Egyszerű lenne így, csak elmondani azt, hogy virágoznak ablakunk előtt a fák. Fehér virágaikból alagutat húznak a járókelők feje fölé. Ilyenkor más kerületekből is fényképezkedni jönnek hozzánk a látogatók, így van ez minden évben a virágzás idején. Könnyebb lenne csak leírni azt, hogyan bomlanak ki a magnólia virágai ott, a rue Silbermann sarkán, a kicsiny Klinika előtt vagy arról, hogy a Café Brant előtt hogyan fürdenek azok a bézs-szín virágok ebben a napról napra fényesebb, hosszabban meleget adó napsütésben. Elég lenne feladatnak csak az, hogy kipróbáljam, le tudom-e írni az ég kékjét, ahogyan apró felhőcskék csinos csipkéjével takarja el szemérmesen a kerekdeden meztelenkedő Napot és ahogyan délután három órakor, pontosan akkor nőni kezdenek az utcán siető árnyaink, mintha a város azon fele, akik mögött süt a napfény mind gólyalábokon járnánk. A hosszú árnyékok egymás mellett imbolyognak, mintha a karneválról lekéső egyik csoport sietne a mulatság után. Amikor a sarkon az árnyékba bekanyarodunk a mi saját árnyékunk is elbújik valahol, árnyék-gólyalábaink a következő sarkon egymáson hevernek. No és a gólyák, ahogyan ott vitorláznak a város felett, csapatban, kitárt szárnyaikkal lebegnek az ég simaságán, ahogyan Lorca a rózsáról megírta, ahogyan Apollinaire kimondta, hogy „idő szaga, hangaszálak”; a mi gólyáink, mert ide tartoznak a városhoz, ahová minden évben visszatérnek és most tényleg szaga is van az időnek. Igy, tavasszal a tavaszban, ahol az Élet rendjéről üzennek a felébredő kertek, a virágaikkal napról-napra csinosodó városi parkok, a rügyező platánok, a kerítésen át az utcára kíváncsian kihajló aranyeső.

Jobb lenne így, észre se venni, hogy rút arcát mutatja most az emberi világ, csak figyelni azt, hogyan írnak a időmértékes verset a hársak virággal, illatokkal. Jobb lenne, de nem lehet, azt kell most elmondani, hogy láttam, ahogyan levonják az orosz zászlót a strasbourgi Palais de l’Europe előtt álló zászlótartó rúdról és másnap azt is, hogy az így támadt hiányt titokzatos kezek be is foltozták az éjszaka. A maradék európai zászlók változatlanul szorosan egymás mellett lebegnek és a szél játéka szerint bele-belekapnak egymásba, évődnek. A zászlókat a parktól az Avenue de l’Europe választja el, ahol a macskaköveken elzörög a L6-os csuklós autóbusz, a Parc de l’Orangerie-ben hangosan kelepelnek a gólyák és ez a csattogó, szerelemre hívó hang bizonyára behallatszott a szerény, szinte észrevétlen zászló-levonó szertartásba, ahol amúgy sem szólt zenekar és senki sem mondott beszédet. Mert nem ünnep volt ez, hanem egy széttört álom miatt érzett bánat, amikor ott állunk bénultan a nagyszülőktől örökölt meisseni váza összetört cserepei fölött és ahhoz sincsen erőnk, hogy kimenjünk a kamrába a seprűért és a kislapátért. Az oroszok ott léptek ki Európából. A gólyák élénk társasági életéről kellene most inkább írni, mintsem arról, ahogyan az a három süketnéma ukrán férfi Harkiv-ból megérkezett Strasbourgba, még a latin betűkkel is nehezen boldogultak, nemhogy a francia jel-nyelvvel, mégis „elmondták”, hogy másnap Bordeaux-ba szeretnének tovább menni (az innen kicsit több, mint 800 kilométerre van), mert ott várják őket. El kellene mondani azt is, hogy mindig akad valaki, aki segít. A Vöröskereszt (Croix Rouge) pályaudvari fogadópontján ott dolgozik egymás mellett az elszászi francia és a néhány évvel ezelőtt az orosz légierő által lebombázott szíriai Aleppoból idáig elmenekült, nikhabot viselő önkéntes.

A tulipánokról kellene írni, ahogyan vevők után nyújtogatják karcsú nyakukat a piacon és kíváncsian forognak a virágárus vödrében. Azt kellene inkább elmondani, hogy március 14-e óta maszk nélkül is vásárolhatunk a piacon és először látom annak a lánynak az arcát a zöldségesnél, akinek a sapkája alól kigöndörödő vörös csiga-fürtjeit már korábban is megcsodáltam. Most látom először a vidám szeplőket a pajkosfényű szeme alatt. Hogyan írhatnék most erről, amikor hazámból csupa rossz hírt kapok, onnan csupa rossz gesztust látok. Egy háborúban álló országból érkezett felfegyverzett drón száguldott át az országom felett a minap (40 percen át tartózkodott hazám légterében), amely repülést a magyar légierő stratégiai nyugalommal szemlélt, de tart a választási kampány és ilyenkor mindenki bármit bárki fejéhez vághat. A Fidesz által kormányzásnak nevezett „nagy átverés show” gálaműsora egyelőre még elmarad, de a kulisszái már a későbbi megrendezésre készen állnak – és a szereplői is felsorakoztak már. A rendszer által elvadított nyugdíjas háziasszonyokból faragnak bővérű trollokat most és belőlük, tőlük és általuk is áradnak a kommentek a féjszbúkon: sokan fogják az oroszok pártját. Odakint, az ukrán sztyeppéken tankon grasszálnak, katonák halnak. Ukrán városokban az ott lakókra rombolják rá azokat az itthonról is ismerős panel-lakásokat. A képeken látni, ott még tél van, azok a tank lánctalpainak szántását fogadó mezők havas-fagyottak. Nálunk itt a tavasz, amelyről írni kellene. Virágáradás helyett menekültek jönnek hosszú, vége-sincsen sorban. Például Tamara, tegnap, babájával. A baba kisfiú, 2022. február 24-én, hajnalban született, éppen akkor, amikor az első rakéták becsapódtak a harkhivi repülőtéren. A baba tehát egyidős a háborúval és erről papírja is van. Ne kérdezze meg senki Tamarától, hogy hogyan utazta végig a háborúval egyidős babájával ezt az utat Harkhiv és Strasbourg között. Abból az ottani télből ebbe az itteni tavaszba. Lehet, hogy ezt már csak így foglalhatjuk össze: ( … )