Városomban járok-kelek, beszélgetek már néhány napja. Levonható tanulság nincsen, ha csak az nem az, hogy úgy tűnik, idehaza minden napra legalább egy bosszantás jut. A Párt és a Kormány – figyeljék majd, milyen ügyesen váltják ezt a köpenyeget a hölgyek, urak -, mindig kitalál valamit, amivel fel lehet bosszantani az embert. Ezt ők politikának hívják. Azok, akikkel beszélgetek, valahogy másként, sokan közülük Rendszerként beszélnek erről, és így, nagybetűsen. Normális helyzetekben a Rendszer kisbetűs lenne, úgy gondolom, mert az csak egy keret, mint egy csendélet körül a falon és ami ennél érdekesebb lenne maga a kép, amelyet bekeretez: a virágok, a színek, a kompozíció, a kép mélysége és élessége. Minálunk, itt Budapesten azonban Rendszer van, Rendszerré szervesült valami van és ez minden egyes napon kiizzadt magából valami bosszantót, valami mérgezőt, valamit, ami megállítja a nap sodrását egy pillanatra. Csak éppen annyi időre, hogy kinézzen az ember ültő helyéből, hogy felnézzen a hírhozó felületről, hogy teleszívja magát levegővel, hogy kicsit megcsóválja a fejét, hogy ránézzen a beszélgetőtárs szemére. Persze, jól tudom, hogy azért nem mindenki tesz így, nem mindenkit bosszant a kormány minden egyes napon és ebben a mi bosszantásunkra szánt dolgokban mindig ott van az is, hogy vannak, akiknek ez tetszik. Az ő örömüket is táplálni kell, ez pedig Pártunk és Kormányunk számára világos és következetesen művelt ügy. Akiket bosszantanak egyébként mind inkább tanult, világot látott emberek, régi divat szerint értelmiséginek hívott diplomások, némelyikük a túlélésért is szégyenkezik. Miközben az igazságügyeknek az ő miniszterasszonya Brüsszelben vitézkedik az úgynevezett hetes cikkely alapján beélesített eljárás során és arról egy magyar állami vezető, mint egy hűséges Donald Trump tanítvány, színvonaltalan butaságokat tweetel a külvilágnak (mint a Nagy Tanítómester, by the way), akközben a Kossuth téri Palotában pompás bemutató zajlik a magyar jogállam működéséről. A törvényhozók elé egy hétfőn, egyéni képviselő indítványként benyújtott törvényjavaslat került (az egyéni képviselői indítványt egyébiránt a két vadászat között miniszterelnök-helyettesként fizetett Semjén Zsolt pártelnök jegyzi), amelyről majd kedden mindjárt szavaztak is. Ez a javaslat szövegében eltért attól a változattól, amely csak pár nappal korábban bosszantotta az érdekelteket, bosszantásuk gőzét levezetendő máris tüntetni mentek hétfőn, miközben a magyar jogállami teljesítményre oly büszke törvényhozó urak közben már egy másik javaslattal ismerkedtek, ha nem is túl sok idejük volt erre. Tegyük hozzá azt is, hogy úgy, ahogyan az eredeti javaslatot, úgy ezt az átfésült produktumot sem látták az érdekeltek. Van néhány színházi szervezet, érdek- és értékvédők lennének ők a maguk meghatározása szerint, de velük az őket érintő javaslatról senki sem beszélt. Így a bosszantás a kívánt hatását elérte, lármát keltett, de csak azért, hogy aztán el lehessen mondani, némi kárömömmel, hogy lám-lám „lukra tetszettek futni, nem is úgy van ám”! Szegény Magyar Jogállam nemcsak ebben az ügyben futott lyukra egyébiránt, hanem egyéb ügyekben is. Az ifjúságpolitikáért felelős helyettes államtitkár kinevezhetőségének kedvéért rapid módon más törvényt is módosítottak a honanyák és honatyák, sürgette őket az idő valamiért, igaz, hogy a kinevezési okmányon már meg is száradt a tinta. Közben mellesleg a szokásos salátatörvények elfogadásával is megbirkózott a Tisztelt Ház, már rutinosak ebben, nem először tették. Közben Brüsszelben az ottani idő szerint ketyegett az eljárás és az óra. Idejük arra nem is lehetett, hogy egy pillantást vessenek erre az eleven demonstrációra, pedig, ha tehették volna, mennyire előbbre jutnának. Itthon az itteni szokások szerint zajlott a törvényalkotás fennkölt és felelősségteljes munkája, a Föld fordult egyet tengelye körül. Elmúlt egy nap és jött egy másik. Ahogy szokta kisebb-nagyobb bosszúságokat hozott és egy kevés örömet. Egy kis napsütés után nemszeretem időt, havas esőt, nyálasan feketéllő járdákat és a budapesti utcák megszokott kátyúiban otthonosan megülő tócsákat, esernyők alatti imbolygást. Az Európai Unió brüsszeli félterén a miniszterasszony hozta az elvárható formát és védte a mundér becsületét, „a jogállamiságnak nemzeti sajátosságai vannak, hogyan lehetne itt sztenderdekről beszélni” - valami ilyesmit vélek kihallani abból, amit mondott. Nyilván, az egy magyar sajátosság, hogy úgy lehet törvényt alkotni, hogy a szavazás előtt sem az érintettek, sem az érdekeltek, de sem a szavazás felelősségét végső soron viselő képviselők sincsenek beleavatva a dologba. Ha innen nézzük, akkor Magyarország egy tökéletes jogállam, a rája vonatkozó szabályokat maga állapítja meg, de maga is ellenőrzi. Hiba itt nincs is, a többi pedig egy nyilván csakis sorosista kórus nyafogása. A Párt és a Kormány jeleskedik a különböző szakmákat és hivatásokat képviselők lebecsülésében, tegnap a kutatók, tegnapelőtt a tanárok, a minap a színészek és színiigazgatók kapták meg a Magyar Kormány Nagy Lebecsülésének Kardokkal ékesített Érdemrendje Arany Fokozatát, a kitüntetést ünnepélyes körülmények maga a Magyar Országgyűlés tűzte a mellükre már megint – így vagyunk ezzel a magyar jogállammal. Közben kineveztetett a vélemények pluralitására és kiegyensúlyozottságára, a médiára vonatkozó szabályokra oly érzékenyen figyelő Médiatanács, egy igazán plurális testületként, tagjai között van hölgy és úr, magas és korpulens, szikár és testesebb, tehát sokszínű – a társadalom és az azt visszatükröző médiához méltóan sokszínű pártjelleggel, értsd minden parlamenti képviselettel rendelkező pártnak ugyanakkora a legitimációja és ez nem keverendő össze azzal, hogy több megválasztott képviselő többségi frakciót alakíthat. Ellenzéki legitimációja ennek az új testületnek nincsen – éljen a pluralitás alapértékére nehezedő média-szabadság! „Legalább féljenek, már elnézést kérek”, mondta a Házelnök az ezt a mandátummal szerzett legitimást megkérdőjelező Házszabály-módosítás elfogadása után, amely szintén most esett meg velünk és ez megint az a parlamenti döntés lesz, amely hozzá fog járulni a jogállamiságról folytatott vitáinkhoz. Ez mind itt zajlik a szemünk előtt, nem a részvételünkkel ugyan, de az asszisztálásunk mellett és kis, napi bosszantásokként tekintünk erre. Minden napra egy ilyen bosszantás, egy kis döfködés, egy kis szurka-piszka. Azt mondja az újság Jenő, hogy a Magyar Nemzeti Bank megvásárolt majd szépen, példásan felújított egy várbeli épületet, aztán azt így értéknövelten egy maga által alapított alapítványnak adta tulajdonba (ahol az máris elveszítette közpénz jellegét, ahogyan egy bölcs és messzire tekintő páralelnök mondta akkoriban), de ez máris a múltté, mert a Bank mostanában visszavásárolta (?) ugyanezt az épületet, hiszen távlatos tervei vannak „vele”. Így – gondolom – az is megáll, hogy most az épület visszaszerezte közpénz jellegét, nem? A vételárat még nem hozták nyilvánosságra, én legalábbis nem láttam erre vonatkozó információkat … – vajon honnan van a Magyar Nemzeti Banknak ilyesmikre pénze? Hogyan csinál ilyesmikre felhasználható magyar pénzt ez a Magyar Nemzeti Bank? Mert pénz láthatóan van dögivel. Még a költségvetés régi mostohagyermeke, a Magyar Honvédség is dúskál a javakban. Nemcsak drága német tankokat és helikoptereket tud vásárolni, ha muszáj, hanem jól fel is tudja tankolni kerozinnal a „honvédségi szolgálatban” álló gépeit, annyira, hogy azok Las Vegastól Dubajig bejárják a világot, hogy kikkel a fedélzetükön és milyen célokkal, az persze hétpecsétes titok, hiszen mégis csak a honvédségről beszélünk. Hát ki titkolózhasson, ha nem a katonák?

Ez csak egy félhét kis bosszantásainak a története, csak járok-kelek a városomban, itthon vagyok, beszélgetek, nézem az arcokat, történeteket és véleményeket hallgatok. Én csak jövök-megyek, hazaértem és meg is akarok érkezni, hogy otthon is érezhessem magam. Így sikerült. Babonák napja van most, mint tudjuk a naptárból csütörtök és odakint esik ez a havas eső, valami hónak kevés, esőnek esetlen decemberi keverék. A kocsmában, ahol írok most, valami vállalati buli van úgy látszik, karácsonyi összejövetel, a lányok máris részegek, középvezetőket fogdosnak leplezetlenül, kabát nélkül mennének cigizni, ki a sötét Frankel Leó utcába. Amikor felnézek a laptop képernyőjéről, akkor egy harmincas urat látok, aki egy harmincas és meglehetősen bizonytalanul mozgó hölgyre próbálja felsegíteni a kabátot, „mert odakint hideg van”, de ő sem áll a vállalt feladat végrehajtásának a magoslatán, mert a cipzárat azt már nem tudja felhúzni, pedig próbálkozik erősen. Átlátok én a szitán, Közben itt-ott hozzáér a hölgy itt is, ott is domborulataihoz, Vajon miért próbálkozik a cipzár felhúzásával a derékvonalnál és miért ilyen lent folytatja? Leplezetlenül, nyilvánosan és itt előttem zajlik mindez. A hölgy kacarászik, nincsen ellenére ez a művelet, mindketten bizonytalankodnak a mozdulataikkal és tovább is tart mindez, mint ahogyan itten leírtam most. Ez van. Babonák napja, csütörtök, amikor úgy látszik, kinek-kinek, de másként a legnehezebb.