Mi a foci? Egy labda, két egymástól megkülönböztethető csapat, egy játékvezető, a pálya vonalai, a pálya körül az aréna lelátói, ott ülnek a nézők, akik többé-kevésbé ismerik a játék szabályait is. A pályára tévékamerák csillogó tekintete szegeződik, a kamerák közvetítette jel keverőpultokon keresztül átáramlik az átjátszó-állomásokra és onnan nagy sebességgel az otthoni vevőkészülékek képernyőjére varázslódik. A labda ide-oda pattog vagy gurul a pályán, a játékosok futnak „vele”, utána és nélküle, helyezkednek, izzadnak és izzadságcseppjeik látványában milliárdokban mérhető nézőszámban osztozunk. Football volt a tévé feltalálása előtt is, fociznak most az internet-korszakban és valószínűleg focizni fognak majd egyszer a Marson is, ha odaér az ember. Mert ahol az ember megjelenik és ahová kerül egy labda, ott általában fociznak. A játék szabályait már a tévé-korszakhoz igazították. A játékosok már nemcsak a pályát körülülő nézőknek, hanem a tévé előtt ülőknek is játszanak, vagy a tévéképekre rájátszanak. A tévé megjelenése a pálya szélén kétség kívül változtatott a játékon, és például éppen a tévé avatott szakértővé minden nézőt, a játékról továbbított képeket sokan elemezhetik, értelmezhetik és még egy egyértelmű képnek is mennyi értelmezési lehetősége van. A fociközvetítés kommentált képnyelve beleolvad a verbalitásba, mert a focit meg kell beszélni. (Beleértve azt is, hogy a kép kommentátorát is meg kell beszélni, lásd ifjabb Knézy!) Egy kép, azt gondoljuk, hogy egyértelmű, legalábbis annak kellene lennie, hiszen a közvetített kép mégis „csak” a valóság lenyomata, azt látjuk ott, ami tényleges történik, mégis, e foci-képeknek mennyi értelmezési lehetősége van! Hallgassunk csak bele egy meccs közbeni szurkolói beszélgetésbe! A tévé által tömegélménnyé tett focinak itt van az egyik gyilkos iróniája. A focimeccset 22-en művelik a pályán, de milliók beszélhetnek róla anélkül, hogy valaha is labdába rugtak volna. A tévén látott kép az mindig szerkesztett valóság. Lehet, hogy beszélgetéseink a fociról mint a szerkesztett valóságról szólnak?

 

Az elmúlt hetekben elgyönyörködhettünk abban, hogy mennyien is értik ezt a játékot. A labdát a nagy Oroszország távoli városainak stadionjaiban rugdosták, a stadionoktól távoli Magyarország nézőiben pedig felébredt a mindig éberen szunnyadó foci-szakértő. Mennyi komment, micsoda robbanása volt ez a hozzászólásoknak! Ha majd egyszer valaki visszanézi ezt a bőven áradó, a beszélgetéseknek és elemzéseknek ezt az alávaló és az emelkedett hullámhegyei és völgyei között áramló, sokszor szellemes és leleményes, sokszor csak tőszakszavakban fogalmazó szó-óceánját, talán elgondolkodik azon, hogy vajon hol van ez a hév és ez a hozzáértés akkor, amikor a magyar társadalom dolgairól kellene szót váltanunk. A VB idején az internet népe aktív közéletet élt, energiáit arra fordította, hogy egy távoli országban, távoli csapatok által játszott foci nevű játék történéseit kibeszélje. Majd akkor lesz Magyarországon Kánaán, hogy ugyezzel a hévvel ki tudjuk beszélni a magyar demokrácia kérdéseit is. Azt hiszem.

 

Mindegy is ez itt, hiszen csak azt akarom elmesélni, hogy néztük meg a döntőt a strasbourgi Jardin de deux Rive-nél kialakított szurkolói zónában. Közbevetőleg mondjuk el most azt is, hogy mi, magyarok szívesen nevezzük magunkat „sportnemzetnek”, nyilván, ha fociról van szó, akkor „focinemzetnek” (kézilabda/vízilabda/vívó/kajak-kenu stb „nemzetnek”, aktualitások szerint). Mi a nemzeti jelző nélkül nem tudunk sportolni. A franciák azért ilyen mélységekig nem jutottak (még) el. Pedig azért elég jól kézilabdáznak, a rugby csapataik sem lebecsülendők, a Tour de France azért még mindig az első számú kerékpárosverseny a világban, elég színvonalas teniszversenyeket is rendeznek (Roland Garros) és végül is a franciák kezdeményezése volt az olimpiai játékok is. Azt, hogy „sportnemzet” lennének, azt azért nem úgy mondják, ahogyan mi. Az Eurostat statisztikája szerint az EU-ban Franciaországban fordítják a legtöbb idejüket az emberek sporttevékenységekre. A foci, lehet, hogy nem is a legnépszerűbb sport Franciaországban. Most másodjára lettek most világbajnokok. Most a foci a népszerűségi lista élén van, érthető, n'est pas?

 

Miért nyertek? Mert egy döntetlen mellett minden a világbajnoki tornán játszott meccsüket megnyerték. Mert meccseiken több gólt rúgtak és mert kevesebb gólt kaptak, mint ellenfeleik. A foci minden szócséplés ellenére is annyit megőrzött a játék racionalitásából, hogy az nyeri a meccset, aki több gólt rúg az ellenfélnél. Csodálatos árnyalatokkal játszik a valósággal a sportnyelv, a „szemre tetszetősen” játszó horvátok bizony kettővel kevesebb gólt rúgtak a döntőben, mint a franciák. Nekik is éppen úgy 90 percük volt arra, hogy annyi gólt rúgjanak, amennyit csak bírnak. Kettőt bírtak, ha Lloris nem vét akkora hibát, amilyet, akkor bizony csak egyet. Nézhetjük innen vagy onnan, de azért ez a játék ténye. Ezért világbajnok Franciaország.

 

No meg azért, mert egy erős kézben tartott csapatként dolgoztak meg a győzelmeikért. Ha megvillantak, megmutatták, hogy képesek szellemesen rögtönözni, trükközni, sarokkal labdát terelni, kötényt adni, „brazilosan” örömfocizni. Atlétikusak, sokat futók, csapatért elkötelezettek voltak a franciák és ezért győzhettek. Volt szívük is játékhoz, nemcsak a statisztikákra figyeltek, ezért, hogy a „Petit Prince”-nek nevezett Griesmann ide-oda kóricált az ellenfél tizenhatosánál, nagy sprinteket vágott ki, hogy megzavarja a labdával induló ellenfeleket, belenyúlt átadásokban, végigfutotta pályát az utolsó vonalig is, ha kellett, közben pedig a pontrúgások többségét elég jó hatékonysággal elvégezte. Tette a saját dolgát, neki volt talán egyedül szabad kártyája a játékban, de ebben ott volt a bizalom és ő ezt rengeteg futással és pontos rúgásokkal viszonozta. No meg az is kiderült, hogy a Csapat is úgy gondolta, hogy ez így van jól. A francia védelem? No, melyik csapatban volt egy, a beadások többségét kifejelő Varane, egy Umtiti, egy Matuidi, egy tökéletes szűrőként működő Kante? A franciák azt is elbírták, hogy lényegében Giroud nélkül játszották végig a világbajnokságot, aki fontos pillanatokban egyszerűen nem volt a pályán. Egy igazi „pechvogel”-ként bóklászta el a jobbnál jobb labdákat, amelyeket a társai oda küldtek neki, de ha ő nem lőtte meg a góljait, akkor akadt valaki más, aki megtette ezt helyette. A helyzet azt, hogy a sokat bírált Dechamps csinált egy Csapatot, kivétel nélkül mindenkit belefaragott a Csapatba, innen elvett egy kis rögtönzési hajlamot, onnan egy csipetnyi őrületet, beleszelídette az önbizalom-problémával küszködő Pogbát a középpályán labdát halászó szerepébe és ezért aztán Pogba meglőtte a saját gólját a döntőben. Tökéletes Csapat soha sincsen, az emberi természet túlságosan is változatos ahhoz, hogy tökéletes csapatként működjön együtt tizenegy különböző karakterű ember, mégis, ez a francia csapat egy magas színvonalon művelt együttműködést mutatott, ezért aztán minden más csapattal szemben győzhetett. Mondom még egyszer, hogy azért egy döntetlen mellett minden meccsükön több gólt rúgtak, mint az ellenfeleik, nem játszottak hosszabbításokat, nem kellett tizenegyesek drámáira bízni a továbbjutásukat, győzelmeik mindig egyértelműek voltak.

 

Ezt a csapatot néztük meg a döntő mérkőzésen a strasbourgi szurkolói zónában. Minálunk, Strasbourgban a legnagyobb 'public viewing'-et a Rajna partján, a Jardin deux Rive-ben rendezték be. Két óriásképernyő, a Nord a nagyobb, a Sud kisebb, köröttük a szokásos sörsátrak, merguez-kínálók, műanyag-palack hegyek. Huszonötezer nézőre kalibrált helyszín. Aznap talán egy kicsivel többen is voltunk ott. A Rajna határfolyó lassúdan hömpölygött a képernyők mögött és túlpartól idelátszottak a német Kehl kis házai, ahol begyújtották nyilván a tévék képernyőit. A Nord-zone nem bizonyult nyerő választásnak. Ott volt kemény mag, petárdákkal, füstbombákkal, méretes zászlókkal. Pipiskedtem, helyezkedtem, könyököltem, helyezkedtünk a tömegben, de csak a képernyő egyik fele volt látható. Az otthoni képernyőn olyan egységesnek és áttekinthetőnek tűnő kép itt szilánkosra töredezett. Előttem egy magas fiatalember állt, a fején egy gall kakassal, vagy a jobb, vagy bal vállán át néztem, ami a képernyőn történik, ha jobbra mozdultam, a mögöttem álló megütötte a vállamat, hogy arra talán mégse, akkor balra kanyarodtam, akkor meg a totálnak azt a szegletét nézhettem, ahol éppen nem történt semmi. Ha pipiskedtem, pár perc múlva túlfeszült az Achillesem, ha visszaerezkedtem a talpamra, csak a képernyő felső szegélyét láttam, ahol Mbappé álldogált éppen dologtalanul. A meccs meglódult, a horvátoknál volt többet a labda, a tömeg körülöttünk hullámzott, énekelt, kiabált. Aztán annyit kivehettem, hogy Griesmann szögletet lő, a labda lecsapott a horvát ötös sarkán, a gall kakas-sapka túloldalán kidudorodott a háló, Gól! But! harsant fel a hang, azt nem is láttam, hogy Mandzukic volt, aki befejelte. A tömeg felemelkedett körülöttünk, „Allez les Bleus” harsant fel, petárdák robbantak, a képernyő előtt fehér füstfal emelkedett, néhány hosszú percig a képernyő eltűnt a ködben, lengtek a kék-fehér-piros zászlók. A tömegben pedig halványfehér lányarcok, karakteres fekete vonások, egy fejkendős arab asszony a gyermekével, a fiatalember kipával, egyként harsogták, hogy „Allez les Bleus”, valaki rázendített a Le Marseillaise-re, néhányan felkapták, néhányan tovább zajongtak, hullámoztunk és a képernyő előtt még mindig fehér füst kavargott, amely nagyjábból akkor oszlott el, amikor Perisic meglőtte a maga gólját. „Allez les Bleus”, meg „O-ohohoho-oo” emelkedő ívvel. A képernyő egyik sarkában Hernandez szerelte Modric-ot és a tömeg megtapsolta. Valaki leparancsolta a gall kakast formázó sapkát az előttünk álló srác fejéről, így láthattam, hogy vágtat Mbappé a vonal mellett, míg Vrsaljko oda nem ért és a tömeg fütyült, pedig nem is volt szabálytalan a megmozdulás. Itt adtuk fel a helyünket. Átfurakodtunk a Sud-zone-ba, ahol már kényelmesebben rá lehetett látni az ottan képenyőre. Ó, a tömeg filozófiája, a Tömeg saját törvényei! Míg a Nord-zone-ban a kemény mag eluralkodott, szállt a petárdák füstje, okosan időnként kilőtték a levegőbe a trikolór színeit is, de ettől a képernyő nem lett láthatóbb, sőt!, addig új helyünkön kényelmesen álldogálhattunk, előttünk a lánycsapat trikójára firkálva háziasan, hogy 'Allez les Bleus', családok ültek ott a gyepen, kis gyermekekkel, a sörért alig kellett sorba állni, a merguez hozzáférhetővé vált, az első félidő végét és a teljes második félidőt már ott néztük végig. Így aztán láttuk a tizenegyest, amely jogos volt, bár a tévéképernyő mutogatása kissé esetlenné tette az ítéletet, láttuk Pogba jobbal-ballal gólját, Lloris botlását, a végét, amikor minden széttörik és összeáll, amikor minden zászlót tartó kéz a magasba, amikor mindent ellep a petárdák füstje, amikor egymás nyakába ugranak a lányok és a fiúk, amikor egy fekete fickó üvölti a világnak, hogy „Nous avons gagné”. A Németországba átvezető gyalogoshíd volt hozzánk a legközelebb. Ott mentünk át Kehl-be, hogy majd ha ott a villamosra szállunk, hazajuthatnánk. Az eredményhírdetést nem is láttuk már. Csak másnap értesültünk az esernyőről, a vizespóló versenyben részt vevő horvát elnökasszonyról, a bőrig ázott Macron-ról, a saját esernyője alatt kimérten pózoló Vlagyimir Vlagyimirovicsról. Néhány száz méter ettől a gyaloghídtól a strasbourgi villamos kehl-i megállója, de amikor odaértünk, a megálló már telistele volt. A tömegben csak biliárdgolyó lehet az ember, a tömegmozgás dákója lökdösött minket ide-oda, a beérkező villamos ajtajáig. Ott ez az erő minket egy csupa fekete fickóból álló szurkolói csoport kellős közepébe lökött. Felszabadult jókedvükben voltak a srácok. Ugráltak a villamoson, döngött és rezgett a padló. Csapkodták a villamos falát és énekelték, hogy „Nous sommes francais” (mi franciák vagyunk), hogy „o-ooohhoo-o”, hogy „Allez les Bleus”, és a Németországot Franciaországgal összekötő Beatus Rhenanusról elnevezett hídon teli torokból és kissé hamisan elénekelték a Le Marseillaise-t is. Így gurultunk át a határon, így semmi írói túlzás sincsen abban, hogy ez a lelkesedés tényleg határtalan volt. A következő megállóban természetesen még többet álltak, de nem juthattak fel a túltömött villamosra. A fekete srácok erre még élénkebb mozgásba kezdtek, a kívül rekedtek kívülről döngették a villamos oldalát, a fekete srác-kommandó pedig belülről verte a plafont. Zengett a kocsi, lassan kiindult a megállóból, ahol már sárga mellényes biztonságiak próbáltak utat nyitni neki a tömegen. A srácok ugráltak és üvöltöttek boldogan, mi rázkódtunk az ugrálás és a kocsi ringása szerint, kapaszkodni nem lehetett, bár ebben a tömegben elesni sem lehetett volna, összébb- és összébb szorultunk, itt adtuk fel. Az Aristide Briand-ról elnevezett megállóban adtuk fel. Jól esett a levegő, amikor leszálltunk és visszanéztem, láttam, hogy egy anyuka babakocsival próbál felszállni, e napon e kísérlet itt sikertelen volt. A villamos nagy nehezen elindult, vitte magával a fekete fickók önfeledt táncát és kiáltásait, énekét. Hazagyalogoltunk, úgy egy fél óra gyalogút várt ránk és az utcákon mindenütt harsogott a tömeg. A tévé előtt eddig ücsörgők is letódultak a házuk kapuja elé. Az úttesten autók mocorogtak, nyomták a dudát, egyes autók letekert ablakába kiültek az utasok, zászlók lobogtak, itt-ott egy-egy petárda robbant, hogy füstje összekeveredjék a dudaszó szétszitáló zajával. A tömeg színes és jókedvű volt, „vive la France” kiáltozták az emberek, kendőben vagy punk-lila hajjal, miniszoknyában vagy bokáig érő arab ruhában, a zsidó fiúk kipában, fekete srácok a trikolór színeivel arcukra festett színeivel. Maga a trikolór is külön életet élt most a kezekben. Tudvalévő, hogy Franciaországban nem igazán szokás kitűzni a zászlót a házakra, a középületeken természetesen mindig ott van, az európai lobogó társaságában, de egyébként csak ritkán látni házak erkélyein, ablakokban, kezekben. Ez a nap kivételes volt és csak egy nappal a nemzeti ünnepük után több zászló volt az utcákon, mint az előző napon. Színes volt a sokadalom, a francia társadalom színei vegyültek franciává, emberi színek, hiszen a csapat is ezt a sokszínű, soksorsú társadalmat reprezentálja.

 

Így volt, régen volt, azóta mennyi víz lefolyt a Rajnán, a Dunán. Már másnap másról szólt a mese. Magyarországon beindult a rasszista beszéd. Talán Bencsik „újságíró” megjegyzése tette fel arre a koronát, amikor azt találta posztolni, „Horvátország, Franciaországot legyőztétek volna!” (sic!) No aztán lett erre haddelhadd, komment-licit, pró és kontra. Valami szóbeszéd, nem beszélgetés, csak afféle, a gyűlölet-tubusból kinyomott szavakkal. A foci ürügyével a kirekesztés, a megbélyegzés, a lenézés alattomos érzései is kiélhetőek, úgy látszik. Pedig minden beszéd és szakértői vagy szakértőiként tetszelgő beszélgetés ellenére a foci egy olyan játék, ahol az a csapat győz, amelyet több gólt rúg az ellenfélnél. A történelemkönyvekbe az került, hogy Franciaország nyerte a legutóbbi labdarúgó-világbajnokságot. Arról, hogy mégis miként szolgáltatott ez ürügyként egyesek számára a rasszista beszédre, egy másik posztban beszélgethetünk. No meg Mesut Özilről is.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr2314131077

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.