Két-sebességes Európa IV. Avagy: Telihold által homályosan, a komp-létről
2019. február 18. írta: wootsch

Két-sebességes Európa IV. Avagy: Telihold által homályosan, a komp-létről

Egy Komp-országban mi mást is tehetnénk? Kompolunk. Jövünk-megyünk két part között. Megállunk itt, kiszállunk ott egy kicsit, aztán fordulunk és kompolunk tovább. Ahol megállunk, az ott otthonos, ha már ott álltunk meg ebben a jövés-menésben. De: mi tesz otthonossá egy tájat, egy városrészt, egy házat, egy lakást, egy beszélgetést? Ki- és beköltöztünk, mert kompolunk, átkelünk, tájat és várost váltunk, égtájak között nem csillagokkal, de a komfort-érzet iránytűjével keressük az irányokat.

 

Valahol a 90-es évek végén elérte Magyarországot is az a mobilitás, amely már nem a vidék falui és a várostáj, hanem a szülőföld és a külföld között keresi az utakat. Megnőtt a mobilitás foldrajzi távolsága. Nagy fordulat ez és hozzánk ez évekkel később érkezett, mint a szomszédos országok némelyikébe, később lett belőle trend, vagyis állandósuló és intézményesedő jelenség. A hetvenes években a jugó „gastarbajteri” kelt útra, német toborzók járták a jugoszláv településeket és ezrek vágtak neki a külföldi munkavállalás nagy kalandjának. Egy liberális útlevél- és vándorláspolitika volt ennek a hátterében, a hatóságok e vándorlás elé nem gördítettek olyan akadályt, mint másutt a térség országaiban, miközben kemény korlátokat állítottak a csehszlovák, a lengyel, a román, a bolgár, a magyar, a kelet-német (esetükben még fizikai falakkal is) vagy a homo sovieticus vándorlási hajlandóságának még a megfogalmazása elé is. A „jugók” legálisan vállalhattak munkát, a térség többi országában legfeljebb néhány disszidensről beszéltünk. A disszidálás büntetőjogi kategória volt. Aztán fordult a Nagy Kerék, a nyitott Jugoszlávia tágasabb, szabad terei szűkültek, az ország véres háborúkat vívott egykori tagköztársaságaiban és szétesett, ahogy elsüllyedt a nacionalizmusok mocsarában, úgy csukódott be az elmenni akarók előtt, mint egy összezavart kagyló. Más tájakon pedig és minálunk is akkor éppen kinyíltak a horizontok, virtualizálódtak a határok, oldódtak a gátlások.

 

Térképünk, Európa-térképünk megváltozott. Új tájolási pontok jelöltek tájékozódási irányokat. Ha jól olvassuk a statisztikai adatokat, akkor a bolgárok és a románok reagáltak a leggyorsabban arra a helyzetre, hogy megszűnt az elvándorlás büntetőjogi kategóriája. A 90-es évek elejétől kezdve máig több, mint egy millió bolgár, több, mint öt millió román hagyta el az országot, többségükben gazdasági kivándorlóként. Már évekkel ezelőtt felfedezték a szociológusok a román „telefon-gyermekek” problémáját, akiknek mindkét szülője „odakint” van és akik telefonon próbálják megérteni és nevelni gyermekeiket és ez súlyos szociológiai problémákat jósol a román vidéken. A kivándorlás problémáját a politikai agendák élére dobta a húsz éve alatt gyökeresen megváltozott helyzet. Kelet-Európa országai a ki- vagy elvándorlással küszködnek, kevés sikerrel. Aki megy, egyelőre ritkán fordul vissza, most még kevesebb példát látunk sikeres visszatérésre, mint az odakinti sikeres beilleszkedésre.

 

Persze, még mindig így is használjuk a szavakat, hogy odakint, azt mondjuk, hogy itthon, sokszor keverjük azt, hogy hol és mikor vagyunk otthon? Tudják, hogy hogyan van ez. Először nem látogatóba jövünk, hanem végre haza. Később ez változni kezd és az utazás fokozatosan rutinná és visszaérkezéssé válik; majd látogatássá alakul át és sokszor már az is előfordul, hogy míg korábban mindenkinek megírtuk, hogy „most otthon leszünk”, ma már nem is tudatjuk mindenkivel érkezésünket. A látogató ugyanis nem részese az itteni életnek, a látogató legfeljebb kommentálja, értelmezi, de nem megéli azt, és nem úgy, ahogyan és amit az otthoniak. A látogató egy furcsa szerzet, persze itthon van, ha hazaérkezik, de itt-tartózkodásáról mindannyian tudjuk, hogy csak átmeneti időt tölt közöttünk és velünk. Ezért aztán afféle furcsa szerzetként bánunk vele, meghallgatjuk a beszámolóit, de valójában egyre kevésbé figyelünk rá, mert annyira más nézőpontokból beszél, hogy azt mi már nehezen tudjuk értelmezni; mi is elmondjuk magunkét, a mi bánatainkat, de nem is várunk arra reakciókat tőle, hiszen mit is mondhatna?!

 

Észrevették, hogy e találkozások egyre inkább párhuzamos monológok forgatókönyvei szerint zajlanak? A hazatérő már nem visszatérő, hiszen bármilyen rendszerességgel érkezik, ugyanolyan rendszerességgel távozik is, a látogatás időtartam mindig véges és facebook és messenger vagy skype, kedvezményes roaming vagy gyors sms, esetleg whatsup, a rendszeres kapcsolattartás technikai lehetőségei hiába lettek egyszerűbbek, lazábbak, mégis egyre kevesebbet beszélgetünk. A beszélgetés az egyik fontos dolog, amely otthonossá tesz egy teret. Az új, személyes portolán-térképeinken a tájékozódási pontokat Nyugat különböző tájain jelöljük. Így aztán elhalványultak a keleti országok, még a szomszédok körvonalai is. Már felnőtt az a nemzedék, akinek Európa az Nyugat-Európát jelenti és akiknek a térképén Kelet-Európa szinte „Terra Incognita”, az Ismeretlen Föld, amelynek nincsen vonzása, hívása. Szóval mi elsősorban arról beszélünk, hogy valamelyik nyugat-európai országból kompolunk és nem arról, hogy a szófiai vagy a katowiczei élőhelyünkről látogatunk haza. Inkább Berlinből, Londonból, Párizsból, Barcelonából, Amsterdamból, Hamburgból és Stuttgartból, Montpellier-ből és Lyon-ból, Ghent-ből és Brüsszelből, én most Strasbourgból. Itthon aztán hallgatjuk a családi meséket. X gyermekei Londonban tanulnak, Y-ék fia Berlinben egyetemista. J már régen kiment Spanyolországba, „mit is csinál?”, „legutóbb valami zöldség-biznícben vitézkedett, de hogy most mit csinál, azt nem tudom”. A itthon van, de nyugdíjba ment, C még mindig tanít, M, nos … ő tavaly halt meg, de nem tudtam elmenni a temetésére. „Tényleg?” és „miért nem mondtátok nekem, legalább írhattok volna, csak egy sms, valami.” Haverom volt, jó haver, ismertem a feleségét is, „áh, évekkel ezelőtt elváltak”, de mégis, illett volna ott lenni a búcsúztatóján. „Én sem voltam ott, már mondtam”. Így kompolunk. De tájolásunk Kelet és Nyugat között már végérvényesen megváltozott. Egy rokonoság, egy politikai tömb, már szomszédaink a nyugat-balkáni országok többségének a kivételével mind tagjai az Európai Uniónak, minden közeli és távolabbi térségi szomszédunk tagja az Európa Tanácsnak, de a tájolásunk iránytűjének hegye Nyugatra irányul. A térségben az tenne otthonossá környezetünket, ha többet tudnánk a szomszédainkról. Több információ az mindig otthonosabb, mint a kevés vagy a semmi. Az ismerősség az mindig több, mint az ismeretlen, mert az félelmetes is tud lenni. Az információk hiánya sokszor vezet félreértésekhez. Nekem az a benyomásom, hogy már felnőtt itt egy olyan generáció, amelynek nincsen tájolása Kelet-Európára, miközben mi nem mozdultunk ki innen és innen kompolunk. Kompországból inkább a nyugati partra mennek most a kompok és onnan jönnek vissza. Homályosnak mondom ennek a posztnak a témáját a címnek, mert tényleg homályosan látjuk azt, hogy mi is tesz otthonossá egy tájat, egy várost, egy városrészt, egy házat, egy kocsmát, egy beszélgetést, egy egyedül elköltött pohár bort, amely – ha jó – megőrzi a tájat, ha társaságban költjük, akkor megőrzi az Időt. Az idő tesz otthonossá egy helyet, ha elég időt szánunk a megismerésére, otthontalanok vagyunk, ha nem arra szánjuk az időt, hogy megismerjük, sőt – emelt fokon – kiismerjük a helyet ahol vagyunk. Sokszor túlságosan is könnyedén siklunk ama élettény felett, hogy egykori tartósnak gondolt élőhelyünk is változik, alakul, átalakul, miközben mi kompolunk és így régi gesztusainknak már nincsen érvényessége az újra szerveződött, de nekünk még a régi benyomásainkat megőrző terekben.

 

Régebben például nem így volt. Most a Margit-híd két oldalán két hídfő. A pesti oldalon a Babka, ahol ma délután Morvai Krisztina európa parlamenti képviselő teázott, míg én egy kedves pécsi ismerőssel mulattam ott az időt. A budai oldalon itt a Bookta, ahol kedves budai értelmiségiek, láthatóan a lehetséges vendégkör tanult része szörfözik az este hullámain. A Bookta teraszáról rálátni a híd forgalommal zsúfolt hídfőjére. A nagyokat döccenő Combinók itt zajokat büffentenek ki a kanyarban, ahogyan ráfordulnak a Margit-körútra. A Margit utca sarkán egy retró Vasedény bolt, áttellenben ott a Bem Mozi, ahol ennél a közönségnél csapzottabb értelmiségi vendégkör tolja át az estét az akadályokon. A Bookta teraszának falán még ott múlt. A Balassi Könyvesbolt volt itt sokáig, amelyet konzervatív vendégköre csak nem tudta megtartani, illetve eltartani, pedig itt mindenféle Püski-kiadós ritkaságokra bukkanhatott az ember, amelyek kiadásáról nem is értesült. Ezzel szemben ölték meg Fenyő János médiaipari vállalkozót sok-sok évvel ezelőtt, amely eset ennyi év távlatából az elmúlt hetekben kapott még egy, Gyárfás és Prisztás urak által festett vajszínű árnyalatot. A látvány és a feltoluló emlékképek felett kikerekedett most már a Hold és levilágítja ezt a várostájat mintha szelfizni készülne. Mindenesetre otthonos. Itthon.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr1914634774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.