Jegyezzük meg a dátumot, 2018. szeptember 12-e. Szerda volt aznap, és úgy hozta el az élet, hogy én annak a hétnek a szombatján voltam az Európai Parlament épületében. Nyitott Kapuk Napja volt aznap, egy európai nap és budapesti barátokkal jártuk be ezt a hatalmas épületet, amelyet aznapra kinyitottak a látogató előtt. Amikor beléptünk az ülésterembe, megkerestem azt a bizonyos széket, amelyre Orbán Viktor leült egy kis időre, csak három nappal azelőtt, hogy aztán felmondja azt a valóságot ködökbe vonó beszédét. A szék közömbösen üldögélt ott egyébként őrizve a fenséges fenék lenyomatát. Jegyezzük meg a dátumot, mert az bizony egy történelmi dátum: az Európai Unió történetében most történt meg először, hogy egyik fontos intézménye, az Európai Parlament elmarasztalt egy tagállamot és – ahogyan a zsurnaliszták fogalmaztak - „beélesítette a 7-es cikkelyt” (A szó szinonimája egyébként a fen, vagyis a Parlament megfente a kaszát, mert a jelentés az nem egy bomba ...). Jegyezzük meg jól ezt a dátumot, mert azért is, hogy a naptól Magyarországon valami furcsa és érthetetlen dolog történik e jelentés kapcsán. A magyar kormány is beélesítette megszokott propaganda-fegyvereit, dörgedelmes nyilatkozatok, a kormánypárti sajtó erőteljes zajongása, plakátok, települési önkormányzatok furcsa határozatai (Békéscsabán például) és persze, hogy parlamenti határozati javaslat, a H/01487 számú, amelyben majd a Magyar Országgyűlés kikéri magának ezt a „példátlan inszinuációt”. A parlamenti vita el is indult időközben, láttuk-hallhattuk azt, amit láthattunk, hallgathatunk naponta. Eközben persze nem állt meg az élet odhaza és minden úgy történt, ahogyan várható volt Magyarországon, az országban, amelynek az államformája Magyarország, ahol a kormány már régóta nem egy a közügyeket alázattal szolgáló kormányként, hanem egy nagyszájú propaganda-ügynökségként viselkedik. Úgy tűnik, mintha az elfogadott szöveget nem jelentésként, vagy, ha úgy tetszik állapotfelmérésként olvasták volna, hanem használati utasításként. Minden csak úgy történt és történik, ahogyan ott leírták.

 

A nagy erőkkel elindított és (köz)költséges dezinformációs kampány, a kormánypárti véleményt szajkózó sajtó működése, a Magyar Országgyűlés előtt fekvő határozati javaslat és az arról megkezdett vitában a kormánypárti megszólalók érvrendszere mind egy irányba mutatnak. Az elmúlt napok történéseinek tükrében kimondhatjuk, hogy a jelentés nem állított valótlanságokat a magyar jogállam állapotáról, a jogállamot veszélyeztető törekvések elhárításának a képességéről (vagy képtelenségéről), a nepotizmusról, a korrupciós veszélyekről, a média-viszonyokról és média-tulajdonosi iszonyokról, a civil társadalom szereplőinek indokolatlan és politikai alapon történő megbélyegzéséről. Pedig, mondjuk ki még egyszer azt, hogy ez a jelentés nem egy használati utasítás szándékával készült! (Mint ahogyan a kínai kormánynak sem kellene Orwellt sorvezetőként követnie, amikor Nagy Testvérként megfigyeli a népét.)

 

Miközben bele-beleturkálok az otthonról érkező baljós hírekbe és arra, hogy azokat hogyan tálalják a sajtómunkások ezen vagy amazon oldalon; csak feltűnik az, hogy mennyire félrement a jelentésről szóló – és egyoldalúan kormánypárti véleményekkel uralt – közbeszéd. Először is le kell szögeznünk két dolgot. Az egyik az, hogy Magyarország az Európai Unió nevű szervezethez csatlakozott anno egy hosszú, jogi eljárásokkal telitűzdelt folyamat után (ha még emlékszik valaki azokra a jogi aktusokra) és ennek a csatlakozási folyamatnak a végén népszavazással erősítettük meg csatlakozási szándékunkat. Ezzel azt is tudomásul vettük, hogy nem a Rátarti Államok Laza Klubjához, hanem a szupranacionalista szervezethez, államok Úniójához csatlakoztunk. Az Unió ebben a folyamatban soha sem árult zsákbamacskát. Mi azonban, úgy látszik, hogy igen. A csatlakozáskor már tudtuk, hogy sokat emlegetett szuverenitásunk egy unió keretei között kell, hogy értelmet nyerjen. Hogy ezzel mennyire tisztában vagyunk, azt az is bizonyítja, hogy még a hatályos alaptörvényünk E) cikke is így fogalmaz ma még: „(2) Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján - az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig - az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja.” (Zárójelben azt is tegyük hozzá, hogy az (1) bekezdés pedig büszkén azt is kimondja, hogy „Magyarország az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében.” (sic!) Ha pedig ezt ilyen szépen fogalmazza meg az Alaptörvény, akkor nem mondható ki az, hogy az Európai Parlament eljárása „törvénytelen”, „szabálytalan” vagy ne adj'isten „indokolatlan” lett volna. Az Európai Parlamentnek, mint az Európai Unió egyik fontos intézményének az eljárása indokolt és jogos volt és az Európai Unió alapvető működési szabályaiból logikusan következik (pld. az Alapjogi Chartából). Csatlakozásunk óta az EU-hoz való tartozás egy olyan elemi tény, amellyel mindig számolnunk kell, legalábbis addig, amíg tagok vagyunk. Ennyi év után aztán már tényleg nem csodálkozhatunk rá arra, hogy jé, van egy Alapjogi Chartánk, egy „7-es cikkelyünk”!? Még tovább csavargathatjuk ezt a dolgot egy másik, alaptörvényi rendelkezés beidézésével, az R) cikk ugyanis még azt is kimondja, hogy „Az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek”, vagyis annak a tudomásul vétele is, hogy „Magyarország … egyes hatásköreit … az EU intézményei útján gyakorolja ...” Az Európai Parlament nem lépte túl a hatáskörét, elfogadott egy jelentést, és ezzel sárga lapot adott egy tagország kormányának (a jelentés nem bírálja úgy általánosságban a „magyar népet”, a jelentés aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy bizonyos kormányzati intézkedések, bizonyos törvényalkotói tevékenységek és bizonyos államszervezetre vonatkozó magatartási normák megsértésének eredményeként Magyarország szembe megy az uniós alapértékekkel). A jelentés egy kicsit burkoltan és udvariasan ugyan, de arra figyelmeztet minket, hogy kormányunk nem tarthatja fenn a szó- és szerződésszegés állapotait. A jelentés azt mondja, hogy szószegők lettünk, amikor európa normák szerinti jogállami működést ígértünk, amikor arról beszéltünk, hogy fellépünk a korrupció ellen, amikor megfogadtuk, hogy tiszteletben tartjuk a sajtó és a civil társadalom szabadságait.

 

Egy sárga lap után az ember azt várná, hogy a figyelmeztetett játékos okul, lehiggad, kicsit óvatosabban játszik, kevesebbet perel a csapattársaival, nem rugdossa őket olyan hévvel, mint előbb, esetleg jobban odafigyel a szabálykövetésre. Magyarország kormánya nem ezt az utat választotta és ezzel csattanós választ adott mindazoknak, akik a jelentés elfogadása mellett szavaztak, megerősítette őket döntésük helyességében. Pontosan azt teszi, amiért elmarasztalták. A „30 éve meccsre járó” miniszterelnök tovább folytatja enyhén szólva is aggályos repülőútjait, ha esik, ha fúj, önvédelem helyett másokat támadó parlamenti magyarázatát elragadott arckifejezéssel helyesli a miniszterelnök-helyettes, aki vadászatai okán már korábban hasonló ügybe keveredett és ez megint a Magyar Országgyűlés sokadik kínos pillanata volt! Még mindig ott tartunk, hogy a miniszterelnök szóvívője képes kimondani azt, hogy „Mindez a magyar adófizetőknek egy forintjába sem került”, csak arról nem vagyunk meggyőzve, hogy ez így igaz. Aztán amikor a miniszterelnök maga dekorálja ki repülésben társát, a Vidi elnökét, az „ország vállalkozója” címmel, csak elámulunk, hogy hová lett a morális jelzőrendszer. Amikor tehát a Sargentini-jelentés korrupciós ügyeket emleget és ezt különböző egyéb vizsgálatok adataival támasztja alá, akkor ennek a fényében ez az egész repülős-jachtos história nem intézhető el egy egyszerű kézlegyintéssel, „sorosozással”, „európai választási kampánnyal”, mert az csak mellébeszélés és nem cáfolata a jelentésben foglaltaknak.

 

Folytathatjuk úgy is, hogy ha valaki egy kicsit higgadtabban elgondolkodik azon, hogy mi is történt az Európai Parlamentben néhány héttel ezelőtt, akkor a szavazási arányokat, és a szavazók összetételét látva csak szöget kell hogy üssön a fejébe az, hogy hogyan is van ez, a kormány által sokat emlegetett szövetségesek egy része is, hogy a kormány retorikájával éljünk: „ellenünk” szavazott. Úgy tűnik, hogy a magyar külpolitika azért kapott itt egy maflást, nem? Miközben külügyérünk lelkesen kitünteti az azeri külügyminisztert és hasonló lelkesedéssel veszi át az asztanai egyetem díszdoktori diplomáját (vajon milyen tudományos teljesítmény alapján?) és szövetséges országok nagyköveteit csuklóztatja a Bem Józsefről elnevezett téren berendezett irodájában, aközben képtelen volt arra, hogy csökkentse, minimalizálja „Magyarország elítélésének” veszélyeit abban a szövetségesi térben, ahol a Bizalom megerősítése a legalapvetőbb feladata. A külügyi és külgazdasági miniszter nem felelős e helyzetért? Aztán mi van a mi igazságügyi miniszterünkkel, akinek mégis csak a jogállamiság őrzése a nemes feladata? Ő nem felelős azért, hogy a „jogállamiság veszélyeztetéséről” ír a jelentés? Az urak felelősségét senki sem firtatta az elmúlt napokban, sőt, új felelősökként „abberált”, uram bocsá' „hülye” (® Kövér László házelnök úr) képviselők gyülekezetének nevezték az Európai Parlament a jelentést megszavazó képviselőit, pedig ők is, mint minden képviselő, a saját választópolgárainak felelnek, ráadásul az Európai Parlamentben, ahol a képviselők jogállásuk szerint „az unió állampolgárainak (és nem nemzetüknek) a képviselői”'. Vajon milyen hatékonysággal vettek részt a „magyar nemzetet” képviselő hölgyek és urak az országuk melletti lobbizásban? Hiszen a jelentés egy nagyon hosszú, több hónapos és nyilvános folyamat eredményeként született meg és ebben a szövegezési és elfogadási folyamatban minden egyes, az Európai Parlamentben ülő magyar képviselő hónapok óta részt vehetett. A Néppárt frakciójában ülő fideszes képviselők is. A miniszter urak köszönik, jól vannak, a miniszterelnök úr köszöni szépen, jól van, az Anfield Road-on is jó volt magyarnak lenni, mert csak 1:0-ra kapott ki a Vidi, a magyar parlament képviselői is jól vannak köszönik szépen és egyetlen egy szót sem vesztegetnek arra, hogy mi is van a jelentésben, inkább arról beszélnek, hogy „bevándorláspárti”, hogy „Soros”, stb – és ezzel aztán az egész rendszer mintegy sui generis igazolja azt, amit a jelentés ténylegesen leír.

 

Nincsen kétségünk affelől, hogy a Magyar Országgyűlés nagy többséggel meg fogja szavazni a most tárgyalt H/01487 sz. határozati javaslatot. Így szavazták meg a szégyenteljes CEU-törvényt (talán három óra alatt), így a „bevándorlási különadót”, és még sok minden mást egy jogállamhoz méltatlan eljárás után. Ezzel azonban nem hogy segítenék, inkább tovább mélyítik a magyar jogállam működési válságait. A Magyar Országgyűlés így nem tudja majd visszaszerezni a szükséges és elvárható tekintélyét ezzel az eljárással, a többség egyoldalúan zajos uralma alatt a rendes működése mindig kizökken a lehetséges kerékútjáról. A magyar választópolgárok akaratából a Parlamentben ülő képviselők bármilyen egyoldalú, okos mérlegelés nélküli döntésre képesek, ha azt mondják nekik, hogy ezt kell tenniük, és úgy tűnik, hogy egyikük sem gondolkodott el még azon, hogy ezzel a Demokrácia egyik legfontosabb intézményének a hitelességét kezdik ki, éppen annak, amelyért és amelyből élnek mandátumuk időtartamában. A választóik bizalmát kezdik ki ezzel, akiknek a jóvoltából ott ülhetnek. Most európai kollégáikat készülnek megbélyegezni, vajon minek és miért? Meddig kerülheti ki a Magyar Országgyűlés azt, hogy szembenézzen a jelentés tartalmával, következményeivel?

 

Legalább e vita idejére talán illett volna kitűzni az Európai Unió kék zászlóját is a Parlamentre a székely lobogó mellé, hogy emlékeztesse az ülésre, a vitára siető képviselőket arra, hogy hol is vannak. Mert a képviselők nem Sepsiszentgyörgyön, Tusnádfürdőn vagy Csicsófalván vannak, hanem Budapesten, az Európai Unió egy teljes tagsági jogait gyakorló tagországának fővárosának a törvényalkotásra emelt épületében, ahol illenék európai mércékkel kimért kritikákra európai mértékkel fogalmazott válaszokat adni.

 

Az már csak hab a tortán, hogy elgondolkodik az ember azon, hogy egykoron milyen jókat nevettünk a nokiás-dobozokon, hogy hogyan csóváltuk a fejünket, amikor az elvtársak ide-oda röpködtek valami vállalkozó haverjaik jóvoltából, hogy hogyan szörnyűlködtünk el azon anno, hogy Czinege elvtárs gépkarabéllyal irtotta a vadállományt és hogyan vettük tudomásul azt, hogy ha pályázunk, nekünk bizony nem osztanak lapot, mert azt a baráti liberális és szocialista egyesületeknek már előre lezsírozták. Nem tetszett az a rendszer, mert korrupt volt és az volt minden megnyilvánulásában, nem is tartottuk fenn, ellene szavaztunk és vártuk, hogy majd a Fidesz csak beteljesíti a várakozásokat: tisztább lesz a közélet, őszintébb lesz a közbeszéd, kevesebb lesz a közpénzben való turkálás, megbecsültetik az érdem és az erény. Elvártuk volna, hogy az Országgyűlés visszaszerzi a méltóságát és azzal, hogy betölti a hivatását, a választópolgárai nevében fegyelmezi a kormányt, szót emel ésszerűtlenségek és nepotizmus ellen, védi az intézmények függetlenségét és óvatosabban, türelmesebben, több szempontra figyelemmel alkot törvényeket. „Következmények nélküli ország!” - kiáltotta Fricz Tamás, aztán azóta sincsen következmény, csak okozatok laza halmaza van, a közbeszéd nívója tovább süllyedt, de a Parlamentben is, nemcsak az Echo Tévében vagy a CÖF keretei között. 28 esztendeje már, hogy tagjai vagyunk az Európa Tanácsnak, elsőként a térség országai között, egy jogállamba való munkás átvezetés teljesítményének az elismeréseként, és most érdemes megint szemügyre vennünk azt, hogy hogyan is állunk a Demokrácia, a Jogállam és az Emberi Jogok dolgában. Valami furcsa és érthetetlen dolog történik Magyarországon, mintha a Habsburgokhoz hasonlóan semmit sem tanultunk és minden elfelejtettünk volna.

 

Az iszlamofób kormány-kampányt dirigáló magyar kormányfő iszlám kegy- és zarándokhelyet avatott a minap egy muszlim identitású és a jogállami normákat már régen kikezdő török elnök társaságában (ha jól tudom 13 Gül Baba türbéje látogatása az felér egy mekkai zarándoklattal). Csak kívánhatjuk, hogy a fejkendős asszonyokat és olvasójukat morzsolgató muszlim férfiakat ne érjék atrocitások a „vendégszerető Budapesten”, ha zarándokútra jönnek majd. Így vagyunk a Sargentini-jelentés birtokában és közben végre elindult egy angol nyelvű kampány is, hadd ismerje meg az angolul is beszélő világ azt, hogy hogyan is vélekedik a kormányunk. Így védi a kormány Európát.

 

Van tehát valami furcsa és érthetetlen abban, hogy a kormányfői utazások célállomásai egy londoni kirándulás közbeiktatásával most Moszkva, Csolpon-Ata, felkészül Baku, esetleg Asgabat, oszt' hol is játszik a Vidi legközelebb? Nyugati úticélnak marad Brüsszel, Strasbourg, amelyet olyan gúnyosan és olyan sok tárgyi tévedéssel emlegetnek a kormánypárti sajtóban. Ezekbe a lesajnált, migránsoktól megvert városokba kell szegény miniszterelnökünknek utaznia, a jelentés után most már bizony egy másik tárgyalási pozícióban, hogy a magyar jogállam, demokrácia állapotait firtató kérdésekre válaszoljon. Most már ideje lenne, ha ott is védené Európát és az európai együttműködést, nemcsak a kampány-szlogenekben.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr1714299683

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.