezgetett a kormányzati működés botlásairól. A köztársaság elnökéről is érdemes megemlékezni, aki jelen volt a politikai rendszerben és akinek volt egy szerepfelfogása, amely az Alkotmányból fakadt, abból a köztársasági Alkotmányból, amely lehetővé tette, hogy megszilárduljanak az európai mintákat követő és átültető demokratikus intézmények Magyarországon és amely körül egy jelentős szellemi befolyással bíró szakértői kör sorakozott fel, akik a plurális sajtóban teret és felületet is kaphattak a véleményük elmondására.

2010-ben a Fidesz nagyot győzött, de a második Orbán-kormány még a súlyos kompromisszumok kormánya volt, tele a szekértábornak tett gesztusokkal, a támogatói-vállalkozói körnek tett engedményekkel (később „Simicska-befolyásként” találtak rá a magyarázatra az elemzők). Egy nagy minisztériumi szerkezeti váltás ebbe ugyan belefért, hiszen ekkor tömbösödtek a minisztériumok, de a kormány irányításának napi feladatai felcsúsztak a Miniszterelnöki Hivatalba. A Fidesz szinte dühösen tisztogatott a kormányzati hivatalokban és intézményekben, de azért még maradtak néhányan olyanok, akik tudtak valamit a közigazgatás működéséről. Az ún. kormányzati háttérintézmények központosítása még nem történt meg teljesen, maradt még némi kommunikációs kapcsolat szakértőkkel, elemzőkkel.

A harmadik Orbán-kormány hozta meg a háttér-bázis átprofilirozását. Simicska Lajost és embereit kiszorították, Mészáros Lőrinc és a hozzá bekötött emberek felemelkedtek, de kormányzatai befolyásolási szerep nekik már csak áttételesen juttatott, a hivatali tisztogatások befejeződtek, a helyi közigazgatás szerkezete felfelé központosítottá vált, a megyék leürültek, a háttérintézmények vagy eltűntek, vagy felfelé központosíttattak, hatás- és jogköröket vesztettek, vezetőket váltottak. A harmadik Orbán-kormányban már senki olyan sem maradt a hivatalokban, akiktől az újonnan érkezettek megtanulhatták volna az állam- és közigazgatás művészetét. Az államapparátus felduzzadt, számolatlan új államtitkárság jött létre, az állami vezetők száma megnőtt. No, és egy új Alaptörvény született. A kormányzás súlya ránehezedett a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszterre, aki a kormányzati kommunikációban újdonságként bevezette a „kormányinfo” intézményét, egy sikeres „stand-up” performanszot, amely oly kegyesen és hatékonyan takarta el a lényeges információkat a kormány tényleges működéséről. (Mindig csodálkoztam azon, hogy miért is nem bojkottálja a magyar sajtó ezeket az eseményeket, ahol a miniszter sokatmondó arckifejezésénél /és szemöldök!/ sokszor semmi jelentős sem történt.)

A harmadik Orbán-kormány folyamatos kampány-üzemmódba kapcsolt. Kampány-sorozat volt a válasza a migráció nagy kihívást jelentő új hullámára, az európai kérdésekre, a elvándorlás jelentette társadalmi helyzetre, a civil társadalom reakcióira és aktivitásaira. A kormány feje visszavonult a kormányzás napi működtetéséből (ismételjük meg még egyszer: Magyarországon a kormány fejének van kormánya, nem a kormánynak van „feje”), a kormányzás napi működtetését „odaadta” két kormánykabinetnek. Orbán Viktor ugyan jól használta ki ezt az időt arra, hogy győzelemre vezesse a pártját megint a 2018-as választásokon és ezzel végérvényesen bebetonozza a saját tekintélyét, amely így minden szinten, a pártban is, a kormányban, az Országgyűlésben is megkérdőjelezhetetlenné vált. A negyedik Orbán-kormány úgy alakult meg, hogy azt most végre teljes egészében ő uralhatja. Az európai demokráciák történetében szinte példátlan módon a Fidesz három alapító tagja a három legfőbb közjogi méltóság székében ül. A pártnak a kormány ellenőrzésére hivatott Országgyűlésben abszolút többsége van, egy roppant gyenge és ezen belül is roppan módon megosztott ellenzék semmitmondó társaságában. A Fidesz szája íze szerint működnek a közmédiák és néhány internetes portál is a szinvonalánál jelentősebb befolyásra tett szert az M&M korporáció jóvoltából. A harmadik Orbán-kormány kormányzásának tapasztalatai termékenyítik meg a tapasztalható bizalmatlanságot, az ellenzéki tüntetések hangulatát. A negyedik Orbán-kormány láthatóan ezt haladja most meg – így a harmadik Orbán-kormány átalakítása és örökségének kitakarítása lesz az egyik legnagyobb kormányzati kihívás. Ennek az egyik bizonyítéka a személycserékben látható. A Fidesz most a kormányzati strukúrában olyan mélyre hatoló változtatásokat hajt végre, mintha nem önmagától, hanem az ellenzéktől vette volna át a kormánystafétát.

A negyedik Orbán-kormányra súlyos örökségként nehezedik rá a Bizalmatlanság, amely a kezdetektől fogva áthatotta az előző kormányok tevékenységét, és amelyek így átitatott működésükkel tovább fokozták a bizalom elvesztésének az érzeteit a kritikus közvéleményben. A Gyurcsány-Bajnai kormányok utáni váltásnál ezt a bizalmatlanságot még talán érteni is lehetett. 2010-ben azonban politikai fordulat történt Magyarországon és egy más politikát megvalósító kormányfőnek teljes joga van arra (lsd még alkotmányos felelősség), hogy politikájának végrehajtásakor azokra támaszkodjon, akikben megbízik. Az már a magyar politikai élet egy sajnálatosan intézményesült hagyománya lett, hogy ezzel együtt is indokolatlanul nagy számban mentettek és mentenek fel közszolgákat a feladatai elvégzés alól a kormányváltásokkor. Egy Magyarország méretű ország közhivatalaiban egy kormányváltás szakértői számítások szerint körülbelül százötven-kétszáz fő cseréjét jelentené normális esetekben. Nálunk ez minden kormányváltás esetében meghaladta az ötszáz, vagy annál több fő cseréjét. Az Orbán-kormányok pedig rekordokat döntöttek a személycserék statisztikai számaiban, beleértve azokat is ebbe, akiket statisztikai okokból köztisztviselői státuszból közalkalmazotti, vagy alapítványi státuszba „raktak” át egy tollvonással, és ezzel személyes egzisztenciájukat változtatták meg, megkérdezésük nélkül. Megérne egyszer egy alapos tanulmányt ennek a kormányzati-személyzeti forgószínpadnak az elemzése! A kormány most a maga kormánytól vette át a stafétát, mégis olyan tisztogatás zajlik minisztériumokban és háttérintézményekben, mintha az ellenzéki beállítottságú személyzetet kellene eltakarítani onnan.

Ebből következtehetünk arra, hogy a negyedik Orbán-kormány az előző Orbán-kormányok súlyos örökségének árnyékában alakult meg most. Az „elmúltnyócév” kormányai teljesítményét nem mérhetjük választási ígéretekhez, mert ilyen választási ígéretek az elmúlt választásokkor nem hangzottak el. Nem mérhetünk bejelentett tervek megvalósításának eredményeivel, mert nem igazán kötötték az orrunkra azt, hogy milyen terveket, milyen számítások alapján hajtanak végre. Azokkal az eredményekkel „főzünk”, amelyekre a kormány azt állítja, hogy eredmény. Nem élhetünk azzal a páratlan lehetőséggel, hogy az Országgyűlés figyelemmel kíséri és ellenőrzi a Kormány munkáját, mert ezen alkotmányos feladatát a Magyar Parlament nem igazán teljesítette, sőt, inkább „Ő” követte szolgalélekkel a kormányt az elmúlt ciklusban. Az „elmúltnyócév” alatt a farok csóválta a kutyát és a nyúl vitte a puskát. A Kormány inkább magának adatott parancsokat maga által az Országgyűlés általa kikényszerített közreműködésével, mintsem, hogy követte volna az Országgyűlés által a neki adott parancsokat. Így legalizálták aztán mindig az országgyűlési parancsok a kormány szándékait. Ha a Kormánynak arra volt szüksége, hogy hagyják békén intézkedéseit (lásd például a Norvég Alappal kapcsolatos háborúságokat), akkor azokat kivitte a parlamenti ellenőrzés lehetőségei alól. Ha a Kormánynak az állt az érdekében, hogy megkezdje a politikai háborúját „a Soros-világ” ellen, akkor egyéni képviselői indítványokkal kerültette ki a körültekintőbb, a jogalkotásról szóló törvény hatálya alatt álló parlamenti eljárásokat (lásd a szégyenteljes, egy nap alatt elfogadott „CEU-törvény”).

Az előző kormányok úgy gazdálkodtak a költségvetéssel, mintha ahhoz a választóikat képviselő országgyűlési képviselőknek köze nem lenne (lásd: gyakori átcsoportosítások, költések, év közbeni költségvetési módosítások). A kormány külügyi ámokfutásaihoz az Országgyűlés szótlanul asszisztált, miközben a Kormány ebben az időszakban egy jelentős külügyi fordulatot hajtott végre és ennek a következtében az Európa Unió „fekete bárányává” tette az országot. A parlamenti ellenőrzés hiánya miatti alkotmányos vákuumban a Kormány azt is megtehette, hogy önkényesen válogathatott, szemelgethetett a közérdekű információk között. A magyar közvélemény a „kormányinfok”-nak nevezett stand-up komédia keretei között kapott információkat a kormányzati munkáról, a kormány portáljáról eltűntek vagy alig kereshetőekké váltak a lényegi információk, a miniszteri felelősség kimerült abban, hogy a minisztériumi munkáról szóló információk között domininssá váltak a protokolláris eseményekről szólók. A felelős magyar kormány felelős miniszterei eltűntek a nyilvánosságból. A tényleges kormányzati munkát költséges óriásplakátok takarták el. Az óriásplakátok paravánja mögött pedig érdemi szakmai érvek nélküli átalakítások történtek a kormányzás struktúráiban, átalakult a helyi közigazgatás szerkezete, a települési önkormányzatok fontos jogköröket vesztettek el. A kormányzati befolyás centralizálásával és a döntési szintek felfelé tolásával sérült a helyi önállóság és intézményi-szakmai autonómia. Fontos háttérintézmények tűntek el, közalkalmazottak ezrei váltak dologtalanná statisztikai kozmetikázások miatt (például közalapítványi munkaviszonnyá alakították foglalkoztatásukat, de a számuk ezzel nem csökkent). Köztisztviselők százai kerültek margóra (persze úgy, hogy nem állásukat, nem fizetésüket, hanem feladataikat veszítették el). A kormány egy nagyméretű foglalkoztatási programot hajtott végre közben a köztisztviselői kar létszám-bővítésével, viszont a bizalmatlanság és nem a bizalom elvének következetes képviselete mellett. Ez pedig a személyzeti döntésekben is testet öltött. A kormány a személyi-személyzeti döntéseket is központosította és fontos posztokra nem szakmai, hanem politikai szempontok szerint nevezett ki vezetőket. Egyes esetekben az összeférhetetlenségi szabályok látványos mellőzésével (az Adóhatóság vezetője lehetett országgyűlési képviselő pld.). No meg a kormányzat vastalpaival lépett bele a civil társadalom autonómiájának kellős közepében, csak tessék megnézni azt, hogy uralja ez a magatartás a sportegyesületek világát.

A kormányzati döntések egy rendkívül szűk körben és szűk merítéssel, a nyilvánosság kizárásával születtek meg és ráadásul ezekhez inkább külső előkészítői, mintsem köztisztviselői szakértő segítséget vettek igénybe. A „kormányzati munka jogi segítsége” címszóval milliárdos összegű szerződéseket kötött a kormány külső jogi szereplőkkel, miközben ezzel párhuzamosan kifizette a jogi szakértelemmel rendelkező köztisztviselőit is. Az előző kormányok bizony drágán, indokoltatlanul költségesen kormányoztak. Ráadásul a szakpolitikákat az előző kormányok száműzték a kormányzati munkából. Ennek a száműzetésnek a lefedésére jöttek létre azok az átláthatatlan és szakpolitikai szempontból működésképtelen struktúrák, amelyeknek például a magyar népnyelv szerint csak „emberminisztériumnak” hívott EMMI az egyik szimbóluma. Bár valójában az is kiderült, hogy a Kancellária mellett tulajdonképpen nincsen is szükség minisztériumokra, hiszen bármilyen minisztériumi döntés felülírható a Kancellárián. A minisztériumok így elveszítették hagyományos kormányzati szerepüket, miközben a költségvetési táblázatokban változatlanul jelentős összeggel szerepeltek. Az előző ciklus vége felé talán elég világossá vált az, hogy az úgynevezett minisztériumok csak díszletként szolgálnak a kormányfő tevékenységéhez, a tényleges politikai felelősség nem náluk van. A kormány számos döntést előzetes szakmai konzultációk nélkül hozott meg és ezzel különböző szakmacsoportok (egészségügyben dolgozók, tanárok, közalkalmazottak, kisvállalkozók stb) különböző minőségű kritikájával kellett, hogy szembesüljön. Ezeket a konfliktusokat a kormány a vélemények lekezelésével, leminősítésével, ignorálásával „oldotta meg” és ezzel lezáratlan és megoldatlan konfliktusok egész sorát hagyta örökül a következő kormányra. A kormány belekapaszkodott a 2008-as pénzügyi válság utáni európai gazdasági fellendülés eredményeként kedvezővé fordult gazdasági növekedési adatokba (a gazdasági növekedés számaival való érvelés uralkodóvá vált a retorikában), miközben az elosztás szerkezetében egyre önkényesebben szakadt el egy parlamenti demokráciában szükséges játékszabályoktól. A kormány sokszor nyakló nélkül, a jövőre ügyet sem vetve osztogatott ezt-azt, ennek-annak. Előálltak olyan helyzetek, hogy a kormány arra költött közpénzeket, amelyre csak akart, és ezt senki sem kontrolállhatta (stadion-építések, olimpiai költségek, sportköltségek, plakát- és egyéb kampányok). Ezt mi, adófizető polgárok csak „post-festam” vehettük tudomásul.

Ez csak néhány kiragadott példa arra, hogy milyen súlyos kormányzati örökséggel szembesül most a negyedik Orbán-kormány, amelynek a tagjai már letették a hivatali esküt. A demokratikus európai kormányzásnak pedig vannak alapelvei és ezektől az előző magyar kormány már régen és a kormányzati és közigazgatási, valamint kormányzati intézményi struktúra egészét átfogóan eltért. Ez mellesleg azért is egy probléma, mert az európai kormányzati struktúrák többé-kevésbé követik ezeket az elveket és mi minden szinten (reméljük) résztvevői vagyunk az európai együttműködéseknek. A jelentős elvbeli eltérések megértési és megértetési nehézségeket okoznak.

Szerény véleményem szerint a negyedik Orbán-kormány nagy kihívása lesz az, hogy visszatér-e a demokratikus kormányzás európai alapelveihez, vagy sem. Nézetem szerint erre érdemes figyelni majd a következő négy évben mindenkinek: állampolgárnak, az állampolgári véleményeket befolyásolni igyekvő sajtómunkásnak egyaránt. Mert Magyaroszág akkor is lesz, amikor Orbán-kormány már nem lesz és Magyarországot Európában akkor is kormányozni kell, ha nem Orbán Viktornak hívják a kormány fejét. Minden kormány az országa választópolgárainak teljesítő- és tűrőképességével gazdálkodik, egy Európa Uniós tagország ráadásul Európa közös erőforrásaival is kell, hogy számoljon, meg azzal, ahogyan ezzel az előző kormányok sáfárkodnak. A második Orbán-kormánynak – teljes joggal – komoly problémát jelentett a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok öröksége. Most a negyedik Orbán-kormány a második és harmadik Orbán-kormány súlyos kormányzati örökségével szembesül.

Az Európai Bizottság Fehér Könyve a Jó Kormányzásról azt emeli, ki, hogy a „jó kormányzás” a következő alapvelveken nyugszik: a nyitottság, a részvétel, az átláthatóság, az elszámoltathatóság, a hatékonyság, a koherencia. A jó kormányzás a bizalomra, a különböző és társadalmi szereplőket is bekapcsoló együttműködésre, átlátható és könnyen megmagyarázható, mindenki által érthető működésekre épül. No, most nézzük, figyeljük, mire megy ezekkel az európai ajánlásokként ismert elvekkel és az előző kormányok terhes örökségével a negyedik Orbán-kormány. Figyeljük úgy, hogy tudjuk, kinőtt már a budai Várhegyen a Miniszterelnök Palotája. Ott, a Köztársaság Elnökének hivatala szomszédságában. Építészetileg fölébe is nő, látvány szerint rá is telepedik. Nem lennénk meglepve, ha egyszer csak arról hallanánk, hogy a Köztársaság Elnökének költöznie kellene a Sándor-palotából, hogy helyet csinálhasson a kormányzati hivataloknak. A Kormány, a Várhegyről csak lenézni tudni miránk. Azt pedig, hogy a Kormány fejének illendő, hogy a Parlamentben megjelenjen a választott képviselőink előtt, felejtsük el. A Magyar Parlament Pesten van, a Kormány, mint anno a Helytartótanács, most Budán ül majd. „A Lánchíd felújítása miatt a Magyar Demokrácia intézményeinek működése szünetel” - lehet, hogy így fogunk élni majd az elkövetkező választási ciklusban.