Francia sárgamellény és egy (két) német sör
2019. február 12. írta: wootsch

Francia sárgamellény és egy (két) német sör

Villamossal jöttem át Kehl-be, mint már annyiszor. A kognitív térképnek olyan természetes tartozéka lett ez már, mint a Katedrális tornyának a körvonalai a városi háztetők fölött. A villamos jóvoltából a német-francia határ is csak egy halvány körvonal. Két hete tudom már, hogy kedvenc helyem, a DownTown Café bezárt, ahol annyi posztot fabrikáltam, így ama térképemen keletkezett egy fehér lyuk, keresnem kell egy másik helyet, amelynek a kondíciói legalábbis megközelítik amazét. Nem egyszerű feladat ez ebben a kisvárosban, bár a szomjas franciáknak köszönhetően egyre-másra nyílnak új kocsmák és bárok, de vagy a hangulatuk, vagy a közönségük tart távol tőlük. Blog-íráshoz szeretem a zajokat, de nem szeretem a harsány és öncélú ordibálást. Ha írok, időnként rágyújtok, egy jelzőn, egy mondat végén való tűnődéshez bele kell bújnom a cigarettám füstjébe. Az ihletet csak széttöri az, ha ki kellene mennem rágyújtani. A DownTown törzsvendégeit már megismertem, az ő alapzajuk éppen megfelelő hangkulisszákat rakott a posztok köré. Ők is kiismertek már engem, tiszteletbe tartották a képernyő mögé bújást, a fel-felpillantásokat a képernyőről. A DownTown Café törzsasztaláról, ha felnéztem, ránézhettem a villamosmegállóra, ott, a Pályaudvar előtt, figyelhettem, hogyan áradnak a sokféle francia népek vásárolni, lődörögni. A villamosmegálló és a kehl-i Hauptstrasse egy igazán életteli multikulti világ és olyan természetes, mint a Rajna habzása a híd alatt. Most próbaüzemben vagyok, az utca túloldalán, a TamTam Caféban. A DownTown tulajdonosa itt nyitott új helyet, mert amoda új lakók költöztek a házba és fellázadtak a zaj ellen, amit a café normális ügyemenete mégis csak produkált. Úgy tűnik, így első felpillantásra, hogy a TamTam hozza majd a formáját. Az alapzaj és a cigarettafüst megvan, az asztal itt is kényelmesen terebélyes, a konnektorok elérhető közelségben vannak. A személyzet pedig még a DownTown-ból ismer engem. Így most a kehl-i TamTam Café kulisszái között írok. Itt a hátrányom az, ha felpillantok a képernyőről, legfeljebb a bárpultot és a vendégeket láthatom, a Hauptstrasse forgataga kívül esik az egy pillantással befogható látómezőmön.

 

Itt tűnődöm tehát most azon, hogy mi is történik most Franciaországban. Sokszor úgy érzem magam, mint egy kíváncsi gyermek, aki egy billegő sámlira állván beles egy nagy ablakon, amely mögött csupa titokzatos tárgyat látni, csillogó-villogó, izgő-mozgó gépezeteket, rejtélyes masinákat, fortyogó lombikokat, felszálló és tovaillanó füstöket. Mintha egy nagy Laboratórium ablakán lesnék be. Nem vagyok kutató tudós és nem vagyok részese az eseményeknek. Egy innen nemcsak földrajzi értelemben távoli országból idevetődött, de mégis európai polgár, társadalmi státusza szerint most egyetemi hallgató, de ekként mégis csak az intézet legidősebb diákja, így bizonyos tapasztalatoknak már a birtokosaként szemlélődöm. Azt gondolom, hogy most Franciaország egy nagy politikai laboratórium. A kísérlet tárgya a Demokrácia, mint európai politikai rendszer. Ide be kell szúrnom egy idézetet Bibó Istvántól, hogy érthetővé tegyem, mire is gondolok. Bibó ezt mondja: „ (Az európai demokrácia) … Elmondhatjuk, hogy az európai emberiség legjelentősebb találmánya, jelentősebb a természettudományi és műszaki tudományoknál, s az európai zenén kívül talán az egyetlen olyan teljesítmény, melyet más kultúrák nem fedeztek fel, s amelyek áldásos és hasznos voltához kétség nem fér. … Ebben az intézményláncolatban benne van a jogbiztonság követelménye, de nem egy bizonyos jogrendszer biztonságáé, s így az bármilyen szabadságelvű társadalmi és gazdasági rendszer stabilizálására és humanizálására alkalmazható …” (In: Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Magyar Krónika, Budapest, 1989, 206-207.oldal).

 

Nem először az európai történelemben, de most is érdemes vigyázó szemünket Párizsra irányítani. Montesqieu, Voltaire és Rousseau, Sièyes és Tocqueville, az Emberi Jogok Nyilatkozata és az első rabszolgafelszabadítás, a halálbüntetés eltörlését szorgalmazó Victor Hugo és a hamisan vádlókat vádoló Emile Zola, az V. Köztársaságot megteremtő Charles de Gaulle és a kiváló gondolkodó, Raymond Aron hazájában mintha egy nagy laboratóriumi kísérlet zajlana most és a kísérlet a Demokrácia nagy kérdéseit érinti. Kié a Demokrácia? Könnyedén rávágjuk sokszor, hogy természetesen mindannyiunké, hiszen egy demokráciában választójogunkkal élvén a politikai viszonyaink formálói vagyunk. Miért irányul most a tüntetők dühe a politikai elit törzsét alkotó és többséggel megválasztott képviselők és az alkotmány szerint általuk legitimált kormány ellen? A düh az erőszak táplálója, szombaton felgyújtották a Képviselőház (Assemblée National) elnökének a bretagne-i házát. A parlamenti többséget alkotó frakció képviselői a gyűlöletbeszédet meghaladó, gyalázkodó leveleket kapnak, egyesek életveszélyes fenyegetéseket. A tiltakozásnak, a demonstrációknak miért vált ennyire részévé az utcai erőszak?

 

Emlékeztetőül mondom, hogy a „sárga mellényesek” mozgalma a kormány által tervezett üzemanyag áremelés miatt indult. 0,26 Euro, huszonhat eurocentime lett volna az a környezetvédelmi célokra fordítandó többlet-összeg, amelyet egy liter üzemanyag után kellett volna fizetniük a gépkocsi-tulajdonosoknak. 2018. november 11-én még az Első Világháború nyugati fronton megkötött tűzszünetének 100. évfordulójára emlékezett méltósággal és érzelmekkel Párizs (erről majd egy másik posztban még írnék), aztán egy hét múlva tömegtüntetés volt Párizsban és ez volt a tüntetők által 'Acte I'-nek elnevezett akció. Most már az 'Acte XIII'-nál tartunk. Ha szombat, akkor 'gilets jaunes', így van ez most már hetek óta Franciaországban. Két szombat között egyébként zajlik a maga rendjében és szokásai és szükségletei meghatározásában az Élet, a normális ügymenetek. Az emberek dolgozni mennek; a diákok az iskolákban tanulnak; az üzletekben szorgoskodnak az árúfeltöltők, hogy a vásárlók megtalálhassák mindazt, amit fogyasztani szeretnének; a Parlament (a Szenátus és a Nemzetgyűlés) ülésezik és törvényeket alkot; a Kormány a helyén van és végrehajt; az autók megállnak a piros lámpánál, mert ez a szabály és a szabály megsértését a rendőrök szigorúan büntetik; a kerékpárosok pedig – mint máskor is – tesznek a piros lámpákra és áthajtanak a kereszteződéseken. Két szombat között az Élet normális, élhető, a társadalmi környezet és az intézmények működnek a rendjük szerint. Aztán eljön a szombat, valamelyik 'Acte' napja, a tüntetők elárasztják a párizsi Champs Elysée-t, Bordeaux, Lyon, Rennes, Marseille, Montpellier vagy éppen Strasbourg köztereit, ballagnak először a zászlóikkal, a jelszavaikkal, aztán úgy délután kettő körül az utcakép csatatérré alakul át, a kezdetben békésnek tűnő demonstrációk útját betört kirakatok, lángoló autók (köztük rendőrautók is, némelyikükben még benne ülő rendőrtisztekkel), levert utcai biztonsági kamerák összetört optikája, bankfiókok bevert ablakai, felgyújtott prefektúra és rendőrállomás … és aztán könnygázfelhő, gumilövedékek, tömegoszlatásra használt hanggránátok … Párizs, a világ első számú turisztikai célpontja, látványosságai között is a „kötelezően felkeresendő” Eiffel-torony és az bizony szombaton zárva van, és a múlt szombaton bezárt a Louvre is, a Rodin Múzeum is, mert ott vonultak el a randalírozók. A könnygáz nem kedvez az idegenforgalomnak, de a tüntetők nem szoktak törődni ezzel.

 

Minden 'Acte' hozott valami mást, mint az előző. De mindegyikük végül is erőszakos jelenetekkel ért véget. Minden 'Acte' feldobott új jelszavakat. Most már szinte senki sem emlegeti az eredeti hívószót, hiszen a kormány belátta, hogy az üzemanyag-áremelést nem tudja keresztülverekedni a népakarattal szemben. Eredetileg a „sárga mellényesek” mozgalma egy facebook-csoporttal indult, amelyre néhány nap alatt 800 ezren iratkoztak fel – ehhez képest az 'Acte'-ok egyike sem érte el a tüntetőknek ezt a létszámát azóta sem. A számháború a rendőrség hivatalos adatai és a tüntetői becslések szerinti szám szintén a tüntetési folklór részévé vált az elmúlt hetekben. Ha a rendőrség azt mondja, hogy „ma országosan 86 ezren tüntettek”, akkor a tüntetők azt állítják, hogy 150 ezren voltak (országosan). Ma már senki sem emlegeti azt, hogy volt olyan szombat, amikor a fizetős autópályák fizetőkapuit szétverték Dél-Franciaországban és a trafipaxok 60%-át. Ma már senki sem utal arra, hogy volt olyan szombat, amikor a tüntetők szó szerint lerombolták az Arc de Triomphe-ot és, hogy a tüntetők maguk védték maguktól az Ismeretlen Katona sírját, azt, amelyet oly megható gesztusokkal koszorúztak meg két héttel korábban (és a koszorúk még mindig ott voltak a síron és a sírban egy valódi holttest van, egy Verdun-nél elesett ismeretlen katona holtteste). Ma már senki sem emlegeti ezt az esetet, mert új és más képek temetik maguk alá azokat a képeket. Mindenkinél van mobiltelefon, és mindenki dokumentál. A „gilets jaunes” tüntetései valószínűleg a legjobban dokumentált tüntetések a világtörténelemben, a modern korunk túldokumentál és éppen ez a kép-bőség az, amely táplálja a fals híreket, a légből kapott híreszteléseket, a „fake-news”-okat. Tegyük hozzá azt is, hogy Franciaországban a média közszolgálat. Nincsen olyan tévécsatorna, amely ne tudósítana az eseményekről és nincs olyan tévécsatorna sem, amely ne szólaltatná meg a tüntetőket. Az első percektől kezdve a tüntetők megkapták a médiafelületeket a követeléseik, a véleményük elmondására. Arcaikat, „szóvivőiket” rendszeresen behívják a tévéstúdiókba és ott vitatkozhatnak másokkal. Franciaország nem Magyarország, a média közszolgálat, nem kormányszolgálat.

 

Úgy tűnik, hogy mindez mégis csak a felszíne a történéseknek. Az egy dolog, hogy a francia utcai demonstrációk mögött mindig ott van egy olyan kulturális kód, amely egy hosszú történelmi út tapasztalait foglalja magában. Ez annyira francia „dolog”, hogy egy kivülálló nem is igen vállalkozhat a megfejtésére. A barrikádok kultúrája – a politikai karikatúrákkal együtt – szerves része a francia politika-történetnek. A franciák gyakrabban, könnyedébben, magabiztosabban vonulnak az utcára kisebb és nagyobb ügyeik képviselete, sérelmeik felmondása miatt, mint más európai országok polgárai. 1789, 1830, 1848, 1871, 1938, 1944, 1968 hagyomány-rendje? A külvilág ezen mindig csodálkozik, mint csodálkozott 1871-ben, amikor a porosz hadsereg Párizst ostromolta, de a városban a kommünárok a III. Köztársaság hadseregével vívtak egy véres polgárháborút. A franciák kakaskodása, amelyet előszeretettel azonosítanak a „francia nemzetkarakter” egy lényeges összetevőjével, az az utcai demonstrációkban ott van.

 

Visszatérvén a Laboratóriumhoz, a Kormány és az Elnök eddig megóvta magát attól, hogy a demonstrálók demagógiájára demagóg válaszokat adjon (ez persze nem általános vélemény, én mondom ezt). Az első négy 'Acte' után befagyasztották az adóemelési elképzeléseiket, felemelték a minimálbér összegét, segélyeket adtak a legszegényebbeknek. Mivel mindez nem csillapította le a kedélyeket és a tüntetők forradalmi hevülete új jelszavakat dobott ki az utcákra, Monsieur Macron elindította a Nagy Nemzeti Konzultáció programját (Grand Débat). Franciaország egy nagy európai ország, kevesen tudják, hogy az egyetlen olyan, amelynek területe 12 időzónát foglal magába, így egy ilyen, személyes részvételre, véleménycserére, vitafórumokra épülő kezdeményzés végrehajtása nem egyszerű és nem olcsó feladat. Éppen tegnap olvastam egy miniszteri interjúban azt, hogy eddig több, mint 700 ezer javaslat érkezett ezeken a fórumokon, amelyek minden lényeges és fontos kérdést érintenek az adórendszertől kezdve az egészségbiztosítás működéséig, a Szenátus szerepének az átgondolásától egy új Alkotmányig. A fórumok a kormány tagjainak, a prefektusoknak, polgármestereknek a részvételével zajlanak, az Elnök is aktív résztvevő, a múlt héten éppen „a tengeren túli területek” polgármestereivel vitatkozott vagy három órán át – Martinique-on, de végig járta már az északi régiókat is. A múlt héten Macron „környezetéből kiszivárgott”, hogy azon gondolkodik, hogy az európai parlamenti szavazással együtt népszavazást tartanak a legfontosabb kérdésekről, amelyek között az első helyen a demokratikus intézményrendszer áll. Vagyis arról, hogy a képviseleti vagy közvetlen demokrácia arányain és intézményein hogyan változtanának.

 

Mindezek természetesen arra szolgálnak, hogy a fennmaradjon az Állam kiszámítható működése, a polgárt szolgáló igazgatási rendszer, a „tiszteletre méltó” Köztársaság. Nem, a tüntetők sem akarnak mást, mint Köztársaságot. Egyesek közülük úgy képzelik, hogy Macron nélküli köztársaságot szeretnének. Ugyanakkor minden jel arra mutat, hogy jelöltjük nincsen az Elnök posztjára. Le Pen asszonyra a franciák többsége változatlanul nem akar szavazni; Mélanchonra, a baloldali populisták lehetséges jelöltjére sem adnának voksokat, sőt a két ellenzéki párt ezekben hetekben veszített is a támogatóikból a közvélemény-kutatások szerint. Ez is oka annak, hogy mindketten lavírozni kényszerülnek az intézmény-rombolók és a jogos sérelmeiket felmondó erők között. A helyzet az, hogy Macron-nak jelenleg reálisan megválasztható kihívója nincsen a politikai porondon szereplők között, sőt, igazi paradox, de a tavaly alaposan megtépázott népszerűsége több százalékponttal emelkedett az elmúlt hetekben. A Grand Débat a tüntetések kiszámíthatlan sodrásával szemben állított egy politikai alternatívát.

 

Mindehhez tegyük hozzá azt, hogy az eseményeknek szó szerint véres az ára. A hivatalos adatok szerint 1900-an szenvedtek eddig sérüléseket a tüntetések alatt. 17-en maradandó szemkárosodást szenvedtek, gránátok találták el őket, a múlt szombaton valaki négy ujját veszítette el egy rendőrök által nekilőtt gránát miatt. 1200 rendőr sebesült meg a tüntetők miatt, köztük néhányan olyan sérülésekkel, hogy le kell szerelni őket. Csak Párizsban több, mint 10 millió eurós károkról beszélnek és további eurómilliókra tehetőek a vidéki városokban okozott károk, a felgyújtott autókat már nem is számolják, de a szám ezer fölött lenne és az ultrabalos bajkeverők előszeretettel gyújtanak fel drága autókat, az égő Porschék, Mercedesek és rendőrautók képe emblematikus a közösségi médiában. Ahogyan emblematikus az is, ahogyan a „sárga mellényt” viselő tüntetők mobiltelefonnal a kezükbe rámosolygnak a lángokra és aztán útját állják a mentésre igyekvő tűzoltóknak.

 

A tüntetések nincsen vezetője, agytrösztje, „politikai bizottsága”, ezért nincsen megnevezhető formája, megérinthető struktúrája. Még december elején a Francia Kormány megbeszélésre hívta a „mozgalom szóvivőit”, akik ki is jelöltek néhány arcot, de akik végül is nem mentek el a tárgyalásra, mert – úgymond - „életveszélyes fenyegetéseket kaptak” a mozgalom más tagjaitól. A közösségi médiában (elsősorban a Facebook csoportokban) mindig felbukkan valaki, akiről azt hinni, hogy a többiek bizalmát élvező képviselő lenne, aztán két-három nap múlva ugyanott kiderül, hogy senki sem bízik bennük. Jérôme Rodriguez például egy nagy arc, fél szemén kötéssel, a „rendőrállam áldozataként”. Ingrid Levavaseur is egy arc most, aki az európai parlamenti választásokra listát szervez és ő a listavezető, de a listáján szereplők miatt a többiek bírálják, mert többek közülük Macron híveként fotózkodtak ugyanott még az elnökválasztás idején. Forrásban vannak a dolgok tehát, olyan az egész mozgalom, hogy szinte az egyetlen biztos pont benne a majd a következő szombaton elkerülhetetlenül bekövetkező utcai erőszak.

 

Így látja ezt a részes kivülálló, akinek az életét, napi ritmusait egyáltalán nem zavarta meg eddig sem mindez. Nézem a tévét, a közösségi média-felületeit, a képeket, újságokat lapozgatok, próbálok tanáraimmal beszélgetni minderről. Látom, hogy sokszor milyen tanácstalanul vonogatják a vállukat komoly politikai elemzők, a politikai mozgalmak szakértői és sokszor éppen ilyen tanácstalanul vonják meg a vállukat tanáraink is. Senki sem vállalkozik jóslásokra, az általam megkérdezettek véleménye nagyjából az, hogy teljességgel elítélik az utcai erőszakot (a rendőrségét is), egyet is értenek a tüntetőknek a szociális egyenlőtlenségekről, a nagyon gazdagok nagyon megadóztatásáról, a szociális helyzet javításáról szóló elképzeléseivel, de nagyon nem értenek egyet a párbeszéd elutasításával, az intézmények szétrombolásával, az élet kereteinek felforgatásával. Bár a tüntetők sokszor hordozzák körbe az egyik jelszavukat, hogy „Ez nem Lázadás, ez egy Forradalom” ('Sire, c'est une Révolution, ne pas Révolt!') – utalás 1789-re), ebben a jelszóban beszélgetőtársaim nem hisznek.

 

„Démos Ante Portas?” - a Nép a Kapuk előtt? A képviseleti demokrácia válságán éppen a tömeg által bírált képviselőknek kell majd túllépniük új törvényekkel? A közvetlen demokrácia – amely például Svájcban fenntartja a majd mindenről való népszavazások intézményét – lesz-e a megoldás, mint ahogyan ezt is felemlegette valaki? A helyi demokráciák további erősödéséhez és a központi kormányzás szerepének átalakulásához vezet-e majd ez? A nép az utcán kiabál, hangoskodik. A nép mindig is ott volt ebben a francia demokráciában, amely táplálkozik a maga nagy hagyományaiból. A középületeken ott van a felirat, amely a tavaly 60 éves Alkotmány vezéreszméje is, „Liberté, Égalité, Fraternité”, Szabadság, Egyenlőség, Testvériség nem üres jelszavak! Átvezették őket a XXI. századba is! Újra kell most fogalmazni tartalmukat, gyakorlatukat? Van itt néhány nagy kérdés, ebben a laboratóriumban.

 

Most azonban kedd van, én a TamTam Caféban ülök, kérek még egy sört (Fürstenberg, seit 1282), rágyújtok egy Gauloises-ra, a pultnál most német nyugdíjasok próbálkoznak a francia nyugdíjasokkal csevegésre, de a sör az mindig segít itt, híd az a kommunikációban. Alkonyodik odakint és az ablak előtt áramlanak a népek a kehl-i Hauptstrassén. Vásárolni, lődörögni, olcsóbb cigit vásárolni jönnek át a hídon Franciaországból Németországba a strasbourgi villamoson. Hogy ki húz majd sárga mellényt szombaton, ki lesz az, aki követ hajít majd a Printemps áruház kirakatába vagy ki lesz az, aki rendőröket provokál, azt innen én megítélni nem tudom.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr1814623288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.