A 2018. év a nagy évfordulók éve és minden nagy évforduló zárókő a közös emlékezet patakjának generációk által kimélyített medrében. Ez a kő ugyan megállítja az emlékezetek áradását, de csak egy pillanatra. Aztán zuhognak, zubognak tovább azok a hullámok és sodornak képeket, szavakat, régi gesztusokat. Egy évfordulós megemlékezés záróköve identitás-képző szimbólum, amelyre rápillantva magunk is, nemzedékekkel később is magunkhoz vonhatjuk a régi eseményeket és eltöprenghetünk azon, hogy mi is történt apáink, nagyapáink, ükapáink nemzedékével.

 

Holnap megérkezik 2018. november 11-e, 100 évvel ezelőtt, 11.00 órakor hivatalosan is befejeződtek a harcok az európai frontokon. Compiégne-ben már három napja tárgyaltak a fegyvernyugvás feltételeiről a felek, Nyugaton még állt a front, egyes helyeken a lövészárkok még mindig ott voltak, ahol azokat 2014. nehéz őszén kiásták, és ahol eltemettett az a nagy illúzió, hogy a háború gyorsan bevégezhető. Az agg osztrák-magyar uralkodó anno még azt találta mondani, hogy „mire a levelek lehullanak, otthon lesznek a katonák”, de nem így történt. Ott, ahol az osztrák-magyar hadsereg harcolt, 2018. novemberében már nem is volt front. A katonák tömegei áramlottak visszafelé, hátrahagyva csapot-papot, csatát. 100 évvel ezelőtt, ezen a napon már tudható volt, hogy évszázados birodalmak enyésztek el egy csapásra. Eltűntek a Habsburgok, a Romanovok, mindjárt eltűnnek majd a Hohenzollerek is, II. Vilmos éppen száz évvel ezelőtt mondott le a trónról, és azok a királyi, császári dinasztiák, akik olyan sokáig olyan nagy szerepet játszottak az európai történelemben, epizódistákká csúsztak le a szereposztásban. Münchenben már november 7-én kikiáltották a Bajor Szabadállam Köztársaságát és a Wittelsbachok 700 éves dinasztikus uralma befejeződött. Budapesten sem volt már király, hiszen október 31-én nem a királyért tüntettek, zavarogtak a népek. Örökletes hatalomra berendezkedett dinasztiák enyésztek el, a Francia Köztársaság azonban állva maradt, az egyedüli hadviselő fél, amelynek a katonái nem királyra vagy császárra tették le esküjüket, hanem a köztársasági alkotmányra.

 

Száz évvel ezelőtt fáradtak voltak már a katonák. Nyugaton még mindig ott állt a front. Kimerült katonák támaszkodtak a fegyvereikre. Átpillantottak az ezerszer látott ellenséges lövészárkok mellvédjére, átnéztek a senki földjén heverő temetetlen holtak felett és bár tudták már, hogy a háborúnak vége, még végezték rutinná fáradt katona-munkájukat. Lassan csordolgáltak Párizsból a hírek. Két epizód a háború utolsó napjáról. A belga területen, a kis Robechier nevű falucska mellett, a 411-es gyalogoshadosztály parancsnoka 7.15-kor kapta meg telefonon a parancsot arról, hogy 11 órától „minden harctevékenységet meg kell szüntetni”. A katonákat még nem mentették fel szolgáltataik alól. A hadosztály 123-as hadrendi számot viselő ezrede reggel még azt a parancsot kapta, hogy nyomuljon előre az ellenséges vonalakig és foglalja el Robechier-t. A támadást támogató francia tüzérség lövedékei mintegy háromszáz méterrel az előremozgó katonák előtt, majd egyre közelebb hozzájuk csapódtak be, ezért a század parancsnoka 6 fehér rakétát lövetett fel, hogy figyelmeztesse a tüzéreket arra, hogy módosítaniuk kell az irányzékot. Egy lövedék azonban mégis veszélyes közelségben csapott le a katonákra. Így történhetett, hogy a Nagy Háború utolsó francia katona-áldozata a nyugati fronton 1918. november 11-én, 10.58-kor, két perccel az általános fegyvernyugvás előtt esett el. A 20 éves Auguste Joseph Marie Renault nagy valószínűséggel egy francia tüzérségi lövedék áldozata volt. Még kegyetlenebbé teszi ezt a történetet az a feltételezés, hogy a tüzérosztag parancsnoka ezzel az utolsó sortűzzel ünnepeltette meg a Békét ütegével. Francia földön az utolsó elesett katonaként Augustin Trébouchot tartják számon, akit az Ardennes-ekben, Vrigne-Meuse mellett ért az ellenséges golyó 10.50-kor. Ebben a történetben az a fájdalmas, hogy a Trébouchet osztagát két nappal korábban küldték támadásra egy német reteszállás ellen, és amelyért két napig keményen harcoltak, szó szerint a háború utolsó percéig. Az állást védő porosz gárda nemhogy meghátrált volna, hanem ellentámadást is indított az állásaikba betörő franciák ellen, aki e két nap alatt 68 halottat és 80 sebesültet vesztettek, utolsóként Trébouchet.

 

2018. november 4-én Strasbourgba járt Emanuel Macron a francia és Walther Steinmeier a német köztársaság elnöke. Közös megemlékezést tartottak a Székesegyházban. Innen indult el a francia elnök nagy turnéjára, amelynek során a Nagy Háború csatáinak 12 helyszínén adja meg a tiszteletet azoknak, akiknek elestek Franciaországért. Az emlékezés és tiszteletadás körútján már járt Verdun-ben, tegnap a Somme melletti csatateret kereste fel, vasárnap ér majd Párizsba, ahol 11 órakor, várhatóan 60 állam- és kormányfő társaságában megkoszorúzza az Ismeretlen Katona emlékművét az Arc de Triomphe-nál. Nem tudom, hogy milyen nyomot hagyhat egy ilyen megrendítő látogatás egy emberben, hiszen az egy hét alatt felkeresett helyszínek ma már emlékhelyek, ahol a szépen rendben tartott katonatemetők fehér (a szövetségeseké) és fekete vagy szürke (a németeké) keresztjeinek végtelen sora emlékeztet arra, hogy ezen a tájon 100 évvel ezelőtt micsoda öldöklő csatákat vívtak a katonák egymással. Egy katonatemető csendjének a vállra, a szívre ránehezedő súlya van.

 

Macron becsülettel megküzdött az úttal és tegnap, a nyelvórákon egy érdekes feladvánnyal szembesültünk. Tanárunk újságcímeket, cikkeket idézett, amelyek egy jellegzetes francia alapállással azt találgatták, hogy vajon miért „Itiniére memorielle”-nek nevezték el ezt a programot az Elysée-palotában és miért nem hívták vajon zarándokútnak (pelerinage) és miért nem mémoire és miért mémorielle? Érdekes, lexikális és szókészletbéli tudásunkat mozgósító beszélgetés kerekedett ebből a csoportban, nyelvtani szempontból persze, nem is tudatosult bennünk, hogy valójában emlékezetpolitikáról és politikai finomhangolásokról beszélünk. Mert a Francia Köztársaság állva maradt a Nagy Háborúban és Köztársaságként emlékezik, a szóválasztásnak bel- és külpolitikai üzenetei egyaránt vannak. Egyes értő elemzők szerint kettős az üzenet, az egyik az En Marche híveinek szól, akik támogatására az elnöknek csökkenő népszerűsége miatt mindennél jobban szüksége van, a másik rétege az üzenetnek a francia-német európai szövetségnek szól. A mémorielle kevésbé hangsúlyozza ki a győztesnek a vesztes feletti fölényét, a mémoire erőteljesebb, franciásabban patrióta. Ez jobban is utal arra az új hagyományra, hogy a történelmi francia-német kézfogás és megbékélés szimbolikus helyszíne is Verdun volt („a verduni gesztus”, Mitterand és Kohl kézfogása a verduni Osszárium előtt) és azóta is minden évfordulón már hagyomány, hogy a Nagy Háború valamelyik csataterén közös német-francia megemlékezést tartanak. A Strasbourghoz közeli Hartmannswillerkopf (vagy franciául Veille Armand) Nemzeti Emlékhelyét is felkereste Steinmeier Macron társaságában tavaly. A német első világháborús katonatemetők csendjét és rendjét sem háborgatja senki és a 80-as évek óta a második világháborús német katonatemetőket is rendben tartják.

 

2018. november 11-én, 11 órakor csend lesz Franciaországban, mintha egy nagy ország visszafojtaná egy percre a lélegzetét, csend, amelyben meghallani, hogy dobognak a szívek. Meg kell mondanom, hogy nekünk, akik a vesztesek oldalán a vesztesek történelemkönyveiből tanultunk, a francia centenáriumi megemlékezéseknek a méltósága és gazdasága megkapó és az, ahogyan ki ki a maga módján és a maga helyén veszi ki ebből a részét. A történészek még mindig képesek új és új szempontokat átvilágítani és a könyvesboltok kirakatai teli vannak új, erre az alkalomra megjelentetett művekkel. Párizs városa holnap felavatja a Pére Lachaise temetőben a Nagy Háború párizsi katona-áldozatainak a falát, 94.415 név van oda bevésve, egy új emlékhely született az Ismeretlen Katona Sírja mellett, aki az Arc de Triomphe alatt nyugszik, és akit a Verdunben elesettek közül választottak. A Képviselőházban a képviselők két emlékplakettel jelölték meg a minap Georges Clemanceau és Jean Jaurés egykori parlamenti ülőhelyét és ez is egy érdekes gesztus, hiszen a győzelemért és a Franciaországnak kedvező békekötésért „tigrisként” küzdő miniszterelnök és a háború kitörésének napján merénylet áldozatává lett szocialista képviselő a politikai szerepvállalás két ellentétes pólusát képviselte.

 

Generációkat kapcsolnak össze a centenáriumi megemlékezések kisebb és nagyobb, nemzetközi, országos és helyi eseményei, de mindegyikük üzenete egyetemes. A Béke közös értékünk! Ezért is indít egy új kezdeményezést most Macron, a holnap prokolláris események után kezdődik a Párizsi Konferencia a Békéről (Conference de la Paix), egy három napos esemény, amelynek résztvevőiként állam- és kormányfőket, a nemzetközi szervezeteket, a nemzetközi civil társadalom képviselőit várják. Ez a francia kezdeményezés az első világháború lezáró fegyvernyugvás 100. évfordulóján a hagyományteremtés szándékával szerveződik és minden évben meg szeretnék rendezni. Üzenete magasztos: a békéért együtt kell cselekednünk.

 

Franciaországban a megemlékezések mindig visszakanyarodnak azért a neves és névtelen szereplők történeteihez. A köztársaság hadseregének katonája, a „poilu” a tényleges főszereplő és nem a tábornokok, nem Nivelle vagy Weygand, nem Foch és legkevésbé sem Phillipe Pétain, sokkal inkább a fentebb említett történetekből Augustin Trébouchet vagy Auguste Renault. A Le Figaro mai számában pedig egy megdöbbentő infografika ábrázolja azt, hogy hogyan nőtt nőttön, növekedve az áldozatok száma a nyugati fronton. Idemásolom, tanulságul, évfordulós elmélkedésekhez: https://www.lefigaro.fr/fig-data/tombes-champ-honneur/

 

 

Jegyezzük meg a dátumot, 2018. szeptember 12-e. Szerda volt aznap, és úgy hozta el az élet, hogy én annak a hétnek a szombatján voltam az Európai Parlament épületében. Nyitott Kapuk Napja volt aznap, egy európai nap és budapesti barátokkal jártuk be ezt a hatalmas épületet, amelyet aznapra kinyitottak a látogató előtt. Amikor beléptünk az ülésterembe, megkerestem azt a bizonyos széket, amelyre Orbán Viktor leült egy kis időre, csak három nappal azelőtt, hogy aztán felmondja azt a valóságot ködökbe vonó beszédét. A szék közömbösen üldögélt ott egyébként őrizve a fenséges fenék lenyomatát. Jegyezzük meg a dátumot, mert az bizony egy történelmi dátum: az Európai Unió történetében most történt meg először, hogy egyik fontos intézménye, az Európai Parlament elmarasztalt egy tagállamot és – ahogyan a zsurnaliszták fogalmaztak - „beélesítette a 7-es cikkelyt” (A szó szinonimája egyébként a fen, vagyis a Parlament megfente a kaszát, mert a jelentés az nem egy bomba ...). Jegyezzük meg jól ezt a dátumot, mert azért is, hogy a naptól Magyarországon valami furcsa és érthetetlen dolog történik e jelentés kapcsán. A magyar kormány is beélesítette megszokott propaganda-fegyvereit, dörgedelmes nyilatkozatok, a kormánypárti sajtó erőteljes zajongása, plakátok, települési önkormányzatok furcsa határozatai (Békéscsabán például) és persze, hogy parlamenti határozati javaslat, a H/01487 számú, amelyben majd a Magyar Országgyűlés kikéri magának ezt a „példátlan inszinuációt”. A parlamenti vita el is indult időközben, láttuk-hallhattuk azt, amit láthattunk, hallgathatunk naponta. Eközben persze nem állt meg az élet odhaza és minden úgy történt, ahogyan várható volt Magyarországon, az országban, amelynek az államformája Magyarország, ahol a kormány már régóta nem egy a közügyeket alázattal szolgáló kormányként, hanem egy nagyszájú propaganda-ügynökségként viselkedik. Úgy tűnik, mintha az elfogadott szöveget nem jelentésként, vagy, ha úgy tetszik állapotfelmérésként olvasták volna, hanem használati utasításként. Minden csak úgy történt és történik, ahogyan ott leírták.

 

A nagy erőkkel elindított és (köz)költséges dezinformációs kampány, a kormánypárti véleményt szajkózó sajtó működése, a Magyar Országgyűlés előtt fekvő határozati javaslat és az arról megkezdett vitában a kormánypárti megszólalók érvrendszere mind egy irányba mutatnak. Az elmúlt napok történéseinek tükrében kimondhatjuk, hogy a jelentés nem állított valótlanságokat a magyar jogállam állapotáról, a jogállamot veszélyeztető törekvések elhárításának a képességéről (vagy képtelenségéről), a nepotizmusról, a korrupciós veszélyekről, a média-viszonyokról és média-tulajdonosi iszonyokról, a civil társadalom szereplőinek indokolatlan és politikai alapon történő megbélyegzéséről. Pedig, mondjuk ki még egyszer azt, hogy ez a jelentés nem egy használati utasítás szándékával készült! (Mint ahogyan a kínai kormánynak sem kellene Orwellt sorvezetőként követnie, amikor Nagy Testvérként megfigyeli a népét.)

 

Miközben bele-beleturkálok az otthonról érkező baljós hírekbe és arra, hogy azokat hogyan tálalják a sajtómunkások ezen vagy amazon oldalon; csak feltűnik az, hogy mennyire félrement a jelentésről szóló – és egyoldalúan kormánypárti véleményekkel uralt – közbeszéd. Először is le kell szögeznünk két dolgot. Az egyik az, hogy Magyarország az Európai Unió nevű szervezethez csatlakozott anno egy hosszú, jogi eljárásokkal telitűzdelt folyamat után (ha még emlékszik valaki azokra a jogi aktusokra) és ennek a csatlakozási folyamatnak a végén népszavazással erősítettük meg csatlakozási szándékunkat. Ezzel azt is tudomásul vettük, hogy nem a Rátarti Államok Laza Klubjához, hanem a szupranacionalista szervezethez, államok Úniójához csatlakoztunk. Az Unió ebben a folyamatban soha sem árult zsákbamacskát. Mi azonban, úgy látszik, hogy igen. A csatlakozáskor már tudtuk, hogy sokat emlegetett szuverenitásunk egy unió keretei között kell, hogy értelmet nyerjen. Hogy ezzel mennyire tisztában vagyunk, azt az is bizonyítja, hogy még a hatályos alaptörvényünk E) cikke is így fogalmaz ma még: „(2) Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján - az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig - az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja.” (Zárójelben azt is tegyük hozzá, hogy az (1) bekezdés pedig büszkén azt is kimondja, hogy „Magyarország az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében.” (sic!) Ha pedig ezt ilyen szépen fogalmazza meg az Alaptörvény, akkor nem mondható ki az, hogy az Európai Parlament eljárása „törvénytelen”, „szabálytalan” vagy ne adj'isten „indokolatlan” lett volna. Az Európai Parlamentnek, mint az Európai Unió egyik fontos intézményének az eljárása indokolt és jogos volt és az Európai Unió alapvető működési szabályaiból logikusan következik (pld. az Alapjogi Chartából). Csatlakozásunk óta az EU-hoz való tartozás egy olyan elemi tény, amellyel mindig számolnunk kell, legalábbis addig, amíg tagok vagyunk. Ennyi év után aztán már tényleg nem csodálkozhatunk rá arra, hogy jé, van egy Alapjogi Chartánk, egy „7-es cikkelyünk”!? Még tovább csavargathatjuk ezt a dolgot egy másik, alaptörvényi rendelkezés beidézésével, az R) cikk ugyanis még azt is kimondja, hogy „Az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek”, vagyis annak a tudomásul vétele is, hogy „Magyarország … egyes hatásköreit … az EU intézményei útján gyakorolja ...” Az Európai Parlament nem lépte túl a hatáskörét, elfogadott egy jelentést, és ezzel sárga lapot adott egy tagország kormányának (a jelentés nem bírálja úgy általánosságban a „magyar népet”, a jelentés aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy bizonyos kormányzati intézkedések, bizonyos törvényalkotói tevékenységek és bizonyos államszervezetre vonatkozó magatartási normák megsértésének eredményeként Magyarország szembe megy az uniós alapértékekkel). A jelentés egy kicsit burkoltan és udvariasan ugyan, de arra figyelmeztet minket, hogy kormányunk nem tarthatja fenn a szó- és szerződésszegés állapotait. A jelentés azt mondja, hogy szószegők lettünk, amikor európa normák szerinti jogállami működést ígértünk, amikor arról beszéltünk, hogy fellépünk a korrupció ellen, amikor megfogadtuk, hogy tiszteletben tartjuk a sajtó és a civil társadalom szabadságait.

 

Egy sárga lap után az ember azt várná, hogy a figyelmeztetett játékos okul, lehiggad, kicsit óvatosabban játszik, kevesebbet perel a csapattársaival, nem rugdossa őket olyan hévvel, mint előbb, esetleg jobban odafigyel a szabálykövetésre. Magyarország kormánya nem ezt az utat választotta és ezzel csattanós választ adott mindazoknak, akik a jelentés elfogadása mellett szavaztak, megerősítette őket döntésük helyességében. Pontosan azt teszi, amiért elmarasztalták. A „30 éve meccsre járó” miniszterelnök tovább folytatja enyhén szólva is aggályos repülőútjait, ha esik, ha fúj, önvédelem helyett másokat támadó parlamenti magyarázatát elragadott arckifejezéssel helyesli a miniszterelnök-helyettes, aki vadászatai okán már korábban hasonló ügybe keveredett és ez megint a Magyar Országgyűlés sokadik kínos pillanata volt! Még mindig ott tartunk, hogy a miniszterelnök szóvívője képes kimondani azt, hogy „Mindez a magyar adófizetőknek egy forintjába sem került”, csak arról nem vagyunk meggyőzve, hogy ez így igaz. Aztán amikor a miniszterelnök maga dekorálja ki repülésben társát, a Vidi elnökét, az „ország vállalkozója” címmel, csak elámulunk, hogy hová lett a morális jelzőrendszer. Amikor tehát a Sargentini-jelentés korrupciós ügyeket emleget és ezt különböző egyéb vizsgálatok adataival támasztja alá, akkor ennek a fényében ez az egész repülős-jachtos história nem intézhető el egy egyszerű kézlegyintéssel, „sorosozással”, „európai választási kampánnyal”, mert az csak mellébeszélés és nem cáfolata a jelentésben foglaltaknak.

 

Folytathatjuk úgy is, hogy ha valaki egy kicsit higgadtabban elgondolkodik azon, hogy mi is történt az Európai Parlamentben néhány héttel ezelőtt, akkor a szavazási arányokat, és a szavazók összetételét látva csak szöget kell hogy üssön a fejébe az, hogy hogyan is van ez, a kormány által sokat emlegetett szövetségesek egy része is, hogy a kormány retorikájával éljünk: „ellenünk” szavazott. Úgy tűnik, hogy a magyar külpolitika azért kapott itt egy maflást, nem? Miközben külügyérünk lelkesen kitünteti az azeri külügyminisztert és hasonló lelkesedéssel veszi át az asztanai egyetem díszdoktori diplomáját (vajon milyen tudományos teljesítmény alapján?) és szövetséges országok nagyköveteit csuklóztatja a Bem Józsefről elnevezett téren berendezett irodájában, aközben képtelen volt arra, hogy csökkentse, minimalizálja „Magyarország elítélésének” veszélyeit abban a szövetségesi térben, ahol a Bizalom megerősítése a legalapvetőbb feladata. A külügyi és külgazdasági miniszter nem felelős e helyzetért? Aztán mi van a mi igazságügyi miniszterünkkel, akinek mégis csak a jogállamiság őrzése a nemes feladata? Ő nem felelős azért, hogy a „jogállamiság veszélyeztetéséről” ír a jelentés? Az urak felelősségét senki sem firtatta az elmúlt napokban, sőt, új felelősökként „abberált”, uram bocsá' „hülye” (® Kövér László házelnök úr) képviselők gyülekezetének nevezték az Európai Parlament a jelentést megszavazó képviselőit, pedig ők is, mint minden képviselő, a saját választópolgárainak felelnek, ráadásul az Európai Parlamentben, ahol a képviselők jogállásuk szerint „az unió állampolgárainak (és nem nemzetüknek) a képviselői”'. Vajon milyen hatékonysággal vettek részt a „magyar nemzetet” képviselő hölgyek és urak az országuk melletti lobbizásban? Hiszen a jelentés egy nagyon hosszú, több hónapos és nyilvános folyamat eredményeként született meg és ebben a szövegezési és elfogadási folyamatban minden egyes, az Európai Parlamentben ülő magyar képviselő hónapok óta részt vehetett. A Néppárt frakciójában ülő fideszes képviselők is. A miniszter urak köszönik, jól vannak, a miniszterelnök úr köszöni szépen, jól van, az Anfield Road-on is jó volt magyarnak lenni, mert csak 1:0-ra kapott ki a Vidi, a magyar parlament képviselői is jól vannak köszönik szépen és egyetlen egy szót sem vesztegetnek arra, hogy mi is van a jelentésben, inkább arról beszélnek, hogy „bevándorláspárti”, hogy „Soros”, stb – és ezzel aztán az egész rendszer mintegy sui generis igazolja azt, amit a jelentés ténylegesen leír.

 

Nincsen kétségünk affelől, hogy a Magyar Országgyűlés nagy többséggel meg fogja szavazni a most tárgyalt H/01487 sz. határozati javaslatot. Így szavazták meg a szégyenteljes CEU-törvényt (talán három óra alatt), így a „bevándorlási különadót”, és még sok minden mást egy jogállamhoz méltatlan eljárás után. Ezzel azonban nem hogy segítenék, inkább tovább mélyítik a magyar jogállam működési válságait. A Magyar Országgyűlés így nem tudja majd visszaszerezni a szükséges és elvárható tekintélyét ezzel az eljárással, a többség egyoldalúan zajos uralma alatt a rendes működése mindig kizökken a lehetséges kerékútjáról. A magyar választópolgárok akaratából a Parlamentben ülő képviselők bármilyen egyoldalú, okos mérlegelés nélküli döntésre képesek, ha azt mondják nekik, hogy ezt kell tenniük, és úgy tűnik, hogy egyikük sem gondolkodott el még azon, hogy ezzel a Demokrácia egyik legfontosabb intézményének a hitelességét kezdik ki, éppen annak, amelyért és amelyből élnek mandátumuk időtartamában. A választóik bizalmát kezdik ki ezzel, akiknek a jóvoltából ott ülhetnek. Most európai kollégáikat készülnek megbélyegezni, vajon minek és miért? Meddig kerülheti ki a Magyar Országgyűlés azt, hogy szembenézzen a jelentés tartalmával, következményeivel?

 

Legalább e vita idejére talán illett volna kitűzni az Európai Unió kék zászlóját is a Parlamentre a székely lobogó mellé, hogy emlékeztesse az ülésre, a vitára siető képviselőket arra, hogy hol is vannak. Mert a képviselők nem Sepsiszentgyörgyön, Tusnádfürdőn vagy Csicsófalván vannak, hanem Budapesten, az Európai Unió egy teljes tagsági jogait gyakorló tagországának fővárosának a törvényalkotásra emelt épületében, ahol illenék európai mércékkel kimért kritikákra európai mértékkel fogalmazott válaszokat adni.

 

Az már csak hab a tortán, hogy elgondolkodik az ember azon, hogy egykoron milyen jókat nevettünk a nokiás-dobozokon, hogy hogyan csóváltuk a fejünket, amikor az elvtársak ide-oda röpködtek valami vállalkozó haverjaik jóvoltából, hogy hogyan szörnyűlködtünk el azon anno, hogy Czinege elvtárs gépkarabéllyal irtotta a vadállományt és hogyan vettük tudomásul azt, hogy ha pályázunk, nekünk bizony nem osztanak lapot, mert azt a baráti liberális és szocialista egyesületeknek már előre lezsírozták. Nem tetszett az a rendszer, mert korrupt volt és az volt minden megnyilvánulásában, nem is tartottuk fenn, ellene szavaztunk és vártuk, hogy majd a Fidesz csak beteljesíti a várakozásokat: tisztább lesz a közélet, őszintébb lesz a közbeszéd, kevesebb lesz a közpénzben való turkálás, megbecsültetik az érdem és az erény. Elvártuk volna, hogy az Országgyűlés visszaszerzi a méltóságát és azzal, hogy betölti a hivatását, a választópolgárai nevében fegyelmezi a kormányt, szót emel ésszerűtlenségek és nepotizmus ellen, védi az intézmények függetlenségét és óvatosabban, türelmesebben, több szempontra figyelemmel alkot törvényeket. „Következmények nélküli ország!” - kiáltotta Fricz Tamás, aztán azóta sincsen következmény, csak okozatok laza halmaza van, a közbeszéd nívója tovább süllyedt, de a Parlamentben is, nemcsak az Echo Tévében vagy a CÖF keretei között. 28 esztendeje már, hogy tagjai vagyunk az Európa Tanácsnak, elsőként a térség országai között, egy jogállamba való munkás átvezetés teljesítményének az elismeréseként, és most érdemes megint szemügyre vennünk azt, hogy hogyan is állunk a Demokrácia, a Jogállam és az Emberi Jogok dolgában. Valami furcsa és érthetetlen dolog történik Magyarországon, mintha a Habsburgokhoz hasonlóan semmit sem tanultunk és minden elfelejtettünk volna.

 

Az iszlamofób kormány-kampányt dirigáló magyar kormányfő iszlám kegy- és zarándokhelyet avatott a minap egy muszlim identitású és a jogállami normákat már régen kikezdő török elnök társaságában (ha jól tudom 13 Gül Baba türbéje látogatása az felér egy mekkai zarándoklattal). Csak kívánhatjuk, hogy a fejkendős asszonyokat és olvasójukat morzsolgató muszlim férfiakat ne érjék atrocitások a „vendégszerető Budapesten”, ha zarándokútra jönnek majd. Így vagyunk a Sargentini-jelentés birtokában és közben végre elindult egy angol nyelvű kampány is, hadd ismerje meg az angolul is beszélő világ azt, hogy hogyan is vélekedik a kormányunk. Így védi a kormány Európát.

 

Van tehát valami furcsa és érthetetlen abban, hogy a kormányfői utazások célállomásai egy londoni kirándulás közbeiktatásával most Moszkva, Csolpon-Ata, felkészül Baku, esetleg Asgabat, oszt' hol is játszik a Vidi legközelebb? Nyugati úticélnak marad Brüsszel, Strasbourg, amelyet olyan gúnyosan és olyan sok tárgyi tévedéssel emlegetnek a kormánypárti sajtóban. Ezekbe a lesajnált, migránsoktól megvert városokba kell szegény miniszterelnökünknek utaznia, a jelentés után most már bizony egy másik tárgyalási pozícióban, hogy a magyar jogállam, demokrácia állapotait firtató kérdésekre válaszoljon. Most már ideje lenne, ha ott is védené Európát és az európai együttműködést, nemcsak a kampány-szlogenekben.

 

Az egyetemi Campus mellett egy kis papírbolt van. Jó üzleti ötlet, a diákoknak mindig szükségük van tollra, ceruzára, füzetre, fénymásolásra. Az üzlet belőlünk él, gondolom, egy papírbolthoz képest kényelmes tisztességgel. Az eurozónában vagyunk, kialakult egy szokásom, hogy mindig megnézem a vásárláskor visszakapott érmeket, honnan is valók. Az euró bankóknak a szimbólum-rendszere egyetemesebb, az érméké nemzetibb. A papírpénzeken az európai építészeti korszakokra utalnak a szimbólumok, római és román, gótikus és reneszánsz, barokk. Az érmékén nemzetiek a szimbólumok, spanyol és belga király, német sas, olasz Dante, francia Marianne, holland királynő. Jó játék elgondolni azt, hogy hogyan vándorolnak ezek az érmék zsebből zsebbe, kézből kézbe Európában és az Eurozózán kívüli pénzváltókban (például a Piranha nevű Menjasnica-ban, Belgrádban). A kis papírboltba kaptam már vissza észt, finn, ír hárfás érmeket is, bár sem észt, sem ír csoporttársaim sem voltak soha. Szlovén vagy szlovák euroval még nem találkoztam a boltocskában. A francia Strasbourgban sok német, olasz érmével találkozhatom, A német Kehlben meg sok a francia érme természetesen. A Basel-Mulhouse-Freiburg EuroAirport kioszkjában pedig mindenféle érme előkerülhet, még a ritkább luxembourgi is (Nagyherceg!). Sok ujjlenyomatot, tétova tapintást vagy magabiztos gesztust őrízhetnek ezek az érmék. Az érméknek itt van értéke, így például az ötcentes érmékből is szép gyűjteményem van, mert nem is kevésszer valami árának 5 cent a vége. Az érmék vándorolnak vásárlók kezéből eladók kezébe, adakozók kezéből koldusok és tarhálók kezébe, aztán visszaforognak azok az érmék is talán sör, cigi, baguette lesz belőlük. Néha belegondolok ebbe, hogyan is járja ezt a körforgó táncát, kólóját a pénz és az érméknek van valami személyessége, mert sokan érintették, tovább adták, zsebre vágták, aztán a mosásnál vették észre, hogy valahol meglapult. Minden érme, mint egy hétkrajcár-történet, lehet, hogy gondtól szorongó szegényeké, lehet, hogy nemtörődöm gazdakoké volt egy kis ideig. Sorsuk a gyors továbbadás, az állandó mozgás, ezért persze, hogy csak átmenetileg van tulajdonosuk. Szertelen futkosnak valahol Európában. Lehet, hogy németé és lehet, hogy íré, lehet, hogy franciáé és lehet, hogy spanyolé volt egy kis ideig énelőttem az az érme, amelyet most megnézek és kifizetem vele a sörömet, itt a kehli DownTown Caféban. Egy sör, egy kávé, valami 4 eurót kóstál itt az ügylet és van nekem egy olasz Dantém, egy német sasom, egy belga királyom, egy osztrák császárnőm, gavallérosan adok egy Cervantest (20 centes) is ráadásul, borravalónak.

 

IMG 20180831 114037

IMG 7900

A Templomok Völgyi (Vale de Templi) tulajdonképpen nem is völgy, hanem egy kis hegy, egy hosszan elnyúló kitüremlés, a földmélye erős tenyere által formált felgyűrődés. Agrigento városa ennél még magasabban van. A város házai lenéznek a „völgy” tetején álló ókori templomokra. Átnézve felettük ott a tenger végtelen kékje. A pompás Concordia templom egyik oldaláról felfelé, a városra nézhetünk és fölénk magasodik Agrigento Katedrálisának a forrón rezgő levegőben kissé elmosódottan ide látszó harangtornya. A templom másik oldaláról kitárul előttünk a Tirrén-tenger, jobbra pedig a földi kipárolgásoktól kissé eltakartan a lepukkant ipari kikötőt körbefolyó Porto Empedocle elkoptatott városkája van. Balra fent a hegyecske északi csúcsára magasodott dombon a Juno-templom megmaradt dór oszlopsora; jobbra, ahogyan elkanyarodik az út, a Zeusz-templomnak egy földrengés szétszórta fenséges romjai. Az út mellett girbe-gurba olajfák, első pillantásra is látható, hogy sokkal fiatalabbak, mint a környezetük. E fák tövében kétnyelvű táblák. Emlékfák ezek, szíciliai, de egyetemessé lett történeteknek a mementói. Nevek: a két államügyész, Borsalino és Falcone, Piersanti Mattarella, a „keresztény politikus, aki szerette az Igazságot. A maffia megölte, mert szerette a szépet és az emberség igazságát”, mondja el a tábla. Aztán még egy felirat, de ez nem egy ember, hanem egy intézmény neve. „Coastguard (Guardia Costeria) Women and Men”, a tengeri járőr- és mentőszolgálatot teljesítő Parti Őrség (nő és férfi) legénységének, „akik minden napi áldozatos munkájukkal (az emberi életek) olyan sok gyertyáját gyújtották meg, testvérként törődve mindazokkal, aki elnyomatástól, erőszaktól és háborúktól szenvednek.” Körülöttünk az ókori templomok időtlen szépsége, előttünk az emberi köszönet időtlensége, amellyel azoknak tartozunk, akik méltóbb, tisztességesebb emberi életért küzdenek.

 

IMG 7908

Nagy és kerek évfordulók úgy emelkednek ki a történeti dátumok végtelen virágoskertjéből, mint dús lombú, árnyékot adó gesztenyefák vagy, mint magányos cédrusok, melyek árnyéka is olyan áttetsző, mint a fa lombja. Így emelkedik ki például a 2018-as esztendőnkből az első világháború befejezésének 100. és az 1968-as „csillagévnek” az 50. évfordulója. Van idén egy másik évforduló is, de amely úgy bújik meg a történelem e virágszőnyege alatt, mint egy forró csók hevétől elszakadt nyakláncról lepergett gyöngy. 550 éve, 1468-ban halt meg Johannes Gutenberg, a könyvnyomtatás feltalálója. Strasbourg városa, ahol 1434-től tíz esztendőn át lakott és Mainz városa, ahonnan elszármazott és ahová visszatért és ahol megjelent az első nyomtatott könyve, a híres 42 soros Bibliája 1452-ben, egyaránt emlékeznek erre az évfordulóra. Az egész éven át tartó megemlékezés-sorozat illően visszafogott, szerény, de méltó ahhoz, akiről és amiről szól. Csendes megemlékezés, ünnep-felkínálta töprengés, tűnődés ez egy, az emberiség sorsát fordító találmányról. Mainz és Strasbourg együtt is működik az évforduló évében természetesen, európai dolog ez, nincs itt félténykedés egymásra. Errefelé már régen lezárult az a korszak, amikor egy találmány elsőbbségéért, vagy egy fontos évforduló megünnepléséért ölre menő nemzeti versenyeket vívtak. Gutenberg találmánya mindenkié, mert az az által készített könyv is mindenkié. Gutenberg találmánya európai találmány és a nyomtatott könyv Európából indult világhódító útjára.

 

Johannes zu Gleinfleisch, vagy ahogyan Édesanyjától felvett nevén ismerjük: Johannes Gutenberg életének tíz fontos évét töltötte Strasbourgban. 1444-ben még említik a város évkönyvében, mint „jeles aranyművest (goldschmied)”, teljes polgárjogot kapott, megbecsült polgárként. 1445-ben már Mainz-ban, a szülővárosában van és ott hozza a napvilágra az első nyomtatott könyvét, a 42 soros Bibliáját. Gutenberg Strasbourgban a Saint Argobast kolostorban lakott, ott volt a műhelye is, egy kicsit kívül az ódon város közepén felmagosodó katedrálistól, de még a városfalon belül. Itteni tartózkodásának egyik okirati lenyomata perirat. Egy kölcsönnel kapcsolatos vita rendezésének jogi dokumentuma. Történt, hogy Gutenberg Andreas Dritzhen, Andreas Heilmann és Hans Riffe nevű urakkal társulván nekilátott ún. „zarándok-tükröket” készíteni az aacheni nagy búcsújárás közelgő eseményére figyelemmel. E tükröknek az volt a feladata, hogy a zarándokok a süvegük mellé tűzték és így keresték fel a búcsújáró helyeket, azt hívén, hogyha a tükör segítségével szemlélik meg a szent ereklyéket, akkor annak a képét így hazavihetik szeretteteiknek. Középkori zarándok-selfie. Gutenbergé volt a tükörkészítés tudománya, a többi úr pedig a pénzét vitte a vállalkozásba. Sokféle zarándokút szőtte át Európát azokban az időkben és volt bámulni való ereklye elég a templomokban, volt tehát az efféle tükrökre kereslet, az aacheni búcsújárást azonban elhalasztották, a tükörgyártásba fektetett tőke nem fialt. A pénzgazdák által szorongattatva Gutenberg arra szerződött a befektetőkkel, hogy az elesett bevétel kárpótlásaként megtanítja őket az általa ismert és gyakorolt „titkos és csodálatos művészetére”. Így lépünk közelebb a könyvnyomtatáshoz. Drágakőcsiszolói és tükörkészítő mesterkedése mellett ugyanis Gutenberg már ebben az időben is foglalkozott valami különös dologgal. Tudjuk, hogy már ebben az időben is építtetett egy furcsa, szőlőprésre hasonlító, de mégsem szőlőprésként működő gépezetet, egy bizonyos Hans Dünne nevű úr pedig nagy mennyiségben szállított ólmot neki és Gutenberg éjt-nappallá téve szorgoskodott valamin a városi forgalomtól távoli műhelyében. Ez a titokzatos szorgoskodás felkeltette a pénzgazdák érdeklődését és kérve-kérlelték Gutenberg, hogy avatná be őket is ebbe a titokba. Cserébe természetesen újabb hiteleket ígértek és megfogadták, hogy amit így megtudnak, titokba tartják. Hogy mennyire és mire is jutottak, nem tudjuk, csak azt tudjuk, hogy pénzügyi-elszámolási vitába keveredtek Gutenberggel, amely végül perrel zárult. A tárgyalás 1439. december 12-én tartatott, ahol is a strasbourg bíróság 30 tanút hallgatott meg, akiknek fennmaradt tanúvallomásaiból annyi azért kiderül, hogy az a bizonyos prés nagy bizonyossággal nyomtatási célokkal szerepel a történetben. Hogy mit és hogyan kívántak nyomtatni, azt a periratok homályba hagyják. A hosszú tárgyalás után végül is Gutenberg megnyerte a pert, de ettől pénzügyi helyzete nem lett jobb. Bár egészen bizonyosnak tűnik, hogy már Strasbourgban is nagyon közel volt a találmánya tökéletesítéséhez, 1444-ben csak elhagyta a várost és visszaköltözött szülővárosába, Mainzba. Itt jelennek meg első nyomtatványai, egy vers az utolsó ítéletről, a Donatus kompiláció, egy csillagászati naptár, amelynek csak egy töredéke maradt fenn. Ha figyelembe vesszük, hogy miféle műveletsor elvégzése kell ahhoz, hogy e nyomtatványok megjelenhessenek, akkor viszont több, mint bizonyossággal állítható, hogy Strasbourgban Gutenberg már lényegében készen volt találmányával.

 

Mi is az, amit Gutenberg kitalált? Egy egy olyan egymásra épülő műveletekből álló műveletsor, amelynek a végeredménye a nyomtatott könyv. Ehhez Johannes Gutenberg betűket metszett (el kellett készíteni, ki kellett metszeni a betűk tükörképének a patricáját, aztán a betűöntő matricát és arról kiönteni a betűket, annak az eldöntésével, hogy a betűkép mekkora legyen). A különálló, összeilleszthető, újra felhasználható ólombetű („a műveltség ólomkatonája”, ahogyan Kertész Árpád írta meghatottan a „Nyomtatott betű története és útja Magyarországon” c. könyvében) Gutenberg nagy hozzájárulása a nyomdászat felemelő történetének. A kiöntött betűkészletből össze kellett raknia a szavakat, a mondatokat, sort sor alá helyezve, egyenletes sorkizárásokkal ki kellett „szedni” az oldalt (ehhez meg kellett tervezni azt is, hogy milyen széles egy hasáb, milyen hosszú (hány soros) egy oldal és ehhez figyelembe kellett vennie azt, hogy milyen méretű papírt képes a nyomtató kezelni). A kiszedett, sorkizárt oldalakat be kellett helyezni a kézisajtóba (amely csak kívülről hasonlít egy szőlőpréshez, annál azért sokkal precízebben megkomponált gépezet), majd a szépen, egyenletesen be kellett festékeznie a betűképet (ehhez kecskeszőrrel töltött bőrlabdákat használtak anno), majd a befestékezett felületre kellett illeszteni a papírt szépen és pontosan, majd meghúzni a prés karját, hogy a betű tükörképe megjelenhessen a fehér papíron. Ha betűk nem voltak pontosan kimetszve, ha a festék nem volt egyenletesen felhordva a nyomtatandó felületre (a kiemelkedő betűképre), ha a sajtó túl gyengéden, vagy túl erősen tapadt a papírra, a nyomat használhatatlan volt, lehetett a műveletet elölről kezdeni. Ma úgy tartják számon, hogy a híres első könyv, az 1286 oldal (!) terjedelmű negyvenkétsoros Biblia kb. háromszáz példányban való elkészítése mintegy 3-4 évet vett igénybe. A könyv betűkészlete – és ez Gutenberg betűmetszői kvalitásait dícséri -, a korszak ún. barátbetűinek, a kézírásos kódexek „sztenderd” gótikus betűinek a hű betűképét idézik meg, mellékjelekkel, az olvasást segítő ékezetes és ékezet nélküli betűkkel kb 300 különböző betűt és jelet kellett Gutenbergnek ehhez elkészítenie. A könyvet alaposan vizsgáló szakemberek azt is megállapították, hogy a könyv első nyolc oldala még csak negyven soros, vagyis az első oldalak után Gutenberg kisebb formátumban újra metszette, újra öntötte a betűkészletét, hogy takarékoskodhasson a papírral.

 

nyomda gutenberg(Nyomdászműhely, Jan van der Straet rézmetszete 1585-ből, amelyen minden nyomdai művelet megfigyelhető.)

 

Johannes Gutenberg betűi örökké fennmaradtak a kinyomtatott Bibliájában. Ma ez egy könyvritkaság, az ősnyomtatványok első helyzettje. Kevés (49 jegyzett) példány maradt fenn belőle, mert nemcsak a nyomdászoknak is, a könyveknek is megvan a maga sorsuk. Volt abban a kivételes szerencsében részem, hogy láthattam egészen közelről egy példányt, a berlini Deutsches Geschichte Museumban egy pár évvel ezelőtt, és megfogott a szövegkép tisztasága, a betűképek és a nyomtatás pontossága. Jól kézbe vehető könyv, szép formátumú könyv ez még ma is. A betűk teste egészen közvetlenül megőrizte Gutenberg kézjegyét és így ő maga üzen ezeken a fél évezrednél is régebbi lapokon. Ritka alkalom, ha ilyen közvetlen üzeneteket kaphatunk egy elsüllyedt korszakból. Csak gondolják meg ezt, ha régi könyveket nézegetnek!

 

Gutenberg találmánya függetlenné tette, felszabadította, többször felhasználhatóvá tette a betűt, a gondolatok írásképét. Korábban a leírt betű a kevés írástudó ember saját privilégiuma volt, Gutenberg előtt lényegében minden irat egyedi volt, legyen az egy gazdagon illusztrált kódex, egy cirkalmasan megfogalmazott királyi okirat, egy kőbe vésett római adásvételi szerződés. Voltak könyvek már korábban is persze, csakhogy a könyvmásolók és a műhelyeiket fenntartó egyház fogságában. Ha Umberto Ecco „A rózsa nevében” elmondott történetére gondolunk, akkor a kolostorok börtönében, ahol a halhatatlan regénye szerint el kellett hamvadnia Arisztotelésznek a humor szabadságáról írott művének is és ahol méreggel átitatott könyvek lapjai ölnek.

 

Gutenberg találmánya forradalmasította a gondolatok közlését. A könyvben közreadott gondolatot hozzáférhetővé és elérhetővé tette sokak számára. Az eljárás lehetővé tette, hogy ugyanazt a gondolatot, ugyanazt a történetet egymásra megszólalásig hasonlító sok könyv segítségével lehessen elterjeszteni. A gondolatok terjesztése kiszabadult a fogságából, nem volt egyházi privilégium az többé, hogy az ember közvetlenül maga is megismerhesse és maga is értelmezhesse például a Szentírást. A könyv megteremtette a könyvterjesztőt, aki olvasókat keresett a portékájának, az olvasó igényei megteremtették a közkönyvtárat, az olvasó és a könyvtár megteremtette a népiskolát, ahol írni és olvasni megtanulunk, az írás és olvasás egyházi privilégiuma megszűnt, ez hatással volt az isteni felhatalmazásra egyházi segítséggel hivatkozó királyi kormányzásra, amelynek korlátait és határait szétfeszítették a humanisták könyvekben terjesztett gondolatai, és bekövetkezett a Reformáció, majd a Felvilágosodás, amely felemelte az Embert és Egyéniségé tette és ebből az abszolút királyi kormányzás helyett parlamentarizmus, Köztársaság, Demokrácia következett. Gutenberg találmányának a hozzájárulása ehhez a folyamathoz felbecsülhetetlen.

 

Johannes Gutenbergnek Mainzban is, Strasbourgban is van szobra. Mindkét szobrot városi közadakozásból emelték még a XIX. század évek első felében. A mainzi szobrot a nagy dán szobrász, Bertel Thorvaldsen készítette. A strasbourgi szobrot David d'Angers, jeles francia mester. A strasbourgi szobor stílszerűen az egykori városháza előtti téren áll, amelyet a szobor felavatásakor róla neveztek el. A Place Gutenbergről felnézhetünk a Katedrális tornyára, amelynek építését Johannes Gutenberg is megfigyelhette. Körbejárja az ember a mára kissé megkopott szobrot, mellette közben a karusszel csilingel, mert ott forog az is a Place Gutenbergen, kis leánykák és legénykék rójják a kis boldogságaik köreit Gutenberg szobra mellett és nagyon jól van ez így, ahogyan van. Ha arra járnak, járják körül a szobrot a csilingelés közben és nézzék meg a talapzaton található frízeket is. Tanulságos!

 

A könyv, mint gondolatok, eszmék, elképzelések, vélemények, világleírások, elemzések, az emberi és társadalmi természet megfejtésének kibontása, a változatos emberi konfliktusok mélyréteinek kibeszélése, nos a könyvek egyedülálló szerepet töltöttek be évszázadokon át abban, hogy megismerjük, hogy megszeressük, hogy meglássuk a világunkat, hogy részesei legyünk távoli tájakon megtörtént dolgoknak és, hogy részt vehessünk abban, ami az életünk. Ez pedig Johannes Gutenbergnek köszönhető, aki kitalálta és hosszú évek munkájával kikísérletezte azt, hogyan lehet olyan betűket készíteni, amelyek a nyomtatás után más szövegek kinyomtatására is alkalmasak. Egyazon betű, amellyel a Biblia szent szövegét kinyomtatták, a következő szedésnél lehetett egy, a katolikus egyház önkénye ellen írott pamflet betűje is, miért is ne, Gutenberg a gondolat terjesztésének lehetőségét mindenki számára lehetővé tette. Ő technológiát alkotott, de ezt visszafordíthatatlanul. Találmányának terjedési sebessége imponáló. Mainzban Fust és Schaeffer, Strasbourgban Mentelin (ők még közvetlenül Gutenbergtől tanulták a mesterséget) már a Mester életében előálltak a maguk könyveivel. Néhány gyors év alatt már nyomdákat találhatunk a Németalföldön, a német városokban, Olaszországban, Franciaországban, Angliában, 1473-ban már Budán is (Andreas Hess, vagy magyarabbul Hesz András nyomdáját). Tanulságos, hogy 1520 körül Strasbourg városában már 36 nyomdász működött, míg ebben az időben egész Kelet-Európában egy sem (és most egy Krakkótól Budán át Belgrádig és Nyizsnyij Novgorodig tartó nagy földrajzi térségre utalunk). Talán a nyomdák számának keleti és nyugati különbségében is megtalálhatjuk az okát vagy kulcsát az elmaradottságnak, a késettségnek, az elzárkózásra való hajlamnak és maradiságnak, a fogékonyságnak ott és a kelet-európai elfogultságoknak itt. Mindegy is, ez már más lapra tartozik, mint ahogyan a cenzúrának a könyvvel kialakuló történelme is.

 

IMG 4608(A könyvemlékmű Kehlben.)

 

Írtam már többször is, hogy a strasbourgi villamosnak a németországi Kehl-ben is van megállója. Népszerű állomás ez, a bevásárolni érkező francia közönség mindig elfoglaltság alatt tartja. A villamos a Beatus Rhenanus-ról, a könyvtáralapító humanistáról elnevezett hídon kel át, ez a gyalogosoknak és a kerékpárosoknak is kényelmes, sokan bandukolnak, vagy kerekeznek át rajta. A híd németországi hídfőjénél egy első látásra rondának, értelmetlennek látszó kőoszlop magasodik, ferdén egymásra rakott kőkockák emelkednek, csavarodnak a magasba. Egymásra rakott könyveket szimbolizálnak azok a szürke kőkockák, arra emlékeztetnek, hogy itt, a kicsiny Kehl elhagyatott erődjének a pincéjében a könyvekben élő szerzők élték túl az üldöztetésüket. Egy Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais nevű francia úr (igen, az az úr, aki a Figaró házasságát vagy a Sevillai borbélyt is megalkotta nekünk) itt nyomtatta ki az 1780. decemberében berendezett, „Société littéraire typographique”-nak elkeresztelt műhelyében a Franciaországban akkor éppen királyi indexre, tilalmi listára tett könyveket, hogy megmentse őket az elégetéstől. Voltaire-t és Rousseau-t nyomtatott az ódon pincékben a felvilágosult francia úr. Szép szimbólum tehát ez a szürke és jellegtelennek látszó emlékmű, egy memento és a lehető legméltóbb helyen áll. Éppen ott áll, ahol Gutenberg anno átkelt a folyón és vitte Mainzba strasbourgi kísérletezésének rekvizitumait.

 

 

Nekem senki sem szólt korábban arról, hogy ez most egy születésnapi buli volt. Másnap olvastam egy-két meghatottnak szánt cikkecskét valahol, amelyben a szerző könnyes szemmel (hogyan írta vajon könnyes szemmel a posztját?) lelkendezik arról, hogy ő bizony augusztus 20-án megünnepelte „az ország születésnapját”. Nem vagyok történész, bár olvastam ezt-azt itt-ott, valami itt feltűnt nekem, megütött. Miféle országnak milyen születésnapja volt augusztus 20-án? A magyarok országának eddigi tudomásom szerint nincsen születésnapja. Ha az illető nyelve megbotlott volna és a Magyar Állam születésnapjáról akart volt megemlékezni, akkor is zavarba hozna a dolog. Semmiféle Magyar Állam sem született augusztus 20-án. Dátum szerinti ünnepléseinkhez csak egyetlen adat köthető, az, amikor 1083. augusztus 20-án, egyházi szertartás keretében, a székesfehérvári székesegyházban oltárra helyezték a Szent Jobbot, első keresztény királyunk római katolikus egyházi ereklyéjét, mint szentté avatásának jelképét.

 

Ünnepléseink újra és újra, politikai korszakonként átívelően, mindig és megint teli vannak fogalmi zavarokkal, történelmi lódításokkal, tódításokkal, aktuálpolitikai csúsztatásokkal. Ez – úgy tűnik -, egy történelmi tradíciónk. Egy ország ritkán születik egyetlen napra datálható napon, egy ország „születése” jobbára formálódás, alakulás, átalakulás, hódítás és terület-vesztés, egy folyamat. Gyarmati sorból felszabadult országokról elmondható, hogy akkor születtek, amikor a gyarmattartók zászlaját levonták fővárosuk főterén, és a helyébe felhúztak valamilyen más, új, egy új országot szimbolizáló zászlót, nagy valószínűséggel a gyarmattartók zászlajának színeit gondosan elkerülő színekkel. Jobbára ilyenkor is elmondható lenne, hogy ennek az új országnak a polgárai is ott éltek az országban ezen ünnepélyes aktus előtt, tehát nem az országuk született meg ezen a napon, hanem a gyarmattartóktól immár független államuk, hogy ettől kezdve saját kezükbe vegyék politikai sorsukat. (Bizonyos interneten fellelhető, 196 ország adatai alapján alkotott lista szerint ezen országoknak csak mintegy 10%-a datálhatja „országa születését” a XIX. század előttre. Innen is lehet mítoszokat teremteni. Lásd: https://www.thoughtco.com/independence-birthday-for-every-country-1435141)

 

Miért van az, hogy Magyarországon ilyen könnyedén és ilyen tartósan lehet ilyen vaskosan történelmietlen dolgokkal politikai sikert aratni? Mondok erre most néhányat, ide illőt. A Magyar Országgyűlés elnöke egy hét alatt két fontos beszéddel is elbűvölte nemzeti érzelmű közönségét. Először a Kurultájon mondott valami olyasmit, hogy ez az egész pogány gondolat- és hagyománykör a magyar önazonosság része. Vagyis Keletről gyön az a fény, a megvilágosodásé, pogánykodjunk csak nyugodtan, igazi magyarként. Aztán egy hét múlva a kereszténységről értekezett hosszasan, mint olyan értéktartományról, amely megtartott minket az „elvesztett évszázadokban” is. Vagyis Nyugatról gyön az a fény. Mondjuk ki, elég zavaros ez a gondolatmenet. Ha István király a hősünk, akkor Koppány nem lehet a hősünk, mert ugye éppen őt négyeltette fel a mi-hősünk-király, lévén, hogy a derék törzsfő pogány volt és az akart maradni. (Volt itt valami trónolással, vagyis országvezetéssel összefüggő ellentét is persze, Koppány ugyanis a törzsi hagyományok alapján magának vindikálta volna a vezetés tisztségét, István meg keresztényi buzgalmában magának tartotta meg.)

 

Mindegy is ez ma már, István volt a király, az első azok sorában, akit a keresztény koronázási rituálé szerint koronáztak meg (és ugye a hagyomány szerint a koronáját egyenesen Rómából küldték volna Neki, igaz, hogy eddig nem akadtam egyetlen olyan történeti munkára sem, amely kimondta volna, hogy ez az a korona, amelyet István viselhetett volna anno, lévén, hogy a Korona az egy kb kétszáz évvel későbbi csinálmány – persze, hogy a spirituális Szent Korona materiális megtestesítőjeként szükségünk van az áhítatra); Koppány pedig négy darabban végezte, a pogány követői sem jártak jobban az elkövetkező években, évtizedekben. István „vérrel és vassal” keresztelte meg a népét, talán egyesek még vonakodtak volna felvenni ezt a külhonból exportált vallást, egyesek talán még emlékeztek őseik dícső meséire, amikor elmondták, hogy hogyan dúltak fel kolostorokat, hogyan becstelenítettek meg (nem ezt a szót használták nyilván) katolikus apácákat, hogyan raboltak ki keresztény templomokat, hogyan kalandoztak Nyugat-Európában, ahol már vagy hatszáz évvel mi előttünk nyugati keresztények éltek.

 

Mindegy is, ma már minden mindegy, ma a magyar állam legfőbb közjogi méltóságai ha kell, ha nem alapon a kereszténységgel hozakodnak elő, meg valamiféle ködös, értelmezhetetlen kereszténydemokráciáról beszélnek, mintha a XX. század meg sem történt volna. Mintha egyenesen a XIX. század huszas-harmincas éveiből léptünk volna ide, a XXI. századba. Mindegy is. Így van, ahogyan van. Egyik héten pogányok vagyunk és sámánok énekét hallgatjuk, lovasíjászgatunk egy kicsit, aztán a másik héten pedig leborulunk annak a kereszténységnek a nagyszerűsége előtt, amely úgy írtotta ezt a pogány hagyományt és életet, ahogyan csak tudta. Tegyük hozzá, anélkül, hogy vetnénk egy pillantást arra, hogy ezt a kereszténységet az egyetlen igaz Isten igazgatja, míg a pogányok világát különböző testekben költözött kis istenecskék. A tűz és a víz problémája ez és nem a homouzioné vagy a homoiuzioné (lásd még Madách Imre).

 

A nyugati keresztény világhoz való csatlakozás ténylegesen egy nagy és meghatározó történelmi választás volt. Így verhettünk gyökeret Európa közepén, így határoltuk körül a földjeinket, és ez feltétlenül István király érdeme. Ezt azonban most kiforgatva, kitekerve, a korabeli összefüggésekből kiragadva úgy beállítani, hogy van érvényes politikai üzenete a XXI. századi magyarok számára, nos, ez politikai felelőtlenség. Kellene lennie itten valami konzekvenciának, logikának. Tisztelhetnénk például Európát egy kicsit jobban ezért, hamár „gyökeret eresztettünk itt”, hiszen sokat tanultunk „tőle” azzal, hogy „hozzá” csatlakoztunk, illetve sokat adhatunk „neki”, mert hiszen „csatlakoztunk”. A nyugati kereszténységhez való csatlakozás egy tanulási folyamat volt.

 

Persze, mit is kezdjünk ezzel, ha a Magyar Parlament épületén már évek óta ott leng az a székely zászló, egy mond(v)a csinált történetnek a szimbólumaként. Makacsul, konokul ott tartják, lenne hely ott egy európai zászlónak is, de persze az nem leng ott. Nyilván nem zászlórúd kérdése ez. Vajon, miért nem leng ott ez a kék, sokcsillagos zászló? Míg az Alaptörvény legalább megemlékezik az Európai Unióról, melynek tagjai vagyunk, addig a székelységről csak szőrmentén tesz említést, de ez szerintem így normális a XXI. században. Zászló viszont az zászló, szimbólum. Viszont az, hogy egy „magyarrá lett keleti népet” (László Gyula szavajárása) így tüntetünk ki, azt, amelyről az első oklevélbeli értesítés a XII. századból maradt reánk, egy kicsit azoknak a magyaroknak a kifigurázása, akik már az előtt is magyarok voltak, vagyis annak a Magyarországnak az megteremtői voltak, amelyhez a dunai bolgár eredetű székelyek csatlakoztak. Milyen zavaros közjogi üzenet ez zászló? Mi van a kunokkal, a palócokkal, a bunyevácokkal, a rácokkal vagy, ne adj' isten a svábokkal? Ha Katalóniába vagy a Baszkföldön járnak, vegyék azért azt észre, hogy a katalán vagy a baszk zászló mellett mindig ott leng az európai lobogó is. Nem véletlenül, hiszen éppen Európa szavatolja a nyelvi-kulturális kisebbségek autonómiáit. Az, hogy Magyarországon ez nem így van, az mélységesen és magyar-szokásosan provinciális szűklátókörőségről tanúskodik. Éppen annak a Házelnöknek a „lelkén szárad” ez, aki egyik héten a pogány, a másik héten a keresztény tradíciókért, mint a „magyar önazonosság” része lelkesedik.

 

Arról most ne nyissunk vitát, mert nagyon is messzire vezetne az, hogy ki akkor most a magyar, mert ennek a megítélése bizony nemcsak történeti-kulturálisan, hanem közjogilag is változott az elmúlt évtizedekben. A letelepedési kötvények és a könnyített honosítási eljárások ezt a vitát pedig tovább bonyolítják, nem is beszélve a kivándorlókról, arról, hogy az ő csomagjaikban akkor magyarságukból most mi van. Mehetünk azonban tovább azon a nyomvonalon is, amely szerint augusztus 20-án az „ezer éves magyar államiságot” ünnepeljük. Valóban, van megmaradásunkon mit ünnepelni. Hogy ez a magyar nép az mindenkori uralkodó rétegeinek butasága, tehetetlensége, széthúzása, önérdeke, kizsákmányoló hajlamai ellenére is megmaradt, az tényleg egy európai csoda. Megtartottuk nyelvünket, formáltuk kultúránkat, teremtettük jó magyar írókat, akiket érdeklődve és tanulásvággyal fűtötten olvastunk, magyarul vallottunk színt a színházakban, megmaradásunk a magyar szellemet ápoló elkötelezett intellektusoknak és igen, a munkás Népnek volt köszönhető, de hogy ezt augusztus 20-án kell így ünnepelnünk?

 

A mai Fidesz jeleseinek a politikai közbeszédet alakító-formáló megnyilvánulásai egy vékony kötélen bemutatott egyensúlyi gyakorlat a Történelem Niagara-vízesésének zúgói felett. Olvasmányaimból azt látom, hogy a Magyar Állam ezer éves története alatt nem volt jogfolytonos. Volt néhány száz év, amikor az a szó, hogy Magyarország nem szerepelt az európai térképeken. Ez nem a korabeli térképészek figyelmetlenségének okán állott elő, hanem amiatt, hogy a Magyar Állam megszűnt létezni. De az ország, Magyarország, akkor is létezett. Magyarok lakták és magyarul beszéltek egymással és nem is értették sokszor az Államuk nyelvét. A magyar történelem azonban ilyen. Tanulságai intenek arra is, hogy bánjunk ennél a Fidesz-nyelvnél sokkal óvatosabban a nagy szavakkal és gőgös és állandó kampány-ihletésben született kijelentésekkel.

 

Amikor egy települési közgyűlés dühödten és politikai indítatásokkal vezérelt elvakultsággal régi utcaneveket írt ki, ezt a történelmi tanulságot kezdi ki. A Budapest Főváros Közgyűlésének tisztelt tagjai sem voltak tisztában azzal talán, hogy a budapesti utcanévsorból kiírtották a XX. századot. Pedig a XX. század megtörtént velünk, a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, és nem vesztettük el ezt az évszázadot, mint azt a Tisztelt Házelnök úr méltóztatik elmondani nekünk, hanem megnyertük. Mert itt vagyunk, szüleink jóvoltából vagyunk itt, akik a nagyszüleink jóvoltából maradtak itt. Ők adtak bennünket iskolába, ők mondták nekünk, hogy olvassunk Petőfit, Adyt, Kosztolányit, ők vettek nekünk a születésnapunkra Gárdonyit.

 

Igen, zavaros, kesze-kusza történelmünk van nekünk. Mondjuk inkább így, helyesebben, többféle vezérfonala van a mi történelmünknek. Az értelmezési tartomány ennél fogva igen csak széles lehet. De éppen ezen áradás, ezen szélesség miatt minden leegyszerűsítő értelmezés csak növeli a zavart és ezért politikai értelemben is veszélyes. Ha minden épeszű magyarázat nélkül egy, a keresztyénységet szimbolizáló kereszt kerül ki az Ország politikai vezetésére hivatott és szabadon megválasztott képviselőkből álló politikai gyülekezete otthonára, az Országgyűlés épületére, az bizony nincsen rendjén. A kereszt szimbólum előtt esküt tevő tisztjelöltek számára is bizonytalanságot teremthet, még ha az esküszövegük erre egyelőre még nem reflektál. Az esküszövegben most ugyanis az szerepel, hogy „... Magyarországot híven szolgálom, hűséges honvédje leszek. … függetlenségét, az állampolgárok jogait és szabadságát bátran, a törvények betartásával és betartatásával, a rám bízott honvédek és fegyverek erejével, életem árán is megvédem ...” A keresztről, ne adj'isten kereszt nevében viselt háborúról itt szó sem esik.

 

Nékem tehát senki se szólt előre, hogy most egy szülinapi buli volt a Városban, ahol felnőttem, amely engem Erdélyből befogadott, a Városba, ahol később a gyermekeim megszülettek. A Városban, ahol Kossuthnak és Deáknak egyaránt van tere, Kossuthé a nagyobb, aki a híres „Kasszandra-levelében” annyira óvta Deákot a kiegyezéstől. Tűz és víz. Ha nem lenne ilyen kacskaringós a történelmünk, akkor vagy egyiküknek vagy a másikuknak nem lenne tere Budapesten, hiszen éppen ellentétes oldalon álltak. Miért nem Deák-térnek hívják a Parlament előtti teret? Vagy az egyikük, vagy a másikuk álláspontja a helyes. Középút itten nincsen, úgye, legalábbis Kossuth Lajos szerint? Mindkettőjüknek őket méltán megillető díszsírhelye van a Nemzeti Pantheonban. Rendben is van ez így. Hiszen magyarok vagyunk. Koppánynak is van emlékműve, az őt feldaraboltató István királynak is, a magyar rendben, a magyar lélekben, tudatban ez így van rendjén. Van emlékművünk (állítólag) a német megszállás ellen is és van emlékműve a német befolyást évszázadokra meghozó bambergi Gizellának (vagy az őt feleségül kérő Istvánnak) is és ez is így van rendjén Magyarországon.

 

Furcsa vadkanok dúlják fel időről időre ezt a gazdag és vadul virágzó kertet, amely a magyar történelem. Agyarai ennek a vadkannak most a közjogi méltóságok voltak, a Házelnök, a Miniszterelnök beszédeiből kinövő sárkányfog-vetemények. Furcsa vadkan-dúlása ez a szavaknak. Ezeknek ugyanis nem egy Imre herceg, nem egy Zrínyi esik áldozatául, hanem a magyarok történelmi emlékezetében támadnak újra, megint sebek. Nem, augusztus 20-a az nem az ország születésnapja. Ha az lenne, nem pukkantanánk el az égen egy magyar alföldi nagyfalu éves költségvetését, nem árulnánk tócsnit 4500 forintért, meleg dobozos sört 1100-ért, nem taposnánk a szomszéd lábára, hogy jobban lássunk, mit is? Ha pedig az ország szülinapját kívánnánk megünnepelni, találjuk ki már végre, hogy hogyan is. Egy a polgárokat összehozó népünnepéllyel, mint ahogyan például a franciák teszik, ahol július 14-én táncolnak a kisvárosok terein, vagy ahogyan Észak-Amerikában népünnepély július 4-e. (Persze tüzijátékokból ott is van bőségesen, hogy ne legyünk egyoldalúan demagógok!) Egy passzív, a butaságokkal és ellentmondásokkal teli politikai beszédek passzív hallgatásával, majd az égben haszontalanul elpukkanó tüzijáték vagy lézershow passzív bámulásával eltöltött idővel ünnepelünk mi, amely cselekvés nélküli aktivitásként minden ellenkező nagyotmondás ellenére sem egyesíti azt a Népet, amelynek köszönhető, hogy Magyarország megmaradt, hogy van, hogy ellentmondásokkal telten is, de él és eleven, akár a többi nép. Elég lenne e „szülinapon” csak annyit mondani a politikusok részéről, hogy köszönjük szépen!

 

Persze, tudom, hogy a hála nem egy politikai kategória és tudom, hogy a „köszönjük szépen” sem az, azt azonban nagyon is jól tudom, hogy amikor elmennek majd ezek az urak és az a kevés számú hölgy, akiket soraikba meghívtak, akkor nem kérnek majd bocsánatot azért, amit naponta, a közmédia felületeit kisajátítva mondtak és mondanak, amit cselekedtek, amit tettek, amit az elkövetkező időben tesznek. Elmennek majd e rosszul sikerült mondatok minden piszkát hátrahagyva, hadd bogozzák tovább a csomókat a következő, majd az őket követő generációk. Magyarország történelme egy olyan nagy csomóként szorítja magyar lelkünk, hogy sokszor emiatt nehezen veszünk lélegzetet és ezért van az, hogy sokszor olyan indulattal, hogy sokszor olyan artikulátlanul törnek ki belőlünk a szavak, hogy nem is mindig érthetőek mondataink. E mondatok megfejtése itt, a magyarok országában mindig, de mindig a következő, az éppen soron következő generációkra vár.

Mesut Özil, német mester-vizsgával rendelkező labdarúgóipari szakmunkás felmondott az egyik munkahelyén. Nem kell azon csodálkozni, hogy „egyik”, a labdarúgóipar már csak ilyen foglalkoztatási szektor, a mestereknek egyik munkahelye a klub, a másik a nemzeti válogatott. A szakmunkások jobbára csak álmodnak ama másik munkahelyről, de ez elég jó motiváció is lehet. Mesut Özil 93 támadó középpályási munkakörben eltöltött válogatott meccs után mondott fel a német csapatnál. A nyilvános felmondólevelével szelet vetett, vihart aratott. A nagyvilág számára ki-twittelt levél hosszú, jó angolsággal megfogalmazott (Mesut egyébként, a vele készített angol interjúk alapján nem beszél tökéletesen angolul, levelének angol változatát nyilvánvalóan segítséggel készítette), de a levél a német közönséget érintő kérdésekről szól. Özil két, leginkább felkapott, legtöbbet idézett, a szövegből kiragadott mondata és az azokra érkezett reakciók miatt úgy tekintünk erre az esetre, mint tanpéldára, korunk-meséjére. Mesut Özil az elmúlt vasárnap publikálta a levelét (három részletben), azóta a levél bejárta az Internet zegét-zugát. Nyilván nem függetlenül attól sem, hogy a twittert, az instagramot, a facebookot Mesut Özil egy igazi, hozzáértő influencerként használja, 70 millió követője van ezeken a felületeken, ezzel ő a focisták internet-univerzumában követőket számlálók világrangsorában az ötödik (a lista élén Ronaldo, Messi, Neymar, Cristiano abszolút első a maga 310 milliós táborával …)

 

Először azt gondoltam, hogy íme, milyen pompás oktatási segédanyag lenne ez! Ajánlható emberi jogi neveléssel foglalkozók számára, mint eset-elemzés. Ahogyan teltek-múltak a napok és ahogyan egy rétegre rárakódott egy másik, már arra kellett gondolnom, hogy ez a történet nemcsak az integráció és az identitás kérdésköreinek nagy boglyjáit szálazza szét, hanem hozzászól egy másik nagy kérdéskörhöz is, és ez annak a tanulmányozása, hogy hogyan exportálható egy belpolitikainak minősíthető kérdés egy másik, ebben vétlen országba. Ez is korkérdés, sokszor tűnődhetünk el azon, hogy amikor valaki ítéletet mond egy másik országról vagy egy másik országban politikai legitimációval rendelkező politikusról, akkor vajon helyesen jár-e el, vajon van-e és milyen jogalapja arra, hogy távolról ítélkezzen, minősítsen, értékeljen. Modern és a kritikai megnyilvánulások szempontjából határtalan világban élünk már néhány évtizede, az aktuális amerikai „twitter-elnök” még tovább is bontotta a még meglévő morális-etikai határokat az össze-vissza kommunikációjával, szóval, lennének itt megbeszélhető dolgok. Özil levele(i), üzeneteinek útóélete, az arra beérkező reakciók. Amikor Recap Erdogan török elnök is megszólalt az ügyben július 24-én és „hazafias tettként” megdícsérte Mesut Özilt, a német válogatottságáról éppen lemondott német állampolgárt, hogy így kiállt a németek rasszizmusa ellen, akkor egy újabb gellert kapott a történet. Olyan ez tehát, mint egy mívesen elkészített flódni torta, vagy egy millefeuille (francia többrétegű krémes) – a történetté vált eseménynek több rétege is van. A személyes identitástól a populista politika mindent és mindenkit a maga érdei szerint kiforgató machinációig terjedő rétegek ezek.

 

Özil szövegéből két kulcsmondat, amelyet, lám én is, kiragadok a szövegkörnyezetből. Így írja Özil (Grindel /a DFB, a Német Labdarúgó Szövetség elnöke szerint/ „német vagyok, ha győzünk, de emigráns vagyok, ha veszítünk ... annak ellenére, hogy adót fizetek Németországban, iskolákat támogatok és a német csapattal megnyertem a Világbajnokságot 2014-ben, még mindig nem vagyok elfogadott a társadalomban. … Barátaimra, Miroslav Klosere és Lukas Podolskira soha nem hivatkoznak úgy, hogy 'lengyel-németek' lennének, miért vagyok én 'német-török'? Törökország miatt? Azért, mert muszlim vagyok? … Németországban születtem és tanultam, miért nem fogadják el az emberek azt, hogy német vagyok? ...” „Két szívem van, egy német és egy török.” - mondja Mesut más helyütt. Özil rasszizmust kiált, amikor a DFB elnökét és annak hozzáállását bírálja (dícséri levelében ugyanakkor Steinmeier köztársasági elnököt, aki vette magának a fáradtságot, és személyesen elbeszélgetett vele és Gündogannal arról, hogy miért is fotózkodtak olyan önfeledt természetességgel Erdogan török elnökkel). Az instagramon, a twitteren, a facebookon megindult a kommentek áradata és leginkább e két mondat körül kristályosodtak ki a vitapontok. E vitapont pedig a korkérdéseink elevenébe vág, ha végigfuttatjuk olvasó tekintetünket e végtelennek látszó szófolyamon, észrevehetjük, hogy arról beszélnek itt, amely sokunkat foglalkoztat.

 

Most tegyünk egy kis kitérőt. Mesut Özil önéletrajza egy tipizálható életsors, valahol (Nyugat)-Európában, nemcsak Németországban. Mesut a német Gelsenkirchenben született, egy szintén Németországban született török apa (Mustafa Özil) és egy Törökországban született török anya (Gülizar Özil) gyermekeként, egy báty, két húg, egy török nagycsalád (a gyermekek természetesen mind német földön születtek), körötte anatóliai ősök árnyai, nagybácsik, nagynénik, Németországban élők, Törökországban maradtak. Mesut Özil 2017-ben, Kölnben megjelent életrajzi könyvében (Die magie das spiels - und was du brauchts um deine Traume zu verwirlichten / az angol fordítás egyszerűen és egy 28 éves fiatalembertől elvárható szerénységgel My Life címmel jelent meg) elmondja, hogy amikor már ígéretes futballkarrierje előtt állt, a család egy nagyot veszekedett azon, hogy vajon hol is vállalja karrierjét. Németországban vagy Törökországban, „ahol a nagyszüleid éltek”, ahogyan Édesanyja érvelt a török karrier mellett. Az apa álláspontja győzött, mondván, hogy a „gyerek Németországban született, német iskolákba járt, német focit tanult, német karrier lesz ebből”. Mustafa Özil csinált is erre egy vállalkozást, az Özil Marketing Gmbh-t, a vállalkozás feladata volt, hogy menedzselje a család tehetséges gyermekét. Ez a menedzselés nem sült el mindig jól, Özil Apja makacs tárgyalóstílusa miatt veszítette el a Real Madridban stabilnak mondható állását, aki a fizetési tárgyalás egy pillanatában a Real Madrid elnökére csapta az ajtót, így került Özil átadólistára és az Arsenalhoz. Apját hibáztatta ezért, még valami per is volt a dologból, Özil kontra Özil, amelyben Mesut győzött Mustafa ellen.

 

Jegyezzük meg, hogy a labdarúgóiparban is nagyon fontos portfóliója mutatós azért, Schalke 04 (innen egy Ivan Rakitic nevű horvát fiatalember miatt távozott, aki viszont a svájci Rheinfeldenben született anno és a Basel FC-ben kezdte meg a karrierjét, tehát „svájciul” tanult focizni, de ez mellékes), szóval innen a Werder Bremenben, aztán a Realban folytatta Mesut a karrierjét. Közben a német U17, majd U21-es válogatottban megkezdte a trófeák gyűjtését, aztán a Nationalelf (mondtuk, hogy 93-szor). Most az Arsenal FC középpályása Mesut Özil, heti fizetése 350.000 angol Fontsterling, éves szinten úgy 15,6 milliót kap a klubtól, jelenleg Mesut Özil a legjobban fizetett német játékos a nagyvilágban. A portfoliójában világbajnoki, európa bajnoki, nemzeti bajnoksági aranyérmek, a legjobb játékos címe többszörösen is, és egy 2010-ben kapott díj, amely tárgyunk szempontjából rendkívül fontos. Ebben az évben megkapta a német Bambi-díjat, mint a sikeres integráció példája. 2015-ben pedig a DFB rendkívüli nagykövete volt, a kirekesztés elleni küzdelem harcosaként. A labdarúgó meccsek szorgos statisztikusai feljegyezték, hogy volt olyan év, amelyben nem volt még egy olyan focista Európában, aki annyi asszisztot adott volna, mint ő. Cristiano Ronaldoval élvezetes dolgokat produkáltak a Realban, tűpontos, lendületből adott passzaiból ez a Ronaldo sok gólt szerzett és közben azért Mesut is lőtt egy-két emlékezeteset (a többit a youtube bőséges kínálatában). Sokak közül kiemelkedni képest, tehetséget mutató játékos ez a Mesut Özil tehát és ezt a tudást, hozzáértést sokak közül is kiemelkedő fizetéssel honorálják.

 

Ő írta az a levelet, amelyben rasszizmussal vádolta meg a DFB elnökét és környezetét, elutasítással a német a társadalmat. Boldogan kapva-kaptak ezen a kommentelők, „Németország nem tanult a múltjából” (mondjuk ezt a kényelmes álláspontot sokan szokták volt ismételgetni, főleg olyankor, ha nem néznek a naptárra), „csodálunk Mesut, megmondtad most nekik, gyere haza és focizz a Fenerbahcséba!”, így a török diaszpóra nem kevés tagja is. „Mondjunk nemet a rasszizmusra, becsülünk a kiállásodért Mesut!”, így valaki Indiából, valaki pedig Ausztráliából. Világhálón a világ tekintete csüng, „miattad nézek futballt, Mesut, büszke vagyok rád”, írja valaki Szaud-Arábiából. Más pedig betűz egy kis idézetet, amikor valaki Szíriában Mesut Özilről nevezte el gyermekét és Özil gratulált ehhez a hírhez. Az egyik póluson azok, akik most Özilben a rasszizmus ellen küzdő kereszteslovagot látják. A másik póluson azok a németek, akik értetlenkednek, hogy miféle kirekesztés az, ha valaki a tehetsége jóvoltából érvényesülhet, aki díjakat és nem kevés pénzt kapott a DFB-től és akit példaként állítottak a migráns-hátterű (mitbürgern mit emmigrationen hintergrunden) és Németországban élő fiatalok elé. Számukra Özil elsősorban Németországban született német, a német kulturális tér része, amelyben a foci ott elhelyezkedik, a német csapatért hajtott (sokszor egészen szellemesen és odaadóan), csak a legelvakultabb AfD hívők tették szóvá időnként, hogy soha nem énekelte a himnuszt (még a világbajnoki döntő előtt sem), ha németként nem énekli, hát nem, gondolta a többség (két szívem van, mondta ugyan Özil, de a himnusz alatt csak az egyik dobogott e szerint). Elnézték neki azt is, hogy nem ünnepelte meg a gólját a török válogatott ellen, aztán, hogy a visszavágóra beteget jelentett, hogy ne kelljen játszania. A tehetsége felülírta ezeket az dolgokat, az Erdogannal készített fotó azonban egy kicsit több értetlenséget, csodálkozást, egyeseknél dühöt váltott ki. Mesut levelére két török miniszter is azonnal reagált, az egyik hazahívja Törökországba, a másik beszúr egyet a németeknek (lám-lám, a rasszizmus). Kártyát kapott itt mindenki tehát. Az Erdogan-fotó átvitte az egészet egy, a focitól idegennek és attól távolinak tetsző térbe, egy olyan térfélre ráadásul, ahol jól nem is lehet játszani, mert a térfél mocsaras. Erdogan jött ki a legjobban a dologból, hiszen az ő propagandistái két legyet ütöttek egy csapásra. Ismert arcokkal erősítették meg a választási kampány legforróbb időszakában a legalitását, másrészt visszafordíthatták a németekre a kirobbant vitát, mondván, hogy kettős mércével mérnek és a demokráciát csak saját interpretációjukban tudják elfogadni. „Mi van abban antidemokratikus, hogy valaki tiszteli a török elnököt?” - kérdezték kajánul. Pont ide illik, amit július 24-én este csentem el a 444.hu-ról, így szól: „... Erdogan újságíróknak azt mondta: a török származású német labdarúgót, Mesut Özilt, aki a vele való fotózkodás miatti támadások után vasárnap lemondott a német válogatottságáról, minden elismerés megilleti, amiért teljes mértékben nemzetiségének megfelelően viselkedett. Erdogan elfogadhatatlannak nevezte az Özilt érő rasszista megnyilvánulásokat, és azt mondta, a végsőkig kiáll a focista mellett. (MTI)” Szegény Mesut Özil, ha ilyen barátai vannak, már ellenségekre se lesz szüksége! Milyen jó végszó lehetne ez a történethez, amely Mesut Özil és Gündogán (szintén német válogatott) labdarúgók Erdogannal készített fotójával kezdődött, amelynek közzététele megosztotta a német footballszerető közvéleményt és a Nationalelf-et; aztán következett a világbajnokság, ahol a Csapat, de Mesut Özil is messze tudásuk alatt teljesítettek (Özil a koreaiak elleni mérkőzésen kifejezetten motiválatlan, kedvetlen, ötlettelen volt); aztán, hogy a Csapat hazautazott Özil már másnap Santoriniról twittelt; aztán a levelét megírta; most pedig Szingapúrban van a klubjával. A lemondási szándékáról sem a szövetséget, sem a szövetségi kapitányt nem értesítette, pedig Löw volt az, aki először beválogatta és mindig bizalmat adott neki akkor is, ha ezt többen kifogásolták.

 

E kitérő után térjük vissza e réteges sütemény-történet egyik fontos, ha nem a legfontosabb rétegéhez. Mi az identitás? Egy francia filozófus, Daniel Maximin mondja valahol, hogy „az identitás inkább a gyümölcsben, mintsem a gyökerekben van” (L'identité est plus dans le fruit que dans les racines.) Hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy az identitásunk nagyrészt eldőlt azzal, hogy kik által és hová születtünk. Ha van magyar útlevelünk, van magyar identitásunk is, gondoljuk. Ha Németországban születünk, akkor németek leszünk, állítják egyesek. Különösen a nacionalista nézőpontból érvelnek sokan a „vér és a föld” mellett. Magyar gyermek, aki Londonban született, magyar szülőktől és eszmélésének első percétől kezdve csak angolul beszéltek hozzá, vele, mert a szülők úgy döntöttek, hogy ez a helyes, hiszen Angliában élnek. A vér szerinti magyar gyermek egy szót sem válthat nagyszüleivel, akik Nagykanizsáról hivogatják Skype-on a családot, de az unokával nem tudnak beszélgetni, mert az öregek nem beszélnek angolul. Ismerem őket, bajlódnak a gyermek identitásával. A gyermek egyébként az angol iskolájában jól teljesít, de jó jegyeivel nem dicsekedhet a nagymamának. A nagyszülők bajlódnak ezzel, a szülőknek ez az állapot teljesen természetes. Egyébként a gyermeknek a szülők jogán magyar útlevele van, magyar állampolgárként illetik meg jogok. Milyen identitása van? Bonyolultabb az identitás annál, hogy csak úgy kimondhatnánk, ha a szüleid törökök, akkor török vagy te is. Vagy úgy, hogy ha Németországban születtél, ott nőttél fel, ott jártál iskoláidba, ott szerezted barátaid, ott ismerted fel ellenségeid, ott adott védelmet egy közösség (Mesut Özil esetében például egy helyi cserkészcsapat, aztán a klubjai), akkor a tapasztalataid gyümölcsei az identitásod részei, úgye? Mint egy héjas hagyma belsejében kuksol az énünk, identitásunk bonyolult, többrétegű. Meggyőződésünk és hitünk; tapasztalataink és tudásaink; a nyelv, amellyel szeretteinkkel és a nyelv, amellyel másokkal kommunikálunk; egy almafa árnyékának emléke, amely alatt gyermekként eljátszottunk; és a kert, ahol a gyermekkorunk almafája állott, ez mind az identitásunk része. A nemzeti identitás sem merülhet ki abban, hogy államunk szimbólumainak láttán vagy hallattán könnybe lábad a szemünk. Az az állam, amely az emberi identitásokat kikezdi, rétegeit megnyirbálja, nem állíthatja magáról, hogy nemzetállam. Mesut egy olyan török államot tisztel meg, amely polgárainak ezreitől tagadta és tagadja meg azt, hogy identitásaik szerint élhessenek. Ugyanakkor ezt olyan öntudattal és magabiztossággal teszi szóvá, amelyet csak egy felvilágosult, demokratikus, toleráns (türelmes) közegben lehet elsajátítani és abból ehhez bátorságot meríteni. Például egy demokráciára nevelő német iskolában. Ahová járt. Akik most majd félresiklott integrációt kiáltanak, azoknak észre kell venniük, hogy az integráció az nem asszimiláció, az nem beolvadás, amely az identitásunk egy részének feladásával vagy elfojtásával jár, hanem éppen ellenkezőleg, egy kölcsönös elfogadásokon alapuló folyamat, amely szükségképpen hosszú és az identitás különböző rétegeibe hatol be. Lehet, hogy Mesut Özil sajátos társadalmi státusza, az, hogy a labdarúgó iparágban talált sikeres karrier-lehetőséget, az ő integrációs folyamatát sajátossá teszi, de hogy integrációjában előrehaladt, azt éppen a levelei, az érvrendszere bizonyítja. Sajátossá teszi ezt az érvelést az, hogy egy olyan államelnök melletti érvelésként jelenik meg, aki türelmetlen (vagyis intoleráns) mindenkivel szemben, aki identitásának részeként vállalja azokat a nézeteket, amelyek az övével nem esnek egybe.

 

Mesut Özil leveleit tehát megírta. A többrétegű történet-torta elkészült, a további nyilatkozatok, viták, kommentek újabb rétegekkel ízesítik. Aztán, hogy mi hogyan fogyasztjuk el, majd csak kiderül.

 

internetfoci.png

 

(forrás: www.spiegel.online.de - labdarúgók és a szociális média, illusztráció)

 

Mi a foci? Egy labda, két egymástól megkülönböztethető csapat, egy játékvezető, a pálya vonalai, a pálya körül az aréna lelátói, ott ülnek a nézők, akik többé-kevésbé ismerik a játék szabályait is. A pályára tévékamerák csillogó tekintete szegeződik, a kamerák közvetítette jel keverőpultokon keresztül átáramlik az átjátszó-állomásokra és onnan nagy sebességgel az otthoni vevőkészülékek képernyőjére varázslódik. A labda ide-oda pattog vagy gurul a pályán, a játékosok futnak „vele”, utána és nélküle, helyezkednek, izzadnak és izzadságcseppjeik látványában milliárdokban mérhető nézőszámban osztozunk. Football volt a tévé feltalálása előtt is, fociznak most az internet-korszakban és valószínűleg focizni fognak majd egyszer a Marson is, ha odaér az ember. Mert ahol az ember megjelenik és ahová kerül egy labda, ott általában fociznak. A játék szabályait már a tévé-korszakhoz igazították. A játékosok már nemcsak a pályát körülülő nézőknek, hanem a tévé előtt ülőknek is játszanak, vagy a tévéképekre rájátszanak. A tévé megjelenése a pálya szélén kétség kívül változtatott a játékon, és például éppen a tévé avatott szakértővé minden nézőt, a játékról továbbított képeket sokan elemezhetik, értelmezhetik és még egy egyértelmű képnek is mennyi értelmezési lehetősége van. A fociközvetítés kommentált képnyelve beleolvad a verbalitásba, mert a focit meg kell beszélni. (Beleértve azt is, hogy a kép kommentátorát is meg kell beszélni, lásd ifjabb Knézy!) Egy kép, azt gondoljuk, hogy egyértelmű, legalábbis annak kellene lennie, hiszen a közvetített kép mégis „csak” a valóság lenyomata, azt látjuk ott, ami tényleges történik, mégis, e foci-képeknek mennyi értelmezési lehetősége van! Hallgassunk csak bele egy meccs közbeni szurkolói beszélgetésbe! A tévé által tömegélménnyé tett focinak itt van az egyik gyilkos iróniája. A focimeccset 22-en művelik a pályán, de milliók beszélhetnek róla anélkül, hogy valaha is labdába rugtak volna. A tévén látott kép az mindig szerkesztett valóság. Lehet, hogy beszélgetéseink a fociról mint a szerkesztett valóságról szólnak?

 

Az elmúlt hetekben elgyönyörködhettünk abban, hogy mennyien is értik ezt a játékot. A labdát a nagy Oroszország távoli városainak stadionjaiban rugdosták, a stadionoktól távoli Magyarország nézőiben pedig felébredt a mindig éberen szunnyadó foci-szakértő. Mennyi komment, micsoda robbanása volt ez a hozzászólásoknak! Ha majd egyszer valaki visszanézi ezt a bőven áradó, a beszélgetéseknek és elemzéseknek ezt az alávaló és az emelkedett hullámhegyei és völgyei között áramló, sokszor szellemes és leleményes, sokszor csak tőszakszavakban fogalmazó szó-óceánját, talán elgondolkodik azon, hogy vajon hol van ez a hév és ez a hozzáértés akkor, amikor a magyar társadalom dolgairól kellene szót váltanunk. A VB idején az internet népe aktív közéletet élt, energiáit arra fordította, hogy egy távoli országban, távoli csapatok által játszott foci nevű játék történéseit kibeszélje. Majd akkor lesz Magyarországon Kánaán, hogy ugyezzel a hévvel ki tudjuk beszélni a magyar demokrácia kérdéseit is. Azt hiszem.

 

Mindegy is ez itt, hiszen csak azt akarom elmesélni, hogy néztük meg a döntőt a strasbourgi Jardin de deux Rive-nél kialakított szurkolói zónában. Közbevetőleg mondjuk el most azt is, hogy mi, magyarok szívesen nevezzük magunkat „sportnemzetnek”, nyilván, ha fociról van szó, akkor „focinemzetnek” (kézilabda/vízilabda/vívó/kajak-kenu stb „nemzetnek”, aktualitások szerint). Mi a nemzeti jelző nélkül nem tudunk sportolni. A franciák azért ilyen mélységekig nem jutottak (még) el. Pedig azért elég jól kézilabdáznak, a rugby csapataik sem lebecsülendők, a Tour de France azért még mindig az első számú kerékpárosverseny a világban, elég színvonalas teniszversenyeket is rendeznek (Roland Garros) és végül is a franciák kezdeményezése volt az olimpiai játékok is. Azt, hogy „sportnemzet” lennének, azt azért nem úgy mondják, ahogyan mi. Az Eurostat statisztikája szerint az EU-ban Franciaországban fordítják a legtöbb idejüket az emberek sporttevékenységekre. A foci, lehet, hogy nem is a legnépszerűbb sport Franciaországban. Most másodjára lettek most világbajnokok. Most a foci a népszerűségi lista élén van, érthető, n'est pas?

 

Miért nyertek? Mert egy döntetlen mellett minden a világbajnoki tornán játszott meccsüket megnyerték. Mert meccseiken több gólt rúgtak és mert kevesebb gólt kaptak, mint ellenfeleik. A foci minden szócséplés ellenére is annyit megőrzött a játék racionalitásából, hogy az nyeri a meccset, aki több gólt rúg az ellenfélnél. Csodálatos árnyalatokkal játszik a valósággal a sportnyelv, a „szemre tetszetősen” játszó horvátok bizony kettővel kevesebb gólt rúgtak a döntőben, mint a franciák. Nekik is éppen úgy 90 percük volt arra, hogy annyi gólt rúgjanak, amennyit csak bírnak. Kettőt bírtak, ha Lloris nem vét akkora hibát, amilyet, akkor bizony csak egyet. Nézhetjük innen vagy onnan, de azért ez a játék ténye. Ezért világbajnok Franciaország.

 

No meg azért, mert egy erős kézben tartott csapatként dolgoztak meg a győzelmeikért. Ha megvillantak, megmutatták, hogy képesek szellemesen rögtönözni, trükközni, sarokkal labdát terelni, kötényt adni, „brazilosan” örömfocizni. Atlétikusak, sokat futók, csapatért elkötelezettek voltak a franciák és ezért győzhettek. Volt szívük is játékhoz, nemcsak a statisztikákra figyeltek, ezért, hogy a „Petit Prince”-nek nevezett Griesmann ide-oda kóricált az ellenfél tizenhatosánál, nagy sprinteket vágott ki, hogy megzavarja a labdával induló ellenfeleket, belenyúlt átadásokban, végigfutotta pályát az utolsó vonalig is, ha kellett, közben pedig a pontrúgások többségét elég jó hatékonysággal elvégezte. Tette a saját dolgát, neki volt talán egyedül szabad kártyája a játékban, de ebben ott volt a bizalom és ő ezt rengeteg futással és pontos rúgásokkal viszonozta. No meg az is kiderült, hogy a Csapat is úgy gondolta, hogy ez így van jól. A francia védelem? No, melyik csapatban volt egy, a beadások többségét kifejelő Varane, egy Umtiti, egy Matuidi, egy tökéletes szűrőként működő Kante? A franciák azt is elbírták, hogy lényegében Giroud nélkül játszották végig a világbajnokságot, aki fontos pillanatokban egyszerűen nem volt a pályán. Egy igazi „pechvogel”-ként bóklászta el a jobbnál jobb labdákat, amelyeket a társai oda küldtek neki, de ha ő nem lőtte meg a góljait, akkor akadt valaki más, aki megtette ezt helyette. A helyzet azt, hogy a sokat bírált Dechamps csinált egy Csapatot, kivétel nélkül mindenkit belefaragott a Csapatba, innen elvett egy kis rögtönzési hajlamot, onnan egy csipetnyi őrületet, beleszelídette az önbizalom-problémával küszködő Pogbát a középpályán labdát halászó szerepébe és ezért aztán Pogba meglőtte a saját gólját a döntőben. Tökéletes Csapat soha sincsen, az emberi természet túlságosan is változatos ahhoz, hogy tökéletes csapatként működjön együtt tizenegy különböző karakterű ember, mégis, ez a francia csapat egy magas színvonalon művelt együttműködést mutatott, ezért aztán minden más csapattal szemben győzhetett. Mondom még egyszer, hogy azért egy döntetlen mellett minden meccsükön több gólt rúgtak, mint az ellenfeleik, nem játszottak hosszabbításokat, nem kellett tizenegyesek drámáira bízni a továbbjutásukat, győzelmeik mindig egyértelműek voltak.

 

Ezt a csapatot néztük meg a döntő mérkőzésen a strasbourgi szurkolói zónában. Minálunk, Strasbourgban a legnagyobb 'public viewing'-et a Rajna partján, a Jardin deux Rive-ben rendezték be. Két óriásképernyő, a Nord a nagyobb, a Sud kisebb, köröttük a szokásos sörsátrak, merguez-kínálók, műanyag-palack hegyek. Huszonötezer nézőre kalibrált helyszín. Aznap talán egy kicsivel többen is voltunk ott. A Rajna határfolyó lassúdan hömpölygött a képernyők mögött és túlpartól idelátszottak a német Kehl kis házai, ahol begyújtották nyilván a tévék képernyőit. A Nord-zone nem bizonyult nyerő választásnak. Ott volt kemény mag, petárdákkal, füstbombákkal, méretes zászlókkal. Pipiskedtem, helyezkedtem, könyököltem, helyezkedtünk a tömegben, de csak a képernyő egyik fele volt látható. Az otthoni képernyőn olyan egységesnek és áttekinthetőnek tűnő kép itt szilánkosra töredezett. Előttem egy magas fiatalember állt, a fején egy gall kakassal, vagy a jobb, vagy bal vállán át néztem, ami a képernyőn történik, ha jobbra mozdultam, a mögöttem álló megütötte a vállamat, hogy arra talán mégse, akkor balra kanyarodtam, akkor meg a totálnak azt a szegletét nézhettem, ahol éppen nem történt semmi. Ha pipiskedtem, pár perc múlva túlfeszült az Achillesem, ha visszaerezkedtem a talpamra, csak a képernyő felső szegélyét láttam, ahol Mbappé álldogált éppen dologtalanul. A meccs meglódult, a horvátoknál volt többet a labda, a tömeg körülöttünk hullámzott, énekelt, kiabált. Aztán annyit kivehettem, hogy Griesmann szögletet lő, a labda lecsapott a horvát ötös sarkán, a gall kakas-sapka túloldalán kidudorodott a háló, Gól! But! harsant fel a hang, azt nem is láttam, hogy Mandzukic volt, aki befejelte. A tömeg felemelkedett körülöttünk, „Allez les Bleus” harsant fel, petárdák robbantak, a képernyő előtt fehér füstfal emelkedett, néhány hosszú percig a képernyő eltűnt a ködben, lengtek a kék-fehér-piros zászlók. A tömegben pedig halványfehér lányarcok, karakteres fekete vonások, egy fejkendős arab asszony a gyermekével, a fiatalember kipával, egyként harsogták, hogy „Allez les Bleus”, valaki rázendített a Le Marseillaise-re, néhányan felkapták, néhányan tovább zajongtak, hullámoztunk és a képernyő előtt még mindig fehér füst kavargott, amely nagyjábból akkor oszlott el, amikor Perisic meglőtte a maga gólját. „Allez les Bleus”, meg „O-ohohoho-oo” emelkedő ívvel. A képernyő egyik sarkában Hernandez szerelte Modric-ot és a tömeg megtapsolta. Valaki leparancsolta a gall kakast formázó sapkát az előttünk álló srác fejéről, így láthattam, hogy vágtat Mbappé a vonal mellett, míg Vrsaljko oda nem ért és a tömeg fütyült, pedig nem is volt szabálytalan a megmozdulás. Itt adtuk fel a helyünket. Átfurakodtunk a Sud-zone-ba, ahol már kényelmesebben rá lehetett látni az ottan képenyőre. Ó, a tömeg filozófiája, a Tömeg saját törvényei! Míg a Nord-zone-ban a kemény mag eluralkodott, szállt a petárdák füstje, okosan időnként kilőtték a levegőbe a trikolór színeit is, de ettől a képernyő nem lett láthatóbb, sőt!, addig új helyünkön kényelmesen álldogálhattunk, előttünk a lánycsapat trikójára firkálva háziasan, hogy 'Allez les Bleus', családok ültek ott a gyepen, kis gyermekekkel, a sörért alig kellett sorba állni, a merguez hozzáférhetővé vált, az első félidő végét és a teljes második félidőt már ott néztük végig. Így aztán láttuk a tizenegyest, amely jogos volt, bár a tévéképernyő mutogatása kissé esetlenné tette az ítéletet, láttuk Pogba jobbal-ballal gólját, Lloris botlását, a végét, amikor minden széttörik és összeáll, amikor minden zászlót tartó kéz a magasba, amikor mindent ellep a petárdák füstje, amikor egymás nyakába ugranak a lányok és a fiúk, amikor egy fekete fickó üvölti a világnak, hogy „Nous avons gagné”. A Németországba átvezető gyalogoshíd volt hozzánk a legközelebb. Ott mentünk át Kehl-be, hogy majd ha ott a villamosra szállunk, hazajuthatnánk. Az eredményhírdetést nem is láttuk már. Csak másnap értesültünk az esernyőről, a vizespóló versenyben részt vevő horvát elnökasszonyról, a bőrig ázott Macron-ról, a saját esernyője alatt kimérten pózoló Vlagyimir Vlagyimirovicsról. Néhány száz méter ettől a gyaloghídtól a strasbourgi villamos kehl-i megállója, de amikor odaértünk, a megálló már telistele volt. A tömegben csak biliárdgolyó lehet az ember, a tömegmozgás dákója lökdösött minket ide-oda, a beérkező villamos ajtajáig. Ott ez az erő minket egy csupa fekete fickóból álló szurkolói csoport kellős közepébe lökött. Felszabadult jókedvükben voltak a srácok. Ugráltak a villamoson, döngött és rezgett a padló. Csapkodták a villamos falát és énekelték, hogy „Nous sommes francais” (mi franciák vagyunk), hogy „o-ooohhoo-o”, hogy „Allez les Bleus”, és a Németországot Franciaországgal összekötő Beatus Rhenanusról elnevezett hídon teli torokból és kissé hamisan elénekelték a Le Marseillaise-t is. Így gurultunk át a határon, így semmi írói túlzás sincsen abban, hogy ez a lelkesedés tényleg határtalan volt. A következő megállóban természetesen még többet álltak, de nem juthattak fel a túltömött villamosra. A fekete srácok erre még élénkebb mozgásba kezdtek, a kívül rekedtek kívülről döngették a villamos oldalát, a fekete srác-kommandó pedig belülről verte a plafont. Zengett a kocsi, lassan kiindult a megállóból, ahol már sárga mellényes biztonságiak próbáltak utat nyitni neki a tömegen. A srácok ugráltak és üvöltöttek boldogan, mi rázkódtunk az ugrálás és a kocsi ringása szerint, kapaszkodni nem lehetett, bár ebben a tömegben elesni sem lehetett volna, összébb- és összébb szorultunk, itt adtuk fel. Az Aristide Briand-ról elnevezett megállóban adtuk fel. Jól esett a levegő, amikor leszálltunk és visszanéztem, láttam, hogy egy anyuka babakocsival próbál felszállni, e napon e kísérlet itt sikertelen volt. A villamos nagy nehezen elindult, vitte magával a fekete fickók önfeledt táncát és kiáltásait, énekét. Hazagyalogoltunk, úgy egy fél óra gyalogút várt ránk és az utcákon mindenütt harsogott a tömeg. A tévé előtt eddig ücsörgők is letódultak a házuk kapuja elé. Az úttesten autók mocorogtak, nyomták a dudát, egyes autók letekert ablakába kiültek az utasok, zászlók lobogtak, itt-ott egy-egy petárda robbant, hogy füstje összekeveredjék a dudaszó szétszitáló zajával. A tömeg színes és jókedvű volt, „vive la France” kiáltozták az emberek, kendőben vagy punk-lila hajjal, miniszoknyában vagy bokáig érő arab ruhában, a zsidó fiúk kipában, fekete srácok a trikolór színeivel arcukra festett színeivel. Maga a trikolór is külön életet élt most a kezekben. Tudvalévő, hogy Franciaországban nem igazán szokás kitűzni a zászlót a házakra, a középületeken természetesen mindig ott van, az európai lobogó társaságában, de egyébként csak ritkán látni házak erkélyein, ablakokban, kezekben. Ez a nap kivételes volt és csak egy nappal a nemzeti ünnepük után több zászló volt az utcákon, mint az előző napon. Színes volt a sokadalom, a francia társadalom színei vegyültek franciává, emberi színek, hiszen a csapat is ezt a sokszínű, soksorsú társadalmat reprezentálja.

 

Így volt, régen volt, azóta mennyi víz lefolyt a Rajnán, a Dunán. Már másnap másról szólt a mese. Magyarországon beindult a rasszista beszéd. Talán Bencsik „újságíró” megjegyzése tette fel arre a koronát, amikor azt találta posztolni, „Horvátország, Franciaországot legyőztétek volna!” (sic!) No aztán lett erre haddelhadd, komment-licit, pró és kontra. Valami szóbeszéd, nem beszélgetés, csak afféle, a gyűlölet-tubusból kinyomott szavakkal. A foci ürügyével a kirekesztés, a megbélyegzés, a lenézés alattomos érzései is kiélhetőek, úgy látszik. Pedig minden beszéd és szakértői vagy szakértőiként tetszelgő beszélgetés ellenére a foci egy olyan játék, ahol az a csapat győz, amelyet több gólt rúg az ellenfélnél. A történelemkönyvekbe az került, hogy Franciaország nyerte a legutóbbi labdarúgó-világbajnokságot. Arról, hogy mégis miként szolgáltatott ez ürügyként egyesek számára a rasszista beszédre, egy másik posztban beszélgethetünk. No meg Mesut Özilről is.

Kibontakozott a Nyár, hosszabbodtak a napok, mifelénk még este tíz órakor is világos az ég alja. A fák felvették legszebb lombruhájukat, így korzóznak a Boulevard Victoire-on. A piac kiszínesedett, túlrúzsozott ajkakként csókra kínálkozik az eper, mély-bíbor színű cseresznyehalmok mellett dinnyék gömbölyödnek zölden, a felszeletelten vörös dinnyecsónakokban fekete magocskák utaznának valahová. A piac sarkán, a virágárus standja a színek reneszánsz orgiája, fehér műanyag vödrökből nyújtogatják kecses nyakukat a napraforgók, nagy, sárga fejükkel ide-oda biccengetnek, ahogyan a pajkos szélörvények bújócskáznak a vásárláshoz csoszogó lábak között. A kehl-i DownTown Caféban új lány szolgál ki most, franciául köszön, franciául kérdezi, hogy mit is óhajtanék. Csak azért is németül válaszolok, még nem ismerjük egymást, így teszem le a garast, ha megmarad, később úgyis megismerkedünk. Az a furcsa pasas a laptopjával a sarokban az én vagyok, az ablak mellett, mindig ugyanannál az asztalnál („a törzsasztalom, madame”), mindig ugyanazt rendeli és mindig ugyanúgy, ír, tűnődik, rágyújt, kifújja füstöt, kinéz az ablakon, ír, néha sokat, néha keveset, máskor percekig csak üldögél, nézelődik, hát valahogyan így. Délután van és a meccsek még nem kezdődtek el. 2018. nyarán nemcsak a dinnye, a labda is gömbölyödik, „futball-lázban van az ország” mondaná a zsurnaliszta, de ez persze azért ennél árnyaltabb. Kétmilliárd a néző, de ötmilliárd rá se ránt. A DownTown Café nagy képernyőin mindig valami foci megy egyébként is, az év minden egyéb napján, ezért jegyzem meg, hogy ma a képernyőn sötéten néztek maguk elé. Igaz, a délutáni meccsig még vagy másfél óra van, a franciák gyömöszölik majd a dánokat, talán innen háromszáz méterre, a Rajna-híd másik oldalán van az a láz, ide nem látszik el. A franciák az eddig mutatottnál egy kicsit többet vártak volna csapatuktól, egyes játékosoktól, főleg Pogbától, akiben ennél sokkal több van. Persze Zizou, Zinadine Zidane árnyéka olyan hosszú, hogy még 2018-ig is elér, Pogba posztja Zizou posztja, ilyen árnyékban nem is olyan könnyű focizni. A többi most még a jövő, a képernyők komoran és sötéten merednek a Café árnyékos asztalaira, ahol most én vagyok az egyetlen vendég. Az okosabbak a teraszon söröznek, én meg az erős napfényben nem látom a képernyőmet, az én asztalom ezért ideális, mert itt éppen bloggernek megfelelő az árnyék. A világ focizik, a tévé elől úgy látszana, hogy minden egyéb tevékenység felfüggesztetett, mint egykor, a görög olimpiák idején, általános béke van a Játékok időtartamára. Nincsen így, ahogyan a piacunk nyüzsgött ma reggel, úgy nyüzsög a világpolitika, küszöbökben botlik el az Értelem. A Politika nem alacsony küszöbű intézmény, kis igazságokhoz is nagyokat kell lépni. Minden botlást káröröm kísér. Mint az olvasom valahol, Magyarország alkotmányozik most, nyilvánosságtól elzárt folyamokban gondolja át azt, hogy zárja politikai rendszerét, amely már nem is nyugati-demokratikus, nem is keleti-autokratikus, hanem valami más.Majd lesz egy népi konzultáció, ígérik, akkor helyére kerül a propaganda. Talán tényleg csak Orbán Viktor tudja, hogy mi fán is terem, hogy a nyugatos társadalomfejlődés talajáról levagdossák a gyökereket, az mára már világos, hogy milyen talajra ültetik át, az azonban még nem világos. Erdogan iszlamista pártjával a háta mögött győzött Törökországban és ennek örül miniszterelnökünk, hiszen sietve gratulált neki, mint két győztes csapatkapitány, akik fölényesen megnyerték a csoportjukat. Unortodox taktikák? Új praktikák? Magyarországon a csapatkapitány cserélt csatársort, a középpályát megerősítette, az alkotmányosság és a jogállam védelmét legyengítette. Gólt már csak az lőhet, akit Ő erre előre kijelölt, gólt pedig, ha kapunk, akkor is Soros György lökte el a kapusunkat, ha nem volt a pályán. Erdogan kapitány taktikája ennél nyersebb. Ő nem cserélt, vadonatúj csapatot küldött a pályára, aztán még a cserepadot is börtönbe küldte (a legendás Hassan Sükür pizzát süt most New Yorkban), ellenzéke és rendszerének kritikusai folyamatosan szigorúan őrzött edzőtáborokban gondolkodhatnak el azon, hogy vajon helyesen értelmezték-e a meccs forgatókönyvét. Csapatkapitányunk elismerő örömmel gratulált Erdogan-nak, két nagy játékos összekaccsintása ez. Hogy ettől jobb, sportszerűbb lesz-e a Meccs, amelynek tétje szerintük mindig a Győzelem, az most nem is érdekes, három pont az három pont. Ők nem a nézőknek, hanem a Játéknak játszanak. Míg a többiek még a döntetlenért is szenvednek, itt egyértelmű győzelmeket arattunk, nemdebár? Egy iszlamofób forgatókönyvet diktált gratulál egy iszlamistának. Így focizik most a világ. Az Európa-válogatottban azért még Jogállam, Joguralom, Demokrácia, Tolerancia, Szolidaritás játszik a csapatban, ebbe a csapatba a magyar játékos Intolerancia mezbe próbál a játékba beleavatkozni. Néha középen rakkol és ha megszerzi a labdát, nem indít, hanem kirúgja a partvonalon. Néha elfut a szélen, aztán visszafordul a saját kapuja felé. Néha csak nagy szerencsével mentheti az összezáró védelem az öngól kísérletét. A Meccs még lefutva nincsen. Régi az igazság, hogy a meccs 90 (és egyre gyakrabban +) percig tart. Lehet időhúzásra is játszani és az utolsó percben megszerezni a győztes gólt. Ja, és Gary Linekernek lehet, hogy nincsen igaza, nem győznek mindig a németek. Bár azért mindig találnak egy Toni Kroost, egy Wernert, egy Reust és a visszatérő Neuer-t. Ne írjuk le őket, a java most következik. Az olasz csapatot úgy lecserélték, hogy rá se lehet ismerni. Igaz, hogy ki se jutottak a vb-re. Hogy ez az új, agresszív, nacionalista catenaccio túl tudja-e élni az első félidőt, azt majd ősszel meglátjuk. Nem lennék meglepve, ha az olasz közönség egy új csatársorért kiáltana, ez arrafelé nem szokatlan, volt olyan olasz kormány, amely fél év után köszönt el. Focizik a világ, de a fegyverek sem hallgattak el. Míg Vlagyimir Vlagyimirovics élvezi, hogy a Nagy Oroszország barátságosan rámosolyog a világra, addig szorgalmas katonái Asszad katonáival kart karba öltve harcolnak Szíriában. Kit érdekelhet ez most, ha az a tét, hogy Messi megrázza-e magát és vajon lő egy olyan gólt Izlandnak, mint lőtte azt Modric nekik, mert Luka gólja egy tipikusnak mondható Messi-gólt volt, ha megfigyelték. No meg Rakitic, Subasic, Mandzukic, ne is folytassuk. Holnap majd Izland, hej-hó, még csak nem is kell győzniük. Azt a meccset még Krk szigetén, Punatban néztem, horvátok között (egy középkorú német házaspár képviselte még a külvilágot a Vanilla Bar-ban, rajtunk kívül). Hajónk már kikötve pihent. A bura közelgett (ezért is siettünk vissza a marinába), a hegyek felett már távoli villámok színezték át a feketéllő felhőket. Karlovacko pivo-t ittam, aztán a győzelemre egy rakiját a szomszédokkal, akik olyan boldogok voltak, hogy dalra fakadtak. Valami szerbeket gyaláztak abban a dalban, ennek számomra sok értelme az adott helyzetben nem volt (az argentin válogatottban egyetlen szerb származású játékos sem játszott), de ha így, hát így. Mindenki úgy örül, ahogyan tud. Csapatuk enélkül is remek, okos, rafinált, ügyes, munkabíró. Még a középdöntőben is sokra vihetik, sőt, de a football-elemzésektől mentsen meg minket az labdának az a jó istene! A labda gömbölyű, a bíró is, a játékos is ember, a videóbíró sem csalhatatlan, csak annak mondják. Még csak az kéne, hogy a politikában is bevezessék a videóbírót! Aztán visszanéznénk, lassítva, hogy alkotmányozik Németh Szilárd. Focizik tehát a világ. A DownTown Caféban begyújtják most a képernyőket és az eddig fekete, komor tekintetük megtelik színekkel. Az új lány most cserél, a tulaj beküldi a pályára a rutinos Annát, a Café lassan megtelik. Jó és indokolt a csere, a következő söröm villámgyorsan meg is érkezik. A képernyőről felhangzik Rouget Lisle hadnagy ama hallhatatlan éneke, amelyet itt szerzett a szomszédban, Strasbourg városában, 1792-ben és most, ma délután Moszkvában meglepően nagy kórus énekli. Egy francia cserecsapat néz szembe most Eriksen-ékkel. Pogba nincsen a pályán. A német közvetítés kommentátora Béla Réthy, hochdeutsch. Szelfizek itten a kehl-i DownTown Caféban.

Magyarország akkor is lesz, amikor Orbán-kormány már régen nem lesz. Úgy tanultuk, hogy Magyarország akkor is volt, amikor a térképeken nem volt (például a XVI-XVII. században). Amíg magyarok lesznek a Földön, addig országuk is lesz, mert magyarok nincsenek Magyarország nélkül. A magyaroknak mindig szükségük volt a magyarok országára, mert a magyarok mindig országra gondolnak, ha a házukra. Az persze, hogy mi volt előbb, a magyar vagy az országa, az legalább olyan érdekes kérdés, mint ama tyúknak és az ő tojásának a sorsán való tűnődés, de e fejtegetést már csak idézőjelbe tette a történelem. Tudom, persze, hogy tudom, hogy legalább egy magyart „Országalapító” jelzővel emelünk ki a történelem sodrából. Ahol vannak a magyarok – mert mindig így álmodják -, ott van az ő országuk, így szoktuk meg és kaptuk ezt az igazságot az elődeinktől. Ahol pedig az ő magyaroknak az ő országuk vagyon / leszen, ott van az ő kormányuk is. Már vagy 150 éve, hogy a magyarok hozzászoktak a gondolathoz, hogy nekik kormányuk is van. (Korábban nem igazán volt a magyaroknak kormánya. Volt számos királyuk, így igaz, néhány évszázadon át, az is igaz, hogy még magyarok sem voltak ezek a királyok, de magyar királyokként uralkodtak népeiken, miközben magyarul nem beszéltek.)

 

Az elmúlt évszázadokban az ország emelkedett és süllyedt; rosszkedveinek telei és virágfakadásnyi boldogságot hozó napsütötte tavaszai váltották egymást; igaz, hogy ez más országok esetében is így van, a magyarok azonban azok a népek, akik ezt generációkon át számon is tartják. Az ország kormányai szorgalmasan dolgoztak vagy lustálkodtak, de mindig kitöltötték a rájuk szabott időt (a magyarok ciklus közben nem váltanak kormányt); a kormányok jöttek és mentek, az ország élt és míg magyarok élnek e földön, addig élni fog, akár attól is függetlenül, hogy éppen ki az, aki kormányoz. Az országot féldiktatúrában vagy kormányzati önkény alatt tartották, az ország megtapasztalta, hogy micsoda különbség feszül a jelszavakban megfogalmazott ígéretes jövő és a szűken kimért lehetőségek jelene között. Az ország inkább élt és tűrt, néha egy kicsit fellázadt, elhallgatott és elhallgatatták, az ország belesimult megint, mint rendesen, egy rendszer konszolidációjába és – mint az errefelé megszokott – az egyéni boldogulások ösvényeire indult. Aztán, 29 évvel ezelőtt az ország (úgy mondtuk, hogy) rendszert váltott és elmerült a Demokrácia optimizmusában – mert a Demokrácia a változtatások lehetőségeibe való hitből táplálkozik -, és az ország csalódott és ezzel a csalódottságával kiköltözött a magánéletek kis szigeteire, ahol legalább szeretteiben és szomszédaiban megbízhatott, ha már a kormányában nem bízhatott meg, ahogyan gondolta. „A maguk ott fent, mi meg idelent”, „élni és élni hagyni”, a morgás joga („ius murmurandi”) megadatott, mi magyarok él(t)ünk is ezzel, persze azért azt is szeretjük azt is, ha a kormányunk „mi, magyarok”-ként szólít meg minket.

 

Egy új kormányzati ciklus kezdődik most Magyarországon, mondtuk az elébb, hogy a magyaroknak az ő országa régóta fennáll, volt is régen, lesz is a jövőben. Ha mégis némi figyelmet szentelünk annak a kérdésnek, hogy milyen kihívásokkal szembesül most az aktuális magyar kormány, az éppen annak köszönhető, hogy azt azért hisszük, a kormányzás alapvetően felelős cselekvések sorozata és minden kormány a felelősségében hozzátesz valamit ahhoz, ami Magyarország sokféle közönségében közös: az országához. Már sok hét telt el a legutóbbi választások óta, még mindig látható, hogy a választási eredmények nem nyugtattak meg(le) mindenkit. Egy sikeres, eredményes és érvényes választás után egy demokráciában – úgy gondoljuk -, elvárható lenne, hogy az élet a maga medrében megyen majd tovább. Tudomásul vesszük az eredményt, élünk vele, berendezzük az életünket az ismeretében, alkalmazkodunk. Miért van az most, hogy a bizalmatlanság perzselő melege süt ki a magyar média-felületekről? Olyan hevesen, hogy az ember úgy érzi, vissza kell húznia a kezét egy-egy médiafelületre való kattintáskor, nehogy a bizalmatlanságnak ez a heve megégesse. „Na jó”, mondhatja valaki erre, „így jár az, aki ellenzékbe szorult véleményeket olvas”. „Tessék a Magyar Időket olvasni, vagy az origo.hu-n keresgélni, nézze az Echo TV-t, szörföjön a 888.hu-n, hol ott a bizalmatlanság?” Én azért hiszek a kommentek hangulatjelentéseinek is, no meg azoknak a beszélgetéseknek az erejében is, amelyet barátaimmal, ha helyzetemből következően most egy kicsit szaggatottan is, de azért folytatok.

 

Azzal folytatom, hogy a negyedik Orbán-kormány legnagyobb kihívásának a harmadik Orbán-kormány bizonyul most. A Fidesz nagy és tényleg történelmi politikai győzelmet aratott. A saját maga alkotta Alaptörvény kereteit most tölheti ki végre teljesen, jogi akadályok mentesítetten. Ezt is teszi, láthatóan. Magyarországon nem a kormánynak van feje, hanem a kormányfőnek van kormánya, most Orbán Viktor miniszterelnök, először az Orbán-kormányok történetében, teljes egészében uralhatja a kormányát. Az első Orbán-kormány tényleges koalíciós kormány volt, a kisgazdákkal megvert politikai társbérlet, ez is korlátozta a kormány mozgásterét. Vele szemben egy erős parlamenti ellenzék állt, amely képes volt arra, hogy lelassítsa a törvényalkotási folyamatokat és ott volt egy akkor még plurális és néhol még emberi-szakmai minőséggel is művelt, hagyományos sajtó is, amely bőségesen szemezgetett a kormányzati működés botlásairól. A köztársaság elnökéről is érdemes megemlékezni, aki jelen volt a politikai rendszerben és akinek volt egy szerepfelfogása, amely az Alkotmányból fakadt, abból a köztársasági Alkotmányból, amely lehetővé tette, hogy megszilárduljanak az európai mintákat követő és átültető demokratikus intézmények Magyarországon és amely körül egy jelentős szellemi befolyással bíró szakértői kör sorakozott fel, akik a plurális sajtóban teret és felületet is kaphattak a véleményük elmondására.

 

2010-ben a Fidesz nagyot győzött, de a második Orbán-kormány még a súlyos kompromisszumok kormánya volt, tele a szekértábornak tett gesztusokkal, a támogatói-vállalkozói körnek tett engedményekkel (később „Simicska-befolyásként” találtak rá a magyarázatra az elemzők). Egy nagy minisztériumi szerkezeti váltás ebbe ugyan belefért, hiszen ekkor tömbösödtek a minisztériumok, de a kormány irányításának napi feladatai felcsúsztak a Miniszterelnöki Hivatalba. A Fidesz szinte dühösen tisztogatott a kormányzati hivatalokban és intézményekben, de azért még maradtak néhányan olyanok, akik tudtak valamit a közigazgatás működéséről. Az ún. kormányzati háttérintézmények központosítása még nem történt meg teljesen, maradt még némi kommunikációs kapcsolat szakértőkkel, elemzőkkel.

 

A harmadik Orbán-kormány hozta meg a háttér-bázis átprofilirozását. Simicska Lajost és embereit kiszorították, Mészáros Lőrinc és a hozzá bekötött emberek felemelkedtek, de kormányzatai befolyásolási szerep nekik már csak áttételesen juttatott, a hivatali tisztogatások befejeződtek, a helyi közigazgatás szerkezete felfelé központosítottá vált, a megyék leürültek, a háttérintézmények vagy eltűntek, vagy felfelé központosíttattak, hatás- és jogköröket vesztettek, vezetőket váltottak. A harmadik Orbán-kormányban már senki olyan sem maradt a hivatalokban, akiktől az újonnan érkezettek megtanulhatták volna az állam- és közigazgatás művészetét. Az államapparátus felduzzadt, számolatlan új államtitkárság jött létre, az állami vezetők száma megnőtt. No, és egy új Alaptörvény született. A kormányzás súlya ránehezedett a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszterre, aki a kormányzati kommunikációban újdonságként bevezette a „kormányinfo” intézményét, egy sikeres „stand-up” performanszot, amely oly kegyesen és hatékonyan takarta el a lényeges információkat a kormány tényleges működéséről. (Mindig csodálkoztam azon, hogy miért is nem bojkottálja a magyar sajtó ezeket az eseményeket, ahol a miniszter sokatmondó arckifejezésénél /és szemöldök!/ sokszor semmi jelentős sem történt.)

 

A harmadik Orbán-kormány folyamatos kampány-üzemmódba kapcsolt. Kampány-sorozat volt a válasza a migráció nagy kihívást jelentő új hullámára, az európai kérdésekre, a elvándorlás jelentette társadalmi helyzetre, a civil társadalom reakcióira és aktivitásaira. A kormány feje visszavonult a kormányzás napi működtetéséből (ismételjük meg még egyszer: Magyarországon a kormány fejének van kormánya, nem a kormánynak van „feje”), a kormányzás napi működtetését „odaadta” két kormánykabinetnek. Orbán Viktor ugyan jól használta ki ezt az időt arra, hogy győzelemre vezesse a pártját megint a 2018-as választásokon és ezzel végérvényesen bebetonozza a saját tekintélyét, amely így minden szinten, a pártban is, a kormányban, az Országgyűlésben is megkérdőjelezhetetlenné vált. A negyedik Orbán-kormány úgy alakult meg, hogy azt most végre teljes egészében ő uralhatja. Az európai demokráciák történetében szinte példátlan módon a Fidesz három alapító tagja a három legfőbb közjogi méltóság székében ül. A pártnak a kormány ellenőrzésére hivatott Országgyűlésben abszolút többsége van, egy roppant gyenge és ezen belül is roppan módon megosztott ellenzék semmitmondó társaságában. A Fidesz szája íze szerint működnek a közmédiák és néhány internetes portál is a szinvonalánál jelentősebb befolyásra tett szert az M&M korporáció jóvoltából. A harmadik Orbán-kormány kormányzásának tapasztalatai termékenyítik meg a tapasztalható bizalmatlanságot, az ellenzéki tüntetések hangulatát. A negyedik Orbán-kormány láthatóan ezt haladja most meg – így a harmadik Orbán-kormány átalakítása és örökségének kitakarítása lesz az egyik legnagyobb kormányzati kihívás. Ennek az egyik bizonyítéka a személycserékben látható. A Fidesz most a kormányzati strukúrában olyan mélyre hatoló változtatásokat hajt végre, mintha nem önmagától, hanem az ellenzéktől vette volna át a kormánystafétát.

 

A negyedik Orbán-kormányra súlyos örökségként nehezedik rá a Bizalmatlanság, amely a kezdetektől fogva áthatotta az előző kormányok tevékenységét, és amelyek így átitatott működésükkel tovább fokozták a bizalom elvesztésének az érzeteit a kritikus közvéleményben. A Gyurcsány-Bajnai kormányok utáni váltásnál ezt a bizalmatlanságot még talán érteni is lehetett. 2010-ben azonban politikai fordulat történt Magyarországon és egy más politikát megvalósító kormányfőnek teljes joga van arra (lsd még alkotmányos felelősség), hogy politikájának végrehajtásakor azokra támaszkodjon, akikben megbízik. Az már a magyar politikai élet egy sajnálatosan intézményesült hagyománya lett, hogy ezzel együtt is indokolatlanul nagy számban mentettek és mentenek fel közszolgákat a feladatai elvégzés alól a kormányváltásokkor. Egy Magyarország méretű ország közhivatalaiban egy kormányváltás szakértői számítások szerint körülbelül százötven-kétszáz fő cseréjét jelentené normális esetekben. Nálunk ez minden kormányváltás esetében meghaladta az ötszáz, vagy annál több fő cseréjét. Az Orbán-kormányok pedig rekordokat döntöttek a személycserék statisztikai számaiban, beleértve azokat is ebbe, akiket statisztikai okokból köztisztviselői státuszból közalkalmazotti, vagy alapítványi státuszba „raktak” át egy tollvonással, és ezzel személyes egzisztenciájukat változtatták meg, megkérdezésük nélkül. Megérne egyszer egy alapos tanulmányt ennek a kormányzati-személyzeti forgószínpadnak az elemzése! A kormány most a maga kormánytól vette át a stafétát, mégis olyan tisztogatás zajlik minisztériumokban és háttérintézményekben, mintha az ellenzéki beállítottságú személyzetet kellene eltakarítani onnan.

 

Ebből következtehetünk arra, hogy a negyedik Orbán-kormány az előző Orbán-kormányok súlyos örökségének árnyékában alakult meg most. Az „elmúltnyócév” kormányai teljesítményét nem mérhetjük választási ígéretekhez, mert ilyen választási ígéretek az elmúlt választásokkor nem hangzottak el. Nem mérhetünk bejelentett tervek megvalósításának eredményeivel, mert nem igazán kötötték az orrunkra azt, hogy milyen terveket, milyen számítások alapján hajtanak végre. Azokkal az eredményekkel „főzünk”, amelyekre a kormány azt állítja, hogy eredmény. Nem élhetünk azzal a páratlan lehetőséggel, hogy az Országgyűlés figyelemmel kíséri és ellenőrzi a Kormány munkáját, mert ezen alkotmányos feladatát a Magyar Parlament nem igazán teljesítette, sőt, inkább „Ő” követte szolgalélekkel a kormányt az elmúlt ciklusban. Az „elmúltnyócév” alatt a farok csóválta a kutyát és a nyúl vitte a puskát. A Kormány inkább magának adatott parancsokat maga által az Országgyűlés általa kikényszerített közreműködésével, mintsem, hogy követte volna az Országgyűlés által a neki adott parancsokat. Így legalizálták aztán mindig az országgyűlési parancsok a kormány szándékait. Ha a Kormánynak arra volt szüksége, hogy hagyják békén intézkedéseit (lásd például a Norvég Alappal kapcsolatos háborúságokat), akkor azokat kivitte a parlamenti ellenőrzés lehetőségei alól. Ha a Kormánynak az állt az érdekében, hogy megkezdje a politikai háborúját „a Soros-világ” ellen, akkor egyéni képviselői indítványokkal kerültette ki a körültekintőbb, a jogalkotásról szóló törvény hatálya alatt álló parlamenti eljárásokat (lásd a szégyenteljes, egy nap alatt elfogadott „CEU-törvény”).

 

Az előző kormányok úgy gazdálkodtak a költségvetéssel, mintha ahhoz a választóikat képviselő országgyűlési képviselőknek köze nem lenne (lásd: gyakori átcsoportosítások, költések, év közbeni költségvetési módosítások). A kormány külügyi ámokfutásaihoz az Országgyűlés szótlanul asszisztált, miközben a Kormány ebben az időszakban egy jelentős külügyi fordulatot hajtott végre és ennek a következtében az Európa Unió „fekete bárányává” tette az országot. A parlamenti ellenőrzés hiánya miatti alkotmányos vákuumban a Kormány azt is megtehette, hogy önkényesen válogathatott, szemelgethetett a közérdekű információk között. A magyar közvélemény a „kormányinfok”-nak nevezett stand-up komédia keretei között kapott információkat a kormányzati munkáról, a kormány portáljáról eltűntek vagy alig kereshetőekké váltak a lényegi információk, a miniszteri felelősség kimerült abban, hogy a minisztériumi munkáról szóló információk között domininssá váltak a protokolláris eseményekről szólók. A felelős magyar kormány felelős miniszterei eltűntek a nyilvánosságból. A tényleges kormányzati munkát költséges óriásplakátok takarták el. Az óriásplakátok paravánja mögött pedig érdemi szakmai érvek nélküli átalakítások történtek a kormányzás struktúráiban, átalakult a helyi közigazgatás szerkezete, a települési önkormányzatok fontos jogköröket vesztettek el. A kormányzati befolyás centralizálásával és a döntési szintek felfelé tolásával sérült a helyi önállóság és intézményi-szakmai autonómia. Fontos háttérintézmények tűntek el, közalkalmazottak ezrei váltak dologtalanná statisztikai kozmetikázások miatt (például közalapítványi munkaviszonnyá alakították foglalkoztatásukat, de a számuk ezzel nem csökkent). Köztisztviselők százai kerültek margóra (persze úgy, hogy nem állásukat, nem fizetésüket, hanem feladataikat veszítették el). A kormány egy nagyméretű foglalkoztatási programot hajtott végre közben a köztisztviselői kar létszám-bővítésével, viszont a bizalmatlanság és nem a bizalom elvének következetes képviselete mellett. Ez pedig a személyzeti döntésekben is testet öltött. A kormány a személyi-személyzeti döntéseket is központosította és fontos posztokra nem szakmai, hanem politikai szempontok szerint nevezett ki vezetőket. Egyes esetekben az összeférhetetlenségi szabályok látványos mellőzésével (az Adóhatóság vezetője lehetett országgyűlési képviselő pld.). No meg a kormányzat vastalpaival lépett bele a civil társadalom autonómiájának kellős közepében, csak tessék megnézni azt, hogy uralja ez a magatartás a sportegyesületek világát.

 

A kormányzati döntések egy rendkívül szűk körben és szűk merítéssel, a nyilvánosság kizárásával születtek meg és ráadásul ezekhez inkább külső előkészítői, mintsem köztisztviselői szakértő segítséget vettek igénybe. A „kormányzati munka jogi segítsége” címszóval milliárdos összegű szerződéseket kötött a kormány külső jogi szereplőkkel, miközben ezzel párhuzamosan kifizette a jogi szakértelemmel rendelkező köztisztviselőit is. Az előző kormányok bizony drágán, indokoltatlanul költségesen kormányoztak. Ráadásul a szakpolitikákat az előző kormányok száműzték a kormányzati munkából. Ennek a száműzetésnek a lefedésére jöttek létre azok az átláthatatlan és szakpolitikai szempontból működésképtelen struktúrák, amelyeknek például a magyar népnyelv szerint csak „emberminisztériumnak” hívott EMMI az egyik szimbóluma. Bár valójában az is kiderült, hogy a Kancellária mellett tulajdonképpen nincsen is szükség minisztériumokra, hiszen bármilyen minisztériumi döntés felülírható a Kancellárián. A minisztériumok így elveszítették hagyományos kormányzati szerepüket, miközben a költségvetési táblázatokban változatlanul jelentős összeggel szerepeltek. Az előző ciklus vége felé talán elég világossá vált az, hogy az úgynevezett minisztériumok csak díszletként szolgálnak a kormányfő tevékenységéhez, a tényleges politikai felelősség nem náluk van. A kormány számos döntést előzetes szakmai konzultációk nélkül hozott meg és ezzel különböző szakmacsoportok (egészségügyben dolgozók, tanárok, közalkalmazottak, kisvállalkozók stb) különböző minőségű kritikájával kellett, hogy szembesüljön. Ezeket a konfliktusokat a kormány a vélemények lekezelésével, leminősítésével, ignorálásával „oldotta meg” és ezzel lezáratlan és megoldatlan konfliktusok egész sorát hagyta örökül a következő kormányra. A kormány belekapaszkodott a 2008-as pénzügyi válság utáni európai gazdasági fellendülés eredményeként kedvezővé fordult gazdasági növekedési adatokba (a gazdasági növekedés számaival való érvelés uralkodóvá vált a retorikában), miközben az elosztás szerkezetében egyre önkényesebben szakadt el egy parlamenti demokráciában szükséges játékszabályoktól. A kormány sokszor nyakló nélkül, a jövőre ügyet sem vetve osztogatott ezt-azt, ennek-annak. Előálltak olyan helyzetek, hogy a kormány arra költött közpénzeket, amelyre csak akart, és ezt senki sem kontrolállhatta (stadion-építések, olimpiai költségek, sportköltségek, plakát- és egyéb kampányok). Ezt mi, adófizető polgárok csak „post-festam” vehettük tudomásul.

 

Ez csak néhány kiragadott példa arra, hogy milyen súlyos kormányzati örökséggel szembesül most a negyedik Orbán-kormány, amelynek a tagjai már letették a hivatali esküt. A demokratikus európai kormányzásnak pedig vannak alapelvei és ezektől az előző magyar kormány már régen és a kormányzati és közigazgatási, valamint kormányzati intézményi struktúra egészét átfogóan eltért. Ez mellesleg azért is egy probléma, mert az európai kormányzati struktúrák többé-kevésbé követik ezeket az elveket és mi minden szinten (reméljük) résztvevői vagyunk az európai együttműködéseknek. A jelentős elvbeli eltérések megértési és megértetési nehézségeket okoznak.

 

Szerény véleményem szerint a negyedik Orbán-kormány nagy kihívása lesz az, hogy visszatér-e a demokratikus kormányzás európai alapelveihez, vagy sem. Nézetem szerint erre érdemes figyelni majd a következő négy évben mindenkinek: állampolgárnak, az állampolgári véleményeket befolyásolni igyekvő sajtómunkásnak egyaránt. Mert Magyaroszág akkor is lesz, amikor Orbán-kormány már nem lesz és Magyarországot Európában akkor is kormányozni kell, ha nem Orbán Viktornak hívják a kormány fejét. Minden kormány az országa választópolgárainak teljesítő- és tűrőképességével gazdálkodik, egy Európa Uniós tagország ráadásul Európa közös erőforrásaival is kell, hogy számoljon, meg azzal, ahogyan ezzel az előző kormányok sáfárkodnak. A második Orbán-kormánynak – teljes joggal – komoly problémát jelentett a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok öröksége. Most a negyedik Orbán-kormány a második és harmadik Orbán-kormány súlyos kormányzati örökségével szembesül.

 

Az Európai Bizottság Fehér Könyve a Jó Kormányzásról azt emeli, ki, hogy a „jó kormányzás” a következő alapvelveken nyugszik: a nyitottság, a részvétel, az átláthatóság, az elszámoltathatóság, a hatékonyság, a koherencia. A jó kormányzás a bizalomra, a különböző és társadalmi szereplőket is bekapcsoló együttműködésre, átlátható és könnyen megmagyarázható, mindenki által érthető működésekre épül. No, most nézzük, figyeljük, mire megy ezekkel az európai ajánlásokként ismert elvekkel és az előző kormányok terhes örökségével a negyedik Orbán-kormány. Figyeljük úgy, hogy tudjuk, kinőtt már a budai Várhegyen a Miniszterelnök Palotája. Ott, a Köztársaság Elnökének hivatala szomszédságában. Építészetileg fölébe is nő, látvány szerint rá is telepedik. Nem lennénk meglepve, ha egyszer csak arról hallanánk, hogy a Köztársaság Elnökének költöznie kellene a Sándor-palotából, hogy helyet csinálhasson a kormányzati hivataloknak. A Kormány, a Várhegyről csak lenézni tudni miránk. Azt pedig, hogy a Kormány fejének illendő, hogy a Parlamentben megjelenjen a választott képviselőink előtt, felejtsük el. A Magyar Parlament Pesten van, a Kormány, mint anno a Helytartótanács, most Budán ül majd. „A Lánchíd felújítása miatt a Magyar Demokrácia intézményeinek működése szünetel” - lehet, hogy így fogunk élni majd az elkövetkező választási ciklusban.

A mai leltár. Reggel egy gólya körözött hosszan a házunk felett. Néztem. A nap egyre melegebben sütött le reánk, a városban, ahol most élek. A pék előtt kéregető Márián (nem ez az igazi neve) ma nem volt kabát. Nem voltak újabb hírei sem a szép pékné és a nagydarab, hallgatag pék válásáról. Máriával a sztrájkról beszélgettünk. A francia vasutasok ma is sztrájkolnak. Legközelebb szombaton és vasárnap sztrájkolnak majd. Bejelentették, hogy a sztrájkok várhatóan június 28-áig folytatódnak. Az égen vattásodtak a felhők, ahogyan a nap előbbre haladt. Meg kellett tisztítanom a laptop képernyőjét a sok ráragadt pollentől, portól, kosztól. Ez az ára annak, ha az erkélyen blogolok, laptopomon ott molyolok. Tisztábban láttam aztán a híreket. Jerevánban a népharag elkergette a miniszterelnöknek jelentkező volt elnököt. A 444.hu kommentjei a szokásos ingamozgásban. Valaki úgy, hogy „íme, a példa a magyaroknak is!” Valaki pedig alaposan lehordja, hogy „hogyan is hasonlíthatod össze az örmények helyzetét a mienkével!?” Érvei meggyőzőek, a kommentelők egy része egyetért abban, hogy az ő hozzászólása informatívabb volt, mint a kommenteket kiváltó cikk maga. Íme, egy komment-halmazban a világ minden ellentmondása. A sajtót azért tartjuk, hogy informáljon minket, de mit tegyünk, ha az olvasó az néha informáltabb és van felülete arra, hogy ezt el is mondja nekünk. Elfogták a torontói gázolót. A bbc.news.com-on szemtanúk dícsérik a rendőrt, akire ez az örményes hangzású nevet viselő ember egy „revolvernek látszó” tárgyat fogott és azt kiabálta, hogy „lőjjetek le!”. Arról is van kép, persze, hogy a torontói rendőr elég nyugodtan lépett közelebb és közelebb hozzá, majd leteperte és megbilincselte. A gyanúsított tíz ember életének kioltásáért felelős, kihallgatása még tart, indítékai egyelőre ismeretlenek. Emmanuel Macron és Donald Trump fát ültetett a Fehér Ház kertjében és ügyetlenül állt kezükben a lapát. Trump ugyan az ingatlanszakmában szerzett vagyont, de valószínűleg nem épített soha, inkább csak építtetett. Macron pedig az ENA-n nyilván nem a lapátforgatást tanulta. Asszonyaik dologtalanul asszisztáltak a művelethez. Mémek érkezése várható! A magyar társadalomnak ez a Milo Minderbindere, Mészáros Lőrinc lemondott a polgármesteri tisztségéről. Hír ez? Bizony, az is hír volt máma, hogy egy Fejér megyei kistelepülés polgármestere lemondott a tisztségéről. Így szerepel a mai leltárban. A hvg.hu figyelemreméltó cikket közöl az azeriek által magas szinten és régóta űzött kaviár-diplomáciáról. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében robbant ki az igazi botrány (igaz, hogy már három évvel ezelőtt). Érintettjei kereszténydemokrata politikusok Németországból, Spanyolországból például. Tudván tudva, hogy őket a nemzeti parlamentjeik delegálták Strasbourgba, nem közvetlen választás után foglalták el ott a helyüket, a botrány nyilván további hullámokat kavar majd otthonukban is. 814.000 euró, egy Azerbajdzsánnak kedvező jelentés ára, így is lehet egy országnak jó hírét költeni, de úgy látszik, hogy azért messzire nem juthatnak vele. Alijevék ezt csinálták mindig, vásároltak már Eurovision Song Contest-et is sok pénzért, szobrot adtak Belgrádnak és ajánlottak már Budapestnek is (tudja valaki, hogy mi lett a Városligetbe felállítani tervezett Alijev-emlékmű sorsa?), a családi dinasztikus jellegét meg sem tagadva. A leggazdagabb azeriek azért mind rokonok, ehhez pedig falaz a világdiplomácia, illetve e botrány után talán múlt időben, falazott? Erről a mai leltár nem mondhat semmit sem. A leltárnak az a természete, hogy az adott állapotot vegye fel, a holnapi állapot felvételéért egy holnaputáni leltár felel. Az Internet egy gyorsuló karusszellé tette a világhíreket, az azokra adott reakciókat. A tegnapi leltárban az szerepelt, hogy kurdok is, örmények tüntettek tegnap az Európa Tanács előtt. Mára eltűntek a tüntetők. A napsütés megmaradt. Elvirágoztak a magnóliafák, sajnos. Kibomlottak és illatoznak az orgona-bokrok máma. Egyre aktívabbak a gólyák az Orangerie fáira rakott fészkeikben. A Katedrális tornyán megállt a fény a reggel és még a délután is ott ragyogott. Villamossal jöttem át most Kehl-be és a villamoson két kissrác, a hagyományos, piros-kék Barcelona mezben. A Jean Jaurés megállónál egy fiatalember szállt fel, rajta is Barcelona-trikó, de aranysárga. A két kissrác elismerően felnézett rá, a fiatalember visszanevetett. A foci hatalma a villamoson, Strasbourg és Kehl között. A híd alatt, de tényleg, kék volt ma a Rajna. A dohányboltban, ahol vásároltam, kaptam egy szép mosolyt az eladótól, aki kiejtése alapján szerintem orosz lány. A DownTown Caféban most nyitva vannak az ablakok. Beárad a nap melege, a Hauptstrassén sétáló, csevegő, lődörgő emberek zaja. A Caféban három asztal foglalt, tíz asztal egyelőre üres. Asztalomon cigarettatárcám, egy öngyújtó, egy pohár Fürstenberg (seit 1283!). Előttem kinyitva a laptopom. Leírom a mai leltárt. Délutánig. Este majd biztosan írható lesz egy másik világleltár is erről a napról. Vagy tavaszi virágleltár? Leírható lenne, de minek is? Vajon leltározható-e, leltározandó-e a Világ? Vajon ráláthatunk-e innen, a képernyőről a Világra, vagy csak a mi saját világunkra látunk; arra, amelyet a tekintetünk befogadhat, amikor felemeljük a képernyőről? Vajon az a világunk, amelyet jól csak a szívünkkel látunk és amelynek „leltárát” a szívünkben raktározzuk el, vagy az a Világ, amelyet mások festenek fel előttünk, és amelynek nézői vagyunk? Máriának (nem ez az igazi neve), aki a pékünk előtt foglalkozás-szerűen kéreget, ez világ most elég kerek, és belátható; ezt majd egyszer elmesélem, hogy hogyan is bomlanak ki az igazság kis részletei egy Máriával folytatott beszélgetésben. A három román vendégmunkásnak, akik most a szomszédos asztalhoz letelepedtek, úgy ránézést, a világleltár nem problémája. Valami kalkuláció a problémájuk és papírok fölé hajolnak komolyan. Atléta-trikósan, borotválatlanul, izmos karjukon tetoválásokkal. Viszont Coca-Colát isznak és kávét, az üzleti kalkuláció komoly dolog, nem kell ahhoz mámor, bódulat. Élénk csend van tehát a DownTown Caféban, Németországnak ebben az eldugott sarkában, ahol ma kéken sodródik a Rajna folyó és ahol a Beatus Rhenanus hídon 12 percenként átdübörög a strasbourgi villamos. A mai leltár szerint tehát, délután hiánytalanul megvolt még a világ.

Tegnapelőtt úgy döntöttek a diákok, hogy felszabadítják az egyetemi blokádot. Hosszú, heves vita volt állítólag, mások mondták, én nem voltam ott. Mi itt, a Campus eldugott sarkában egy kicsit kívülálló részesei vagyunk ennek az egésznek. Ennek a közösségünk multikulturális jellege is oka lehet, de az is, hogy minket a többiek egy kicsit kívülállóként kezelnek. Bár a tapasztalat drága kincs és főleg a kínai, vietnami és orosz kollégáknak szép tanulságokkal járhat, a demokrácia-tanulás „learning-by-doing” még nem épült be a mi kurzusainkba. Demokrácia-elméleteket azonban tanulunk és arról is tanulunk, hogy hogyan ültette át a forradalmi elméleteket a gyakorlatba a francia társadalom. Voltaire, Montesquieu, Danton vagy Robespierre és a Köztársaság, no meg a Droit de l'Homme hazájában ez így is van rendjén. A két hete kezdődött akció-sorozat persze egyáltalán nem biztos, hogy véget ért. A népgyűlésen részt vett diák közül sokan nem értettek egyet a többségi szavazással meghozott döntéssel és tovább akarják folytatni a blokádosdit. Bázisdemokraták egymás között. Tegnapelőtt délután különös üzeneteket kaptunk az Intézet vezetésétől, amely szerint az elmaradt óráinkat megpróbálják pótolni másnap, de azt, hogy hol, hogy hogyan, még tudják pontosan. Figyeljük a intézeti honlapot, szólt a felhívás, majd onnan kiderül. Ha esetleg másnap reggel a megbeszéltek szerinti helyen nem tarthatunk órát, akkor keressük meg a szomszédos, kerületi szocio-kulturális központot, ott pedig a „Liberté” (!) termet, ott lesznek az óráink, megbeszélték a ház vezetésével. Mivel a mi esetünkben most az első helyen megjelölt épület a Bel, volt esélye annak, hogy a közösségi házban lesznek az óráink. A Bel köré épült ugyanis az elmúlt napokban a legjobban megszervezett blokád, szerintem barikád-szépségdíjas alkotás volt, tegnap estére ugyan elbontották, de a zúgolkodók kapacitásait elbontani egy demokráciában ugye nem lehet. A közösségi ház három perc gyalogút a Campustól, végül is csak egy kis séta az egész, szép és sétára csábító az idő. Ráadásul a ház a Citadella mellett van. A Citadella falai egy kellemes parkot kerítenek körül, az egykori vizesárok most egy tavacska, hattyúk lustálkodnak rajta, öreg fák hajolnak a víz fölé, illegetik-billegetik rügyező, lombosodó ágaikat a hattyúk fodrozta víztükrében. Ennyi maradt a nagy Sébastien de la Prestre de la Vauban marquis alkotásából. A park alkalmas a szünetek hasznos időeltöltésére. No, de ez mindegy is, most már másnap van, jelenthetem, hogy nem volt szükségünk a közösségi ház Liberté termére, az óráinkat a Bel-ben tartottuk meg. Kicsit szokatlan volt ugyan reggel, hogy a Boulevard de la Victoire-on átmentemben kerülgetnem kellett a járda mellett sorakozó rendőrautókat és, hogy az épületbe csak a diákigazolvány felmutatása után engedtek be az egyetemi biztonsági szolgálat emberei. Diákigazolványt eddig még csak a vizsgákon kértek tőlünk az egyetemen. Mindegy. Palatálisokkal és nazálisokkal (óh, azok a külföldiek kiejtését mindig megzavaró francia nazálisok!) bíbelődtünk, hommage á Ferdinand de Saussure. A második óra közben megcsörrent tanárunk telefonja. Ez is szokatlan volt, a tanárok soha nem hagyják bekapcsolva készülékeiket, hiszen tőlünk is ezt kérik. Tanárunk megnézte és felmondta az üzenetet. Az intézet igazgatója kérdezte, hogy minden rendben van-e velünk? Kicsit furcsa volt, a termet a nyelvtudomány kissé tüskés levegője lengte be és a diákok figyelmes mocorgása, ahogyan éppen kitöltöttük a tesztünket. Csak az óra végén mondta el a tanárunk, hogy gyűlés van megint a Patio mellett, az anarchisták mocorognak az egyetem körül, valami készül, ha kimegyünk, nézzünk körül, amúgy pedig „bon vacance”, mert a jövő héten szabadok vagyunk, szünetünk lesz. Csak mi voltunk ma a Bel-ben, kongtak az üres folyosók, ahogyan kifelé igyekeztünk és én még azt is láttam, hogy az utolsó hallgató után már zárják az ajtót újra és mintha több biztonsági ember lett volna a bejárat előtt, mint a reggel. Nyári meleg nap volt, Strasbourgban tegnap délután kettőkor a hőmérséklet 28 fok volt. A rendőrök dologtalanul izzadtak a Boulevard-on. A Campus zöldjén itt is, ott is kis csoportokban ültek a fiatalok, beszélgettek, iszogattak, eszegettek, napoztak. A Patio hídja alatt vitatkozó diákok váltották meg a délutánt, tárgyalásaik eredményét nem vártam meg, hazajöttem. Ránéztem még az aktuális hírekre,

 

Már tudom, hogy országszerte tüntetések voltak, Párizsban állítólag ötven ezren voltak az utcán (a rendőrség szerint 12 ezren), a nagyvárosokban összesen néhány százezer ember. Gyorselemzések szerint a CGT, a harcos szakszervezet egyelőre nem tudta mobilizálni a többieket, néhány szakszervezet kivár. Az óvónők hezitálnak a csatlakozásról, a közalkalmazottak egyelőre bejárnak a dolgozni, a diákoknak még mindig nem sikerült a többséget maguk mellé állítani. A vasutasok bejelentették, hogy nem tárgyalnak tovább a szakminiszterrel, a miniszterelnökkel akarnak most beszélni. Elkerülhetetlen, hogy egyesek '68-ra asszociálnak. Akkor, a Nagy Megmozdulás idején 10 millió francia sztrájkolt. A diákok mostani tüntetésein is állandóan vissza-visszautalnak nagyapáik jelszavaira. Az is észrevehető azonban, hogy a diákok korántsem élvezik társaik teljes támogatását és a társadalom többsége sem áll melléjük. A tüntetések alapvetően az új felvételi rendszer bevezetése ellen irányulnak. Korábban a francia egyetemek nyitottak voltak mindenki számára (kivéve a „Grand école-okat”, ahová mindig is csak szigorú elővizsgák után lehetett bejutni), ennek következtében az egyetemek első évfolyamai túlzsúfoltak lettek, túlterhelt tanárokkal. Egyes egyetemeken a hallgatói létszámot lottó-sorsolásra hajazó eljárásokkal próbálták orvosolni, amit azért igazságosnak senki sem tartott. Erre a helyzetre akar válaszolni a kormány, és erre a válaszra reagálnak a diákok. Az utcán a szakszervezetek és a diákok kezet fogtak, együtt vonultak, de a vonulások így sem érték el a kritikus tömeget. A rendőrség éberen követi az eseményeket, gyorsan és határozottan reagál a rendbontásokra, ami nyilván nem növeli a népszerűségét. Az ősi társasjáték, ha a rendőrség határozottan teszi a dolgát, akkor agresszív, az agresszivitás pedig feldühíti a demonstrálókat. Az indulatok határozottabb formát öltenek, a rendőrség pedig még határozottabban lép fel. Az erőszak spirálja még nem kanyarodott el, bár a minap, a Sorbonne Rue Tolbiac-on található épületét kiürítő rendőrökre panaszkodtak a diákok. Részes szemlélő vagyok, csak annyit tudok megjegyezni, hogy van igazság a kormány reform-elképzeléseiben, a francia gazdaság reformokat igényel, a felsőoktatásban sem finanszírozható a jelenlegi helyzet sokáig. A tüntetők akarataiban is van igazság, hiszen generációkon át megszerzett jogaikat védik a szakszervezetek, az egyetem nyitottságának fenntartásával a társadalmi esélyek és a szolidaritás mellett állnak a diákok, amelyek éppen úgy történelmi értékei a társadalomnak, mint a Francia Alkotmány, amely Európa legerősebb politikai hatalmával ruházza fel az Elnököt.

 

Most már az is leszivárgott, hogy az Elnök a minapi interjújában többek között azt mondta, hogy „a diákoknak meg kell érteniük, hogy ha az év végi vizsgáikra fel akarnak készülni, jobb, ha a felkészüléssel foglalkoznak, mert csokoládé-vizsga nem lesz a Köztársaságban.” ('n'y aura pas éxamen en chocolat', / értsd: teljesítmény nélküli vizsga). Ez nyilván kellően dühíti a diákok tüntetés-szervezőit. Akik a blokád fenntartása és a demonstrációk folytatása mellett vannak, azoknak ez jó muníció lesz a következő hetekre. Bár blokádot fenntartani a szünet idején szintén nem tűnik ésszerűnek. No meg hallani azoknak a diákok a hangját, akik azt nyilatkozzák az országos sajtóban, hogy „mit féltek a vizsgáktól, dolgozzatok többet ...”

 

Emmanuel Macron a reformjai szükségességéről győzködi a népet. Bel- és külpolitikai dimenziókban egyszerre. Kedden Strasbourgban beszédet mondott az Európai Parlamentben, innen Épinal-ba ment, amely a Front National egyik erős bástyája, ott tartotta meg az első „állampolgári konzultációját”, amely a nyitánya egy országjáró konzultáció-sorozatnak. Ezeken a beszélgetésen a jövő évi európai parlamenti választásokra való felkészülés jegyében „egy demokratikusabb, egységesebb, szuverénebb Európa” fontosságáról beszélget a polgárok, szokásához híven tényleg nyitottan, az ellenvéleményeket meghallgató és azokra közvetlenül reagáló stílusban. Az Elnök kitartóan és fáradhatatlanul érvel, a vasutasok kitartóan sztrájkolnak, a diákok egy része további tüntetéseken és akciókon töri a fejét ezekben a nyarat idéző forró napokban, Franciaországban. Az utcán már plakáton hirdetik, hogy az „1968 Elszászban” kiállítás és rendezvénysorozat április 28-tól október 7-ig várja a látogatókat az Egyetemi Könyvtárban.

 

plakat_68.jpg

 

(Nyilván ez a plakát is ott lesz majd a kiállításon ...)

Harci jelentés a Campusról, kedden, április 17-én. Ma reggel elesett a Patio, a Bel, a Pangloss. A Fac de Droit lezárva. Az Escarpe blokád alatt. Tanácstalan tanárok nyugtatgatják a mai vizsgájuk miatt ideges joghallgatókat. Az egyetemi közönség kis csoportokban tárgyalja az eseményeket. A Campuson amúgy nyugalom van. A fű zöld, a biztonsági szolgálat embereinek mellénye kék. Mint az ég felettünk. Távolról ideköszön a Katedrális tornya. A villamosok még járnak. A virágok ma sem sztrájkolnak. Sőt, kedvenc öreg fámra, hogy reggel ráköszöntem, rügyekkel intett vissza. Még egy sztrájktörő. Óráink egyelőre elmaradnak. Lenne pedig mit tanulnunk. A jövő héten szünet, aztán itt a május, jönnek a vizsgák, sorban az egy napos ünnepek. A Munka Ünnepe, a Győzelem Napja, a Mennybemenetel Napja, mind hétköznapra esik és mind munkaszüneti nap. Az ünnepnapok ilyetén sorjázása a történelem lenyomata. Mindegyik hagyomány, de mindegyiket más kor és másként hagyta itt miránk. A tüntetés is hagyomány itt és ezt is különböző korok és másként hagyták miránk. A mi diákjaink is mocorognak, morognak, morcoskodnak. „Ha nekik joguk van a sztrájkhoz, nekünk is jogunk van a tanuláshoz.” „No meg mi fizettünk is érte”, teszi hozzá Dariusz, a lengyel kolléga. A kínai diáktársak tágrameredt szemekkel nézik ezt a világot. A Tienanmen-tér az tőlük most messzebb van, mint Makó Jeruzsálemtől. El kell nekik mondani, hogy a sztrájk-jog az alkotmányos jog. Mit tegyünk, a mai alkotmány-óránk úgy látszik elmarad, a múlt héten pedig, úgy látszik, éppúgy nem értették azt, hogy miről van szó, mint a többpárt-rendszerben megtartott választások szabályait. Latin-amerikai kollégáink spanyolul társalognak, nekik a helyzet nem meglepő. Az amerikaiaknak pedig az alkotmány ereje nem meglepetés. Többgenerációs hagyományok ütközései. Multi-politico kultúrák találkozása egy napfényes Campuson.

 

Ötven éve is egyetemfoglalások, blokádok, utcai barikádok, sztrájkok voltak itt. Ötven éve, 1968-ban megrezdült a világ. Micsoda év volt az! Micsoda idők! „Csillagév” volt, mondta Daniel Cohn-Bendit, a diákvezér, akit „Vörös Danny”-nak hívtak azokban a napokban. A minap, április 4-én volt 73 éves. Akik akkor a Quartier Latin-ben barikádokat építettek utcakövekből, felborított autókból, utcabútorokból; akik akkor megszállták a Sorbonne-t, Nanterre-t, Strasbourg egyetemét (ötven évvel ezelőtt itt az egyetem Főépületét szállták meg), azok most hetvenvalahány évesek, ha megérték ezt a kerek évfordulót. Unokáik építik a mai barikádokat itt a Campusomon. Ma reggel új plakátok kerültek a falakra, kerítésekre.

 

Ötven évvel ezelőtt ilyen jelszavakat kiabáltak világgá a párizsi diákok. „Tiltani tilos!” (Il est interdire d'interdit), „Legyetek realisták, akarjátok a lehetetlent!” (Soyez realistes, demandez l'impossible), „Minden sajtótermék mérgező!” (Tout la presse est toxique), „A hatalom az utcán van, nem a szavazókörökben!” (La pouvoir est dans la rue, pas dans les urnes), „Az általános közömbösség miatt a holnap elmarad!” (Á cause de l'indifférence générale demain est anulée), „Ne szabadíts fel engem, majd magam csinálom!” (Ne me libére pas, je m'en charge), „Minden hatalom korrupt, de az abszolút hatalom a legkorruptabb” (Tout pouvoir corrompt, le pouvoir absolu absolument), „Szabadnak lenni 68-ban azt jelenti, hogy részt veszel.” (Entre libre en 1968, c'est participer), „Az ember nem ostoba vagy okos, hanem szabad, vagy nem az.” (Un homme n'est pas stupide ou intelligent, il est libre ou n'est pas), „Ők megvásárolják a boldogságod. Lopd el!” (On achéte ton bonheur. Vole-le), „A főnöknek van szüksége rád, neked nincsen szükséged rá.” (Le patron a besoin de toi, tu n'as pas besoin lui), „Hatalmat a képzeletnek/képzelőerőnek!” (Pouvoir pour l'imagination), „Rohanj bajtárs, a régi világ a nyomodban van!” (Cours, camarade, le vieux monde est derriére toi!), „Szeretkezz, ne háborúzz!” (Faites l'amour, pas la guerre) … és így tovább, és így tovább, a történelemkönyvekbe.

 

68 jelszavai múzeumokba kerültek, némelyikük önálló életre kelt és túlélte ezt a fél évszázadot és itt is ott is skandálják a népek. A 68-as diáklázadásokról köteteket írtak már, az akkor elindult változásokról máig beszélünk. Jean-Pierre Goff, francia filozófus szerint '68 egy mozgalom, furcsa keveréke a hedonista életérzésnek, a szabadságpártiságnak és a bolsevista-avant garde törekvéseknek és illúzióknak, no meg lázadás a kispolgári élet-keretek unalmas kiszámíthatósága ellen. A Ho Shi Minh, Che Guevarra, Mao Ce-tung arcképei alatt vonultak a tüntetők. Raymond Aron idegenkedve figyelte az eseményeket. Cikket írt a Le Figaroban, „Nem létező forradalom” címmel, amikor az utca forradalmat kiáltott arra, amit forradalomként élt meg. Aron „diákkarneválról” beszélt és arról, hogy nem hiheti el, hogy „a rendszer összeomolhat Cohn-Bendit csapásai alatt”. Az események nemcsak az ő számára voltak megfoghatatlanok. De Gaulle elnök és a kormány az események váratlansága sokkjában vergődött. Az elnök már azt fontolgatta, hogy beveti a hadsereget. A kommunista párt kapitalista rendszer-váltó esélyt szimatolt, a szakszervezetek némi vonakodás után általános sztrájkba léptek. Három hétig úgy tűnt, hogy Franciaország szétesett. Egy haragos, de különböző csoportokban különbözőképpen haragudó társadalom és egy tehetetlen politikai hatalom, egy megrendült állam élte meg e heteket egymás mellett, egy olyan állam, amely nem képes rendet tartani és nincsenek megoldási javaslatai sem a helyzetre. No és persze, hogy ott volt egy hallgatag többség, aki nem demonstrált, aki nem sztrájkolt, de akinek a hétköznapjaiba belépett kéretlenül is a történelem. Ők pedig kényelmetlenül érezték magukat.

 

A szavak, szlogenek és az álmok csatáját a fiatalok, a diákok nyerték meg. A rendért vívott csatát a Köztársaság tiszteletreméltó intézményei. A kapitalizmus, a parlamenti demokrácia, a Köztársaság nem bukott meg.Az egyetemek merev, korlátozó légkörére felszabadító erővel hatott a mozgalom. Az értelmiség elgondolkodott és akadémiai szintekre terelte a vitákat. Az emberi jogok új és sokkal határozottabb értelmezési tartománya nyílt meg. A feminista és emancipációs mozgalmak erőteljesebben és határozottabban, visszautasíthatatlanul jelentek meg a politikai színtereken. Az akkor még létező munkás-osztály több fizetett szabadidőt, nagyobb munkahelyi védelmet szerzett és a szakszervezetek erőteljes, politika-módosító szerepbe kerültek. Megszületett az aktív részvételen alapul ifjúságpolitika és állam tágabb infrastrukturális kereteket nyitott az ifjúsági munka számára. A Sorbonne-on a diákok egyik követelése az volt, hogy legyenek koedukáltak az egyetemi kollégiumok. A szexualitás kiszabadult az álságos kispolgári prüdéria szűkre formált palackjából. A szexuális forradalom győzött. Vidám hippie kolóniák népesítették be a vidéket. Közben pedig szólt a rock. Mindehhez egy Doors, egy Jimi Hendrix, egy Creedence Cleerwater Revival Band, egy Canned Heat, egy érett Beatles szolgáltatta a muzsikát, akik egyébként a nyarat Indiában töltötték Maharashi guruval. Abban az évben egy angliai garázsban pedig összejött Jimmy Page, John Bonham, Robert Plant és John Paul Jones. Így innen nézve, csillagév volt ez, mindenképpen.

 

„Drámai éve volt a világnak 1968-ban”, mondják a történészek. Aki Magyarországon akkor fiatal férfi, sorkatona volt 1968-ban, az most, ha megélte, 70 valahány éves. Ők tudnának arról mesélni, hogyan szállták meg Csehszlovákiát, „az emberarcú szocializmus” országát. Ha Prágában volt is jelszó, azt gyorsan elfojtotta a szovjet tankok dübörgése a Venczel-téren. Aki szót vagy öklöt emelt megnézhette magát. A döbbent némaságnak forradalma nincsen. Főleg, ha nem azért nem szól az ember, mert nincsen mondanivalója, hanem azért, mert nem engedik, hogy szóljon. Az év elején Prága és Budapest még közel voltak egymáshoz, reformok ott is, itt is. Minálunk az új gazdasági mechanizmus, náluk meg Dubcek. Aztán az elvtársak szóltak Moszkvából, a magyar Néphadsereg harckocsi-állományának a fele átgurult a határon és „baráti segítséget nyújtott”, no nem a változásokat támogató lakosságnak, hanem a változásokat elfojtani igyekvő apparátcsikoknak. Nyugaton emancipáció, toleránsabb kezelésmód, demokratikus keretek megszilárdulása, részvétel, mint politikai filozófia. Kelet-Európában nagyobb szigor, erős szovjet figyelmeztetés a blokk „egységére”.

 

Drámai év volt tehát ez az 1968. Mint egy sűrű Jókai bablevesben, benne van a világminden. A diákmozgalmak megrázták Németországot, Olaszországot. A „Wunderwirtschaft” kényelmébe belevackolódott német társadalmat mélyen felkavaró esemény-sorozat indult el. „Te kommunista disznó!” kiáltotta Joseph Bachmann a Kurfürsterdammon és fejbe lőtte Rudi Dutschkét, a diákvezért. A felbolydult tömegben már ott menetelt Andreas Baader, Ulrike Meinhof, Gudrun Eslin. Rómában is mocorogtak a mozgalmak, amelyekből, mint kígyó a tojásból kibújt a Vörös Brigádok. Nem ez volt az egyetlen lövés abban az évben, amely felforgatta világnak a viszonylagos jólét mögé rejtett sötét bugyrait. Április 3-án, Memphisben egy James Earl Ray nevű fickó lelőtte Martin Luther King-et, a feketék egyenjogúságáért harcoló, Nobel-békedíjas ügyvédet. Az amerikai városokban elszabadult az utcai zavargások pokla. A Fekete Párducok paramilitáris szervezetként masírozott New York utcáin. A mexikói olimpián, először a történelemben az olimpiai érem-átadó ünnepséget politikai demonstráció zavarta meg. Tommy Smith és John Carlos fekete kesztyűben, felemelt ököllel és lehajtott fejjel álltak a dobogó első és harmadik fokán. Mexikóvárosban, ott, ahol éppen az olimpia idején rontott rá a rendőrség és a katonaság a tüntető diákokra a „Három Kultúra terén”. Máig nem tudjuk, hogy hányan haltak meg ott, ezerötszázan, kétezren? Elnökválasztási kampány volt Amerikában és eldördült még egy lövés. A demokrata szenátort, Robert Kennedy-t egy Los Angeles-i szálloda folyósóján lőtte le Sirhan Bissara Sirhan. 1968 volt és drámai sűrítmény volt a világ. Ha már Amerika, akkor Vietnam, napalm és Keh Sahn, az ostromlott tábor, Lyndon B. Johnson és MacNamara, meg Joan Baez, Pete Seeger, Bob Dylan. Kínában pedig tombolt a „kulturális forradalom”. Kis piros könyvecskéiket lengetve, vidám és harcias dalokat fújva egyenruhás fiatalok árasztották el a vidéket és véres autodafékkal szilárdították meg a Párt máig tartó egyeduralmát, Mao elvtárs nevében.

 

50 évvel ezelőtt … akik ma idősödnek fiatalok, gyermekek voltak akkor. 1968-ban, amikor repülőbalesetben meghalt Jurij Gagarin, a Föld első űrhajósa, de amikor az Apollo 8 fedélzetén James Lovell, William Anders és Frank Borman először kerülte meg a Holdat. 1968-ban, amikor a művelt világ először döbbent rá arra, hogy mit jelent az éhezés Afrikában, Biafrában, de amikor Christian Barnard professzor, a fokvárosi sebész végrehajtotta az első sikeres szívátültetést. 1968-ban a Jó és a Gonosz, a Felemelő és a Lesújtó, a Vicces és a Drámai, az Őszinte és a Hazug körtáncot jártak. De, hát minden évben így van ez. Mintahogy minden évben eljön a Tavasz, a Nyár, az Ősz, a Tél. 68-asok unokái most barikádokat építenek a Campuson. Talán majd az ő unokáik is barikádokat építenek egyszer valahol valamelyik bolygón, álomkövekből, vágyak deszkáiból, akarataik piros tégláiból. Nagy és sűrű év volt 1968. Drámai csillagév volt 1968. Így fényeskedik most a közös emlékezetünkben, mert örökségünk.

 

img_20180417_090345.jpg

A Bel blokádja. A biztonsági szolgálat emberei kékben.

 

img_20180417_085959.jpg

Ez az úr itt Monsieur Michel Daneken, az Egyetem elnöke, diákváltozatban.

 

A nagy francia vasutassztrájkra való mozgósítás és felkészülés már vagy három hete megkezdődött. A sztrájk-naptár már hetek óta letölthető különböző portálokról, valaki egy „sztrájk-app”-et is fabrikált és feldobta a net-re. A vasutasok gördülősztrájkja már két hete tart, de a diákok az első héten még csendben voltak. A mi Campusunkon és a fakultások hirdetőtábláin úgy két hete jelentek meg az első híradások arról, hogy valami készül. Az egyetemi hirdetőtáblák amúgy is gyorsan frissülnek, a plakát-kommunikáció élénk mifelénk, a trockista és kommunista diákszervezetek szinte állandóan reagálnak valamire, a katolikus diákszövetség inkább csak a biblia-óráit hirdeti. „Jó állapotban lévő tankönyveim eladom”, „Majdnem jó állapotban lévő biciklimet 65 euróért eladom.” „Angol anyanyelvű baby-sittert keresünk két gyermek mellé.” - efféle hirdetések mellett mindig akad valami politika. Ez annyira megszokott itt, hogy a többség erre ügyet sem vet, én talán szakmai érdeklődésből egy kicsit figyelmesen követem, fotózom a hirdetményeket.

 

img_20180403_154741.jpg

A 60-as évekig ez a terület a Hadsereg birtokában volt, laktanyák és gyakorlótér volt itt. Ide épült ki az új Campus, az épületek többsége a 70-es, 80-as években nőtt ki a földből, bár még most is építkeznek. A Campus Centrale nagyjából szabályos téglalap, hosszabb szárait Északon a Boulevard de la Victoire (ahol a villamosok járnak), Délen a Rue de Rome-ba folytatódó Rue Maréchal Juin (ahol a buszok járnak) fogja közre két oldalról. A téglalap rövidebb szárain, Keleten az Esplanade, Délen pedig Rue Labbé határolja a pompás Krutenau-negyed felé. Az épületek nagyjából a téglalap szárai mentén épültek, az épületek által közrefogott terület tulajdonképpen egy közpark, padokkal, asztalokkal, fákkal, virágokkal. Bár itt-ott azért oda is került épület, az elhanyagolt focipálya mellé épült például a Patio, amely könyvtár, tanuló- és találkozóhely és van ott néhány irodája az egyetemi adminisztrációnak is, aminek történetünk szempontjából lesz majd jelentősége. A mi nyelvi intézetünk az északi sarokban van, a utunk a Campus egyik főutcájára, a Rue Blaise Pascal-ra vezet, azt keresztezi a másik főutca, az Allée René Descartes. Ez utóbbi keletről-délre egyenesen szeli át a Campus zöld területét, ha ezen jár az ember elhalad a Platane (ahol a diák-szolgáltató központ is található), a Patio, az Agora, meg a sportcentrum mellett. A velünk átellenes sarokban a matematikusok vannak. A túloldalon az alkalmazott természettudományok, kémikusok, a Bel, amelyben nekünk is vannak óráink, mert ennek a nagyelőadóiban férünk el mindannyian és írásbeli vizsgáink is voltak már ott, ha úgy hozta az órarend. Közvetlenül mellettünk a Jogi Kar van, meg valami bölcsészek, amellett pedig az Európai Doktori Iskola. Ott van a Chimie is, az egyetemi kocsma, ahol délután 4 után csapolt sört is mérnek, ott lehet csocsózni, biliárdozni. Ebben a térben szorgalmi időszakban mindig élénk a gyalogos- és a kerékpáros forgalom, a Campusra autóval nem lehet behajtani.

 

img_20180327_130635.jpg

 

Hétfőn az óráim 10 órakor kezdődnek, kényelmesen baktattam a „Pangloss” (így hívják a mi épületünket) felé, amikor valami távoli zajt hallottam a Patio felől. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a kurjongatásnak, máskor is előfordul, hogy hangoskodnak, örömködnek a diákok. Az órán tudtam meg, hogy ott, délen a Patio melletti épület már elesett. A diákok elbarikádozták a bejáratokat, padokkal, kukákkal, mit, hol találtak. A szünetben elsétáltam arrafelé. Két unatkozó biztonsági ember őrizte a helyszínt, diák egy sem volt a közelben akkor, még az ajtókat elzáró méretes kukák is unatkozni látszottak. Délután végeztünk aznap, a banlieu-k szociális problémáiról társalogtunk egy jóízűt. Kínai kollégáim megint értetlenkedtek egy kicsit, nekik a lakótelep inkább áldás. Ahol én jártam, ott a forgalom a szokásos volt, semmi feltűnő. Másnap reggel nyolcra kellett mennem és feltűnt, hogy új plakátok borítják a falakat, a hirdetőtáblákat. A diákok megnevezték a tiltakozásuk tárgyát, alanyát, állítmányát. Az egyetemi változások ellen protestálnak. Macronék szigorítani kívánják az egyetemre való bekerülés feltételeit. Ma az egyetemek Franciaországban nyitottak, a bekerült hallgatók majd fele az első év végén búcsúzik el és keres kerülő-utakat. Az új rend szerint – karonként változó módon – feltételi vizsgával és a szigorított érettségi eredményeivel lehet majd a jövőben bekerülni az egyetemre. Az egyetemi karcsúsításnak persze, hogy költségvetési indokai vannak, persze, hogy a diákok egy részének a dühe a Rendszer ellen fordul, amely persze, hogy közben bőséges költ olyan dolgokra, amelyet a diákok az egyetemi szabadsággal összemérni nem tudnak. Például a hadseregre, például a rendőrségre költött euro-milliókat állítják szembe a felsőoktatásra költött milliókkal. Volt egy mondat azon a plakátocskán, ami felkeltette az érdeklődésemet. „Elvárjuk, hogy a rendőrség is tartsa tiszteletbe az egyetem, autonómiáját.” Nocsak, gondoltam, mi készül itt? Úgy 10 óra körül megtudtam. Akkor érkeztek az anarchisták. Talán egy tucatnyi, maszkos-sálas, bomber-dzsekis srác. Jelenlétük a jelképesnél is rövidebb fellépéssel ért véget. Ha anarchisták, akkor rendőrök. Volt egy kis kergetőzés a Platane épület mögött, talán tíz perc sem volt az egész, az ott, a maroknyi anarchista által megkezdett barrikádot már bontották is. A harcos anarchista csapat olyan gyorsan szívódott fel, amilyen gyorsan érkezett.

 

img_20180327_100224.jpg

 

Közben azért egy kis gyűlés kerekedett a Patio mellett a füvön, spontán csatlakozókkal szaporodott a tömeg. Visszamentem az órámra, tanáromtól megtudtam, hogy a megelőző héten kezdődött az egyetemfoglalás az egyetem Főépületében, amely nem a mi Campusunkon van, hanem a Városmag felőli oldalon, az Ill partján, a tavaly az UNESCO Világörökségi Címmel kitüntetett Neustadt-negyedben, a Place de L'Universitén. Azt foglalták el a diákok, elbarrikádozták a bejáratokat és csapdába ejtettek néhány egyetemi dolgozót, aki kihívták a rendőröket. Az épület különleges műemléki védelem alatt áll, van benne egy Napóleon egyiptomi kalandja jóvoltából ide hozott Ramzesz-sztélé, néhány ezer esztendős, kulturális örökség, közkincs. A rendőrség ennek a megvédése indokával lépett be az épületbe és gyorsan véget vetett a foglalásnak. No ezért ez a mondat a rendőrségről, jött az aha-élmény. A diákok meg is értették, hogy az egyetemi vezetésnek is otthon adó épületet jobb békén hagyniuk. Ezért tevődtek át akcióik a Campusunkra. Míg ezt kitárgyaltuk, jött a hír, hogy újabb két épület esett el. A Patio és a Bel is blokád alatt. Óráink amúgy rendben megtartattak és nagy élvezettel dúdolgattuk a francia sanzonokat az aznapi utolsó szemináriumon. Délután hatkor indultam haza, ott, ahol jártam a szokásos forgalom volt. A nyugdíjasok és a kutyasétáltatók is ott voltak, mint máskor. Még bágyadtan, de sütött a tavaszi nap, a fák vidáman virágoztak a fák. Szerdán kilenckor volt az első órám. Amikor odaértem, láthattam, hogy nem én voltam az első. Több csoporttársam már állt az ajtó előtt, amely zárva volt. Egy biztonsági őr őrizte a lakatot, aki elmondta, hogy az egyetem igazgatójának a rendelkezése miatt az épületeket „további rendelkezésig” zárva kell tartani, mert a blokád- és barikád-építések tartanak. A diákgyűlés az akció folytatása mellett döntött, 10 órakor lesz a következő ülés a Patio mellett, valami döntés születik majd, addig az épület zárva marad. Tanárunk fél tízkor feloszlatta vidám gyülekezetünket, a következő órákról neki sem volt információja, várjunk, mondta. A gyűlés tényleg elkezdődött 10-kor, ott ültek a füvön a diákok, megafonos szervezők irányitgatták a beszélgetést. Egy professzor beszélt egy kicsit panaszosan arról, hogy „diáktársaitoknak a mai fontos vizsgái maradnak el miattatok”, de lehurrogták. Közvetlen demokrácia, aki akart, szólt a tömeghez, amely csak nőtt, dagadt, mivel az épületek zárva voltak, a beérkezők vagy csatlakoztak, vagy körbeállták a kört, aránylag nyugodtan. 12-ig nem született döntés, az én órám pedig 12-kor kezdődött volna, de a Pangloss is zárva volt. Stílszerűen a francia forradalmak története című szemináriumra vártam tanárunkkal, a többiekkel és a tanárok Robespierre-anekdotákkal szórakoztatott minket. Szerinte Maxime Robespierre most kihívta volna a Nemzeti Gárdát, de erről nem nyitottunk vitát. A gyűlés csak nem akart véget érni, tartott még a „débat”, hát lassan szétoszlottunk. Én a villamoshoz vettem az irányt, gyönyörűen sütött a nap, szerdán mindig antikvár könyveket árulnak a Place Kléber-en, gondoltam bemegyek a belvárosba nézelődni. Ahogy a Boulevard de la Victoire-ra értem, észre kellett vennem, hogy legalább tíz rendőrautó sorakozik az út szélén, a robocop-ok ott tereferéltek mellettük, a felszerelésük még nem volt rajtuk, de a mikrobuszaik ablakán azért kikandikáltak a pajzsok, a tomfák és kezük ügyében voltak a plasztik-ellenzős sisakjaik is. Csak később derült ki, hogy ácsorgásuk célja nem a diákgyűlés eltüntetése, hanem a megvédése volt. Az anarchisták, a „a bolondok csoportja” (groupe des foules”), ahogy itt mondják az érkezését jelezte, nekik pedig a Campusra nincsen bejárásuk. Iratkoznának be inkább az egyetemre, míg megtehetik. A bevetési egység végül is dolog nélkül távozott. A gyűlés állítólag négy óra körül befejeződött. A diák úgy döntöttek, hogy felfüggesztik, bizonytalan időre elnapolják az akciót. Csütörtök, nyolc órakor nemcsak a Pangloss, de a többi épület is nyitva volt, egész nap tanulhattunk. Pénteken nem voltak most óráim. Tegnap minden a megszokott mederben haladt. Ma új plakátok jelentek meg a falakon … Azt persze tudjuk a hírekből, hogy Párizsban a Sorbonne egy része még mindig blokád alatt van. Barrikádok Lyonban, Nancy-ban, Poitiers-ben.

 

Holnap ide, Strasbourgba várjuk Emmanuel Macron-t, beszédet mond majd az Európai Parlamentben. Tegnap BFMTV-n beszélgetett a francia elnök majd két órán keresztül. Beszélgetőtársai két sokat látott újságíró Edwy Plenel (ismert baloldali, trockista) és Jean-Jacques Bourdin (a Radio Monte Carlo főszerkesztője) voltak. Magyar szemmel kicsit furcsa volt, hogy a két öreg média-róka következetesen Monsieur Macron-nak szólította az elnököt (és nem Monsieur Président-nak) és kemény kérdésekkel szorongatták meg, amelyek elől ő nemhogy ki nem tért, hanem hasonló keménységgel válaszolt. Érdekes és érdemi vitát folytattak sok mindenről, „a legnagyobb politikai kihívásról, amellyel most szembe néz”, és persze, hogy szóba került a diákok ügye is, amelyben Macron nem akar visszavonulót fújni. Még akkor sem, amikor a beszélgetőtársak felidézték, hogy '68 az éppen ötven éve volt …

 

img_20180410_130434.jpg

 

 

 

Az elmúlt vasárnap országgyűlési képviselő-választás volt Magyarországon. A választás érvényes és eredményes volt. A Fidesz, a leadott szavazatok kb 31%-ával impozáns többséget szerzett a Parlamentben. Iszonyodó kis szegények kikanalazták a kormánypropaganda híg levesét. Dávid és Góliát mérkőzésében most Góliát győzött. Sokan szurkoltak Dávidnak, örök remény ez, talán a Biblia tehet erről (részletesebben lásd ott). Dávidnak most nem volt megfelelő köve e küzdelemhez a rosszul összefoltozott és ezért szakadozott és ócska parittyájában. A választások óta már 5 nap telt el és még mindig forrásban van a kommunikációs-világ bús tengere. A vélemények széles színtartománya vibrál előttünk. A választási győzelem feletti öröm tűzijáték-pukkanása, a választási eredmények miatti bánat tinta-fekete foltjai. Nagyzolás, fennhéjázás, gőg az egyik oldalon; anyázás, szélsőséges kétségbeesettség, megrendültség a másik oldalon. Kevés higgadt, szakszerű vélemény. Európai demokraták figyelnek. Európa figyel. Egyesek figyelmeztetnek. Van itt egy másik vonal is, ez pedig a bizalom-vesztésé. Ennek pedig van oka és nyolc év Fidesz-kormányzás tapasztalatai után van alapja. Az, hogy Magyarország egy köztársaság liberális kulisszái között eljátszott anti-köztársasági és illiberális politika fogságába esett, az oda vezet, hogy a magyar polgár nem tud megbízni az intézényeiben. Nem bízik az Ügyészben, a Bíróban, a Rendőrben, az Adóhatóságban. Kételkedik a Polgármester tisztességében. Az Alkotmánybíróságot marionett-bábúk gyülekezetének látja. Az Ombudsmant vagy a Médiahatóságot nem is ismeri. A Nemzeti Választási Bizottságot intézményesített csalást kiszolgáló hivatalnak látja és láttatja. Utálja a „maga erejéből” boldoguló Vállalkozókat. Nem hisz abban, hogy a Fidesz tisztelni képes a saját alaptörvényét, hiszen kellő tapasztalatokat szerzett arról, hogy hogyan veszi semmibe azt. Nem tud abban hinni, hogy Országgyűlési betölti a feladatait, hiszen a kormányzati munka ellenőrzésében eddig sem jeleskedett és ott van előtte a Fidesz förtelmes törvényhozási gyakorlatának minden epizódja a „saláta-törvényektől” az egy nap alatt megalkotott, kirekesztő és büntető szándékú törvényekig. Miért bízhatnánk egy olyan Parlamentben, amely képes arra, hogy nem egészen egy nap elfogadjon egy törvényt akkor, amikor rendkívüli ok erre nincsen. A választók 31%-a szavazott a Fideszre, de ezek szerint 69%-a nem a Fideszre szavazott. „Anyám, a számok nem hazudnak”, sóhajt fel a költő. A „magas választási részvétel” az azt jelenti, hogy a választásra jogosultak majd' harmada még most sem ment el szavazni. Így itt áll előttünk a végeredmény pőrén, didergő-meztelen.

 

A magyar polgárok nagy részének ez a most összeálló Parlament nem ad otthont, képviseletet. A magyar társadalom kétharmada politikai hajléktalan. Nehezen hihető, hogy majd egy Semjén Zsolt (gyermekdal: „híres nagy vadászok, jobb, ha félre álltok: hipp, hopp, jön Zsolt!”) fogja ékes szavakkal ecsetelni a szegények nyomorúságát, vagy, hogy egy Németh Szilárd fog majd kiállni a hajléktalanok jogaiért, ne adj' Isten, hogy egy Pócs János mondja majd fel az emberi jogok Európában kötelező leckéjét. A Fidesz már a képviselőjelöltek névsorának közzétételével világossá tette, hogy ettől a Parlamenttől sem várhatunk mást, mint az előzőtől. A magyar társadalom egy része az utcára, egy másik része a politikai apátia sivatagos tájaira szorult most. Jóslataikkal most megbukott politikai elemzők fogják majd kitalálni, hogy hol és hogyan artikulálják majd a véleményüket. A Fidesz majd megvádolja őket azzal, hogy „nem tisztelik a választók többségének az akaratát”. A kör pedig önmagába zár. Az igazság kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy ebben a Törvényhozásban az „ellenzék” nem rúghat labdába és ez talán nem is olyan nagy baj. A magyar politikai élet csúcsán a politikai pártok köré szerveződött ellenzék bizony megbukott. A jelenlegi parlamenti „ellenzék” csakis idézőjelek között értelmezhető, nem a magyar társadalom Parlamentről kiszorultak képviseletében.

 

A „nagy és történelmi” választási győzelem felhatalmazásával ez a Fidesz frakció éppen olyan, mint volt. Apparátcsik-gyülekezet, nem vitatkozó, párbeszédet folytatni képes testület. A Fidesz már régen lemondott a párbeszédről. Nem kommunikál a kormányzottakkal, hanem kijelentésekkel bombázza meg őket. Ez a vélemény-diktatúra ott válik súlyossá, amikor a Fidesz véleménye (amely végül is csak egy vélemény a sok lehetséges vélemény között) válik egyedül uralkodóvá a köztévé és a TV2, vagy az Echo TV képernyőjén, a Kossuth Rádióban, az origo.hu-n, a Magyar Idők és a megyei újságok, a Riposzt vagy még a Blikk hasábjain is. A vélemények köztereit a Fidesz egyeduralkodóként foglalta el, párbeszéd itt nincsen. Ennek a reciprokaként a „másik oldalon” pedig csak a Fidesz szidalmazására maradt tér és párbeszéd ott sincsen. Az egész választási kampánynak nevezett förmedvényt is a párbeszéd kiáltó hiánya uralta. A Fidesz vezette kormány a nemzetközi színtéren sem híres arról, hogy párbeszédre törekedne, sőt! Pompásan felkészült „külügyminisztere” jóvoltából színes-kardozós-kosztümös filmeket játszik Európában. Pardeillan lovag menni Európai Únió, NATO és ENSZ. Így aztán az ország nemzetközi megítélése romlik, de a Fidesz ezért mindig másokat hibáztat. Pedig a párbeszédet csakis „ő” utasítja el, mert a választási eredmények – úgy mondják – erre adtak felhatalmazást. Párbeszéd híján aztán teli vagyunk kibeszéletlenségekkel. A magyar társadalom kibeszéletlen ügyekkel, végeredmények nélkül elfojtott vitákkal van tele. Ez pedig sokakat fojtogat, sokaktól elvett levegőből vagy beszédes csöndek vagy haragos kiáltások állnak össze. Viszont kedvez a kocsmai beszélgetés kultúrájának, amelynek komoly hagyományai vannak a magyarok országában. Ez pedig ott van az internetes megnyilatkozásokban. Kocsmai adok-kapok, kocsmapultok nélkül.

 

Sok-sok évvel ezelőtt Raymond Aron, ez a nagyszerű francia filozófus az életművét faggató interjúban, a szovjet típusú és a „nyugati” típusú politikai rendszerek összehasonlítására vonatkozó kérdésre válaszolva ezt mondta: „A mi társadalmaink elfogadják a párbeszédet. A szovjet rendszer lényege a párbeszéd elfojtása. (…) a párbeszéden alapuló társadalmak az emberiség mellett teszik le a voksukat. A másik rendszer azon alapul, hogy megtagadja a bizalmat a kormányzottaktól, és egy kis oligarcha csoport törekvésén alapul, amely magát teszi meg a végső igazság és a jövő letéteményesének.” (lsd.: Az elkötelezett szemlélő. Raymond Aron interjúja …, Európa Kiadó, Budapest, 2005, 391. old.) Mondjuk kicsit elkeseredetten, hogy csak helyettesítsük be a „szovjet” szó helyére azt, hogy „illiberális á la Orbán” és máris köszönhetünk egy nagyot az éles és pontos meglátásáért: Bonjour et Merci bien Monsieur Aron!

 

A választópolgár általában nem mérlegeli azt, hogy a liberális rendszerben természetes választási akaratokból adott felhatalmazások átruházott jogkörökkel járnak és ezek a jogkörök egészen közvetlenül érintik mindennapjainkat. Az egyik ilyen jogkör a kinevezéseknek a jogköre. A kinevezésekkel pedig aláírói és kiadmányozási jogkörök járnak. Ez a piramis felülről épül lefelé. Most már tényleg eljön majd a „cukrászok ideje” Magyarországon (és azt, hogy ezt mit jelent, majd egy másik posztban elmagyarázom). A választópolgár nem is tudja elképzelni azt, hogy most arra adott felhatalmazást, hogy köztisztviselők és közalkalmazottak pakkoljanak, hogy új irodákat keresnek majd új épületekben. Minisztériumok, kormányhivatalok alakulnak újjá most, új műsorokhoz új férfiak érkeznek majd a miniszteri irodákba és hozzák magukkal megbízható kabinetjüket, akik majd új parancsokat fogalmaznak meg a fegyelmezett közszolgáknak. A Fidesz már eddig is megmutatta azt, hogy nem fél attól, hogy tisztségeire és felelősségeinek vállalására alkalmatlan tisztségviselőknek nevezzen ki jogkörökkel és most ezt nagyüzemi méretekben teszi majd meg. Meglátják holnap, holnap után. Néhány miniszter, sok államtitkár, számos köztisztviselő és közalkalmazott szeme nem marad majd szárazon. Az átszervezések és „súlyponti áthelyezések” költségeit pedig majd megfizeti az adófizető, anélkül, hogy erről a véleményét megkérdezték volna, mintha csak futball-stadionokat építenénk volna. A tisztségekkel való összeférhetetlenségek ügyeit pedig ne is firtassák a tüntetően rosszul öltözött és a Parlament folyosóin tanácstalanul rohangáló újságírók, hiszen az ő szavaikkal szemben egy abszolút igazság áll majd: az, hogy párbeszédet itt nem folytatunk!

 

Már csak egyetlen tény maradt: ha hiszünk és bízunk a Demokráciában, akkor ne adjuk fel azt, hogy mi, magunk is demokraták maradjunk a hétköznapjainkban. Ne adjuk fel azt, hogy higgyünk a Demokrácia erejében, a vélemények pluralizmusában, az egymással folytatott viták sodrásában, a mások véleményének tiszteletben tartásában, a másságok és a különbözőségek elfogadásában. A türelmetlen (intoleráns) Fidesszel szemben van egy türelmes (toleráns) magyar társadalom is. A klasszikus kormányzati stand-up komédiást idézve: „...azért a víz az úr” (Lázár János). Értelmiségiként, illetve értelemmel bíró emberként nyugodtan és lelkiismeret-furdalások nélkül odaállhatunk az európai társadalom-fejlődés (részletesebben lásd: Bibó István) eredményeként Európában megszületett politikai rendszer alapértékei mellé és az ennek rendszernek a felszámolását célul tűző minden politikai akciót minden gesztusunkkal bíráló magatartással várni a következő kormányzati ciklus fejleményeit. A politikai apátia mocsarába el nem süllyedhetünk.

 

(A címben egy régi viccre utalok. Ha nem ismernék, ide idézem: "Anderlecht-Standard Liége meccs van Brüsszelben. Az Anderlechtet a flamand, a Liége-t a vallon közösség támogatja. Ahogyan ez már szokásban van az "ősi" ellenfelek szurkolótáborai között (lsd. még Fradi-Újpest) a meccs végén a szurkolótáborok összecsapnak. Utcai balhé. Megérkezik a rendőrség. Könnygáz, gumibotok, stb. A rendőrségi megafonon a felhívás: "Vallonok balra, flamandok jobbra! Balra, jobbra! Oszoljanak!" A tömeg a rendőrségi behatásra oszlik, két csoportra válik. Jobbra a flamandok, balra a vallonok. A szétváló tömeg közepén egy megszeppent ember. Kohn úr. "Nem hallotta a parancsot Kohn úr?! Vallonok balra, flamandok jobbra!" "És mi, belgák, hová álljunk?")

 

Olyan ez a magyarországi választás, mintha a kampányoló politikai társadalom valahol a magyar társadalmon kívül lebegne. Lebegő szellemalakjai fújnak hideget-meleget, térfogatuk egyszer kiterjed, máskor összezsugorodik, szavakkal táncolnak, mondatokban elbújnak, odaragadnak a kocsik kipárolgásaitól mocskos, esőktől kirongyosodó plakátokra, félképekre töredezett és szemétbe hajított szórólapokra. Mintha Borges képzelt lényeinek könyvében járnánk. Egy demokratikus választás mindig a vég kezdete vagy a kezdet vége. Egy választási ciklusnyi idő megint felszaladt az égi lajtorján. Választás van és saját érzékenységeink, tudásunk, vágyaink, elvárásaink alapján állást foglalunk hamarosan. Utat nyitunk egy újabb választási ciklusnak. Négy politikai évvel megint idősebbek lettünk. A magyar társadalom? Vajon mit akar, mit vár ettől a ciklustól a magyar társadalom? Van-e még magyar társadalom, mint olyan, amely nemcsak statisztikai adatok összessége, hanem az emberi vágyak, elképzelések, napi döntések, életszervezési stratégiáké?

 

A politikatudomány szubjektív tudomány. Ahány az elemző, most annyi a jóslat. Konjunktúrája van a jóslatoknak. Tölgyessy Péter a minap kopogó tőmondatokban adott egy elemzést a www.444.hu-nak. Egy értelmiségi morzejelei, rövid-hosszú-rövid-rövid. Egy „elkötelezett szemlélődő”, hogy a nagyszerű francia szemlélődő Raymond Aron szavait kölcsönvegyük ide. Morzejelei a magyar társadalomban pont, pont, vesszőcske. A baráti kör megnyilvánul: „Gázálarcban sem szavazok a Jobbikra”, mondja valaki. „Gyurcsány?”, ugyan, legyint a másik, „egy politikai bohócra, erre a minden botrányát túlélő krakélerre, erre a világszámot hazudó cirkuszi artistára?!” No és a kormányzópárt? „A Fideszre? Ugyan? Viccelsz? Semmiképpen! Németh Szilárd nekem nem haverom.” Lebeg a kampány, ködében kampányalakok. Plakátokon útálat, gyűlölet, gyalázkodások. „Csakis a Fidesz! Nekik Magyarország az első!” rikkant egy budai polgár. Nyugdíjas nénikék bólogatnak szaporán egy alföldi nagyfalu kínai üzlete előtt. Van választék hölgyek, urak, magyarok! Önök most a magyar demokrácia intézményeinek mozgatói, hiszen itt minden hatalom a dolgozó népé. Önöké, még akkor is, ha közmunkából élnek vagy munka nélkül. Legalább négy évenként és egyszer, hiszen egyfordulós a mi választásunk. Legalább egyszer most Önök gyakorolják a hatalmat, úgye? Azok a morzejelek. „Megkésettség”, „lemaradtunk”, „új és a politikai hatalomhoz lojális nemzeti vállalkozói réteg megteremtése”, „széttöredezettség”, „fegyelmezett és fegyelmezetlen szavazótábor”, „úgy jött nekik a migráns-válság, mint egy falat kenyér”, „Orbán Európa-politikája”, „az oroszok”, „a teljes foglalkoztatottság az összeszerelő-üzemekben”, „a hozzáadott értékeket elő nem állító magyar gazdaság”, „rogyadozó egészségügy”, „roskadozó iskolák”, „korrupció”, „oroszok és kínaiak a spájzban”, „elvándorlás”, „népesség-fogyás”, „népesség-átrendeződés”, „elmagányosodott és nagyüzemeknek kiszolgáltatott vidék”, „korrupció”, sőt „rendszerszerű korrupció, mert valakik itt megfontoltan lopják a vagyonunkat”, na és a csattanó, hogy „NER”. Kattognak a választási morze-készülékek. Kódoljuk az üzeneteket! Dekódoljunk, ha továbbküldjük! Csak az a kormánypártinak mondott média fújja ugyanazt a iszlamofób gyűlölet-dalt következetesen. A Der Stürmer és a Jereváni Rádió egykori szerkesztői is megirígyelhetik azt a bravúrt, amelyet az origo.hu, a riposzt, a TV2, az Echo és egyéb társai, no és persze a „királyi magyar televízió” naponta végrehajt. Persze ebben a gyűlöleletes, veszélyes előítéletekre ráerősítő kampányban azért ott vannak a hamarosan megválaszolandó kérdések is. Például az, hogy milyen alapon állítják ezek az orgánumok azt, hogy a „közbiztonság megbukott” Svédországban, Franciaországban, Németországban? Miért sulykolják azt, hogy ezekben az országokban a hatóságok (értsd: az Állam és szolgálatra rendelt szervei) nem látják el alkotmányos feladataikat? Értem én: maradjunk csak otthon, (a kormány és Bakondi úr által) jól védett otthonainkban, Bécs, Párizs, Stockholm, Berlin rettenetes helyek, oda ne merészkedjünk, mert identitásaink veszélybe forognak! (Erről persze egyszer majd sokkal higgadtabban és részletesebben kell írni, mert ebben ott van egy nézőpont, egy ember- és világkép amellyel minden körülmények között vitatkozni kell, és ezzel világképpel a választási láz csillapodtával is jelenlévőként kell számolni és sok lesz itt még a feladat, a munka.)

 

Közben persze Miniszterelnök kimegy a kedvenc csapata aktuális meccsére. Nincs az a választási kampány, hogy egy meccset is elmulasszon. Nyilván elégedetten konstatálja, hogy a legerősebb összeállításban áll fel a Csapat. Játszik Ulysee Dialo és Vega Gonzalo, játszik Ezekiel Henty és Patrick Mevoungo, játszik mindenki akinek a neve -ič-re végződik. „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”, jó lesz ez a szöveg srácok. A labdarúgó iparban, a kézilabda-iparban a külföldiek már régen elvették a magyarok munkáját. Felkészül a magyar labdarúgó válogatott. Miért lenne más migráns egy labdarúgó, mint egy afgán? „Azt, hogy ki a migráns, azt majd én mondom meg” - mondja büszkén a dolgos propaganda-miniszter. A Magyarországon élő, de nem Magyarországon született emberek száma évről évre nő mindeközben. Budapesten kicsit gyorsabban, a társadalmi felzárkózásban megrekedt észak-keleti végeken egy kicsit lassabban. Az alföldi falvak arab, vagy afrikai körorvosai jól teljesítenek. Szeretik őket ott a népek. Chinatown lesz néhány év múlva a Rózsadombon. Angyalföld, Józsefváros után felkészül a II. kerület. Nem készül fel, mert a három éve azzal kampányolunk, hogy „Stop!”. Csak úgy, felkészületlenül és figyelmetlenül hozzászokik majd ahhoz, hogy a kerületben megugrik az „idegenek” száma. Gondja legyen ez az óvónéninek, tanítónak; magukra hagyatottan küzdenek meg majd a multikulturális osztályaik pedagógiai kihívásaival; a kampányban a „migránsoknak” a neve, epitatos ornansa Stop. „Magyarország jobban teljesít”, állítja a plakát. Ha így van, a külföldiek Magyarországra való betelepülése megállíthatatlan folyamat. Ha nincsen így, akkor a Stop! állítás hamis. Senki sem jön Magyarországra, ha rosszul megy a magyar gazdaságnak. Miért is jönne? Kalocsai paprikáért, amelyet spanyol paprikával keverten árulnak a sarki Közértben?

 

Vajon ez a választási kampány a magyar társadalom vagy a magyar politikai elit által rendezett, uralt akciósorozat? Ez a magyar politikai elit nőtt ki a magyar társadalom talaján? Saját erkölcseinket számon kérhetjük-e saját politikai elitünkön? Vagy ez az a végső pillanat, amikor tudomásul kell vennünk azt, hogy a politikai teljesítmények nem mérhetőek a mi normáink szerint? Képviselői ők mindannak, amik mi vagyunk? Értékeinket veszik-e kölcsön, vagy „értékeiket” akarják ránk kényszeríteni úgy, hogy arról azt állítják, hogy a mieink? Csakis ilyen választási tömbökben létezik a magyar? Szegény és leszegényedett, akinek semmilye sincsen és „ezért annyit is ér”, meg az, akinek csak a kormány-sajtó sugallta illúzói vannak, amelyet mantráz és amelyben hisz? A migráns-propaganda mára a szegények szellemi rágógumija lett, pedig húsz éve már, hogy elkezdhettünk volna egy beszélgetést a migrációról, az átaludt évtizedek után. Ilyen tömbökben, ahogyan Tölgyessy Péter morzézta nekünk a minap, hogy „valódi (gazdasági, kulturális, szociális, stb.) teljesítmények nélküli, viszont ügyeskedő boldogulásban való hittel”, vagy abban, hogy „a Fidesz feltételek nélkül lojális választói”, vagy a kitelepültek és elsősorban Európa más országaiban boldogulni akaró magyarok és a „határon túl élő magyarok”, a fiatalabbak és az idősek, a vidék és a város, Kelet- és Nyugat Magyarország, a geográfiai Pannónia és a fantazmagorikus Hunnia? Együtt van-e egyben a magyar társadalom? Az ő akaratai irányítják-e a magyar politikát?

 

Most már tényleg felnézek a képernyőről. Forradalom az erkélyünk előtt. Kis bimbók, rügyek, akik tegnap még ijjedten húzódtak össze, ahogyan a hideg eső kíméletlenül végigvert csoportosulásaikon, a ma reggeli korai napsütésben felemelték apró fejecskéjüket. Nyílnak, dacosan, erős színekkel dalolva nekiszegülnek a langyosra szelídült szélnek. Kibomló szirmaik gyengécskék egyedül, összebújnak tehát, kifehéredett az utca felett, virágalagút vezeti a tekintetet. Az utca végén felmagasodik a Katedrális. Most már nincsen eső, amely a virágoknak ezt a tüntetését a Tavaszért szétverhetné. No és a madarak is persze, hogy új dalokra váltottak. Tavaszi, párkereső kottákból szól a rigófütty.

 

Holnapután parlamenti választás lesz a sokféle magyarok országában.

Biztosan mondtam már, hogy most főállású diák vagyok. A strasbourgi egyetem büszke diákjaként ez most a negyedik szemeszterem. Azt gondolom, hogy még mindig a határán vagyok annak, hogy frankofón legyek, ez egyetemi stúdiumok előtt inkább anglofíl-nek mondtam volna magam, még inkább bibliofílnek. Könyvből, filmből, zenéből eddig inkább több volt az angolszász ihletésű, kevesebb a francia. Érdekes lenne egyszer megvizsgálni tüzetesebben is azt, hogy a kulturális tájolónkat mennyire befolyásolja a filmforgalmazás vagy a könyvkiadás, a divatok, és azok piaci ereje. Például a Valenti-nap beépülése a mi kultúránkba, amelyben ez sokáig jelen sem volt, arra is figyelmeztet, hogy ezeket a kulturális tájolókat sokszor készen kapjuk, sőt, sokszor kéretlenül is a kezünkbe nyomják minden utcasarkon. Ezekkel a kézbe nyomott kulturális tájolókkal pedig érdemes lesz vigyázni. De nem is erről akarok beszélni, hanem arról, hogy az egyetem most kinyitott előttem egy ajtót, belépésre invitált egy kulturális birodalomba, és, hogy én most örömmel engedek ennek az invitálásnak. Ezt a tájolót nem nyomták erőszakkal a kezembe, csak felkínálták annak a lehetőségét, hogy kezembe foghatom, ha akarom, ha tanulom. Ebben a félévben hét kötelező szemináriumunk van és mindegyik vizsgaköteles. Vagy írásbeli, vagy szóbeli vizsgát kell majd májusban tennünk például Strasbourg és Elszász történetéből, a francia alkotmányosságból és a francia politikai intézményrendszerből, az európai ideológiák fejlődéstörténetéből vagy a francia forradalmak történetéből.

 

Még nem tudom, hogy hogyan vizsgázunk majd a kedvenc szemináriumom tárgyából, de azt hiszem, hogy Isabelle (tanárunk) éppen olyan kreatívan meg fogja ezt a vizsgahelyzetet oldani, amilyen kreatívan tartja meg az óráit. A szemináriumának a címe ugyanis: A francia társadalom a francia chanson-ok tükrében. Az órán zenéket hallgatunk, dalszövegeket elemzünk. Isabelle bemutatja nekünk, hogy hol és hogyan hatottak a dalok mondjuk 1864-ben, amikor a Bataclan-t megnyitották Párizsban, mint „caf'con”-t (café concert), egy helyet, ahol nem volt belépődíj, csak kötelező fogyasztás és ahonnan a korabeli slágereket szó szerint ajakról ajakra terjesztették, mint a népmeséket és sok dal így is túlélte ezt a múlandóságot, a fonográf, a hanglemez, a hangosfilm előtti korszakot. Az első órákon az „elkötelezett dalokról” mesélt nekünk. Tudták-e azt, hogy az Nagy Háborúban volt olyan francia katona, akit azért végeztek ki 1917-ben, mert rajtakapták, hogy ezt a fájdalmasan szomorú francia dalt énekli a bajtársainak? A „Chanson de Craonne” eléneklésért halálbüntetés járt, defetistának minősítettek egy dalt, amelyben a lövészárokháború francia katonáinak az érzései vannak. „Adieu la vie, adieu l'amour ...” szól a refrén és mi, utódok persze tudjuk ma már, hogy 1917-ben a Nyugaton harcoló francia hadsereg törésponthoz jutott. A „katonák sztrájkja” az egyik legkülönösebb eseménye az Első Nagy Háborúnak. Ekkor született a dal, defetistának minősítetett, éneklőjét kivégezték „mások okulására”. A dalt csak 1974-ben rehabilitálták, akkor jelenhetett meg először lemezen. A filmrajongók Jean-Pierre Jaunet, Magyarországon „Hosszú jegyesség” címen (2004) forgalmazott filmjében is hallhatják a dalt (Jaunet úr az, aki az Amelie Poulain-el ajádékozott meg bennünket többi között). A Második Nagy Háborúban is volt egy dal, amelynek a nyilvános elénekléséért halábüntetés járt. A dal 1943-ban született, mi – ha ismerjük – a Partizánok dalaként (Chant de partisans) ismerjük. A német megszállók kivégzéssel honorálták az előadást és a francia partizánok a kivégzésükre várván is gyakran elénekelték, bulvárosabban mondva: e dallal az ajkukon mentek a vesztőhelyre a Résistance elfogott tagjai. A dal érdekessége, hogy három szerzője is van és egyikük Magyarországon is népszerű királyregények szerzőjeként ismert, bizony Maurice Druon így is szolgálta a hazáját. Kérészek életét éli egy dal, ajkakon születik, ajkakon hal el, néhányuk azonban öröklétre ítéltetik, szinte népdallá válik, beépül a kultúrába, támasztékként megmarad. A Chant de partisans-t még ma is, szinte második francia himnuszként éneklik el július 14-én, a nemzeti ünnepen. Van itt egy harmadik dal is, hogy csak illusztráljam, hogy hová is invitált minket Isabelle (a tanárunk). Ez Boris Vian „Le déserteur” című dala. Ezt a „Tajtékos napok” dzsessz-zenészként is kiváló szerzője 1954-ben írta. A franciák nagyon nagy bajban voltak Indokínában, az odaküldött katonai alakulatok vesztésre álltak egy háborúban, amelyet senki sem kívánt, még nem bukkant fel egy olyan politikai megoldás, hogy arcvesztés, presztízsvesztés nélkül kivonulhatnának Vietnamból. A sorköteles hadsereget még újoncokkal töltötték fel. Vian pacifista dalt írt, de egyetemes jelentőséget adott a háborúban való részvétel megtagadásának. El tudják képzelni, hogy milyen bátor dolog volt ez akkor, amikor mindenki a francia „gloire” megmentésének szimbolumaként nézett erre a távoli háborúra? Az egyszerű dal egy levél, amelyet egy polgár az Elnöknek ír, és elmondja benne, hogy miért nem akar ő háborúba menni. Előfutára így és ezzel sok olyan protest-songnak, amelyek később Pete Seeger vagy Joan Baez hangján kerültek vissza hozzánk. Viant a bátor és őszinte szerzők modern és kifinomult büntetésével, állami cenzúrával sújtották. A dalt a rádiók nem sugározták, vagy, ha néhány rebellis szerkesztő igen, akkor is csak este tíz után. Akkoriban már a rádió volt a kérész-életű dalok köldökzsinórja az örökkévalóságig. Képzelhető, hogy mit jelentett az, hogy a dal a rádiók tiltólistáján szerepelt 1962-ig! De ez a dal is fennmaradt és természetes szerves része egy nagy író életművének. Így kalandozunk most, Jean Ferrat, Mickey 3D (ők például ökologisták), Gainsbourg (aki a „Je t'aime” című opuszával egy kisebb forradalmat robbantott ki) jelölte dalok útvesztőiben és közben fellebben a feledés fátyola egy-egy korszakról.

 

Hiszen emberként egyetlen életünk van csupán, csak az igazán nagy művészeknek köszön előre az öröklét. Törékeny és könnyen elillanó dalokban is megfogalmazható a világ és, ha egy jó dalt együtt énekelünk, érezzük a közösségeinket másokkal, évtizedeken is átívelő kapcsolatokat, közösségeket.

 

Ha van kedvük kalandozni, a youtube-on mindegyik elébb említett dal megtalálható. Még olyan felvételt is találhatnak, amelyen maga Boris Vian énekli el halhatatlan dalát. …

 

Tegnap délután a Marché Gayot-on ültem, stílszerűen a Gayot Bistro-ban, ott kezdtem el írogatni ezt a posztot. Nem fejeztem be ott, otthon nem tudtam írni, a befejezéshez szükségem lett volna a környezetre, a zajokra, a várostermészet lüktetésére, hangokkal hullámzására. Ma délután átjöttem vásárolni Kehl-be, közben persze az járt a fejembe, hogy csak be kéne fejezni valahogyan ezt az írást. Így aztán most itt ülök a DownTown Café-ban, odakint kisütött végre a nap. Törzsasztalom foglalt volt, munkásruhás román urak ittak ott kávét és hangosan tárgyalták a „munca”-t (figyelem! szóátvétel magyarból!), törtszárnyú pillangóként röpködött az a sok „acolo”, „dîncolo” körülöttük. A másik asztalnál egy idős pár, franciául társalogtak csendesen. Az átellenes sarokban egy úr a fogyatékos fiával. Gyakran láttam már itt őket. Mindig ugyanott, ugyanannál az asztalnál ülnek, mindig ugyanazt isszák. Törzsvendégek törzshelyükön. Franciák ők itt, ebben a német kocsmában. A fiú spasztikus, töredező mozdulatokkal, nehezen emeli ajkához a poharát, amiben málnaszörp van, néha szívószállal, néha nem. Most éppen nem. Apja figyelmesen, szeretettel segít olykor, rá-rámosolyog, rágyújt, kortyol a söréből. A fiú fiatalember, úgy húsz év körülire saccolom, bár e súlyos fogyatékossággal kortalan. Nagy, mosolygó barna szemekkel nézi a világot, fejét ingatja, szavakat próbál formálni, amiket csak apa ért. Szépen elvannak, ülnek, mosolygnak a világra. Ez így tehát egy szövegkörnyezet az alábbiakhoz, amely tegnap így kezdődött:

 

Nem egy nagy hely, sőt inkább kicsi! Kilenc kicsiny asztal, tizenkét bárszék, de jól összetolva, erre az összeállításra tizenketten biztosan nem tudnak leülni, ha csak nem ügyeskednének valahogyan. Összezsúfolódnának. Gayot. Ez a hely neve. A Marché Gayot-on van, azért. Az asztal, amelynél ülök, billeg, ahogyan ráteszem a laptopomat, kinyitom, felnézek. A pult van előttem. A fejem felett van egy hangfal, abból valami elektropop szitál a nyakamba. Beleborzongok. Felnézek a laptopról, ha előttem a pult, jobbra van a terecske, a Marché Gayot, balra a Zsidók utcája, a Rue de Juifs. A második német megszállás rövid idejét leszámítva mindig is így hívták ezt az utcát, már a középkor eleje óta így hívták. A város fontos közössége lakott, kereskedett itt. Egyébként az utca a régi római város utcájának a nyomvonalán halad, egyesek szerint ezért ez a város legöregebb utcája, mások szerint nem is ez az, hanem a Grand Rue, itt generációk óta a városi folklór része az erről való eszmecsere. Mint mindenütt a világban, efféle apróságokkal mulatható az idő egy pohár bor mellett. Riesling van most az én billegő asztalomon. Meg egy tálacskában sós mogyoró. A rizling elszászi, a Gayot-ban csak elszászi fehér borok kaphatóak. Ez a bor pedig Obernai-ből érkezett, még a borászatot is láttam, amikor arra jártam legutóbb. Jobbra a terasz lassan benépesedik. A munkaidőnek vége, az egyetemi óráknak is vége, úgy látszik, diákközönség ez itt, a személyzet felkapcsolta már a teraszmelegítő hősugárzókat. Csillog a vörös fény a sörhab fehér tetején. Derengések a fekete kabátok árnyékában. Sálak még a nyakban. Meleg az még nincsen. Elnézem, én így, a Gayot ablakán át, ahogyan trécselnek, iszogatnak, nevetgélnek a fiatalabb és idősebb polgárok a teraszon. Péntek, késő délután van, tudják, az az átzsilipelő idő. Mégis. Mindannyiunk tudja itt, hogy ma délelőtt egy elvetemült terrorista ártatlan emberekre támadott Carcassone melletti Trèbes-ben, a Super U szupermarketben. Mindannyiunk tudja, hogy három ártatlan ember halt meg, és már tudjuk azt is, hogy a terroristát (akinek Redouane Lakdim a neve egyébként, ha pedig van neve van önéletrajza is, amelyet elég jól körüljártak mára a francia lapok) a rendőrök lelőtték.

 

Ezt írtam még ott, a „megszakítjuk híreinket”-féle tudósításokból még nem tárult fel a ennek a drámának a természete. Akkor még nem tudhattuk, hogy a rendőrtiszt, Arnaud Beltrame alezredes; aki felajánlotta a terroristának, hogy a túszokért cserébe bent marad a rendőrség különleges alakulatának tagjaival körülvett szupermarketben; hősi halált halt. Ma reggel egy hős születésére ébredt Franciaország. A rendőrtiszt 45 éves volt, a jó hírű Saint Cry-ben végezte el a tiszti iskolát, dolgozott a környezetvédelmi minisztériumban egy rövid ideig és elkötelezett ökologista volt. Szimpatikus, kedves, értelmes, jó kollégaként gyászolják a társak, a kötelességét teljesítette és meghalt Franciaországért, „Mort pour la France”. Így köszönt el tőle Gérard Colomb, a belügyminiszter és így Emmanuel Macron, a Köztársaság elnöke. Kommentek a francia hírportálokon. Az egyik így ír: „Emlékezz a hős nevére és felejts el a merénylőjét.” A kommentelők összezárnak a gyászban. Nézem a Le Figaro, a france24, a Le Monde tudósításait és kommentjeit. Sehol nem találok egyetlen megszólalást sem, amely ezért az aljas terrorista támadásért elítélné a muszlimok, csak úgy „en bloc”. Aki ír, azért ír, hogy emlékezzék az értelmetlen halált halt áldozatokról, hogy méltassa Arnaud Beltrame önfeláldozó hősiességét, aki azzal, amit tett az élet biztosítékát adta meg a túszoknak. A kommentelők talán ösztönösen is érzik, hogy pontosan itt húzódik az az erkölcsi határvonal, amely a terroristákat kirekeszti a normális világból és az, amely az átlagos kötelezettségek fölé helyezi a Kötelességet, amelyet a rendőrök (itt csendőrök: gendermaries), a katonák vállalnak - önkéntesen.

 

A történet most már a rekonstruált cselekmények idősorrendjére egyszerűsödött. A terrorista, akinek neve is van, ezért önéletrajza is van, megállított egy autót és lelőtte a sofőrt, Jean (…) nyugdíjas bortermelőt, az utasát megsebesítette. Majd a kocsiból rálőtt a közeli laktanya mellett kocogó négy katonára, egyiküket megsebesítette a vállán („a lövedék csak három centivel kerülte el a szívét” - írták), majd a Super U szupermarkethez hajtott, ahol túszul ejtette a vásárlókat és a személyzetet. Fejbe lőtte az üzlet hentesét, Christian Medve-t, és lelőtt egy vásárlót, akinek az azonosítása még folyamatban van. A rendőrök kb. 5 perc alatt a helyszínen voltak és körülvették az épületet, egy rendőrlaktanya van a szupermarket közvetlen közelében egyébként, szép sorba befutottak a terrorista-elhárító különítmény alakulatai és meglepő sebességgel a helyszínen termett a belügyminiszter is, Párizsból, ami Carcassone-tól azért elég messze van. Arnaud Beltrame az első különítmény parancsnokaként és túsztárgyalóként lépett az épületbe, fegyvertelenül. Elérte, hogy a terrorista elengedje a túszokat. Tárgyalt, nyugtatott, csillapította a láthatóan ideges terroristát. Aztán a különleges kommandó behatolt az épületbe. A hírek egyszerű mondattal intézik el a történet végkifejletét. „A terroristák megölték. Az alezredes belehalt a sebeibe.” Nem egy hétköznapi és nem egy mindennapos történet. Ott lent, délen, ahol ez megtörtént, most a középületeken az zászlók félárbócon lengenek. Itt, Trèbes-től nézvést sok-sok kilométerre észak-keleten, ahol én ülök, a nap süt, Kehl-ben a franciák bevásárolni sietnek. A villamos most érkezett. Áradnak a népek a Hauptstrasséra és a Down Town Café-ba visszatértek a román munkásruhás urak. Most már sör van az asztalukon. Strasbourg lélegzik a Rajna túlpartján, érezni itt ebből az áradásból a leheletét.

 

Tegnap este, már birtokában ennek a történetnek, barátságos és felkészülési meccsen fociztak Párizsban, a világbajnoki érmes álmokat dédelgető franciák játszottak Kolumbia válogatottjával. Valószínűleg az is tudható, hogy 2:3 lett a vége, de Griezmann és Mbambé, Giraud csak megvillantak, ahogyan az tőlük elvárható. A világunk képtelenségei. A távolságaink lerövidítése, az otthonosság ebben az internettel kitágított világban. A személyes gyászmunka, amelyet csak egy értelmetlen terrorista-támadásban meghaltakhoz tartozók végezhetnek el és amelynek belső kínjai mindannyiunk előtt rejtve maradnak. Arnaud Beltrame alezredes, aki az önfeláldozó hősiesség példája lett mára és akit gyászol a család, a kollégák, a belügyminiszter, az elnök, a nemzet.

 

Az élet pedig él, bármilyen banális ezt kimondani, csak él örök körforgásainak ritmusa szerint. A román urak egy újabb kör sört rendelnek éppen a kehl-i DownTown Café-ban. A fogyatékos fiú csak mosolyog a málnaszörpje mögül. Apja egy újabb cigarettára gyújt. Odakint megint érkezik a villamos Strasbourgból és a peronra kiönti utasait.

Tegnap volt a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja. A városban, ahol most lakom, megemlékeztek róla a köztereken. A francia televízió-csatornákon is megemlékeztek róla: kis riportok, okos összefoglalók, felemelt mutatóujjak, hogy sok itt, Franciaországban is sok még a tennivaló. Küzdenünk, szakadatlanul küzdenünk kell a faji megkülönböztetés ellen, amely egy alattomos méreg minden társadalomban. Tegnap a belvárosban jártam, a FNAC-ban volt dolgom, amely egy kultúr-árúház, könyvek, dvd-k, zenei hordozók, a város legnagyobb jegyirodája, minden egy helyen. Pompás hely, böngészős hely, gyakran időzöm a képregények osztályán, mert a FNAC-ban frissül a leggyorsabban a kínálat. De ez mindegy is. Ahhoz, hogy az ember eljusson a FNAC-hoz, át kell mennie a Homme de Fer-en, a Place Kléber szélén. Itt fonódnak a strasbourgi villamosok. Itt minden vonal áthalad, itt bármelyik vonalra át lehet váltani. Ebből következően a Homme de Fer mindig zsúfolt, zajos, sokszínű. Ha a magyar köztelevízió vagy a Fidesz kampány-stábja állna itt, szörnyülködhetnének, hogy mennyi itt a migráns! Én csak embereket láttam a téren. Egy elegánsan öltözött fekete urat, öltöny és nyakkendő, bankár-típus, elegáns táskával, ahogyan kezeli a jegyét. Egy fejkendős anyukát két tündéri kisgyermekkel, akik csak locsogtak és locsogtak, csobogtak a kis ajkakról a csobogó francia szavak és a mama is tündéri nyugalommal válaszolgatott semmiségeket. Egy kerekesszékébe besüppedő hölgyet is láttam, ahogyan ügyesen kerülgette az előtte fel-, feltorlódó ember-akadályokat, hogy elérje a B villamost. Egyébiránt a városi tömegközlekedés itt akadálymentes, a tömeg jelent akadályt, nem a járdaszegély vagy a villamoslépcső. Láttam egy fejkendős lányt, ahogyan átbiciklizik a tömegen. Észrevettem a tavasszal mindig menetrendszerű megérkező romániai bérkoldusokat is, akik itt mindig tanyát vernek, mert több ember több aprópénz, mint ahogyan a fiatal clochard-ok, szédelgők, olcsó borokat ívók törzshelye is ott van a FNAC előtt. A várostársadalom színei vonulnak mindig a Homme de Fer-en, a villamosok itt fonódnak, itt fonódnak tehát az emberek is. A strasbourgi várostársadalom színes, multikulturális. A téren ez a sokféle ember ezt a várostársadalmat képviseli. Hömpölygésüket a dolgaik irányítják. Ki vásárolni indul innen, mert itt vannak olyan üzletek, amelyek a banlieu-ben nincsenek. Ki a dolgára siet innen, mert itt vannak munkahelyek, ki iskolából jön vagy oda megy, mert sok iskola van a környéken. Ki csak nézelődik, mert ráér, Egy várostársadalomban mindig ott vannak az álmok és a vágyak, az akaratok és az elszántságok, a bánatok és az örömök, az élet egyszerűsége és nagyszerűsége. Emberi világ ez, ember-társadalom, emberek sétálnak vagy sietnek át a téren. Ember-élet nyüzsög itt és az emberek élete mindig változatos. Mindezt csak azért hozom most szóba, mert megnéztem még egyszer azt a két videót, amelyet ebben a kampány-hevületben elénk dobtak: Lázár János minisztert Bécsben és Deutsch Tamást Brüsszelben. Nem vagyok perverz, nem élvezkedni akartam e felejthetetlen képsorokon, kordokumentumként szemléltem én ezt és csak arra voltam kíváncsi, hogy hogyan is látszik mindez innen, egy multikulturális társadalomból kinézve, amelyben én is élek. Innen nézvést ez a két immár dokumentummá változott „képszöveget” bizony mélyen átitatja a rasszizmus, magyarul: a faji alapú megkülönböztetés ordas eszméje. Annak is az a hétköznapi, felületes látszatok után gyorsan ítélő fajtája, amely ellen minden erőnkkel küzdeni kell(ene), mert méregként hatol be a társadalom szövetébe, ott feszíti szét az embereket összekötő szálakat, ott bont fel összekapcsolódó bogokat, természetes szövetségeket. A „migráns” vagy a „muszlim” pejoratív jelzőként való alkalmazása ezekben a szövegekben ennek a hétköznapi rasszizmusnak a legjobb példái. Bár egészen különös ezt a szöveget egy olyan miniszter szájából hallani, aki az Alkotmány megtartására tesz hivatali esküt, amely szöveg tiltja a faji megkülönböztetést és még különösebb egy olyan európai parlamenti képviselő szájából hallani ezt, akinek mindennapos tapasztalatai lehetnek arról, hogy milyen is egy multikulturális társadalom, hiszen a munkahelyei éppen ilyen társadalmak kellős közepén vannak. Az ember-élet megtagadása bizony mindig méltatlan egy másik ember által. Mivégre ilyen durván és rasszizmussá egyszerűsítve megcimkézni a világot? Az ember-világ cimkézi önmagát, hiszen az embernek identása van, hordja vagy cipeli azt, mint a ruhát, vagy súlyt, vagy mint angyal a szárnyát. Ez csak úgy átfutott rajtam, ahogyan átkeltem a Homme de Fer-en, a C villamos megérkezett, az emberek felszálltak, a nyomtatómba vettem festékpatront, azt igazgattam még, amikor megjöttek a helyi orkok, a jegyellenőrök, az elektronikus jegyemet készülékével ellenőrző úrnak a névtábláján az állt: Mehrad Aziz. „Merci monsieur”, mondta udvariasan, „et bon voyage”, tette hozzá, bár csak három megállóra voltunk az egyetemtől, ahová szemináriumi kötelességeim szólítottak. Nos, nem tudom, hogy otthon a köztelevízióban vagy az Echo TV-én megemlékeztek-e arról, hogy tegnap volt a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja. Ha nem tették, már megint elmentek egy lehetőség mellett, hogy egy kicsit jóvátehessék, amit ott művelnek a rasszista és kirekesztésre buzdító műsoraikkal.

Minden nap elolvasom a hazai tudósításokat, híreket. Ennek az Internet-korszaknak hála, ha akarom, követhetem, hogyan kelnek életre otthon a hírek, hogyan provokálnak vitákat, kommenteket, hogyan hogyan fecseg Magyarországon a felszín és, hogy hogyan és kivel perlekedik a mély. Ami persze a magyar valóságot illeti, szkeptikus vagyok azt illetően, hogy az, amit olvasok vajon tükörképe a magyar valóságnak, vagy csak afféle tudósítási pótlék. A sajtó-dilemma az Internet-korszakban még inkább fennáll, mint bármikor korábban. Vajon a médiumoknak az-e a dolga, hogy tükrözzék, megörökítsék a valóságot, vagy az, hogy maguk kreáljanak valóságokat? Ami a magyar portálokat illeti, még mindig sok ott a romlandó és gyorsan mulandó, megjegyezni-sem-érdemes töltelék, az önmutogatás és a megmutatás szándékai talán soha már egyensúlyba nem kerülnek. Mindegy is, olvasni szükséges, turkálok tehát abban az információ-halmazban, amelyet az Internet elém lök, a hazai híreket illetően egyre kelletlenebbül, és sokszor kellemetlenül érzem magam attól, amit olvasok és attól, amiről olvasok. Mondom sokadjára, hogy nem élek üzemszerűen otthon, Április 1-jén lesz kereken hetedik éve, hogy elhagytam országom mindennapjait. Telefonhívásokkal, skype-on pótolom a hangokat, az arcokat, elektronikus levelekben társalgok barátaimmal néhanap; ha hazamegyek, rácsodálkozom arra, hogy hogyan változik a városom, hogy hogyan mélyülnek a ráncok barátaim szeme sarkában, hogy hogyan csattan fel a hangjuk néha, hogy miféle dühök szorulnak beléjük, hogyan hallgatnak el egyszer csak, hogyan révednek el egy elröppenő gondolatban. Mindegy is, csak tudatom, hogy azért is, minden körülmények között is követem azt, hogy mi van otthon, mert azzal még nem cseréltem hazát, hogy ha az egyetemről hazamegyek, akkor az Avenue Forrêt Noire-on kelek át és nem a Margit-körúton. Tudom, nagyon is jól tudom tehát, hogy választási kampány van most Magyarországon és azt is tudom, hogy ennek a választásnak nagyon nagy a tétje. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy ennek a mostani magyar választásnak az egész Európai Unió szempontjából is nagy tétje van.

 

A Fidesz, mint uralkodó párt nyolc év fáradtságos munkájával megalkotta a magyar parlamentarizmus karikatúráját, most kiformálja egy politikai választási kampány karikatúráját és végeredményben eljátssza a magyar demokrácia tragikomédiáját, amelyben lehet sírni és lehet nevetni, sírva vigadni és dühöngeni. Ha a magyarországi híreket olvasom, sokszor érzem úgy, hogy egy talpas pohár vagyok, amelybe hirtelen egy nagy kancsóból vizet löggyintettek és túlcsordulok, billegek, egyensúlyomat keresem. Sokszor dühös reakciókra ingerel az, amit olvasok és mérges posztokat fabrikálok, amelyekben olyan mondatok szerepelnek, hogy „a Fidesz prominensei jól megtanulták a Bolsevik Párt rövid történetét, de – úgy látszik -, hogy a kibővített kiadást már nem olvasták el, pedig abban a bolsevikok csúfos bukásához vezető út is benne van.” Vagy olyasmiket, hogy „a Fidesz propagandistái, mint jó bolsevikok, folyton felülírják a valóságot és egy olyan világot rajzolnak körénk, amelyben mi nem is létezünk.” Aztán amikor visszaolvasom azt, amit dühömben írtam, belátom, hogy a harag és düh nagyon rossz tanácsadók. Sok ilyen poszt-kísérletem a tárhelyen is maradt ezért. Blogger kollégák elvégzik ezt a feladatot, dühös és dühödt írásokkal teli van a padlás, csúnya szavakat vagdosunk egymás fejéhez, de azért ez nem pótolja a vitákat, az értelmes beszélgetéseket, az érveket.

 

A Fidesz történelmi hibája örökre az marad már, hogy a legfontosabb esetekben megszüntette, kizárta a közéleti terekből az értelmes vitákat. Ezt a pártjában kezdte a Fidesz és onnan terjesztette ki a magyar közélet egészére. Tessék csak megnézni, hogy mi lett ebből a pártból! Nagy tettként gondolhatnak erre a konstruktőrök, hogy a Fideszben megszűntek a viták, a különvélemények, a tisztázó és pártnyilvános beszélgetések, ne adj' isten, a frakciók. Pedig egy demokráciában a pártoknak maguknak is demokratikusnak kell(ene) lenniük, nemdebár. Mit mondhatunk egy uralkodó pártról akkor, ha a pártkongresszusai lassan egy észak-koreai pártkongresszusra hasonlítanak? Kevés cinikusabb dolog van annál, mint amikor a Gulyás frakcióvezető elvtárs arról beszél valahol, hogy „a Fidesz nem demofób” és közben ott tapsol egy olyan pártkongresszus első sorában, ahol soha nem beszélték meg azt, hogy milyen politikát is követ ez a párt például a migráns-válság kezelésében. Voltak-e viták ebben a pártból arról, hogy mi a párt véleménye az orosz energia-függőség csökkentéséről? Vagy arról, hogy kerítéssel állunk ellen a migrációnak? Arról, hogy ha „nem leszünk migráns-ország” (© Orbán V.)? Arról, hogy a Párt nem kampányol azzal, hogy milyen is lesz adórendszer 2019-ben, vagy arról, hogy milyen lesz a felsőoktatás 2021-ben? Egy olyan pártról beszélünk, ahol Németh Szilárd vagy Kubatov Gábor alelnök lehet, mert nyilván azért, hogy ők képviselik, ők fejezik ki annak a pártközvéleménynek a lényegét, amely őket erre a tisztségre megválasztotta. Na és hogyan történnek ezek a párt-tisztségre történő választások? Teljesen nyíltan, demokratikusan, ugyebár? Belső viták, viharos ülések, okos beszélgetések, ezekkel megszületett kompromisszumok eredményeként? Már a pártkongresszusok térelrendezésének változásai is árulkodóak. A Fidesz pártkongresszusai olyan színházi előadások, amelynek egyetlen dramaturgiai funkciója maradt, hogy a második felvonásra előkészítse a hallgatóságot arra a pillanatra, amikor majd a Főszereplő a színpadra lép. Az Ő monológja majd pótolja és helyettesíti azokat a vitákat, amelyeket egy demokratikus párt tagságának le kellene folytatnia. Aztán majd a párttagok elégedetten hazamennek, a Pártközpontból úgyis időben megérkeznek a részletes utasítások arról, hogy mikor mit kell csinálniuk. Ha nem hajtják végre a központi utasításokat, akkor lesz majd hadd-el-hadd. Valamelyik elvtárs majd kiszáll a központból és helyre teszi a dolgokat. Amikor a Fidesz Pártalapítványa kitüntette a CÖF-öt a 2010-es választási esztendő végén, már sejteni lehetett, hogy a Fidesz megkezdte a lehátrálást a saját múltjáról, amelynek az egyik bonmot-ja az, hogy a „Fidesz rendszer-váltó párt”. Nos, a pártdemokrácia felszámolásával ez a párt kijelölt egy másik utat, amelyen – és ez tagadhatatlanul érdeme -, következetesen és határozottan halad. Ez az út vezetett el oda, ahol most tartunk. Ez az út nem egy kommunista rendszerből demokráciára váltó párt útja, hanem egy „autokratikus rendszert-építő” vagy illiberális (?) párt útja.

 

A magyar demokrácia nem-minőségi, hanem mennyiségi demokrácia most. Pedig éppen ideje lenne annak, hogy a magyar demokrácia minőségével is törődjünk. A Fidesznek az a rendszere, amelyet teljesen tudatosan kiépít, az mennyiségi, de nem minőségi rendszer. Egyensúlyok helyett túlsúlyok, nyilvánosságok helyett titkolózások, érdemi viták helyett egyoldalú kijelentések rendszere, amely kijelentéseket csakis azzal hitelesítenek, hogy több felületen és állandóan ismételgetik úgy, hogy közben ügyet sem vetnek mások véleményére. „A demokrácia azonban több annál, mint amikor egy farkas megbeszéli a báránnyal, hogy mi lesz vacsorára”. A pártdemokrácia lebontását a parlamenti demokrácia következetes lebontása követte. Így fordulhatott elő, hogy a Magyar Országgyűlés Házszabálya korlátozza a parlamenti ellenzék jogait, felforgatta a bizottsági rendszert és ledegradálta a parlamenti bizottsági munkát. Így fordulhatott elő, hogy a Magyar Országgyűlés egy nap alatt is képes volt törvényeket alkotni, amelynek a szégyenteljes „CEU-törvény” az egyik legjobb példája. De ilyen módon készült az Alaptörvény is, amelynek az eljárás miatt megsérült legitimációját Kerényi mester mesterkedései sem voltak képesek pótolni mind a mai napig. Ha ez az Alaptörvény olyan jelentős esemény, mint amelynek a Fidesz beállítja, vajon nem ért volna meg ez a művelet legalábbis egy „nemzeti konzultációt” vagy, ne adj' Isten, egy népszavazást? „Fülkeforr” és vidéke … az fránya Fidesz-matematika! A törvényalkotók méltóságáról a parlamenti folyosókon rosszul öltözött újságírók elől menekülő ember képe vall a leginkább, bizonyára nagy gyönyörűséget szerezve majd későbbi korok média-kutatóinak. Aztán ezért a sajtó kitiltása a Parlamentből. Hírkocsonyán az aszpik: egy szigorúnak szánt tekintet és tekintélyes bajusz. Fegyverkező parlamenti őrség, amelynek azért alapvető feladata a díszelgés lenne. Vajon hasonló elánnal gyakorolják a nem is olyan könnyű magyarikumként rendszeresített díszlépést is az őrzászlóalj hivatásos katonái? Ott, a Kossuth-téren, a Parlamenti épületén lengő és kétes hitelességű székely-zászló alatt? Bizony pompás karikatúra ez is és benne az ellenzék vergődése, akiket persze, hogy azért nem ment fel a demokratikus minőségnek való megfeleléstől az, hogy ilyenre teremtett miliőben kell feladatukat végezniük.

 

Ó, ez a kormányzás! Ez a Fidesz-kormányzás, amely sikeres, amely megy előre, amely soha nem téved, amely csak jót és mindig még jobbat cselekszik. Ahol mindenre van magyarázat. De vajon, ha megkérdeznénk, hogy hány minisztere is van most az Orbán-kormánynak és, hogy jó, jó, de név szerint, vajon mit is mondanának a megkérdezett állampolgárok? No és mi a helyzet az államtitkárokkal, akik egyes területeken miniszteri hatalommal bírnának? Őket is, ha lehet, név szerint tessék idézni! Sok tucatot! A magyar közvélemény-kutatások nem mérhetik egy tárcavezető (vagy tárca nélküli) miniszter népszerűségét, mert a kormány miniszterei nincsenek jelen a magyar közéletben. Az, hogy Lázár miniszter úgynevezett kormányinfója egy tökéletes stand-up komédiává teszi a kormányzati munkáról szóló kommunikációt még nem felejtetheti el velünk azt, hogy valójában alig tudunk valamit arról, hogy hogyan dolgozik és mit is csinál a Magyar Kormány. Ennek egy igen szép példája volt az, amikor 2015-ben a „migránsválság” tetőzésekor a tömegmédiában Bakondi úr, nyugdíjas dandártábornok volt az egyik gyakori közszereplő, aki tanácsadóként ügyködik valahol a miniszterelnök környékén. Politikai felelőssége nincsen (nem is lehet e tisztségében), kijelentéseiért el sem számoltatható. A belügyminiszter urat azonban nem nagyon látjuk e helyzetekben, akinek pedig éppen az lenne a dolga, hogy e folyamatok ütöerén tartsa a kezét. Nem igazán látjuk az igazságügyek miniszterét, a nemzetgazdasági minisztert szinte soha, néhanap az „emberminisztérium” miniszterét azért látjuk, főleg akkor, ha valamilyen embertelen dologgal kapcsolatban meg kell szólalnia. Egyáltalán nem látjuk a szaporodó számú tárca nélküli minisztereket például, akiknek a portfóliója pedig megérné, hogy néhanap a közvélemény tájékozódhassék arról, hogy miért is kapják a fizetésüket. A Fidesz rendszerváltó dühvel tisztogatta ki a minisztériumokat, cserélte le a vezetőket, köztisztviselőket. Nem egy kormányváltáskor természetesnek tekinthető néhány száz, hanem, túlzás nélkül több ezert embert mozdítottak el korábban végzett feladataiktól és poziciójukból vagy elbocsátással vagy átszervezéssel. A Fidesz nyolc éves kormányzása alatt hivatal, állami intézmény érintetlen nem maradt. Mire az „új fiúk” a hivatalukba értek, már senki sem maradt ott, akitől megtanulhatták volna, hogy egy ilyen hivatal hogyan is működik. Ezek az átszervezések és hivatali átalakítások oda vezettek minket, hogy Magyarország állam- és közigazgatási rendszere valójában egy felfelé központosított rendszerré változott át, éppen olyanná, amely a kádári rendszer idején volt: egy feje tetején álló olyan piramis ez, ahol az erőforrásokról szóló döntéseket „fent” hozzák meg, miközben az emberek „lent” élnek. Közben persze már azt sem igazán tudjuk, hogy valójában ki is hozza meg ezeket a döntéseket! A Kormány? Vajon ülésezik-e rendszeresen a magyar kormány? Ha igen, az ülésein miről is van szó? Utódainkat bizonyára érdekelni fogja az, hogy hogyan is született meg például az a döntés, hogy kerítést építünk a magyar-szerb határra? Hogyan az a döntés, hogy ez a kerítést a Magyar Honvédség védje? Készülnek jegyzőkönyvek a kormány üléséről, amelyek tanúsítják majd, hogy a kormány tagjai megdolgoztak a fizetésükért? Egy demokratikus országban a kormány is demokratikus. A kormánynak is vitázó, és viták után döntéseket hozó testületnek kell lennie, egyébiránt sérülne a demokrácia mindent átható elve. Vajon a magyar kormányban megtörtént vitákról vannak-e dokumentumok? Vajon vannak-e viták a magyar kormányban? Vagy ez csak a miniszterelnök okostelefonjáról irányított kormány vajon?

 

Látom már, szódzsungel ez. Majdnem megint abba a hibába estem, hogy elragadott az indulat. Mentségemre az szolgáljon, hogy magyar választópolgár vagyok és igyekszem a helyén kezelni egy választás jelentőségét. Hozzátéve azt is, hogy számomra ez a választás nem is olyan egyszerű, hiszen a választási szabályok rám és a hozzám hasonló helyzetben lévő magyar polgárok számára diszkriminatívak. Irígyeltem német feleségemet tavaly, amikor kézhez kapta a választási íveket, mert a német állampolgároknak, bárhol is tartózkodjanak a világban, a címük bejelentésével megküldik a szavazólapokat. Ezt az én kedves feleségem a konyhaasztalon kitöltötte, elballagtam a levéllel a strasbourg postára és így részt vettem egy kicsit a német választásokon is. Ehhez képest én, ha nem utazom haza, akkor Párizsban szavazhatok majd április 8-án. Párizs az ide 508 kilométer, TGV-vel ugyan 1 óra 45 perc alatt megtehető az út, oda-vissza úgy 121 Euróból megúszható. Haza is repülhetek persze, hogy szavazzak, az Basel-ből úgy 150, Frankfurtból (plusz az odavezető vasút jegyének 100 Euró körüli ára) szintén 180 Euró kb – én nem szavazhatok levélben. Bár van itt, Strasbourgban Magyar Nagykövetség és Konzulátus, de itt szavazni nekem nem lehet. Levélszavazás pedig nekem nem jár, bár évtizedek óta magyar állampolgár vagyok, így marad tehát a logisztikai tervezés, hogy hogyan tudom megoldani azt, hogy szavazhassak, hiszen nem volt még olyan demokratikus választás az elmúlt majd három évtizedben, amelyen ne vettem volna részt. Fegyelmezett szavazó vagyok, akik javíthatatlanul hisz abban, hogy a demokrácia legfőbb forrása az állampolgár. Úgy gondolom, hogy ez egy ügydöntő parlamenti választás lesz Magyarországon és, hogy ez a választás fontos Európában, ahol egyébként minden nemzeti választás fontos, mert ennek az európai rendszernek ez a lényege. Szerintem ennek a választásnak az igazi tétje az, hogy figyelmeztesse az állampártként viselkedő Fideszt arra, hogy a hatalma nem végtelen és, hogy a hatalmának a forrása az állampolgár. Figyelmeztesse arra, hogy az az Európában Orbán-rendszerként elhíresülő szisztéma, amelyet kiépít, egy olyan veszélyes út, amelyen mi, sokan magyarok nem akarunk járni.

Igekötők szabadverse

2018.01.25. 19:02

Ha oldalról nézünk valakire vagy valamire, csak az egyik oldalát látjuk. Ha felülről nézünk végig a városon, kiderül, hogy az utcák a végtelenbe vagy önmagukba futnak. Ha lenézünk valakire fentről, meglátjuk az árnyékát. Ha lenézünk valakit, nem látjuk meg az értékeit. Ha felnézünk erre a templomtoronyra, észrevesszük, ahogyan a csúcs körül tisztelettel kinyílnak a felhők, hogy utat engedjenek ennek a lentről érkező ragyogásnak. Ha felnézünk valakire, példaképet találunk, akár óvó árnyékát, megtanuljuk a tiszteletet. Ha szétnézünk, nem látjuk a részleteket. Ha megnézünk valamit, nem vesszük észre a környezetet. Ha kinézünk, csak annyit látunk, amennyi az ablakkeret enged. Ha benézünk, csak annyit láthatunk, amennyit a függöny vagy a fény megenged. Ha benézel hozzám, tudom, hogy nem maradsz sokáig. Ha mégis itt felejted magad, egyszer csak felkiáltasz: „nézd, hogy elszaladt az idő!” Ha kinézek hozzátok a telekre, csak annyit ígérek, hogy ott leszek. Azt nem, hogy el is töltöm a délutánomat veletek. Ha látok, nézek. Ha körbenézek, érzékelek. Sokszor csak úgy nézek, csak úgy nézelődöm, de nem látok. Jól csak a szívével lát az ember, mondta a Róka. Szívemből kinézek minden jóbarátra. Ha lenéznek, inkább félre állok. Ha felnézek valakire, eltitkolom. Csendes örömmel megfigyelem, ahogyan működik. Ha most kinézek az ablakon, látom, ahogyan csendes, puha léptekkel érkezik az este. Ha most nézek fel a képernyőről, egy pohár borra látok. A konyhaasztalon.

Megtanultuk egy életre: a 22-es csapdája ott van a cselekedetekben és folyton belebotolhatunk ott is, ahol nem is várnánk. Idézzük csak ide még egyszer az eredetit, hogy gyakoroljuk. Így szól: „Csak egy csapda volt és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz tanúbizonyságot. Orr őrült, tehát le kell szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült és nem kell mennie; de, ha nem akar menni, akkor egészséges és mennie kell.” (Joseph Heller: A 22-es csapdája, Európa Kiadó, 1977, 63. old.) Mi lett volna, ha Heller József megírta volna ezt magyarul? Valahogyan így hangzana: Ha Soros György elkövette mindazokat a bűnöket, amellyel a magyar kormány feje, a kormány tagjai, a Fidesz potentátjai, a kormány miniszterei, államtitkárai, a Fidesz országgyűlési képviselői az elmúlt hónapokban nagy nyilvánosság előtt megrágalmazták, akkor bíróság előtt a helye. Bíróság elé azt lehet állítani, akit megalapozottan vádolhatnak a cselekedet elkövetésével. Ehhez ügyészi ellenőrzés mellett nyomozni kell, meggyőző bizonyítékokat kell összegyűjteni, vádemelési javaslatot kell ezek alapján gyártani, majd a bizonyítékokkal együtt a bírósághoz lehet fordulni. Egy bírósági eljárásban mindenkit megillet a tisztességes eljáráshoz való jog, a megvádolt is előterjesztheti bizonyítékait, tanúkat vonultathat fel, megilleti őt a védelem joga. Ameddig nem jelentik fel, bírósági eljárás sem lehet az ügyből, hiszen Magyarország jogállam – ahogyan azt a magyar kormány feje, és azon a miniszterei, államtitkárai, a Fidesz azon országgyűlési képviselői már többször kijelentették. Az csak a véletlen műve, hogy ők azok, akik nagy nyilvánosság előtt többször is bűnelkövetéssel vádolták meg Soros Györgyöt és – úgymond – a „sorosista szervezeteket”. Ha Magyarország jogállam, akkor Soros György addig nem tekinthető bűnösnek, amíg bűnösségét a magyar bíróság jogerősen meg nem állapította. Ha Magyarország nem jogállam, akkor bárki, bárkivel bármikor megteheti, hogy jogalap nélkül megrágalmazza őt a nagy nyilvánosság előtt, feltéve és megengedve azt, hogy ehhez a média szívélyes partner. Viszont, ha Magyarország mégis jogállam lenne, akkor ennek – a hatályos magyar jogszabályok szerint – büntetőjogi következményei vannak, csak arra lenne szükség, hogy Soros György a megfelelő jogi eljárások alapján feljelentést tegyen és büntetőjogi eljárást kezdeményezzen. Ha Soros György feljelentést tenne nagy nyilvánosság előtt elkövetett megalapozatlan vádaskodásért, akkor azt a megfelelő hatóságoknak ki kellene vizsgálniuk és a bírósághoz kellene fordulniuk. Efféle perekre példa is van Magyarországon, nem is egy, úgy-e Juhász úr, Vona úr? Ha Magyarország jogállam, akkor ezt az eljárást éppen úgy le kellene folytatnia a magyar hatóságoknak, mint azt az eljárást, amelyet valaki vagy valakik Soros György „bűneinek” megállapítása érdekében kezdeményeznének. Mivel a magyar kormány nem demofób (© Fidesz) Soros György bűnösségéről megkérdezte a „magyar népet” (Választásra jogosultukat? Kiválasztottakat? - ki tudja azt) és a megkérdezettek közül 2.3 millió visszaküldött kérdőívből december 7-ig másfél millió feldolgozott kérdőív 99%-ában a választópolgárok egyetértettek a kormány álláspontjával (lsd: https://24.hu/belfold/2017/12/10/nemzeti-konzultacio-ismertettek-az-eredmenyeket). Vagyis a válaszadók szerint Soros bűnös. (Hogy kik, hogyan, mikor dolgozták fel a kérdőíveket - erről sajnos nem szólnak a hírek). Ma Magyarországon 7.986.767 választópolgár van (a 2016-os népszavazás hivatalos adatai alapján). Ha tehát igaznak fogadjuk el a magyar kormány fejének december 14-én ismertté vált azon állítását, hogy „2,3 millióan mondtak nem-et a Soros tervre és ez az én hamuba sült pogácsám, amelyet most Brüsszelbe viszek”, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a „nemzeti konzultáció” kérdőíveit a december 7-ei bejelentést követő 5 munkanap alatt már teljességgel feldolgozták, és ez a szám a válaszadók 100%-a. 2,3 millió ember az a választásra jogosultaknak kevesebb, mint 30%, azaz harminc (!). Ha valaki e számok ismeretében teljes határozottsággal azt jelenti ki nagy nyilvánosság előtt, hogy a „magyar emberek elutasítják a Soros-tervet (?)”, akkor 70% magyar ember véleményét hagyja figyelmen kívül 30% kedvéért. Ha a magyar választópolgárok 30%-a úgy látja, hogy Soros György bűnös, de viszont 70%-a egyáltalán nem nyilatkozott e kérdésben (annak ellenére, hogy állítólag őket is megkérdezték!), akkor teljes bizonyossággal egészen biztosan nem állítható, hogy a „magyar emberek” elutasították volna a Soros-tervet. Pontosabban csak annyi lenne mondható, hogy a „megkérdezettek kb 30%-a ért egyet a kormánnyal Soros-ügyben”. Amit meg a kormány ebben az ügyben eddig mondott, az bizonyítékok nélküli rágalmazások sorozata volt. Ha Magyarországnak „nemzeti kormánya” van – mint azt a kormány feje, miniszterei, stb. stb. már többször elmondták nekünk, akkor a többség hallgatásával is kellene foglalkoznia, mert a nemzet az semmiképpen csak 30%. Ha a nemzet fogalmába csak azok férnek bele, akik kaptak és vissza is küldtek egy állításokat tartalmazó, de kérdőívnek csúfolt irományt, akkor a nemzet kormányunk által használt fogalmával van valami probléma. Vagy minden választópolgár része a magyar nemzetnek, vagy csak azok a választópolgárok részei, akik a kérdőívet visszaküldték. Ha csak 30% támogatja a kormány politikáját, akkor a kormány kisebbségi véleményt képvisel és nem állíthatja azt, hogy a többség nevében cselekszik. Ha kormány a 30%-os vélemény ismeretében azt állítja, hogy az általa kiküldött állításokkal való azonosulásban „a magyar emberek véleménye” fogalmazódik meg, akkor meg kellene kérdeznie az itt nem nyilatkozó 70%-ot is arról, hogy vajon nekik is ez a véleményük. Ehhez azonban olyan jó kérdéseket kellene feltennie, amire válaszolni is lehet. Amennyiben esetleg jó kérdésekre kellene válaszolnia a „magyar embereknek”, akkor viszont lehet, hogy nem lenne ilyen jól propagálható eredményekre hivatkozni. Mert csak egy csapda van, a 22-es csapdája. „Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett. - Ez ám a csapda, ez a 22-es – jegyezte meg. - A legtökéletesebb, ami valaha is létezett – hagyta rá Deneeka Doki.” Mi is csak ámulunk, bámulunk! Ez ám a rendszer – füttyentünk elismerően!? Néhány nappal ezelőtt a magyar kormány benyújtott egy „Stop Soros”-nak nevezett törvényjavaslatot. Annak a szövegével akár folytathatná Heller József, a 22-es csapdája szakírója a felsorolásokat: ha egy civil szervezet „külföldi (nem definiált) támogatást” kap például menekült státusszal rendelkező emberek társadalmi integrációjának támogatására, akkor azt be kell jelentenie a megfelelő hatóságnak. Ha bejelenti, a kapott támogatás 25%-át illetékként be kell fizetnie az Államkincstárba. Ha bejelenti, akkor is bűnös és megbélyegzett, és a megfelelő hatóságok fellépnek ellene. Ha nem jelenti be, nem lesz módja finanszírozni azon tevékenységeket, amelyeket a magyar állam egyébként nem finanszíroz. Ha bejelenti, nem tudja ellátni vállalt feladatait. Ha nem jelenti be, akkor lesújt rá a magyar kormány haragja és megvetése.” Yossariánunk megint füttyenthet egyet elismerően: „ez ám a rendszer”!

 

 

 

Tizennégy nap telt el az évből, két hét csak és fogy tovább a magyar. „Olvadunk, mint a viasz” - ezt Antoine Saint-Exupéry írta a Hadirepülő c. könyvében, most csak erre az alkalomra kölcsönveszem Tőle (és elnézést kérek). Olvadunk: a minap egy fiatalember bement egy külváros-budapesti házba, lelőtt ott egy embert, majd az gyermekével az utcára menekülő egykori szerelmét az utcán fejbe lőtte („a sértett később a kórházban elhunyt”), aztán önmagára emelte a fegyverét és meghalt. Így halad előre ez az új év. Egy kutya egy vidéki szeméttelepen csecsemőfejet talál, hazaviszi, így derült ki, hogy eltitkolt terhessége után megszült gyermekét anyja megölte (három gyermekes anya egyébként). Így folytatódott ez az új év a magyar bulvárban. Fiatal nőt késsel gyilkoltak meg, a tettest rövid, forró nyomos nyomozás után már el is fogták. Peregnek a napok az új naptárban. Eltelt már két hosszú hét ebből az újnak mondott évből, e rémes gyilkossági hírek még csak lázba sem hozzák a (magyar) közvéleményt. Egyik hír a másik után, megyünk tovább. Mínuszos hírekben fogy a magyar, erőszakos halált halt csecsemő, 21 éves fiatal lány, egy bódéban bennégett, neve, kora sincsen ember. 14 nap kinek lehet hosszú, kinek rövid. Két hét, az idő relatív. Két hét alatt, ennyi erőszakos halál!? Telik, múlik, napra napra jő, egy hétvégére hétfő következik. Vasárnapot töltenek itt az emberek a Bambiban, ahogyan felnézek a képernyőről látom, hallom. Keveregnek, kavarognak a dominók a szomszéd asztalon, mellettem egy szépszemű lány angolul beszélget egy fiatalemberrel. A hölgy kiejtése alapján lehet, hogy magyar, a fiatalember angolja hallhatóan vele született. Átellenben egy úr a Vasárnapi Híreket olvassa. Két hét telt el ebből az évből, bulvárlapokból van elég ma Magyarországon, tőlük tudjuk, hogy fogyunk. Erőszakos, természetellenes halállal távoztak már magyarok ebből az árnyékvilágból ebben az évben, egyikük sem volt harminc évnél idősebb. Lehet persze, hogy tévedek. A bulvárt soha sem érdekli az ember, ezért a bulvárban megénekelt embernek a kora is kérdéses. A bulvárban megírt hírek valóságtartalma is kérdéses persze és így mindig van remény, hogy talán nem is igaz, hogy 2018-ban, az év első két hetében máris több gyilkosság történt Magyarországon. A bulvárban megírt hírek fontosságában és valóságtartalmában való kételkedéssel fogadtuk azt a hírt is, hogy sok száz magyarországi polgármester Szita Károly hívó szavára összegyűlt a budapesti Bálnába, hogy „megvédjék a településüket”. Aztán ez a hír is igaznak bizonyult, mint a gyilkosságokról szóló híradások. Mint egy balladában: „Ezer polgármester összetanakodék, településüket migránsoktól ők megvédenék. Tanácskoztak reggel, beszélgettek délben, szavakból raktak falakat ebédidőre. Amit raktak otthon, összedőlt estére. Amit raktak együtt, megmarad örökre. Mondták ezért, felmondták a leckét. Sokuk átélte most, hogy ott van, választásokra gondolt így: „polgármesterként ez az öröklét”. Ha nem jöttek volna el, lett volna hadd-el-hadd! Ilyen magyar összefogásból polgármester ki nem maradhat. Aki távolléttel tüntetett volna, annak költségvetése bizony lyukas lett volna. Aki másutt kereste a támaszt, annak a szavazói nem találják el a helyes választ. Sok polgármester összetanakodék, hogy településüket ők bizony megvédenék. Védik is erővel, szavakkal, tettekkel; sőt falugyűlésekkel, fővárosi szakértőkkel! Messzire néznek, egészen Afrikáig. Szakértő mondta, onnan jön az áradat, állunk benne majd állig. Így lehet ez, így van ez, mondták a polgik, nékik nem parancsol más úr, csak a szavazóik. Összetanakodtak, hogy településüket megvédik bizony, messzire néztek akkor, a síkból kimagaslott a Torony! Onnan jött az üzenet, hogy így kell most tenni: „tessék nekilátni településüket megvédeni!” Védték hát a polgármesterek azt, ami szerintük a béke, a rend. Csak az a baj, hogy közben erőszakos halállal fogy a magyar, mert magyarnak magyar nem parancsol, hiszen itt egy tiltás, ott egy engedély mégis csak egyre megy.” Bulvárnapok peregnek a magyar médiában. Csúnya gyilkossági ügyekből máris volt elég az év első két hetében. E bulvárhírek között bújik meg a polgármesterek kiállása a „migránsok ellen”. Bulvár-polgármestereknek valaki azt mondta, hogy beszédükben bulvár-címlap mélységű mondatokat kell most mondaniuk. A kedvencem Makó polgármestere), aki ezt mondta: „ … szeretnének a migránsoknak gyermeket szülni …?” Aztán itt a bulvár, a bulvárban nyakig, állig, szemöldökig. Azért azt meg mégis megjegyezném, hogy néhány magyar ember erőszakos halállal meghalt a 2018-as év első két hetében és csak reménykedjünk abban, hogy itt ér véget az évi bulvár. Ami a Bambit illeti, az angol kommunikáció most egy, a teraszon elszívott cigarettával folytatódik. Ehhez fel kell öltözködni, sál és sapka és kabát. Télikabát zsebében eltűnő öngyújtónak a keresése, kesztyűben ne tegyék! Idebent folytatódik a csevej. Rézsút, szembe két lány társalog, de közben az egyikük rajzfüzetébe gyors skicceket készít valamiről (eljátszom a gondolattal, hogy rólunk, az itt ülő vendégekről, de ne már …). Ki tudja. Ahányan, annyi a titkunk. Sötét napokként is lefesthető Magyarország első két hete. Ezért idéztem ezeket a felkavaró gyilkossági híreket. Ezért idéztem a polgármesterek minapi találkozóját, amelynél kevesebb kontraproduktívabb dolgot tudnék elképzelni. Olyan volt ez, mintha egy Börcsön készített „okos vibrátorból (wifi!)” kispórolnák az elemet. Magyarország most nem készült fel az új évre, csak átszédült a Szilveszter küszöbén, mintha minden rendben lenne itt. Mind úgy teszünk, hogy elfogadtuk a játékszabályokat. Ha így történik, akkor így, ha nem, hát akkor úgy. Mások által megalkotott játékszabályok betartásából áll az életünk. Egyetlen magyar ösztön öröklődött át nemzedékeken és ez a túlélés ösztöne. Túléljük majd csak ezt az évet is (ha bulvár lennék, rendkívül ízléstelenül hozzá tenném, hogy már tudjuk, hogy ez nem mindegyikünknek sikerült) – csúnya dolgokat követünk egymás ellen minden nap, itt Magyarországon, mondom most, mert a budapesti Bambiban írom ezt a posztot és mert holnap Pécsre készülök. Miközben békés, természetes, budapesti kocsmai hangulat leng körül, ilyen csúnya dolgokra gondolok. A szomszéd asztalon a gombás melegszendvics! A hosszúkávé abban a régi mokkás pohárban! Egy pár debreceni kecsöppel! Túléljük majd, ezt is túléljük majd, ezt az erős évkezdést is túléljük majd. Holnapra úgyis elolvad a mai hó. A külügyminisztérium épülete most sötétbe borult ezen az estén. A Bambiból rálátni erre a külgazdasági- és külügyi sötétségre és a Parlament sakára is, amely viszont fényárban úszik, hogy megint bulvár legyek. Egyensúlytalan egyensúlyozás a bulvár és a nem-bulvár között. Blog(g)er-lét. Amikor az ember felnéz a képernyőről. Látja, hogy a fénynek árnyéka van.

Komámasszony, ki ma a soros?

2018.01.13. 10:57

Decemberben még a 2017-es év volt a soros. Átléptünk egy küszöböt és most a 2018-as évre mondjuk, hogy otthonos. Tegnapelőtt a közbeszédben egy perzselt disznó volt a soros. Holnap talán Te leszel, vagy talán az az úr, aki oly önfeledt mosollyal emelte pálinkáspoharát azon a képen. Ki tudhatja, hogy holnap ki lesz soros? Lehet, hogy a szomszéd, lehet egy távoli ismerős, lehet, hogy a legjobb barátod. Sorosistákra vadászó, ráérő polgármesterek és dologtalan miniszterek lepik el a helyi média felületeit. Turistákra rendőrt hívnak, mert egy turista is lehet soros. Szállodás gumiját kiszúrják, mert egy panzió-tulajdonos is lehet soros. Egy hivatalnok is lehet is soros, ha egy brüsszeli irodában ül és lehet egy művész is soros, ha nem a kormány kottájából hegedül. Aki most pénzt küld Soros ellen, az is lehet egyszer még soros. Aki pedig nem küld, azért lehet ő soros. Disznóval küldött talányos üzenet, olyan ez, mint a consiglierének újságpapírban elküldött hal, hogy a keresztapa is értse. Olyan, mint egy kormányplakáttal levakolt fal. Meleget nem tart, hideget áraszt, zúzmarás szavak lepik el a tájat. A disznó volt most a soros, mondják és közben Soros képeivel teli az ország. Száz évvel ezelőtt egy bolseviknak egy mensevik volt a soros. Trockistákra vadászott a Cseka, gülenistákra évek óta a leválthatatlan török elnök, országunk barátja. Tegnap egy megpörkölt disznó volt a soros. Ma egy közellenség van az utcánkban, a levélszekrényünkben, a kerületi újságunkban: a Soros. Kijelölt ellenségünk szapulására közpénzt költünk sokat, de úgy látszik, hogy még mindig nem eleget. Ezért kér a kormány tőlünk adományt, gyűlölet-kampányra előleget. Ebből finanszírozandó egy újabb disznó, talán. Kiterítjük holnap majd őt is, mert akkor ő lesz a soros. Láthatjuk már, hogy bárki lehet soros. Elég csak rá mondani, hogy őt is a Soros … Kit érdekel itt tett, érzés, állapot, dolog? Bárki bélyeget viselhet, ha rámondják, hogy „a” Soros. Várom, hogy a Magyar Posta mikor áll elő a Soros bélyegekkel. Sorozattal. Majd az a sorozat lesz a soros. Gyűjtőknek való csemege lesz az. Szerelmes leveleinken jól mutat majd. Viszi a hírt mindenhová, lásd Európa, mi, magyarok így vagyunk ezzel, Te is lehetsz soros. Kurz is lehet soros, még nem tud róla, mint egy holland nagykövet. Norvégia is soros, ha civil tetteket finanszírozni merészel. Ó, Donald Trump, hát ő is lehet soros. Még egy-két elhibázott tweet-üzenet (Magyarország fővárosa Budapest és nem Bukarest, ezt azért mondják meg már végre neki, mielőtt írna!), az egész Európai Unió úgy soros, ahogyan van. Jean-Claude Juncker már régóta bögyben van, régóta soros. Mindenki lehet soros. Egy választás után még a lengyel barát is lehet soros. A szlovák, a román amúgy is mindig soros. Holnap Te, holnapután én, aztán a legjobb barátaim, az ismerőseim, a falu népe, az egyesület minden tagja, bárki. Csak a polgármester úr, az nem lehet a soros, csak a miniszter úr, az nem lehet a soros, csak a miniszterelnök úr, az nem lehet soros. Csak a CÖF nem lehet soros. Így egyszerűsödött le a világunk. Erre a képletre egyszerűsödött le a bonyolult összefüggéseknek a rendszere, a hálózata a kételkedésnek, az útvesztője a gondolatoknak, a fontos beszélgetésekkel előbbre jutó élet. Már olyan sok eső folyt le azokon a plakátokon, amelyeket senki sem kért, de kaptuk kormányunktól ajándékba a saját pénzükön, hogy nem is gondolunk már arra, hogy mi is lehetünk soros, sőt észre sem vesszük, hogy már sorosak is vagyunk. Te vagy a soros, én vagyok a soros, mi vagyunk a soros. Így szól az új ragozás. Most már a magyar kormány minket mind ostoroz. Egy magyarrá lett keleti nép mond(v)a csinált zászlaját lengeti a szél mióta már? a magyar országgyűlés (bizony így, kisbetűvel: lsd. még nemecsek) Steindl Imre tervezte épületén és holnap ez a Steindl is lehet a soros. Elrepült egy nehéz plakát, ki tudja hol áll meg? A józan észre hivatkozni most, úgy tűnik, felesleges tett. Ez a kampány drága, a következményeinek költségeit beárazni nincsen tehetségünk. Azt már megtanultuk, hogy tegnap egy perzselt disznó volt a soros. Kíváncsian várjuk a holnapot, vajon akkor majd én leszek, Te, Ő … ? A megpörkölt disznó vagy a kiplakátolt Soros?

Rügyfakadás januárban

2018.01.09. 21:25

A nagy vihar öt nappal ezelőtt csapott le a breton partokon. „Carmen”-nek keresztelték el ezt az Orkánt, névadójához méltón tüzes, kihívó, fékezhetetlen volt. Hullámóriások tördelték a partokat, ködként ült a felcsapódó pára a tájon, riadt kis hajók remegtek a kikötők mólói mögött, amelyeken hatalmas hullámtarajokkal csapdosott át a haragos óceán. A térségben 86 ezer háztartás maradt áram nélkül, parkoló autókra zuhant fákkal bírkóztak a tűzoltók, házak teteje tűnt el, egy farmer arról panaszkodott a tévéhiradóban, hogy összeomlott a fészer, amelyben a gépei álltak. 120-140 km-es óránkénti sebességgel rohant tovább a vihar, a Bretagne-tól 1300 km-re lévő Fekete-erdőt másnap érte el. Szakadt az eső, a szálloda erkélyén álltunk és azon tűnődtünk, hogy hogyan jutunk majd haza. Hallottuk a hírekben, hogy zárják az utakat, a hágókat, valahogyan el kell majd érni az autópályát, ebben az orkánban átvágni az erdőkön át kanyargó utakon, nem tűnt jó megoldásnak. Alig több, mint hetven kilométerre voltunk Strasbourgtól, két és fél óra alatt értünk haza. Az autópályán már nyoma sem volt annak a pániknak, amely még ott, a hegyekben, az őrülten hajladozó fenyőerdőkből kiáradt, amely a kiáradó hegyi patakok tajtékjain nyargalt. A város nyugodtan élte aznapi életét, a nap kisütött, délután volt, a vihar továbbállt. Ahogyan az ablakon kinéztem, észre kellett vennem, hogy az ablakunk előtt álló fa ágain kis rügyecskék készülődnek a bimbó-, a levél-, a virágéletre. Különösen éles és kemény volt ez a kontraszt. Január 4-én nem szoktak rügyezni itt a fák. Ezen a féltekén most tél van, a Természet még aluszik, szokatlanul korainak tűnt ez az ébredés. Aztán el is felejtettem volna ezt, ha másnap nem megyek végig a rue Geiler-en, Monsieur Klein boltjában volt vásárolni valóm – nála egészen remek quiche lorraine-t lehet venni -, és ahogyan a kulinaritás e helyi intézménye felé tartottam, észre kellett vennem, hogy rue Geiler és a rue Sleidan sarkán, a kertben bimbók himbálóznak a magnólia-fán! Gyönyörű ez a magnólia-fa, itt a város közepén, minden tavasszal ezzel mérjük a Tavaszi Ébredés Nagy Térhódítását, és most, már rügyek vannak az ágakon! Januárban, amikor még csak nyolc nap telt el ebből az új évből, amikor a naptáraink szerint még hosszú, téli napok várnak ránk, amikor még a fogason ott lóg a nagykabát, a sál, a sapka. Valami történik a világban, fújunk hideget és meleget. A hó elolvadt a hegyek csúcsán, zöldelnek a fenyőerdők Schwarzwaldban, a Vogézekben a sípályákat lezárták. Az Alpokból lezúdul az olvadó gleccserek vize, a Rajna már most olyan magas, mint máskor márciusban. A szél maradt meg a tél hírnökének, ha fúj, hideg, kellemetlen, metsző. Amikor most átkeltem a Beatus Rhenanus hídon Strasbourg és Kehl között, éreztem a hidegét az arcomon, a Tél leheletét a tenyeremen, az ujjaim hegyében. Kellett egy kis idő, hogy átmelegedjek itt, a DownTown Caféban, hogy ujjaim megmozduljanak a billentyűzeten, hogy elmondjam, hogy megosszam ezeknek a korai bimbóknak az erőfeszítéseit, amelyeket most már meg kell figyelnem, hogy mire is mennek ezzel, mert fontos dolgokról tudósítanak, azt gondolom.