Minden nap új látnivalókra ébredünk, mert az ember-természet kimeríthetetlen szépségekben, történetekben. Még nem döntöttem el, hogy ma arc-napot, vagy ablak napot tartok-e, esetleg kapujárás lesz-e ebből vagy inkább csak úgy sodródom majd szavakból összetorlódott félszigetek, mondatokból sorakozó sziklás partok között. Esteledett, hogy nekiláttam leírni a napot és azt vettem észre, hogy ma cipő-napom volt. A városomban jártam az utcákat és néztem a cipőket. Oka is volt annak, hogy lehorgasztott fejjel bandukoltam Budapesten, mert reggel elolvastam ennek a nemzeti konzultációnak a kérdéseit és szégyelltem magam. A szégyentől meggörbül, beroskad az ember, tekintetét nem emelheti az égre, csakis a földre nézhet és kerüli mások tekintetét, mert nem akarja, hogy ezek az idegen pillantások ráhegesszék a bőrére ezt az érzett szégyent. Igy lett ebből a lefelé nézésből ez a nap a cipők bámulásának a napja. Persze a cipők nem maguktól mozogtak előttem, aprózó vagy hosszú és elnyújtott, lábujjhegyen tipegő vagy keményen letett sarokkal haladó, légiesen könnyed vagy sárnehezen és sár nélkül is cuppanóan emelkedő lépések is tartoznak a cipőkhöz. Karcsú vagy vaskos bokák, kivillanó inak vagy színes zoknik, fekete fuszeklik vagy áttetsző harisnyák is tartoznak a cipőhöz persze és a járda gyanús rajzolatai, amelyekről nem lehet már megállapítani, hogy ki vagy mi követte el, a pesti utcák repedései, botlató kátyúi és emberi sorsokat idéző botlató réz-kövei, az örök kedvenc csatornafedelek és az otthagyott kutyapiszok, a repedéseken átzuhanó délutáni árnyékok, egy régen elfelejtett füstöt elhagyott csikk, amelyre ráhullanak a fáradtan elsárgult levelek. Cipők univerzuma! Kitaposott gumisarok és recés talpú sportcipő, barna velúr és könnyed vászon, egy hosszan kígyózó piszkos-fehér cipőfűző, fekete lakk bakancs, amely fekete neccharisnyában folytatódott és annak a szárai egy fekete rövidnadrágban tűntek el. A metrón, ahol azon a rácsos mozgólépcsőn süllyedt lefelé előttem ez a lány és egy vers, egy igazi vers volt a fekete trikóján, és mert remegett-rezgett a mozgólépcső csak az utolsó szót tudtam tisztán kivenni a hosszú költeményből: „állj fel!” kiáltotta a vers, de mivel a lépcsőn amúgy is állt mindenki, ettől sem állt meg a világ. A fehérre festett szerelvény befutott és a felszállás után eltűnt látókörömből az a vershez tartozó fekete bakancs, de itt voltak a sportcipők, Nike, Puma, Adidas, kommersz színekkel, csak egy volt vérpiros, azok a fehér cipőfűzők is ragyogtak! Az Astoria után egy tűsarok kopogott előttem, az egyetlen, amellyel találkozhattam ezen az őszi délutánon, Belgrádban szombat ilyenkor már egészen más a statisztikai felhozatal, de ez itt Budapest, óvatosabbak és sportosabbak a hölgyek úgy látszik. Az is lehet, hogy nemcsak a napszak, de a környék is tehet erről, Belső-Józsefváros. Vezettek itt a cipők régmúlt történetek nyomdokvonalában és még mindig rábámultak erre a Bródy Sándor utca kariatidái, a Szentkirály utcában a homlokzatra ragasztott puttók. A Kőfaragó és a Vas utca sarkán fel kellett nézni, hiszen ott volt az a Pest, amelyet olyan jól megismerhettem egykoron, ahol úgy állt meg a múlt, mint ahogyan eltűnődnek ezek az őszi árnyékok az alkonyatban. A szégyen ettől még nem múlt el, mitől is múlhatott volna? Mégis fel kellett néznem. Volt persze cipő a környéken még mindig elég, benne a lépésekkel, amelyek kopogtak mellettem, volt lépés, amely csak a mozdulattal üzent és nem volt hangja, lefedte amúgy is ezt az egészet a várost az alapzaja, délután volt és csúcsra járt a forgalom a Rákóczi úton, autómotor-szimfóniák, robogó sanzonok, buszok szuszogása, sietős szirénák vijjogása. Az alapzajhoz képest a lépések modern zenéjének kottáját nem lehetett lejegyezni. Mindegy is, a Puskinban kötöttem ki, ahol tulajdonképpen blogolni elkezdtem sok évvel ezelőtt. Most, ha felnézek a képernyőről az eklektikusnak szánt bútorokra látok, amelyek azonban „random” innen-onnan szedettek-vedettek. A közönség is eklektikus, régebben az egyik típus a moziból jött ki és Bergmann-t beszélte meg, a másik típus az utcáról jött be és még nem döntötte el, hogy beül-e a moziba, sőt ehhez a döntéshez elébb még csókolózott is. A mostani közönség többsége is eklektikus mint Budapest maga: vétlen turista, aki véletlen tévedt ide, egy ír akcentussal angolul beszélő úr enni szeretne itt, amelyet a körúti angolnál sokkal jobb angolt beszélő pultoslány kedvesen helyre tesz, az úrnak be kell érnie valami nemzetközi koktéllal, kaja itt nincsen. Két laptopjukon bíbelődő lány, akik egymás mellett ülnek, de csak a képernyőjükkel kommunikálnak. Vajon egymással is beszélgetnek így?, ezen gondolkodom, de látom, hogy amikor isszák a fröccsüket egymásra emelik a poharat. Ez így ezért szimpatikus. Szóval a Puskinban, a budapesti „cipő-nap” után, bloggal babrálva, szégyenkezve a magyar politika, a magyar demokrácia állapota láttán, amikor megint hülyének nézik a gondolkodó magyarokat és megint palira veszik a saját szavazóikat ezzel a „nemzeti konzultációval”, amely nem más, mint egy rosszul sikerült vicc a demokráciáról. Ezen a héten a kormány feje Berlinben megalkotta a saját maga paródiáját és Bödőcs Tibor most bajban van, ezek után már fel is adatott neki a lecke, mi mással lehet még érzékeltetni a kormányzás képtelenségének képtelen humorát?! A hosszú magyar történelem során még soha ilyen kevesen nem vertek át ilyen sokakat, kesergünk most ezen és közben csak úgy kihussan az állam kincstárából néhány milliárd forint valami olyan akcióra, amelynek az egyetlen értelme az, hogy segítse Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint a sajátos tervei megvalósításában. Én ezért magyar állampolgárként szégyellem magam és cipő-napot tartottam Budapesten és ülök a Puskinban és erről írok, ahelyett, hogy csak azokról az alkonyati fényekről írnék, amelyek most elfoglalják a Semmelweiss utcai házak homlokzatát, vagy annak a pultos lánynak a szemöldökéről írnék, aki elém tette ezt azt Irsai Olivérből készített nagyfröccsöt, amelynek a természetét most egyszerűen nincsen kedvem elmagyarázni ennek a kedves dublini házaspárnak. Én viszont megiszom és szégyellem magam, de arra gondolok, hogy majd a háború után, hatkor, mint Svejk és Vodicka árkász, találkozunk majd itt a Puskinban, hogy elfelejtsük, kiigyuk magunkból ezt a ma érzett, nekünk okozott szégyent. A háború után hatkor majd konzultálunk a Puskinban.
