Kibontakozott a Nyár, hosszabbodtak a napok, mifelénk még este tíz órakor is világos az ég alja. A fák felvették legszebb lombruhájukat, így korzóznak a Boulevard Victoire-on. A piac kiszínesedett, túlrúzsozott ajkakként csókra kínálkozik az eper, mély-bíbor színű cseresznyehalmok mellett dinnyék gömbölyödnek zölden, a felszeletelten vörös dinnyecsónakokban fekete magocskák utaznának valahová. A piac sarkán, a virágárus standja a színek reneszánsz orgiája, fehér műanyag vödrökből nyújtogatják kecses nyakukat a napraforgók, nagy, sárga fejükkel ide-oda biccengetnek, ahogyan a pajkos szélörvények bújócskáznak a vásárláshoz csoszogó lábak között. A kehl-i DownTown Caféban új lány szolgál ki most, franciául köszön, franciául kérdezi, hogy mit is óhajtanék. Csak azért is németül válaszolok, még nem ismerjük egymást, így teszem le a garast, ha megmarad, később úgyis megismerkedünk. Az a furcsa pasas a laptopjával a sarokban az én vagyok, az ablak mellett, mindig ugyanannál az asztalnál („a törzsasztalom, madame”), mindig ugyanazt rendeli és mindig ugyanúgy, ír, tűnődik, rágyújt, kifújja füstöt, kinéz az ablakon, ír, néha sokat, néha keveset, máskor percekig csak üldögél, nézelődik, hát valahogyan így. Délután van és a meccsek még nem kezdődtek el. 2018. nyarán nemcsak a dinnye, a labda is gömbölyödik, „futball-lázban van az ország” mondaná a zsurnaliszta, de ez persze azért ennél árnyaltabb. Kétmilliárd a néző, de ötmilliárd rá se ránt. A DownTown Café nagy képernyőin mindig valami foci megy egyébként is, az év minden egyéb napján, ezért jegyzem meg, hogy ma a képernyőn sötéten néztek maguk elé. Igaz, a délutáni meccsig még vagy másfél óra van, a franciák gyömöszölik majd a dánokat, talán innen háromszáz méterre, a Rajna-híd másik oldalán van az a láz, ide nem látszik el. A franciák az eddig mutatottnál egy kicsit többet vártak volna csapatuktól, egyes játékosoktól, főleg Pogbától, akiben ennél sokkal több van. Persze Zizou, Zinadine Zidane árnyéka olyan hosszú, hogy még 2018-ig is elér, Pogba posztja Zizou posztja, ilyen árnyékban nem is olyan könnyű focizni. A többi most még a jövő, a képernyők komoran és sötéten merednek a Café árnyékos asztalaira, ahol most én vagyok az egyetlen vendég. Az okosabbak a teraszon söröznek, én meg az erős napfényben nem látom a képernyőmet, az én asztalom ezért ideális, mert itt éppen bloggernek megfelelő az árnyék. A világ focizik, a tévé elől úgy látszana, hogy minden egyéb tevékenység felfüggesztetett, mint egykor, a görög olimpiák idején, általános béke van a Játékok időtartamára. Nincsen így, ahogyan a piacunk nyüzsgött ma reggel, úgy nyüzsög a világpolitika, küszöbökben botlik el az Értelem. A Politika nem alacsony küszöbű intézmény, kis igazságokhoz is nagyokat kell lépni. Minden botlást káröröm kísér. Mint az olvasom valahol, Magyarország alkotmányozik most, nyilvánosságtól elzárt folyamokban gondolja át azt, hogy zárja politikai rendszerét, amely már nem is nyugati-demokratikus, nem is keleti-autokratikus, hanem valami más.Majd lesz egy népi konzultáció, ígérik, akkor helyére kerül a propaganda. Talán tényleg csak Orbán Viktor tudja, hogy mi fán is terem, hogy a nyugatos társadalomfejlődés talajáról levagdossák a gyökereket, az mára már világos, hogy milyen talajra ültetik át, az azonban még nem világos. Erdogan iszlamista pártjával a háta mögött győzött Törökországban és ennek örül miniszterelnökünk, hiszen sietve gratulált neki, mint két győztes csapatkapitány, akik fölényesen megnyerték a csoportjukat. Unortodox taktikák? Új praktikák? Magyarországon a csapatkapitány cserélt csatársort, a középpályát megerősítette, az alkotmányosság és a jogállam védelmét legyengítette. Gólt már csak az lőhet, akit Ő erre előre kijelölt, gólt pedig, ha kapunk, akkor is Soros György lökte el a kapusunkat, ha nem volt a pályán. Erdogan kapitány taktikája ennél nyersebb. Ő nem cserélt, vadonatúj csapatot küldött a pályára, aztán még a cserepadot is börtönbe küldte (a legendás Hassan Sükür pizzát süt most New Yorkban), ellenzéke és rendszerének kritikusai folyamatosan szigorúan őrzött edzőtáborokban gondolkodhatnak el azon, hogy vajon helyesen értelmezték-e a meccs forgatókönyvét. Csapatkapitányunk elismerő örömmel gratulált Erdogan-nak, két nagy játékos összekaccsintása ez. Hogy ettől jobb, sportszerűbb lesz-e a Meccs, amelynek tétje szerintük mindig a Győzelem, az most nem is érdekes, három pont az három pont. Ők nem a nézőknek, hanem a Játéknak játszanak. Míg a többiek még a döntetlenért is szenvednek, itt egyértelmű győzelmeket arattunk, nemdebár? Egy iszlamofób forgatókönyvet diktált gratulál egy iszlamistának. Így focizik most a világ. Az Európa-válogatottban azért még Jogállam, Joguralom, Demokrácia, Tolerancia, Szolidaritás játszik a csapatban, ebbe a csapatba a magyar játékos Intolerancia mezbe próbál a játékba beleavatkozni. Néha középen rakkol és ha megszerzi a labdát, nem indít, hanem kirúgja a partvonalon. Néha elfut a szélen, aztán visszafordul a saját kapuja felé. Néha csak nagy szerencsével mentheti az összezáró védelem az öngól kísérletét. A Meccs még lefutva nincsen. Régi az igazság, hogy a meccs 90 (és egyre gyakrabban +) percig tart. Lehet időhúzásra is játszani és az utolsó percben megszerezni a győztes gólt. Ja, és Gary Linekernek lehet, hogy nincsen igaza, nem győznek mindig a németek. Bár azért mindig találnak egy Toni Kroost, egy Wernert, egy Reust és a visszatérő Neuer-t. Ne írjuk le őket, a java most következik. Az olasz csapatot úgy lecserélték, hogy rá se lehet ismerni. Igaz, hogy ki se jutottak a vb-re. Hogy ez az új, agresszív, nacionalista catenaccio túl tudja-e élni az első félidőt, azt majd ősszel meglátjuk. Nem lennék meglepve, ha az olasz közönség egy új csatársorért kiáltana, ez arrafelé nem szokatlan, volt olyan olasz kormány, amely fél év után köszönt el. Focizik a világ, de a fegyverek sem hallgattak el. Míg Vlagyimir Vlagyimirovics élvezi, hogy a Nagy Oroszország barátságosan rámosolyog a világra, addig szorgalmas katonái Asszad katonáival kart karba öltve harcolnak Szíriában. Kit érdekelhet ez most, ha az a tét, hogy Messi megrázza-e magát és vajon lő egy olyan gólt Izlandnak, mint lőtte azt Modric nekik, mert Luka gólja egy tipikusnak mondható Messi-gólt volt, ha megfigyelték. No meg Rakitic, Subasic, Mandzukic, ne is folytassuk. Holnap majd Izland, hej-hó, még csak nem is kell győzniük. Azt a meccset még Krk szigetén, Punatban néztem, horvátok között (egy középkorú német házaspár képviselte még a külvilágot a Vanilla Bar-ban, rajtunk kívül). Hajónk már kikötve pihent. A bura közelgett (ezért is siettünk vissza a marinába), a hegyek felett már távoli villámok színezték át a feketéllő felhőket. Karlovacko pivo-t ittam, aztán a győzelemre egy rakiját a szomszédokkal, akik olyan boldogok voltak, hogy dalra fakadtak. Valami szerbeket gyaláztak abban a dalban, ennek számomra sok értelme az adott helyzetben nem volt (az argentin válogatottban egyetlen szerb származású játékos sem játszott), de ha így, hát így. Mindenki úgy örül, ahogyan tud. Csapatuk enélkül is remek, okos, rafinált, ügyes, munkabíró. Még a középdöntőben is sokra vihetik, sőt, de a football-elemzésektől mentsen meg minket az labdának az a jó istene! A labda gömbölyű, a bíró is, a játékos is ember, a videóbíró sem csalhatatlan, csak annak mondják. Még csak az kéne, hogy a politikában is bevezessék a videóbírót! Aztán visszanéznénk, lassítva, hogy alkotmányozik Németh Szilárd. Focizik tehát a világ. A DownTown Caféban begyújtják most a képernyőket és az eddig fekete, komor tekintetük megtelik színekkel. Az új lány most cserél, a tulaj beküldi a pályára a rutinos Annát, a Café lassan megtelik. Jó és indokolt a csere, a következő söröm villámgyorsan meg is érkezik. A képernyőről felhangzik Rouget Lisle hadnagy ama hallhatatlan éneke, amelyet itt szerzett a szomszédban, Strasbourg városában, 1792-ben és most, ma délután Moszkvában meglepően nagy kórus énekli. Egy francia cserecsapat néz szembe most Eriksen-ékkel. Pogba nincsen a pályán. A német közvetítés kommentátora Béla Réthy, hochdeutsch. Szelfizek itten a kehl-i DownTown Caféban.

Magyarország akkor is lesz, amikor Orbán-kormány már régen nem lesz. Úgy tanultuk, hogy Magyarország akkor is volt, amikor a térképeken nem volt (például a XVI-XVII. században). Amíg magyarok lesznek a Földön, addig országuk is lesz, mert magyarok nincsenek Magyarország nélkül. A magyaroknak mindig szükségük volt a magyarok országára, mert a magyarok mindig országra gondolnak, ha a házukra. Az persze, hogy mi volt előbb, a magyar vagy az országa, az legalább olyan érdekes kérdés, mint ama tyúknak és az ő tojásának a sorsán való tűnődés, de e fejtegetést már csak idézőjelbe tette a történelem. Tudom, persze, hogy tudom, hogy legalább egy magyart „Országalapító” jelzővel emelünk ki a történelem sodrából. Ahol vannak a magyarok – mert mindig így álmodják -, ott van az ő országuk, így szoktuk meg és kaptuk ezt az igazságot az elődeinktől. Ahol pedig az ő magyaroknak az ő országuk vagyon / leszen, ott van az ő kormányuk is. Már vagy 150 éve, hogy a magyarok hozzászoktak a gondolathoz, hogy nekik kormányuk is van. (Korábban nem igazán volt a magyaroknak kormánya. Volt számos királyuk, így igaz, néhány évszázadon át, az is igaz, hogy még magyarok sem voltak ezek a királyok, de magyar királyokként uralkodtak népeiken, miközben magyarul nem beszéltek.)

 

Az elmúlt évszázadokban az ország emelkedett és süllyedt; rosszkedveinek telei és virágfakadásnyi boldogságot hozó napsütötte tavaszai váltották egymást; igaz, hogy ez más országok esetében is így van, a magyarok azonban azok a népek, akik ezt generációkon át számon is tartják. Az ország kormányai szorgalmasan dolgoztak vagy lustálkodtak, de mindig kitöltötték a rájuk szabott időt (a magyarok ciklus közben nem váltanak kormányt); a kormányok jöttek és mentek, az ország élt és míg magyarok élnek e földön, addig élni fog, akár attól is függetlenül, hogy éppen ki az, aki kormányoz. Az országot féldiktatúrában vagy kormányzati önkény alatt tartották, az ország megtapasztalta, hogy micsoda különbség feszül a jelszavakban megfogalmazott ígéretes jövő és a szűken kimért lehetőségek jelene között. Az ország inkább élt és tűrt, néha egy kicsit fellázadt, elhallgatott és elhallgatatták, az ország belesimult megint, mint rendesen, egy rendszer konszolidációjába és – mint az errefelé megszokott – az egyéni boldogulások ösvényeire indult. Aztán, 29 évvel ezelőtt az ország (úgy mondtuk, hogy) rendszert váltott és elmerült a Demokrácia optimizmusában – mert a Demokrácia a változtatások lehetőségeibe való hitből táplálkozik -, és az ország csalódott és ezzel a csalódottságával kiköltözött a magánéletek kis szigeteire, ahol legalább szeretteiben és szomszédaiban megbízhatott, ha már a kormányában nem bízhatott meg, ahogyan gondolta. „A maguk ott fent, mi meg idelent”, „élni és élni hagyni”, a morgás joga („ius murmurandi”) megadatott, mi magyarok él(t)ünk is ezzel, persze azért azt is szeretjük azt is, ha a kormányunk „mi, magyarok”-ként szólít meg minket.

 

Egy új kormányzati ciklus kezdődik most Magyarországon, mondtuk az elébb, hogy a magyaroknak az ő országa régóta fennáll, volt is régen, lesz is a jövőben. Ha mégis némi figyelmet szentelünk annak a kérdésnek, hogy milyen kihívásokkal szembesül most az aktuális magyar kormány, az éppen annak köszönhető, hogy azt azért hisszük, a kormányzás alapvetően felelős cselekvések sorozata és minden kormány a felelősségében hozzátesz valamit ahhoz, ami Magyarország sokféle közönségében közös: az országához. Már sok hét telt el a legutóbbi választások óta, még mindig látható, hogy a választási eredmények nem nyugtattak meg(le) mindenkit. Egy sikeres, eredményes és érvényes választás után egy demokráciában – úgy gondoljuk -, elvárható lenne, hogy az élet a maga medrében megyen majd tovább. Tudomásul vesszük az eredményt, élünk vele, berendezzük az életünket az ismeretében, alkalmazkodunk. Miért van az most, hogy a bizalmatlanság perzselő melege süt ki a magyar média-felületekről? Olyan hevesen, hogy az ember úgy érzi, vissza kell húznia a kezét egy-egy médiafelületre való kattintáskor, nehogy a bizalmatlanságnak ez a heve megégesse. „Na jó”, mondhatja valaki erre, „így jár az, aki ellenzékbe szorult véleményeket olvas”. „Tessék a Magyar Időket olvasni, vagy az origo.hu-n keresgélni, nézze az Echo TV-t, szörföjön a 888.hu-n, hol ott a bizalmatlanság?” Én azért hiszek a kommentek hangulatjelentéseinek is, no meg azoknak a beszélgetéseknek az erejében is, amelyet barátaimmal, ha helyzetemből következően most egy kicsit szaggatottan is, de azért folytatok.

 

Azzal folytatom, hogy a negyedik Orbán-kormány legnagyobb kihívásának a harmadik Orbán-kormány bizonyul most. A Fidesz nagy és tényleg történelmi politikai győzelmet aratott. A saját maga alkotta Alaptörvény kereteit most tölheti ki végre teljesen, jogi akadályok mentesítetten. Ezt is teszi, láthatóan. Magyarországon nem a kormánynak van feje, hanem a kormányfőnek van kormánya, most Orbán Viktor miniszterelnök, először az Orbán-kormányok történetében, teljes egészében uralhatja a kormányát. Az első Orbán-kormány tényleges koalíciós kormány volt, a kisgazdákkal megvert politikai társbérlet, ez is korlátozta a kormány mozgásterét. Vele szemben egy erős parlamenti ellenzék állt, amely képes volt arra, hogy lelassítsa a törvényalkotási folyamatokat és ott volt egy akkor még plurális és néhol még emberi-szakmai minőséggel is művelt, hagyományos sajtó is, amely bőségesen szemezgetett a kormányzati működés botlásairól. A köztársaság elnökéről is érdemes megemlékezni, aki jelen volt a politikai rendszerben és akinek volt egy szerepfelfogása, amely az Alkotmányból fakadt, abból a köztársasági Alkotmányból, amely lehetővé tette, hogy megszilárduljanak az európai mintákat követő és átültető demokratikus intézmények Magyarországon és amely körül egy jelentős szellemi befolyással bíró szakértői kör sorakozott fel, akik a plurális sajtóban teret és felületet is kaphattak a véleményük elmondására.

 

2010-ben a Fidesz nagyot győzött, de a második Orbán-kormány még a súlyos kompromisszumok kormánya volt, tele a szekértábornak tett gesztusokkal, a támogatói-vállalkozói körnek tett engedményekkel (később „Simicska-befolyásként” találtak rá a magyarázatra az elemzők). Egy nagy minisztériumi szerkezeti váltás ebbe ugyan belefért, hiszen ekkor tömbösödtek a minisztériumok, de a kormány irányításának napi feladatai felcsúsztak a Miniszterelnöki Hivatalba. A Fidesz szinte dühösen tisztogatott a kormányzati hivatalokban és intézményekben, de azért még maradtak néhányan olyanok, akik tudtak valamit a közigazgatás működéséről. Az ún. kormányzati háttérintézmények központosítása még nem történt meg teljesen, maradt még némi kommunikációs kapcsolat szakértőkkel, elemzőkkel.

 

A harmadik Orbán-kormány hozta meg a háttér-bázis átprofilirozását. Simicska Lajost és embereit kiszorították, Mészáros Lőrinc és a hozzá bekötött emberek felemelkedtek, de kormányzatai befolyásolási szerep nekik már csak áttételesen juttatott, a hivatali tisztogatások befejeződtek, a helyi közigazgatás szerkezete felfelé központosítottá vált, a megyék leürültek, a háttérintézmények vagy eltűntek, vagy felfelé központosíttattak, hatás- és jogköröket vesztettek, vezetőket váltottak. A harmadik Orbán-kormányban már senki olyan sem maradt a hivatalokban, akiktől az újonnan érkezettek megtanulhatták volna az állam- és közigazgatás művészetét. Az államapparátus felduzzadt, számolatlan új államtitkárság jött létre, az állami vezetők száma megnőtt. No, és egy új Alaptörvény született. A kormányzás súlya ránehezedett a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszterre, aki a kormányzati kommunikációban újdonságként bevezette a „kormányinfo” intézményét, egy sikeres „stand-up” performanszot, amely oly kegyesen és hatékonyan takarta el a lényeges információkat a kormány tényleges működéséről. (Mindig csodálkoztam azon, hogy miért is nem bojkottálja a magyar sajtó ezeket az eseményeket, ahol a miniszter sokatmondó arckifejezésénél /és szemöldök!/ sokszor semmi jelentős sem történt.)

 

A harmadik Orbán-kormány folyamatos kampány-üzemmódba kapcsolt. Kampány-sorozat volt a válasza a migráció nagy kihívást jelentő új hullámára, az európai kérdésekre, a elvándorlás jelentette társadalmi helyzetre, a civil társadalom reakcióira és aktivitásaira. A kormány feje visszavonult a kormányzás napi működtetéséből (ismételjük meg még egyszer: Magyarországon a kormány fejének van kormánya, nem a kormánynak van „feje”), a kormányzás napi működtetését „odaadta” két kormánykabinetnek. Orbán Viktor ugyan jól használta ki ezt az időt arra, hogy győzelemre vezesse a pártját megint a 2018-as választásokon és ezzel végérvényesen bebetonozza a saját tekintélyét, amely így minden szinten, a pártban is, a kormányban, az Országgyűlésben is megkérdőjelezhetetlenné vált. A negyedik Orbán-kormány úgy alakult meg, hogy azt most végre teljes egészében ő uralhatja. Az európai demokráciák történetében szinte példátlan módon a Fidesz három alapító tagja a három legfőbb közjogi méltóság székében ül. A pártnak a kormány ellenőrzésére hivatott Országgyűlésben abszolút többsége van, egy roppant gyenge és ezen belül is roppan módon megosztott ellenzék semmitmondó társaságában. A Fidesz szája íze szerint működnek a közmédiák és néhány internetes portál is a szinvonalánál jelentősebb befolyásra tett szert az M&M korporáció jóvoltából. A harmadik Orbán-kormány kormányzásának tapasztalatai termékenyítik meg a tapasztalható bizalmatlanságot, az ellenzéki tüntetések hangulatát. A negyedik Orbán-kormány láthatóan ezt haladja most meg – így a harmadik Orbán-kormány átalakítása és örökségének kitakarítása lesz az egyik legnagyobb kormányzati kihívás. Ennek az egyik bizonyítéka a személycserékben látható. A Fidesz most a kormányzati strukúrában olyan mélyre hatoló változtatásokat hajt végre, mintha nem önmagától, hanem az ellenzéktől vette volna át a kormánystafétát.

 

A negyedik Orbán-kormányra súlyos örökségként nehezedik rá a Bizalmatlanság, amely a kezdetektől fogva áthatotta az előző kormányok tevékenységét, és amelyek így átitatott működésükkel tovább fokozták a bizalom elvesztésének az érzeteit a kritikus közvéleményben. A Gyurcsány-Bajnai kormányok utáni váltásnál ezt a bizalmatlanságot még talán érteni is lehetett. 2010-ben azonban politikai fordulat történt Magyarországon és egy más politikát megvalósító kormányfőnek teljes joga van arra (lsd még alkotmányos felelősség), hogy politikájának végrehajtásakor azokra támaszkodjon, akikben megbízik. Az már a magyar politikai élet egy sajnálatosan intézményesült hagyománya lett, hogy ezzel együtt is indokolatlanul nagy számban mentettek és mentenek fel közszolgákat a feladatai elvégzés alól a kormányváltásokkor. Egy Magyarország méretű ország közhivatalaiban egy kormányváltás szakértői számítások szerint körülbelül százötven-kétszáz fő cseréjét jelentené normális esetekben. Nálunk ez minden kormányváltás esetében meghaladta az ötszáz, vagy annál több fő cseréjét. Az Orbán-kormányok pedig rekordokat döntöttek a személycserék statisztikai számaiban, beleértve azokat is ebbe, akiket statisztikai okokból köztisztviselői státuszból közalkalmazotti, vagy alapítványi státuszba „raktak” át egy tollvonással, és ezzel személyes egzisztenciájukat változtatták meg, megkérdezésük nélkül. Megérne egyszer egy alapos tanulmányt ennek a kormányzati-személyzeti forgószínpadnak az elemzése! A kormány most a maga kormánytól vette át a stafétát, mégis olyan tisztogatás zajlik minisztériumokban és háttérintézményekben, mintha az ellenzéki beállítottságú személyzetet kellene eltakarítani onnan.

 

Ebből következtehetünk arra, hogy a negyedik Orbán-kormány az előző Orbán-kormányok súlyos örökségének árnyékában alakult meg most. Az „elmúltnyócév” kormányai teljesítményét nem mérhetjük választási ígéretekhez, mert ilyen választási ígéretek az elmúlt választásokkor nem hangzottak el. Nem mérhetünk bejelentett tervek megvalósításának eredményeivel, mert nem igazán kötötték az orrunkra azt, hogy milyen terveket, milyen számítások alapján hajtanak végre. Azokkal az eredményekkel „főzünk”, amelyekre a kormány azt állítja, hogy eredmény. Nem élhetünk azzal a páratlan lehetőséggel, hogy az Országgyűlés figyelemmel kíséri és ellenőrzi a Kormány munkáját, mert ezen alkotmányos feladatát a Magyar Parlament nem igazán teljesítette, sőt, inkább „Ő” követte szolgalélekkel a kormányt az elmúlt ciklusban. Az „elmúltnyócév” alatt a farok csóválta a kutyát és a nyúl vitte a puskát. A Kormány inkább magának adatott parancsokat maga által az Országgyűlés általa kikényszerített közreműködésével, mintsem, hogy követte volna az Országgyűlés által a neki adott parancsokat. Így legalizálták aztán mindig az országgyűlési parancsok a kormány szándékait. Ha a Kormánynak arra volt szüksége, hogy hagyják békén intézkedéseit (lásd például a Norvég Alappal kapcsolatos háborúságokat), akkor azokat kivitte a parlamenti ellenőrzés lehetőségei alól. Ha a Kormánynak az állt az érdekében, hogy megkezdje a politikai háborúját „a Soros-világ” ellen, akkor egyéni képviselői indítványokkal kerültette ki a körültekintőbb, a jogalkotásról szóló törvény hatálya alatt álló parlamenti eljárásokat (lásd a szégyenteljes, egy nap alatt elfogadott „CEU-törvény”).

 

Az előző kormányok úgy gazdálkodtak a költségvetéssel, mintha ahhoz a választóikat képviselő országgyűlési képviselőknek köze nem lenne (lásd: gyakori átcsoportosítások, költések, év közbeni költségvetési módosítások). A kormány külügyi ámokfutásaihoz az Országgyűlés szótlanul asszisztált, miközben a Kormány ebben az időszakban egy jelentős külügyi fordulatot hajtott végre és ennek a következtében az Európa Unió „fekete bárányává” tette az országot. A parlamenti ellenőrzés hiánya miatti alkotmányos vákuumban a Kormány azt is megtehette, hogy önkényesen válogathatott, szemelgethetett a közérdekű információk között. A magyar közvélemény a „kormányinfok”-nak nevezett stand-up komédia keretei között kapott információkat a kormányzati munkáról, a kormány portáljáról eltűntek vagy alig kereshetőekké váltak a lényegi információk, a miniszteri felelősség kimerült abban, hogy a minisztériumi munkáról szóló információk között domininssá váltak a protokolláris eseményekről szólók. A felelős magyar kormány felelős miniszterei eltűntek a nyilvánosságból. A tényleges kormányzati munkát költséges óriásplakátok takarták el. Az óriásplakátok paravánja mögött pedig érdemi szakmai érvek nélküli átalakítások történtek a kormányzás struktúráiban, átalakult a helyi közigazgatás szerkezete, a települési önkormányzatok fontos jogköröket vesztettek el. A kormányzati befolyás centralizálásával és a döntési szintek felfelé tolásával sérült a helyi önállóság és intézményi-szakmai autonómia. Fontos háttérintézmények tűntek el, közalkalmazottak ezrei váltak dologtalanná statisztikai kozmetikázások miatt (például közalapítványi munkaviszonnyá alakították foglalkoztatásukat, de a számuk ezzel nem csökkent). Köztisztviselők százai kerültek margóra (persze úgy, hogy nem állásukat, nem fizetésüket, hanem feladataikat veszítették el). A kormány egy nagyméretű foglalkoztatási programot hajtott végre közben a köztisztviselői kar létszám-bővítésével, viszont a bizalmatlanság és nem a bizalom elvének következetes képviselete mellett. Ez pedig a személyzeti döntésekben is testet öltött. A kormány a személyi-személyzeti döntéseket is központosította és fontos posztokra nem szakmai, hanem politikai szempontok szerint nevezett ki vezetőket. Egyes esetekben az összeférhetetlenségi szabályok látványos mellőzésével (az Adóhatóság vezetője lehetett országgyűlési képviselő pld.). No meg a kormányzat vastalpaival lépett bele a civil társadalom autonómiájának kellős közepében, csak tessék megnézni azt, hogy uralja ez a magatartás a sportegyesületek világát.

 

A kormányzati döntések egy rendkívül szűk körben és szűk merítéssel, a nyilvánosság kizárásával születtek meg és ráadásul ezekhez inkább külső előkészítői, mintsem köztisztviselői szakértő segítséget vettek igénybe. A „kormányzati munka jogi segítsége” címszóval milliárdos összegű szerződéseket kötött a kormány külső jogi szereplőkkel, miközben ezzel párhuzamosan kifizette a jogi szakértelemmel rendelkező köztisztviselőit is. Az előző kormányok bizony drágán, indokoltatlanul költségesen kormányoztak. Ráadásul a szakpolitikákat az előző kormányok száműzték a kormányzati munkából. Ennek a száműzetésnek a lefedésére jöttek létre azok az átláthatatlan és szakpolitikai szempontból működésképtelen struktúrák, amelyeknek például a magyar népnyelv szerint csak „emberminisztériumnak” hívott EMMI az egyik szimbóluma. Bár valójában az is kiderült, hogy a Kancellária mellett tulajdonképpen nincsen is szükség minisztériumokra, hiszen bármilyen minisztériumi döntés felülírható a Kancellárián. A minisztériumok így elveszítették hagyományos kormányzati szerepüket, miközben a költségvetési táblázatokban változatlanul jelentős összeggel szerepeltek. Az előző ciklus vége felé talán elég világossá vált az, hogy az úgynevezett minisztériumok csak díszletként szolgálnak a kormányfő tevékenységéhez, a tényleges politikai felelősség nem náluk van. A kormány számos döntést előzetes szakmai konzultációk nélkül hozott meg és ezzel különböző szakmacsoportok (egészségügyben dolgozók, tanárok, közalkalmazottak, kisvállalkozók stb) különböző minőségű kritikájával kellett, hogy szembesüljön. Ezeket a konfliktusokat a kormány a vélemények lekezelésével, leminősítésével, ignorálásával „oldotta meg” és ezzel lezáratlan és megoldatlan konfliktusok egész sorát hagyta örökül a következő kormányra. A kormány belekapaszkodott a 2008-as pénzügyi válság utáni európai gazdasági fellendülés eredményeként kedvezővé fordult gazdasági növekedési adatokba (a gazdasági növekedés számaival való érvelés uralkodóvá vált a retorikában), miközben az elosztás szerkezetében egyre önkényesebben szakadt el egy parlamenti demokráciában szükséges játékszabályoktól. A kormány sokszor nyakló nélkül, a jövőre ügyet sem vetve osztogatott ezt-azt, ennek-annak. Előálltak olyan helyzetek, hogy a kormány arra költött közpénzeket, amelyre csak akart, és ezt senki sem kontrolállhatta (stadion-építések, olimpiai költségek, sportköltségek, plakát- és egyéb kampányok). Ezt mi, adófizető polgárok csak „post-festam” vehettük tudomásul.

 

Ez csak néhány kiragadott példa arra, hogy milyen súlyos kormányzati örökséggel szembesül most a negyedik Orbán-kormány, amelynek a tagjai már letették a hivatali esküt. A demokratikus európai kormányzásnak pedig vannak alapelvei és ezektől az előző magyar kormány már régen és a kormányzati és közigazgatási, valamint kormányzati intézményi struktúra egészét átfogóan eltért. Ez mellesleg azért is egy probléma, mert az európai kormányzati struktúrák többé-kevésbé követik ezeket az elveket és mi minden szinten (reméljük) résztvevői vagyunk az európai együttműködéseknek. A jelentős elvbeli eltérések megértési és megértetési nehézségeket okoznak.

 

Szerény véleményem szerint a negyedik Orbán-kormány nagy kihívása lesz az, hogy visszatér-e a demokratikus kormányzás európai alapelveihez, vagy sem. Nézetem szerint erre érdemes figyelni majd a következő négy évben mindenkinek: állampolgárnak, az állampolgári véleményeket befolyásolni igyekvő sajtómunkásnak egyaránt. Mert Magyaroszág akkor is lesz, amikor Orbán-kormány már nem lesz és Magyarországot Európában akkor is kormányozni kell, ha nem Orbán Viktornak hívják a kormány fejét. Minden kormány az országa választópolgárainak teljesítő- és tűrőképességével gazdálkodik, egy Európa Uniós tagország ráadásul Európa közös erőforrásaival is kell, hogy számoljon, meg azzal, ahogyan ezzel az előző kormányok sáfárkodnak. A második Orbán-kormánynak – teljes joggal – komoly problémát jelentett a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok öröksége. Most a negyedik Orbán-kormány a második és harmadik Orbán-kormány súlyos kormányzati örökségével szembesül.

 

Az Európai Bizottság Fehér Könyve a Jó Kormányzásról azt emeli, ki, hogy a „jó kormányzás” a következő alapvelveken nyugszik: a nyitottság, a részvétel, az átláthatóság, az elszámoltathatóság, a hatékonyság, a koherencia. A jó kormányzás a bizalomra, a különböző és társadalmi szereplőket is bekapcsoló együttműködésre, átlátható és könnyen megmagyarázható, mindenki által érthető működésekre épül. No, most nézzük, figyeljük, mire megy ezekkel az európai ajánlásokként ismert elvekkel és az előző kormányok terhes örökségével a negyedik Orbán-kormány. Figyeljük úgy, hogy tudjuk, kinőtt már a budai Várhegyen a Miniszterelnök Palotája. Ott, a Köztársaság Elnökének hivatala szomszédságában. Építészetileg fölébe is nő, látvány szerint rá is telepedik. Nem lennénk meglepve, ha egyszer csak arról hallanánk, hogy a Köztársaság Elnökének költöznie kellene a Sándor-palotából, hogy helyet csinálhasson a kormányzati hivataloknak. A Kormány, a Várhegyről csak lenézni tudni miránk. Azt pedig, hogy a Kormány fejének illendő, hogy a Parlamentben megjelenjen a választott képviselőink előtt, felejtsük el. A Magyar Parlament Pesten van, a Kormány, mint anno a Helytartótanács, most Budán ül majd. „A Lánchíd felújítása miatt a Magyar Demokrácia intézményeinek működése szünetel” - lehet, hogy így fogunk élni majd az elkövetkező választási ciklusban.

A mai leltár. Reggel egy gólya körözött hosszan a házunk felett. Néztem. A nap egyre melegebben sütött le reánk, a városban, ahol most élek. A pék előtt kéregető Márián (nem ez az igazi neve) ma nem volt kabát. Nem voltak újabb hírei sem a szép pékné és a nagydarab, hallgatag pék válásáról. Máriával a sztrájkról beszélgettünk. A francia vasutasok ma is sztrájkolnak. Legközelebb szombaton és vasárnap sztrájkolnak majd. Bejelentették, hogy a sztrájkok várhatóan június 28-áig folytatódnak. Az égen vattásodtak a felhők, ahogyan a nap előbbre haladt. Meg kellett tisztítanom a laptop képernyőjét a sok ráragadt pollentől, portól, kosztól. Ez az ára annak, ha az erkélyen blogolok, laptopomon ott molyolok. Tisztábban láttam aztán a híreket. Jerevánban a népharag elkergette a miniszterelnöknek jelentkező volt elnököt. A 444.hu kommentjei a szokásos ingamozgásban. Valaki úgy, hogy „íme, a példa a magyaroknak is!” Valaki pedig alaposan lehordja, hogy „hogyan is hasonlíthatod össze az örmények helyzetét a mienkével!?” Érvei meggyőzőek, a kommentelők egy része egyetért abban, hogy az ő hozzászólása informatívabb volt, mint a kommenteket kiváltó cikk maga. Íme, egy komment-halmazban a világ minden ellentmondása. A sajtót azért tartjuk, hogy informáljon minket, de mit tegyünk, ha az olvasó az néha informáltabb és van felülete arra, hogy ezt el is mondja nekünk. Elfogták a torontói gázolót. A bbc.news.com-on szemtanúk dícsérik a rendőrt, akire ez az örményes hangzású nevet viselő ember egy „revolvernek látszó” tárgyat fogott és azt kiabálta, hogy „lőjjetek le!”. Arról is van kép, persze, hogy a torontói rendőr elég nyugodtan lépett közelebb és közelebb hozzá, majd leteperte és megbilincselte. A gyanúsított tíz ember életének kioltásáért felelős, kihallgatása még tart, indítékai egyelőre ismeretlenek. Emmanuel Macron és Donald Trump fát ültetett a Fehér Ház kertjében és ügyetlenül állt kezükben a lapát. Trump ugyan az ingatlanszakmában szerzett vagyont, de valószínűleg nem épített soha, inkább csak építtetett. Macron pedig az ENA-n nyilván nem a lapátforgatást tanulta. Asszonyaik dologtalanul asszisztáltak a művelethez. Mémek érkezése várható! A magyar társadalomnak ez a Milo Minderbindere, Mészáros Lőrinc lemondott a polgármesteri tisztségéről. Hír ez? Bizony, az is hír volt máma, hogy egy Fejér megyei kistelepülés polgármestere lemondott a tisztségéről. Így szerepel a mai leltárban. A hvg.hu figyelemreméltó cikket közöl az azeriek által magas szinten és régóta űzött kaviár-diplomáciáról. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében robbant ki az igazi botrány (igaz, hogy már három évvel ezelőtt). Érintettjei kereszténydemokrata politikusok Németországból, Spanyolországból például. Tudván tudva, hogy őket a nemzeti parlamentjeik delegálták Strasbourgba, nem közvetlen választás után foglalták el ott a helyüket, a botrány nyilván további hullámokat kavar majd otthonukban is. 814.000 euró, egy Azerbajdzsánnak kedvező jelentés ára, így is lehet egy országnak jó hírét költeni, de úgy látszik, hogy azért messzire nem juthatnak vele. Alijevék ezt csinálták mindig, vásároltak már Eurovision Song Contest-et is sok pénzért, szobrot adtak Belgrádnak és ajánlottak már Budapestnek is (tudja valaki, hogy mi lett a Városligetbe felállítani tervezett Alijev-emlékmű sorsa?), a családi dinasztikus jellegét meg sem tagadva. A leggazdagabb azeriek azért mind rokonok, ehhez pedig falaz a világdiplomácia, illetve e botrány után talán múlt időben, falazott? Erről a mai leltár nem mondhat semmit sem. A leltárnak az a természete, hogy az adott állapotot vegye fel, a holnapi állapot felvételéért egy holnaputáni leltár felel. Az Internet egy gyorsuló karusszellé tette a világhíreket, az azokra adott reakciókat. A tegnapi leltárban az szerepelt, hogy kurdok is, örmények tüntettek tegnap az Európa Tanács előtt. Mára eltűntek a tüntetők. A napsütés megmaradt. Elvirágoztak a magnóliafák, sajnos. Kibomlottak és illatoznak az orgona-bokrok máma. Egyre aktívabbak a gólyák az Orangerie fáira rakott fészkeikben. A Katedrális tornyán megállt a fény a reggel és még a délután is ott ragyogott. Villamossal jöttem át most Kehl-be és a villamoson két kissrác, a hagyományos, piros-kék Barcelona mezben. A Jean Jaurés megállónál egy fiatalember szállt fel, rajta is Barcelona-trikó, de aranysárga. A két kissrác elismerően felnézett rá, a fiatalember visszanevetett. A foci hatalma a villamoson, Strasbourg és Kehl között. A híd alatt, de tényleg, kék volt ma a Rajna. A dohányboltban, ahol vásároltam, kaptam egy szép mosolyt az eladótól, aki kiejtése alapján szerintem orosz lány. A DownTown Caféban most nyitva vannak az ablakok. Beárad a nap melege, a Hauptstrassén sétáló, csevegő, lődörgő emberek zaja. A Caféban három asztal foglalt, tíz asztal egyelőre üres. Asztalomon cigarettatárcám, egy öngyújtó, egy pohár Fürstenberg (seit 1283!). Előttem kinyitva a laptopom. Leírom a mai leltárt. Délutánig. Este majd biztosan írható lesz egy másik világleltár is erről a napról. Vagy tavaszi virágleltár? Leírható lenne, de minek is? Vajon leltározható-e, leltározandó-e a Világ? Vajon ráláthatunk-e innen, a képernyőről a Világra, vagy csak a mi saját világunkra látunk; arra, amelyet a tekintetünk befogadhat, amikor felemeljük a képernyőről? Vajon az a világunk, amelyet jól csak a szívünkkel látunk és amelynek „leltárát” a szívünkben raktározzuk el, vagy az a Világ, amelyet mások festenek fel előttünk, és amelynek nézői vagyunk? Máriának (nem ez az igazi neve), aki a pékünk előtt foglalkozás-szerűen kéreget, ez világ most elég kerek, és belátható; ezt majd egyszer elmesélem, hogy hogyan is bomlanak ki az igazság kis részletei egy Máriával folytatott beszélgetésben. A három román vendégmunkásnak, akik most a szomszédos asztalhoz letelepedtek, úgy ránézést, a világleltár nem problémája. Valami kalkuláció a problémájuk és papírok fölé hajolnak komolyan. Atléta-trikósan, borotválatlanul, izmos karjukon tetoválásokkal. Viszont Coca-Colát isznak és kávét, az üzleti kalkuláció komoly dolog, nem kell ahhoz mámor, bódulat. Élénk csend van tehát a DownTown Caféban, Németországnak ebben az eldugott sarkában, ahol ma kéken sodródik a Rajna folyó és ahol a Beatus Rhenanus hídon 12 percenként átdübörög a strasbourgi villamos. A mai leltár szerint tehát, délután hiánytalanul megvolt még a világ.

Tegnapelőtt úgy döntöttek a diákok, hogy felszabadítják az egyetemi blokádot. Hosszú, heves vita volt állítólag, mások mondták, én nem voltam ott. Mi itt, a Campus eldugott sarkában egy kicsit kívülálló részesei vagyunk ennek az egésznek. Ennek a közösségünk multikulturális jellege is oka lehet, de az is, hogy minket a többiek egy kicsit kívülállóként kezelnek. Bár a tapasztalat drága kincs és főleg a kínai, vietnami és orosz kollégáknak szép tanulságokkal járhat, a demokrácia-tanulás „learning-by-doing” még nem épült be a mi kurzusainkba. Demokrácia-elméleteket azonban tanulunk és arról is tanulunk, hogy hogyan ültette át a forradalmi elméleteket a gyakorlatba a francia társadalom. Voltaire, Montesquieu, Danton vagy Robespierre és a Köztársaság, no meg a Droit de l'Homme hazájában ez így is van rendjén. A két hete kezdődött akció-sorozat persze egyáltalán nem biztos, hogy véget ért. A népgyűlésen részt vett diák közül sokan nem értettek egyet a többségi szavazással meghozott döntéssel és tovább akarják folytatni a blokádosdit. Bázisdemokraták egymás között. Tegnapelőtt délután különös üzeneteket kaptunk az Intézet vezetésétől, amely szerint az elmaradt óráinkat megpróbálják pótolni másnap, de azt, hogy hol, hogy hogyan, még tudják pontosan. Figyeljük a intézeti honlapot, szólt a felhívás, majd onnan kiderül. Ha esetleg másnap reggel a megbeszéltek szerinti helyen nem tarthatunk órát, akkor keressük meg a szomszédos, kerületi szocio-kulturális központot, ott pedig a „Liberté” (!) termet, ott lesznek az óráink, megbeszélték a ház vezetésével. Mivel a mi esetünkben most az első helyen megjelölt épület a Bel, volt esélye annak, hogy a közösségi házban lesznek az óráink. A Bel köré épült ugyanis az elmúlt napokban a legjobban megszervezett blokád, szerintem barikád-szépségdíjas alkotás volt, tegnap estére ugyan elbontották, de a zúgolkodók kapacitásait elbontani egy demokráciában ugye nem lehet. A közösségi ház három perc gyalogút a Campustól, végül is csak egy kis séta az egész, szép és sétára csábító az idő. Ráadásul a ház a Citadella mellett van. A Citadella falai egy kellemes parkot kerítenek körül, az egykori vizesárok most egy tavacska, hattyúk lustálkodnak rajta, öreg fák hajolnak a víz fölé, illegetik-billegetik rügyező, lombosodó ágaikat a hattyúk fodrozta víztükrében. Ennyi maradt a nagy Sébastien de la Prestre de la Vauban marquis alkotásából. A park alkalmas a szünetek hasznos időeltöltésére. No, de ez mindegy is, most már másnap van, jelenthetem, hogy nem volt szükségünk a közösségi ház Liberté termére, az óráinkat a Bel-ben tartottuk meg. Kicsit szokatlan volt ugyan reggel, hogy a Boulevard de la Victoire-on átmentemben kerülgetnem kellett a járda mellett sorakozó rendőrautókat és, hogy az épületbe csak a diákigazolvány felmutatása után engedtek be az egyetemi biztonsági szolgálat emberei. Diákigazolványt eddig még csak a vizsgákon kértek tőlünk az egyetemen. Mindegy. Palatálisokkal és nazálisokkal (óh, azok a külföldiek kiejtését mindig megzavaró francia nazálisok!) bíbelődtünk, hommage á Ferdinand de Saussure. A második óra közben megcsörrent tanárunk telefonja. Ez is szokatlan volt, a tanárok soha nem hagyják bekapcsolva készülékeiket, hiszen tőlünk is ezt kérik. Tanárunk megnézte és felmondta az üzenetet. Az intézet igazgatója kérdezte, hogy minden rendben van-e velünk? Kicsit furcsa volt, a termet a nyelvtudomány kissé tüskés levegője lengte be és a diákok figyelmes mocorgása, ahogyan éppen kitöltöttük a tesztünket. Csak az óra végén mondta el a tanárunk, hogy gyűlés van megint a Patio mellett, az anarchisták mocorognak az egyetem körül, valami készül, ha kimegyünk, nézzünk körül, amúgy pedig „bon vacance”, mert a jövő héten szabadok vagyunk, szünetünk lesz. Csak mi voltunk ma a Bel-ben, kongtak az üres folyosók, ahogyan kifelé igyekeztünk és én még azt is láttam, hogy az utolsó hallgató után már zárják az ajtót újra és mintha több biztonsági ember lett volna a bejárat előtt, mint a reggel. Nyári meleg nap volt, Strasbourgban tegnap délután kettőkor a hőmérséklet 28 fok volt. A rendőrök dologtalanul izzadtak a Boulevard-on. A Campus zöldjén itt is, ott is kis csoportokban ültek a fiatalok, beszélgettek, iszogattak, eszegettek, napoztak. A Patio hídja alatt vitatkozó diákok váltották meg a délutánt, tárgyalásaik eredményét nem vártam meg, hazajöttem. Ránéztem még az aktuális hírekre,

 

Már tudom, hogy országszerte tüntetések voltak, Párizsban állítólag ötven ezren voltak az utcán (a rendőrség szerint 12 ezren), a nagyvárosokban összesen néhány százezer ember. Gyorselemzések szerint a CGT, a harcos szakszervezet egyelőre nem tudta mobilizálni a többieket, néhány szakszervezet kivár. Az óvónők hezitálnak a csatlakozásról, a közalkalmazottak egyelőre bejárnak a dolgozni, a diákoknak még mindig nem sikerült a többséget maguk mellé állítani. A vasutasok bejelentették, hogy nem tárgyalnak tovább a szakminiszterrel, a miniszterelnökkel akarnak most beszélni. Elkerülhetetlen, hogy egyesek '68-ra asszociálnak. Akkor, a Nagy Megmozdulás idején 10 millió francia sztrájkolt. A diákok mostani tüntetésein is állandóan vissza-visszautalnak nagyapáik jelszavaira. Az is észrevehető azonban, hogy a diákok korántsem élvezik társaik teljes támogatását és a társadalom többsége sem áll melléjük. A tüntetések alapvetően az új felvételi rendszer bevezetése ellen irányulnak. Korábban a francia egyetemek nyitottak voltak mindenki számára (kivéve a „Grand école-okat”, ahová mindig is csak szigorú elővizsgák után lehetett bejutni), ennek következtében az egyetemek első évfolyamai túlzsúfoltak lettek, túlterhelt tanárokkal. Egyes egyetemeken a hallgatói létszámot lottó-sorsolásra hajazó eljárásokkal próbálták orvosolni, amit azért igazságosnak senki sem tartott. Erre a helyzetre akar válaszolni a kormány, és erre a válaszra reagálnak a diákok. Az utcán a szakszervezetek és a diákok kezet fogtak, együtt vonultak, de a vonulások így sem érték el a kritikus tömeget. A rendőrség éberen követi az eseményeket, gyorsan és határozottan reagál a rendbontásokra, ami nyilván nem növeli a népszerűségét. Az ősi társasjáték, ha a rendőrség határozottan teszi a dolgát, akkor agresszív, az agresszivitás pedig feldühíti a demonstrálókat. Az indulatok határozottabb formát öltenek, a rendőrség pedig még határozottabban lép fel. Az erőszak spirálja még nem kanyarodott el, bár a minap, a Sorbonne Rue Tolbiac-on található épületét kiürítő rendőrökre panaszkodtak a diákok. Részes szemlélő vagyok, csak annyit tudok megjegyezni, hogy van igazság a kormány reform-elképzeléseiben, a francia gazdaság reformokat igényel, a felsőoktatásban sem finanszírozható a jelenlegi helyzet sokáig. A tüntetők akarataiban is van igazság, hiszen generációkon át megszerzett jogaikat védik a szakszervezetek, az egyetem nyitottságának fenntartásával a társadalmi esélyek és a szolidaritás mellett állnak a diákok, amelyek éppen úgy történelmi értékei a társadalomnak, mint a Francia Alkotmány, amely Európa legerősebb politikai hatalmával ruházza fel az Elnököt.

 

Most már az is leszivárgott, hogy az Elnök a minapi interjújában többek között azt mondta, hogy „a diákoknak meg kell érteniük, hogy ha az év végi vizsgáikra fel akarnak készülni, jobb, ha a felkészüléssel foglalkoznak, mert csokoládé-vizsga nem lesz a Köztársaságban.” ('n'y aura pas éxamen en chocolat', / értsd: teljesítmény nélküli vizsga). Ez nyilván kellően dühíti a diákok tüntetés-szervezőit. Akik a blokád fenntartása és a demonstrációk folytatása mellett vannak, azoknak ez jó muníció lesz a következő hetekre. Bár blokádot fenntartani a szünet idején szintén nem tűnik ésszerűnek. No meg hallani azoknak a diákok a hangját, akik azt nyilatkozzák az országos sajtóban, hogy „mit féltek a vizsgáktól, dolgozzatok többet ...”

 

Emmanuel Macron a reformjai szükségességéről győzködi a népet. Bel- és külpolitikai dimenziókban egyszerre. Kedden Strasbourgban beszédet mondott az Európai Parlamentben, innen Épinal-ba ment, amely a Front National egyik erős bástyája, ott tartotta meg az első „állampolgári konzultációját”, amely a nyitánya egy országjáró konzultáció-sorozatnak. Ezeken a beszélgetésen a jövő évi európai parlamenti választásokra való felkészülés jegyében „egy demokratikusabb, egységesebb, szuverénebb Európa” fontosságáról beszélget a polgárok, szokásához híven tényleg nyitottan, az ellenvéleményeket meghallgató és azokra közvetlenül reagáló stílusban. Az Elnök kitartóan és fáradhatatlanul érvel, a vasutasok kitartóan sztrájkolnak, a diákok egy része további tüntetéseken és akciókon töri a fejét ezekben a nyarat idéző forró napokban, Franciaországban. Az utcán már plakáton hirdetik, hogy az „1968 Elszászban” kiállítás és rendezvénysorozat április 28-tól október 7-ig várja a látogatókat az Egyetemi Könyvtárban.

 

plakat_68.jpg

 

(Nyilván ez a plakát is ott lesz majd a kiállításon ...)

Harci jelentés a Campusról, kedden, április 17-én. Ma reggel elesett a Patio, a Bel, a Pangloss. A Fac de Droit lezárva. Az Escarpe blokád alatt. Tanácstalan tanárok nyugtatgatják a mai vizsgájuk miatt ideges joghallgatókat. Az egyetemi közönség kis csoportokban tárgyalja az eseményeket. A Campuson amúgy nyugalom van. A fű zöld, a biztonsági szolgálat embereinek mellénye kék. Mint az ég felettünk. Távolról ideköszön a Katedrális tornya. A villamosok még járnak. A virágok ma sem sztrájkolnak. Sőt, kedvenc öreg fámra, hogy reggel ráköszöntem, rügyekkel intett vissza. Még egy sztrájktörő. Óráink egyelőre elmaradnak. Lenne pedig mit tanulnunk. A jövő héten szünet, aztán itt a május, jönnek a vizsgák, sorban az egy napos ünnepek. A Munka Ünnepe, a Győzelem Napja, a Mennybemenetel Napja, mind hétköznapra esik és mind munkaszüneti nap. Az ünnepnapok ilyetén sorjázása a történelem lenyomata. Mindegyik hagyomány, de mindegyiket más kor és másként hagyta itt miránk. A tüntetés is hagyomány itt és ezt is különböző korok és másként hagyták miránk. A mi diákjaink is mocorognak, morognak, morcoskodnak. „Ha nekik joguk van a sztrájkhoz, nekünk is jogunk van a tanuláshoz.” „No meg mi fizettünk is érte”, teszi hozzá Dariusz, a lengyel kolléga. A kínai diáktársak tágrameredt szemekkel nézik ezt a világot. A Tienanmen-tér az tőlük most messzebb van, mint Makó Jeruzsálemtől. El kell nekik mondani, hogy a sztrájk-jog az alkotmányos jog. Mit tegyünk, a mai alkotmány-óránk úgy látszik elmarad, a múlt héten pedig, úgy látszik, éppúgy nem értették azt, hogy miről van szó, mint a többpárt-rendszerben megtartott választások szabályait. Latin-amerikai kollégáink spanyolul társalognak, nekik a helyzet nem meglepő. Az amerikaiaknak pedig az alkotmány ereje nem meglepetés. Többgenerációs hagyományok ütközései. Multi-politico kultúrák találkozása egy napfényes Campuson.

 

Ötven éve is egyetemfoglalások, blokádok, utcai barikádok, sztrájkok voltak itt. Ötven éve, 1968-ban megrezdült a világ. Micsoda év volt az! Micsoda idők! „Csillagév” volt, mondta Daniel Cohn-Bendit, a diákvezér, akit „Vörös Danny”-nak hívtak azokban a napokban. A minap, április 4-én volt 73 éves. Akik akkor a Quartier Latin-ben barikádokat építettek utcakövekből, felborított autókból, utcabútorokból; akik akkor megszállták a Sorbonne-t, Nanterre-t, Strasbourg egyetemét (ötven évvel ezelőtt itt az egyetem Főépületét szállták meg), azok most hetvenvalahány évesek, ha megérték ezt a kerek évfordulót. Unokáik építik a mai barikádokat itt a Campusomon. Ma reggel új plakátok kerültek a falakra, kerítésekre.

 

Ötven évvel ezelőtt ilyen jelszavakat kiabáltak világgá a párizsi diákok. „Tiltani tilos!” (Il est interdire d'interdit), „Legyetek realisták, akarjátok a lehetetlent!” (Soyez realistes, demandez l'impossible), „Minden sajtótermék mérgező!” (Tout la presse est toxique), „A hatalom az utcán van, nem a szavazókörökben!” (La pouvoir est dans la rue, pas dans les urnes), „Az általános közömbösség miatt a holnap elmarad!” (Á cause de l'indifférence générale demain est anulée), „Ne szabadíts fel engem, majd magam csinálom!” (Ne me libére pas, je m'en charge), „Minden hatalom korrupt, de az abszolút hatalom a legkorruptabb” (Tout pouvoir corrompt, le pouvoir absolu absolument), „Szabadnak lenni 68-ban azt jelenti, hogy részt veszel.” (Entre libre en 1968, c'est participer), „Az ember nem ostoba vagy okos, hanem szabad, vagy nem az.” (Un homme n'est pas stupide ou intelligent, il est libre ou n'est pas), „Ők megvásárolják a boldogságod. Lopd el!” (On achéte ton bonheur. Vole-le), „A főnöknek van szüksége rád, neked nincsen szükséged rá.” (Le patron a besoin de toi, tu n'as pas besoin lui), „Hatalmat a képzeletnek/képzelőerőnek!” (Pouvoir pour l'imagination), „Rohanj bajtárs, a régi világ a nyomodban van!” (Cours, camarade, le vieux monde est derriére toi!), „Szeretkezz, ne háborúzz!” (Faites l'amour, pas la guerre) … és így tovább, és így tovább, a történelemkönyvekbe.

 

68 jelszavai múzeumokba kerültek, némelyikük önálló életre kelt és túlélte ezt a fél évszázadot és itt is ott is skandálják a népek. A 68-as diáklázadásokról köteteket írtak már, az akkor elindult változásokról máig beszélünk. Jean-Pierre Goff, francia filozófus szerint '68 egy mozgalom, furcsa keveréke a hedonista életérzésnek, a szabadságpártiságnak és a bolsevista-avant garde törekvéseknek és illúzióknak, no meg lázadás a kispolgári élet-keretek unalmas kiszámíthatósága ellen. A Ho Shi Minh, Che Guevarra, Mao Ce-tung arcképei alatt vonultak a tüntetők. Raymond Aron idegenkedve figyelte az eseményeket. Cikket írt a Le Figaroban, „Nem létező forradalom” címmel, amikor az utca forradalmat kiáltott arra, amit forradalomként élt meg. Aron „diákkarneválról” beszélt és arról, hogy nem hiheti el, hogy „a rendszer összeomolhat Cohn-Bendit csapásai alatt”. Az események nemcsak az ő számára voltak megfoghatatlanok. De Gaulle elnök és a kormány az események váratlansága sokkjában vergődött. Az elnök már azt fontolgatta, hogy beveti a hadsereget. A kommunista párt kapitalista rendszer-váltó esélyt szimatolt, a szakszervezetek némi vonakodás után általános sztrájkba léptek. Három hétig úgy tűnt, hogy Franciaország szétesett. Egy haragos, de különböző csoportokban különbözőképpen haragudó társadalom és egy tehetetlen politikai hatalom, egy megrendült állam élte meg e heteket egymás mellett, egy olyan állam, amely nem képes rendet tartani és nincsenek megoldási javaslatai sem a helyzetre. No és persze, hogy ott volt egy hallgatag többség, aki nem demonstrált, aki nem sztrájkolt, de akinek a hétköznapjaiba belépett kéretlenül is a történelem. Ők pedig kényelmetlenül érezték magukat.

 

A szavak, szlogenek és az álmok csatáját a fiatalok, a diákok nyerték meg. A rendért vívott csatát a Köztársaság tiszteletreméltó intézményei. A kapitalizmus, a parlamenti demokrácia, a Köztársaság nem bukott meg.Az egyetemek merev, korlátozó légkörére felszabadító erővel hatott a mozgalom. Az értelmiség elgondolkodott és akadémiai szintekre terelte a vitákat. Az emberi jogok új és sokkal határozottabb értelmezési tartománya nyílt meg. A feminista és emancipációs mozgalmak erőteljesebben és határozottabban, visszautasíthatatlanul jelentek meg a politikai színtereken. Az akkor még létező munkás-osztály több fizetett szabadidőt, nagyobb munkahelyi védelmet szerzett és a szakszervezetek erőteljes, politika-módosító szerepbe kerültek. Megszületett az aktív részvételen alapul ifjúságpolitika és állam tágabb infrastrukturális kereteket nyitott az ifjúsági munka számára. A Sorbonne-on a diákok egyik követelése az volt, hogy legyenek koedukáltak az egyetemi kollégiumok. A szexualitás kiszabadult az álságos kispolgári prüdéria szűkre formált palackjából. A szexuális forradalom győzött. Vidám hippie kolóniák népesítették be a vidéket. Közben pedig szólt a rock. Mindehhez egy Doors, egy Jimi Hendrix, egy Creedence Cleerwater Revival Band, egy Canned Heat, egy érett Beatles szolgáltatta a muzsikát, akik egyébként a nyarat Indiában töltötték Maharashi guruval. Abban az évben egy angliai garázsban pedig összejött Jimmy Page, John Bonham, Robert Plant és John Paul Jones. Így innen nézve, csillagév volt ez, mindenképpen.

 

„Drámai éve volt a világnak 1968-ban”, mondják a történészek. Aki Magyarországon akkor fiatal férfi, sorkatona volt 1968-ban, az most, ha megélte, 70 valahány éves. Ők tudnának arról mesélni, hogyan szállták meg Csehszlovákiát, „az emberarcú szocializmus” országát. Ha Prágában volt is jelszó, azt gyorsan elfojtotta a szovjet tankok dübörgése a Venczel-téren. Aki szót vagy öklöt emelt megnézhette magát. A döbbent némaságnak forradalma nincsen. Főleg, ha nem azért nem szól az ember, mert nincsen mondanivalója, hanem azért, mert nem engedik, hogy szóljon. Az év elején Prága és Budapest még közel voltak egymáshoz, reformok ott is, itt is. Minálunk az új gazdasági mechanizmus, náluk meg Dubcek. Aztán az elvtársak szóltak Moszkvából, a magyar Néphadsereg harckocsi-állományának a fele átgurult a határon és „baráti segítséget nyújtott”, no nem a változásokat támogató lakosságnak, hanem a változásokat elfojtani igyekvő apparátcsikoknak. Nyugaton emancipáció, toleránsabb kezelésmód, demokratikus keretek megszilárdulása, részvétel, mint politikai filozófia. Kelet-Európában nagyobb szigor, erős szovjet figyelmeztetés a blokk „egységére”.

 

Drámai év volt tehát ez az 1968. Mint egy sűrű Jókai bablevesben, benne van a világminden. A diákmozgalmak megrázták Németországot, Olaszországot. A „Wunderwirtschaft” kényelmébe belevackolódott német társadalmat mélyen felkavaró esemény-sorozat indult el. „Te kommunista disznó!” kiáltotta Joseph Bachmann a Kurfürsterdammon és fejbe lőtte Rudi Dutschkét, a diákvezért. A felbolydult tömegben már ott menetelt Andreas Baader, Ulrike Meinhof, Gudrun Eslin. Rómában is mocorogtak a mozgalmak, amelyekből, mint kígyó a tojásból kibújt a Vörös Brigádok. Nem ez volt az egyetlen lövés abban az évben, amely felforgatta világnak a viszonylagos jólét mögé rejtett sötét bugyrait. Április 3-án, Memphisben egy James Earl Ray nevű fickó lelőtte Martin Luther King-et, a feketék egyenjogúságáért harcoló, Nobel-békedíjas ügyvédet. Az amerikai városokban elszabadult az utcai zavargások pokla. A Fekete Párducok paramilitáris szervezetként masírozott New York utcáin. A mexikói olimpián, először a történelemben az olimpiai érem-átadó ünnepséget politikai demonstráció zavarta meg. Tommy Smith és John Carlos fekete kesztyűben, felemelt ököllel és lehajtott fejjel álltak a dobogó első és harmadik fokán. Mexikóvárosban, ott, ahol éppen az olimpia idején rontott rá a rendőrség és a katonaság a tüntető diákokra a „Három Kultúra terén”. Máig nem tudjuk, hogy hányan haltak meg ott, ezerötszázan, kétezren? Elnökválasztási kampány volt Amerikában és eldördült még egy lövés. A demokrata szenátort, Robert Kennedy-t egy Los Angeles-i szálloda folyósóján lőtte le Sirhan Bissara Sirhan. 1968 volt és drámai sűrítmény volt a világ. Ha már Amerika, akkor Vietnam, napalm és Keh Sahn, az ostromlott tábor, Lyndon B. Johnson és MacNamara, meg Joan Baez, Pete Seeger, Bob Dylan. Kínában pedig tombolt a „kulturális forradalom”. Kis piros könyvecskéiket lengetve, vidám és harcias dalokat fújva egyenruhás fiatalok árasztották el a vidéket és véres autodafékkal szilárdították meg a Párt máig tartó egyeduralmát, Mao elvtárs nevében.

 

50 évvel ezelőtt … akik ma idősödnek fiatalok, gyermekek voltak akkor. 1968-ban, amikor repülőbalesetben meghalt Jurij Gagarin, a Föld első űrhajósa, de amikor az Apollo 8 fedélzetén James Lovell, William Anders és Frank Borman először kerülte meg a Holdat. 1968-ban, amikor a művelt világ először döbbent rá arra, hogy mit jelent az éhezés Afrikában, Biafrában, de amikor Christian Barnard professzor, a fokvárosi sebész végrehajtotta az első sikeres szívátültetést. 1968-ban a Jó és a Gonosz, a Felemelő és a Lesújtó, a Vicces és a Drámai, az Őszinte és a Hazug körtáncot jártak. De, hát minden évben így van ez. Mintahogy minden évben eljön a Tavasz, a Nyár, az Ősz, a Tél. 68-asok unokái most barikádokat építenek a Campuson. Talán majd az ő unokáik is barikádokat építenek egyszer valahol valamelyik bolygón, álomkövekből, vágyak deszkáiból, akarataik piros tégláiból. Nagy és sűrű év volt 1968. Drámai csillagév volt 1968. Így fényeskedik most a közös emlékezetünkben, mert örökségünk.

 

img_20180417_090345.jpg

A Bel blokádja. A biztonsági szolgálat emberei kékben.

 

img_20180417_085959.jpg

Ez az úr itt Monsieur Michel Daneken, az Egyetem elnöke, diákváltozatban.

 

A nagy francia vasutassztrájkra való mozgósítás és felkészülés már vagy három hete megkezdődött. A sztrájk-naptár már hetek óta letölthető különböző portálokról, valaki egy „sztrájk-app”-et is fabrikált és feldobta a net-re. A vasutasok gördülősztrájkja már két hete tart, de a diákok az első héten még csendben voltak. A mi Campusunkon és a fakultások hirdetőtábláin úgy két hete jelentek meg az első híradások arról, hogy valami készül. Az egyetemi hirdetőtáblák amúgy is gyorsan frissülnek, a plakát-kommunikáció élénk mifelénk, a trockista és kommunista diákszervezetek szinte állandóan reagálnak valamire, a katolikus diákszövetség inkább csak a biblia-óráit hirdeti. „Jó állapotban lévő tankönyveim eladom”, „Majdnem jó állapotban lévő biciklimet 65 euróért eladom.” „Angol anyanyelvű baby-sittert keresünk két gyermek mellé.” - efféle hirdetések mellett mindig akad valami politika. Ez annyira megszokott itt, hogy a többség erre ügyet sem vet, én talán szakmai érdeklődésből egy kicsit figyelmesen követem, fotózom a hirdetményeket.

 

img_20180403_154741.jpg

A 60-as évekig ez a terület a Hadsereg birtokában volt, laktanyák és gyakorlótér volt itt. Ide épült ki az új Campus, az épületek többsége a 70-es, 80-as években nőtt ki a földből, bár még most is építkeznek. A Campus Centrale nagyjából szabályos téglalap, hosszabb szárait Északon a Boulevard de la Victoire (ahol a villamosok járnak), Délen a Rue de Rome-ba folytatódó Rue Maréchal Juin (ahol a buszok járnak) fogja közre két oldalról. A téglalap rövidebb szárain, Keleten az Esplanade, Délen pedig Rue Labbé határolja a pompás Krutenau-negyed felé. Az épületek nagyjából a téglalap szárai mentén épültek, az épületek által közrefogott terület tulajdonképpen egy közpark, padokkal, asztalokkal, fákkal, virágokkal. Bár itt-ott azért oda is került épület, az elhanyagolt focipálya mellé épült például a Patio, amely könyvtár, tanuló- és találkozóhely és van ott néhány irodája az egyetemi adminisztrációnak is, aminek történetünk szempontjából lesz majd jelentősége. A mi nyelvi intézetünk az északi sarokban van, a utunk a Campus egyik főutcájára, a Rue Blaise Pascal-ra vezet, azt keresztezi a másik főutca, az Allée René Descartes. Ez utóbbi keletről-délre egyenesen szeli át a Campus zöld területét, ha ezen jár az ember elhalad a Platane (ahol a diák-szolgáltató központ is található), a Patio, az Agora, meg a sportcentrum mellett. A velünk átellenes sarokban a matematikusok vannak. A túloldalon az alkalmazott természettudományok, kémikusok, a Bel, amelyben nekünk is vannak óráink, mert ennek a nagyelőadóiban férünk el mindannyian és írásbeli vizsgáink is voltak már ott, ha úgy hozta az órarend. Közvetlenül mellettünk a Jogi Kar van, meg valami bölcsészek, amellett pedig az Európai Doktori Iskola. Ott van a Chimie is, az egyetemi kocsma, ahol délután 4 után csapolt sört is mérnek, ott lehet csocsózni, biliárdozni. Ebben a térben szorgalmi időszakban mindig élénk a gyalogos- és a kerékpáros forgalom, a Campusra autóval nem lehet behajtani.

 

img_20180327_130635.jpg

 

Hétfőn az óráim 10 órakor kezdődnek, kényelmesen baktattam a „Pangloss” (így hívják a mi épületünket) felé, amikor valami távoli zajt hallottam a Patio felől. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a kurjongatásnak, máskor is előfordul, hogy hangoskodnak, örömködnek a diákok. Az órán tudtam meg, hogy ott, délen a Patio melletti épület már elesett. A diákok elbarikádozták a bejáratokat, padokkal, kukákkal, mit, hol találtak. A szünetben elsétáltam arrafelé. Két unatkozó biztonsági ember őrizte a helyszínt, diák egy sem volt a közelben akkor, még az ajtókat elzáró méretes kukák is unatkozni látszottak. Délután végeztünk aznap, a banlieu-k szociális problémáiról társalogtunk egy jóízűt. Kínai kollégáim megint értetlenkedtek egy kicsit, nekik a lakótelep inkább áldás. Ahol én jártam, ott a forgalom a szokásos volt, semmi feltűnő. Másnap reggel nyolcra kellett mennem és feltűnt, hogy új plakátok borítják a falakat, a hirdetőtáblákat. A diákok megnevezték a tiltakozásuk tárgyát, alanyát, állítmányát. Az egyetemi változások ellen protestálnak. Macronék szigorítani kívánják az egyetemre való bekerülés feltételeit. Ma az egyetemek Franciaországban nyitottak, a bekerült hallgatók majd fele az első év végén búcsúzik el és keres kerülő-utakat. Az új rend szerint – karonként változó módon – feltételi vizsgával és a szigorított érettségi eredményeivel lehet majd a jövőben bekerülni az egyetemre. Az egyetemi karcsúsításnak persze, hogy költségvetési indokai vannak, persze, hogy a diákok egy részének a dühe a Rendszer ellen fordul, amely persze, hogy közben bőséges költ olyan dolgokra, amelyet a diákok az egyetemi szabadsággal összemérni nem tudnak. Például a hadseregre, például a rendőrségre költött euro-milliókat állítják szembe a felsőoktatásra költött milliókkal. Volt egy mondat azon a plakátocskán, ami felkeltette az érdeklődésemet. „Elvárjuk, hogy a rendőrség is tartsa tiszteletbe az egyetem, autonómiáját.” Nocsak, gondoltam, mi készül itt? Úgy 10 óra körül megtudtam. Akkor érkeztek az anarchisták. Talán egy tucatnyi, maszkos-sálas, bomber-dzsekis srác. Jelenlétük a jelképesnél is rövidebb fellépéssel ért véget. Ha anarchisták, akkor rendőrök. Volt egy kis kergetőzés a Platane épület mögött, talán tíz perc sem volt az egész, az ott, a maroknyi anarchista által megkezdett barrikádot már bontották is. A harcos anarchista csapat olyan gyorsan szívódott fel, amilyen gyorsan érkezett.

 

img_20180327_100224.jpg

 

Közben azért egy kis gyűlés kerekedett a Patio mellett a füvön, spontán csatlakozókkal szaporodott a tömeg. Visszamentem az órámra, tanáromtól megtudtam, hogy a megelőző héten kezdődött az egyetemfoglalás az egyetem Főépületében, amely nem a mi Campusunkon van, hanem a Városmag felőli oldalon, az Ill partján, a tavaly az UNESCO Világörökségi Címmel kitüntetett Neustadt-negyedben, a Place de L'Universitén. Azt foglalták el a diákok, elbarrikádozták a bejáratokat és csapdába ejtettek néhány egyetemi dolgozót, aki kihívták a rendőröket. Az épület különleges műemléki védelem alatt áll, van benne egy Napóleon egyiptomi kalandja jóvoltából ide hozott Ramzesz-sztélé, néhány ezer esztendős, kulturális örökség, közkincs. A rendőrség ennek a megvédése indokával lépett be az épületbe és gyorsan véget vetett a foglalásnak. No ezért ez a mondat a rendőrségről, jött az aha-élmény. A diákok meg is értették, hogy az egyetemi vezetésnek is otthon adó épületet jobb békén hagyniuk. Ezért tevődtek át akcióik a Campusunkra. Míg ezt kitárgyaltuk, jött a hír, hogy újabb két épület esett el. A Patio és a Bel is blokád alatt. Óráink amúgy rendben megtartattak és nagy élvezettel dúdolgattuk a francia sanzonokat az aznapi utolsó szemináriumon. Délután hatkor indultam haza, ott, ahol jártam a szokásos forgalom volt. A nyugdíjasok és a kutyasétáltatók is ott voltak, mint máskor. Még bágyadtan, de sütött a tavaszi nap, a fák vidáman virágoztak a fák. Szerdán kilenckor volt az első órám. Amikor odaértem, láthattam, hogy nem én voltam az első. Több csoporttársam már állt az ajtó előtt, amely zárva volt. Egy biztonsági őr őrizte a lakatot, aki elmondta, hogy az egyetem igazgatójának a rendelkezése miatt az épületeket „további rendelkezésig” zárva kell tartani, mert a blokád- és barikád-építések tartanak. A diákgyűlés az akció folytatása mellett döntött, 10 órakor lesz a következő ülés a Patio mellett, valami döntés születik majd, addig az épület zárva marad. Tanárunk fél tízkor feloszlatta vidám gyülekezetünket, a következő órákról neki sem volt információja, várjunk, mondta. A gyűlés tényleg elkezdődött 10-kor, ott ültek a füvön a diákok, megafonos szervezők irányitgatták a beszélgetést. Egy professzor beszélt egy kicsit panaszosan arról, hogy „diáktársaitoknak a mai fontos vizsgái maradnak el miattatok”, de lehurrogták. Közvetlen demokrácia, aki akart, szólt a tömeghez, amely csak nőtt, dagadt, mivel az épületek zárva voltak, a beérkezők vagy csatlakoztak, vagy körbeállták a kört, aránylag nyugodtan. 12-ig nem született döntés, az én órám pedig 12-kor kezdődött volna, de a Pangloss is zárva volt. Stílszerűen a francia forradalmak története című szemináriumra vártam tanárunkkal, a többiekkel és a tanárok Robespierre-anekdotákkal szórakoztatott minket. Szerinte Maxime Robespierre most kihívta volna a Nemzeti Gárdát, de erről nem nyitottunk vitát. A gyűlés csak nem akart véget érni, tartott még a „débat”, hát lassan szétoszlottunk. Én a villamoshoz vettem az irányt, gyönyörűen sütött a nap, szerdán mindig antikvár könyveket árulnak a Place Kléber-en, gondoltam bemegyek a belvárosba nézelődni. Ahogy a Boulevard de la Victoire-ra értem, észre kellett vennem, hogy legalább tíz rendőrautó sorakozik az út szélén, a robocop-ok ott tereferéltek mellettük, a felszerelésük még nem volt rajtuk, de a mikrobuszaik ablakán azért kikandikáltak a pajzsok, a tomfák és kezük ügyében voltak a plasztik-ellenzős sisakjaik is. Csak később derült ki, hogy ácsorgásuk célja nem a diákgyűlés eltüntetése, hanem a megvédése volt. Az anarchisták, a „a bolondok csoportja” (groupe des foules”), ahogy itt mondják az érkezését jelezte, nekik pedig a Campusra nincsen bejárásuk. Iratkoznának be inkább az egyetemre, míg megtehetik. A bevetési egység végül is dolog nélkül távozott. A gyűlés állítólag négy óra körül befejeződött. A diák úgy döntöttek, hogy felfüggesztik, bizonytalan időre elnapolják az akciót. Csütörtök, nyolc órakor nemcsak a Pangloss, de a többi épület is nyitva volt, egész nap tanulhattunk. Pénteken nem voltak most óráim. Tegnap minden a megszokott mederben haladt. Ma új plakátok jelentek meg a falakon … Azt persze tudjuk a hírekből, hogy Párizsban a Sorbonne egy része még mindig blokád alatt van. Barrikádok Lyonban, Nancy-ban, Poitiers-ben.

 

Holnap ide, Strasbourgba várjuk Emmanuel Macron-t, beszédet mond majd az Európai Parlamentben. Tegnap BFMTV-n beszélgetett a francia elnök majd két órán keresztül. Beszélgetőtársai két sokat látott újságíró Edwy Plenel (ismert baloldali, trockista) és Jean-Jacques Bourdin (a Radio Monte Carlo főszerkesztője) voltak. Magyar szemmel kicsit furcsa volt, hogy a két öreg média-róka következetesen Monsieur Macron-nak szólította az elnököt (és nem Monsieur Président-nak) és kemény kérdésekkel szorongatták meg, amelyek elől ő nemhogy ki nem tért, hanem hasonló keménységgel válaszolt. Érdekes és érdemi vitát folytattak sok mindenről, „a legnagyobb politikai kihívásról, amellyel most szembe néz”, és persze, hogy szóba került a diákok ügye is, amelyben Macron nem akar visszavonulót fújni. Még akkor sem, amikor a beszélgetőtársak felidézték, hogy '68 az éppen ötven éve volt …

 

img_20180410_130434.jpg

 

 

 

Az elmúlt vasárnap országgyűlési képviselő-választás volt Magyarországon. A választás érvényes és eredményes volt. A Fidesz, a leadott szavazatok kb 31%-ával impozáns többséget szerzett a Parlamentben. Iszonyodó kis szegények kikanalazták a kormánypropaganda híg levesét. Dávid és Góliát mérkőzésében most Góliát győzött. Sokan szurkoltak Dávidnak, örök remény ez, talán a Biblia tehet erről (részletesebben lásd ott). Dávidnak most nem volt megfelelő köve e küzdelemhez a rosszul összefoltozott és ezért szakadozott és ócska parittyájában. A választások óta már 5 nap telt el és még mindig forrásban van a kommunikációs-világ bús tengere. A vélemények széles színtartománya vibrál előttünk. A választási győzelem feletti öröm tűzijáték-pukkanása, a választási eredmények miatti bánat tinta-fekete foltjai. Nagyzolás, fennhéjázás, gőg az egyik oldalon; anyázás, szélsőséges kétségbeesettség, megrendültség a másik oldalon. Kevés higgadt, szakszerű vélemény. Európai demokraták figyelnek. Európa figyel. Egyesek figyelmeztetnek. Van itt egy másik vonal is, ez pedig a bizalom-vesztésé. Ennek pedig van oka és nyolc év Fidesz-kormányzás tapasztalatai után van alapja. Az, hogy Magyarország egy köztársaság liberális kulisszái között eljátszott anti-köztársasági és illiberális politika fogságába esett, az oda vezet, hogy a magyar polgár nem tud megbízni az intézényeiben. Nem bízik az Ügyészben, a Bíróban, a Rendőrben, az Adóhatóságban. Kételkedik a Polgármester tisztességében. Az Alkotmánybíróságot marionett-bábúk gyülekezetének látja. Az Ombudsmant vagy a Médiahatóságot nem is ismeri. A Nemzeti Választási Bizottságot intézményesített csalást kiszolgáló hivatalnak látja és láttatja. Utálja a „maga erejéből” boldoguló Vállalkozókat. Nem hisz abban, hogy a Fidesz tisztelni képes a saját alaptörvényét, hiszen kellő tapasztalatokat szerzett arról, hogy hogyan veszi semmibe azt. Nem tud abban hinni, hogy Országgyűlési betölti a feladatait, hiszen a kormányzati munka ellenőrzésében eddig sem jeleskedett és ott van előtte a Fidesz förtelmes törvényhozási gyakorlatának minden epizódja a „saláta-törvényektől” az egy nap alatt megalkotott, kirekesztő és büntető szándékú törvényekig. Miért bízhatnánk egy olyan Parlamentben, amely képes arra, hogy nem egészen egy nap elfogadjon egy törvényt akkor, amikor rendkívüli ok erre nincsen. A választók 31%-a szavazott a Fideszre, de ezek szerint 69%-a nem a Fideszre szavazott. „Anyám, a számok nem hazudnak”, sóhajt fel a költő. A „magas választási részvétel” az azt jelenti, hogy a választásra jogosultak majd' harmada még most sem ment el szavazni. Így itt áll előttünk a végeredmény pőrén, didergő-meztelen.

 

A magyar polgárok nagy részének ez a most összeálló Parlament nem ad otthont, képviseletet. A magyar társadalom kétharmada politikai hajléktalan. Nehezen hihető, hogy majd egy Semjén Zsolt (gyermekdal: „híres nagy vadászok, jobb, ha félre álltok: hipp, hopp, jön Zsolt!”) fogja ékes szavakkal ecsetelni a szegények nyomorúságát, vagy, hogy egy Németh Szilárd fog majd kiállni a hajléktalanok jogaiért, ne adj' Isten, hogy egy Pócs János mondja majd fel az emberi jogok Európában kötelező leckéjét. A Fidesz már a képviselőjelöltek névsorának közzétételével világossá tette, hogy ettől a Parlamenttől sem várhatunk mást, mint az előzőtől. A magyar társadalom egy része az utcára, egy másik része a politikai apátia sivatagos tájaira szorult most. Jóslataikkal most megbukott politikai elemzők fogják majd kitalálni, hogy hol és hogyan artikulálják majd a véleményüket. A Fidesz majd megvádolja őket azzal, hogy „nem tisztelik a választók többségének az akaratát”. A kör pedig önmagába zár. Az igazság kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy ebben a Törvényhozásban az „ellenzék” nem rúghat labdába és ez talán nem is olyan nagy baj. A magyar politikai élet csúcsán a politikai pártok köré szerveződött ellenzék bizony megbukott. A jelenlegi parlamenti „ellenzék” csakis idézőjelek között értelmezhető, nem a magyar társadalom Parlamentről kiszorultak képviseletében.

 

A „nagy és történelmi” választási győzelem felhatalmazásával ez a Fidesz frakció éppen olyan, mint volt. Apparátcsik-gyülekezet, nem vitatkozó, párbeszédet folytatni képes testület. A Fidesz már régen lemondott a párbeszédről. Nem kommunikál a kormányzottakkal, hanem kijelentésekkel bombázza meg őket. Ez a vélemény-diktatúra ott válik súlyossá, amikor a Fidesz véleménye (amely végül is csak egy vélemény a sok lehetséges vélemény között) válik egyedül uralkodóvá a köztévé és a TV2, vagy az Echo TV képernyőjén, a Kossuth Rádióban, az origo.hu-n, a Magyar Idők és a megyei újságok, a Riposzt vagy még a Blikk hasábjain is. A vélemények köztereit a Fidesz egyeduralkodóként foglalta el, párbeszéd itt nincsen. Ennek a reciprokaként a „másik oldalon” pedig csak a Fidesz szidalmazására maradt tér és párbeszéd ott sincsen. Az egész választási kampánynak nevezett förmedvényt is a párbeszéd kiáltó hiánya uralta. A Fidesz vezette kormány a nemzetközi színtéren sem híres arról, hogy párbeszédre törekedne, sőt! Pompásan felkészült „külügyminisztere” jóvoltából színes-kardozós-kosztümös filmeket játszik Európában. Pardeillan lovag menni Európai Únió, NATO és ENSZ. Így aztán az ország nemzetközi megítélése romlik, de a Fidesz ezért mindig másokat hibáztat. Pedig a párbeszédet csakis „ő” utasítja el, mert a választási eredmények – úgy mondják – erre adtak felhatalmazást. Párbeszéd híján aztán teli vagyunk kibeszéletlenségekkel. A magyar társadalom kibeszéletlen ügyekkel, végeredmények nélkül elfojtott vitákkal van tele. Ez pedig sokakat fojtogat, sokaktól elvett levegőből vagy beszédes csöndek vagy haragos kiáltások állnak össze. Viszont kedvez a kocsmai beszélgetés kultúrájának, amelynek komoly hagyományai vannak a magyarok országában. Ez pedig ott van az internetes megnyilatkozásokban. Kocsmai adok-kapok, kocsmapultok nélkül.

 

Sok-sok évvel ezelőtt Raymond Aron, ez a nagyszerű francia filozófus az életművét faggató interjúban, a szovjet típusú és a „nyugati” típusú politikai rendszerek összehasonlítására vonatkozó kérdésre válaszolva ezt mondta: „A mi társadalmaink elfogadják a párbeszédet. A szovjet rendszer lényege a párbeszéd elfojtása. (…) a párbeszéden alapuló társadalmak az emberiség mellett teszik le a voksukat. A másik rendszer azon alapul, hogy megtagadja a bizalmat a kormányzottaktól, és egy kis oligarcha csoport törekvésén alapul, amely magát teszi meg a végső igazság és a jövő letéteményesének.” (lsd.: Az elkötelezett szemlélő. Raymond Aron interjúja …, Európa Kiadó, Budapest, 2005, 391. old.) Mondjuk kicsit elkeseredetten, hogy csak helyettesítsük be a „szovjet” szó helyére azt, hogy „illiberális á la Orbán” és máris köszönhetünk egy nagyot az éles és pontos meglátásáért: Bonjour et Merci bien Monsieur Aron!

 

A választópolgár általában nem mérlegeli azt, hogy a liberális rendszerben természetes választási akaratokból adott felhatalmazások átruházott jogkörökkel járnak és ezek a jogkörök egészen közvetlenül érintik mindennapjainkat. Az egyik ilyen jogkör a kinevezéseknek a jogköre. A kinevezésekkel pedig aláírói és kiadmányozási jogkörök járnak. Ez a piramis felülről épül lefelé. Most már tényleg eljön majd a „cukrászok ideje” Magyarországon (és azt, hogy ezt mit jelent, majd egy másik posztban elmagyarázom). A választópolgár nem is tudja elképzelni azt, hogy most arra adott felhatalmazást, hogy köztisztviselők és közalkalmazottak pakkoljanak, hogy új irodákat keresnek majd új épületekben. Minisztériumok, kormányhivatalok alakulnak újjá most, új műsorokhoz új férfiak érkeznek majd a miniszteri irodákba és hozzák magukkal megbízható kabinetjüket, akik majd új parancsokat fogalmaznak meg a fegyelmezett közszolgáknak. A Fidesz már eddig is megmutatta azt, hogy nem fél attól, hogy tisztségeire és felelősségeinek vállalására alkalmatlan tisztségviselőknek nevezzen ki jogkörökkel és most ezt nagyüzemi méretekben teszi majd meg. Meglátják holnap, holnap után. Néhány miniszter, sok államtitkár, számos köztisztviselő és közalkalmazott szeme nem marad majd szárazon. Az átszervezések és „súlyponti áthelyezések” költségeit pedig majd megfizeti az adófizető, anélkül, hogy erről a véleményét megkérdezték volna, mintha csak futball-stadionokat építenénk volna. A tisztségekkel való összeférhetetlenségek ügyeit pedig ne is firtassák a tüntetően rosszul öltözött és a Parlament folyosóin tanácstalanul rohangáló újságírók, hiszen az ő szavaikkal szemben egy abszolút igazság áll majd: az, hogy párbeszédet itt nem folytatunk!

 

Már csak egyetlen tény maradt: ha hiszünk és bízunk a Demokráciában, akkor ne adjuk fel azt, hogy mi, magunk is demokraták maradjunk a hétköznapjainkban. Ne adjuk fel azt, hogy higgyünk a Demokrácia erejében, a vélemények pluralizmusában, az egymással folytatott viták sodrásában, a mások véleményének tiszteletben tartásában, a másságok és a különbözőségek elfogadásában. A türelmetlen (intoleráns) Fidesszel szemben van egy türelmes (toleráns) magyar társadalom is. A klasszikus kormányzati stand-up komédiást idézve: „...azért a víz az úr” (Lázár János). Értelmiségiként, illetve értelemmel bíró emberként nyugodtan és lelkiismeret-furdalások nélkül odaállhatunk az európai társadalom-fejlődés (részletesebben lásd: Bibó István) eredményeként Európában megszületett politikai rendszer alapértékei mellé és az ennek rendszernek a felszámolását célul tűző minden politikai akciót minden gesztusunkkal bíráló magatartással várni a következő kormányzati ciklus fejleményeit. A politikai apátia mocsarába el nem süllyedhetünk.

 

(A címben egy régi viccre utalok. Ha nem ismernék, ide idézem: "Anderlecht-Standard Liége meccs van Brüsszelben. Az Anderlechtet a flamand, a Liége-t a vallon közösség támogatja. Ahogyan ez már szokásban van az "ősi" ellenfelek szurkolótáborai között (lsd. még Fradi-Újpest) a meccs végén a szurkolótáborok összecsapnak. Utcai balhé. Megérkezik a rendőrség. Könnygáz, gumibotok, stb. A rendőrségi megafonon a felhívás: "Vallonok balra, flamandok jobbra! Balra, jobbra! Oszoljanak!" A tömeg a rendőrségi behatásra oszlik, két csoportra válik. Jobbra a flamandok, balra a vallonok. A szétváló tömeg közepén egy megszeppent ember. Kohn úr. "Nem hallotta a parancsot Kohn úr?! Vallonok balra, flamandok jobbra!" "És mi, belgák, hová álljunk?")

 

Olyan ez a magyarországi választás, mintha a kampányoló politikai társadalom valahol a magyar társadalmon kívül lebegne. Lebegő szellemalakjai fújnak hideget-meleget, térfogatuk egyszer kiterjed, máskor összezsugorodik, szavakkal táncolnak, mondatokban elbújnak, odaragadnak a kocsik kipárolgásaitól mocskos, esőktől kirongyosodó plakátokra, félképekre töredezett és szemétbe hajított szórólapokra. Mintha Borges képzelt lényeinek könyvében járnánk. Egy demokratikus választás mindig a vég kezdete vagy a kezdet vége. Egy választási ciklusnyi idő megint felszaladt az égi lajtorján. Választás van és saját érzékenységeink, tudásunk, vágyaink, elvárásaink alapján állást foglalunk hamarosan. Utat nyitunk egy újabb választási ciklusnak. Négy politikai évvel megint idősebbek lettünk. A magyar társadalom? Vajon mit akar, mit vár ettől a ciklustól a magyar társadalom? Van-e még magyar társadalom, mint olyan, amely nemcsak statisztikai adatok összessége, hanem az emberi vágyak, elképzelések, napi döntések, életszervezési stratégiáké?

 

A politikatudomány szubjektív tudomány. Ahány az elemző, most annyi a jóslat. Konjunktúrája van a jóslatoknak. Tölgyessy Péter a minap kopogó tőmondatokban adott egy elemzést a www.444.hu-nak. Egy értelmiségi morzejelei, rövid-hosszú-rövid-rövid. Egy „elkötelezett szemlélődő”, hogy a nagyszerű francia szemlélődő Raymond Aron szavait kölcsönvegyük ide. Morzejelei a magyar társadalomban pont, pont, vesszőcske. A baráti kör megnyilvánul: „Gázálarcban sem szavazok a Jobbikra”, mondja valaki. „Gyurcsány?”, ugyan, legyint a másik, „egy politikai bohócra, erre a minden botrányát túlélő krakélerre, erre a világszámot hazudó cirkuszi artistára?!” No és a kormányzópárt? „A Fideszre? Ugyan? Viccelsz? Semmiképpen! Németh Szilárd nekem nem haverom.” Lebeg a kampány, ködében kampányalakok. Plakátokon útálat, gyűlölet, gyalázkodások. „Csakis a Fidesz! Nekik Magyarország az első!” rikkant egy budai polgár. Nyugdíjas nénikék bólogatnak szaporán egy alföldi nagyfalu kínai üzlete előtt. Van választék hölgyek, urak, magyarok! Önök most a magyar demokrácia intézményeinek mozgatói, hiszen itt minden hatalom a dolgozó népé. Önöké, még akkor is, ha közmunkából élnek vagy munka nélkül. Legalább négy évenként és egyszer, hiszen egyfordulós a mi választásunk. Legalább egyszer most Önök gyakorolják a hatalmat, úgye? Azok a morzejelek. „Megkésettség”, „lemaradtunk”, „új és a politikai hatalomhoz lojális nemzeti vállalkozói réteg megteremtése”, „széttöredezettség”, „fegyelmezett és fegyelmezetlen szavazótábor”, „úgy jött nekik a migráns-válság, mint egy falat kenyér”, „Orbán Európa-politikája”, „az oroszok”, „a teljes foglalkoztatottság az összeszerelő-üzemekben”, „a hozzáadott értékeket elő nem állító magyar gazdaság”, „rogyadozó egészségügy”, „roskadozó iskolák”, „korrupció”, „oroszok és kínaiak a spájzban”, „elvándorlás”, „népesség-fogyás”, „népesség-átrendeződés”, „elmagányosodott és nagyüzemeknek kiszolgáltatott vidék”, „korrupció”, sőt „rendszerszerű korrupció, mert valakik itt megfontoltan lopják a vagyonunkat”, na és a csattanó, hogy „NER”. Kattognak a választási morze-készülékek. Kódoljuk az üzeneteket! Dekódoljunk, ha továbbküldjük! Csak az a kormánypártinak mondott média fújja ugyanazt a iszlamofób gyűlölet-dalt következetesen. A Der Stürmer és a Jereváni Rádió egykori szerkesztői is megirígyelhetik azt a bravúrt, amelyet az origo.hu, a riposzt, a TV2, az Echo és egyéb társai, no és persze a „királyi magyar televízió” naponta végrehajt. Persze ebben a gyűlöleletes, veszélyes előítéletekre ráerősítő kampányban azért ott vannak a hamarosan megválaszolandó kérdések is. Például az, hogy milyen alapon állítják ezek az orgánumok azt, hogy a „közbiztonság megbukott” Svédországban, Franciaországban, Németországban? Miért sulykolják azt, hogy ezekben az országokban a hatóságok (értsd: az Állam és szolgálatra rendelt szervei) nem látják el alkotmányos feladataikat? Értem én: maradjunk csak otthon, (a kormány és Bakondi úr által) jól védett otthonainkban, Bécs, Párizs, Stockholm, Berlin rettenetes helyek, oda ne merészkedjünk, mert identitásaink veszélybe forognak! (Erről persze egyszer majd sokkal higgadtabban és részletesebben kell írni, mert ebben ott van egy nézőpont, egy ember- és világkép amellyel minden körülmények között vitatkozni kell, és ezzel világképpel a választási láz csillapodtával is jelenlévőként kell számolni és sok lesz itt még a feladat, a munka.)

 

Közben persze Miniszterelnök kimegy a kedvenc csapata aktuális meccsére. Nincs az a választási kampány, hogy egy meccset is elmulasszon. Nyilván elégedetten konstatálja, hogy a legerősebb összeállításban áll fel a Csapat. Játszik Ulysee Dialo és Vega Gonzalo, játszik Ezekiel Henty és Patrick Mevoungo, játszik mindenki akinek a neve -ič-re végződik. „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”, jó lesz ez a szöveg srácok. A labdarúgó iparban, a kézilabda-iparban a külföldiek már régen elvették a magyarok munkáját. Felkészül a magyar labdarúgó válogatott. Miért lenne más migráns egy labdarúgó, mint egy afgán? „Azt, hogy ki a migráns, azt majd én mondom meg” - mondja büszkén a dolgos propaganda-miniszter. A Magyarországon élő, de nem Magyarországon született emberek száma évről évre nő mindeközben. Budapesten kicsit gyorsabban, a társadalmi felzárkózásban megrekedt észak-keleti végeken egy kicsit lassabban. Az alföldi falvak arab, vagy afrikai körorvosai jól teljesítenek. Szeretik őket ott a népek. Chinatown lesz néhány év múlva a Rózsadombon. Angyalföld, Józsefváros után felkészül a II. kerület. Nem készül fel, mert a három éve azzal kampányolunk, hogy „Stop!”. Csak úgy, felkészületlenül és figyelmetlenül hozzászokik majd ahhoz, hogy a kerületben megugrik az „idegenek” száma. Gondja legyen ez az óvónéninek, tanítónak; magukra hagyatottan küzdenek meg majd a multikulturális osztályaik pedagógiai kihívásaival; a kampányban a „migránsoknak” a neve, epitatos ornansa Stop. „Magyarország jobban teljesít”, állítja a plakát. Ha így van, a külföldiek Magyarországra való betelepülése megállíthatatlan folyamat. Ha nincsen így, akkor a Stop! állítás hamis. Senki sem jön Magyarországra, ha rosszul megy a magyar gazdaságnak. Miért is jönne? Kalocsai paprikáért, amelyet spanyol paprikával keverten árulnak a sarki Közértben?

 

Vajon ez a választási kampány a magyar társadalom vagy a magyar politikai elit által rendezett, uralt akciósorozat? Ez a magyar politikai elit nőtt ki a magyar társadalom talaján? Saját erkölcseinket számon kérhetjük-e saját politikai elitünkön? Vagy ez az a végső pillanat, amikor tudomásul kell vennünk azt, hogy a politikai teljesítmények nem mérhetőek a mi normáink szerint? Képviselői ők mindannak, amik mi vagyunk? Értékeinket veszik-e kölcsön, vagy „értékeiket” akarják ránk kényszeríteni úgy, hogy arról azt állítják, hogy a mieink? Csakis ilyen választási tömbökben létezik a magyar? Szegény és leszegényedett, akinek semmilye sincsen és „ezért annyit is ér”, meg az, akinek csak a kormány-sajtó sugallta illúzói vannak, amelyet mantráz és amelyben hisz? A migráns-propaganda mára a szegények szellemi rágógumija lett, pedig húsz éve már, hogy elkezdhettünk volna egy beszélgetést a migrációról, az átaludt évtizedek után. Ilyen tömbökben, ahogyan Tölgyessy Péter morzézta nekünk a minap, hogy „valódi (gazdasági, kulturális, szociális, stb.) teljesítmények nélküli, viszont ügyeskedő boldogulásban való hittel”, vagy abban, hogy „a Fidesz feltételek nélkül lojális választói”, vagy a kitelepültek és elsősorban Európa más országaiban boldogulni akaró magyarok és a „határon túl élő magyarok”, a fiatalabbak és az idősek, a vidék és a város, Kelet- és Nyugat Magyarország, a geográfiai Pannónia és a fantazmagorikus Hunnia? Együtt van-e egyben a magyar társadalom? Az ő akaratai irányítják-e a magyar politikát?

 

Most már tényleg felnézek a képernyőről. Forradalom az erkélyünk előtt. Kis bimbók, rügyek, akik tegnap még ijjedten húzódtak össze, ahogyan a hideg eső kíméletlenül végigvert csoportosulásaikon, a ma reggeli korai napsütésben felemelték apró fejecskéjüket. Nyílnak, dacosan, erős színekkel dalolva nekiszegülnek a langyosra szelídült szélnek. Kibomló szirmaik gyengécskék egyedül, összebújnak tehát, kifehéredett az utca felett, virágalagút vezeti a tekintetet. Az utca végén felmagasodik a Katedrális. Most már nincsen eső, amely a virágoknak ezt a tüntetését a Tavaszért szétverhetné. No és a madarak is persze, hogy új dalokra váltottak. Tavaszi, párkereső kottákból szól a rigófütty.

 

Holnapután parlamenti választás lesz a sokféle magyarok országában.

Biztosan mondtam már, hogy most főállású diák vagyok. A strasbourgi egyetem büszke diákjaként ez most a negyedik szemeszterem. Azt gondolom, hogy még mindig a határán vagyok annak, hogy frankofón legyek, ez egyetemi stúdiumok előtt inkább anglofíl-nek mondtam volna magam, még inkább bibliofílnek. Könyvből, filmből, zenéből eddig inkább több volt az angolszász ihletésű, kevesebb a francia. Érdekes lenne egyszer megvizsgálni tüzetesebben is azt, hogy a kulturális tájolónkat mennyire befolyásolja a filmforgalmazás vagy a könyvkiadás, a divatok, és azok piaci ereje. Például a Valenti-nap beépülése a mi kultúránkba, amelyben ez sokáig jelen sem volt, arra is figyelmeztet, hogy ezeket a kulturális tájolókat sokszor készen kapjuk, sőt, sokszor kéretlenül is a kezünkbe nyomják minden utcasarkon. Ezekkel a kézbe nyomott kulturális tájolókkal pedig érdemes lesz vigyázni. De nem is erről akarok beszélni, hanem arról, hogy az egyetem most kinyitott előttem egy ajtót, belépésre invitált egy kulturális birodalomba, és, hogy én most örömmel engedek ennek az invitálásnak. Ezt a tájolót nem nyomták erőszakkal a kezembe, csak felkínálták annak a lehetőségét, hogy kezembe foghatom, ha akarom, ha tanulom. Ebben a félévben hét kötelező szemináriumunk van és mindegyik vizsgaköteles. Vagy írásbeli, vagy szóbeli vizsgát kell majd májusban tennünk például Strasbourg és Elszász történetéből, a francia alkotmányosságból és a francia politikai intézményrendszerből, az európai ideológiák fejlődéstörténetéből vagy a francia forradalmak történetéből.

 

Még nem tudom, hogy hogyan vizsgázunk majd a kedvenc szemináriumom tárgyából, de azt hiszem, hogy Isabelle (tanárunk) éppen olyan kreatívan meg fogja ezt a vizsgahelyzetet oldani, amilyen kreatívan tartja meg az óráit. A szemináriumának a címe ugyanis: A francia társadalom a francia chanson-ok tükrében. Az órán zenéket hallgatunk, dalszövegeket elemzünk. Isabelle bemutatja nekünk, hogy hol és hogyan hatottak a dalok mondjuk 1864-ben, amikor a Bataclan-t megnyitották Párizsban, mint „caf'con”-t (café concert), egy helyet, ahol nem volt belépődíj, csak kötelező fogyasztás és ahonnan a korabeli slágereket szó szerint ajakról ajakra terjesztették, mint a népmeséket és sok dal így is túlélte ezt a múlandóságot, a fonográf, a hanglemez, a hangosfilm előtti korszakot. Az első órákon az „elkötelezett dalokról” mesélt nekünk. Tudták-e azt, hogy az Nagy Háborúban volt olyan francia katona, akit azért végeztek ki 1917-ben, mert rajtakapták, hogy ezt a fájdalmasan szomorú francia dalt énekli a bajtársainak? A „Chanson de Craonne” eléneklésért halálbüntetés járt, defetistának minősítettek egy dalt, amelyben a lövészárokháború francia katonáinak az érzései vannak. „Adieu la vie, adieu l'amour ...” szól a refrén és mi, utódok persze tudjuk ma már, hogy 1917-ben a Nyugaton harcoló francia hadsereg törésponthoz jutott. A „katonák sztrájkja” az egyik legkülönösebb eseménye az Első Nagy Háborúnak. Ekkor született a dal, defetistának minősítetett, éneklőjét kivégezték „mások okulására”. A dalt csak 1974-ben rehabilitálták, akkor jelenhetett meg először lemezen. A filmrajongók Jean-Pierre Jaunet, Magyarországon „Hosszú jegyesség” címen (2004) forgalmazott filmjében is hallhatják a dalt (Jaunet úr az, aki az Amelie Poulain-el ajádékozott meg bennünket többi között). A Második Nagy Háborúban is volt egy dal, amelynek a nyilvános elénekléséért halábüntetés járt. A dal 1943-ban született, mi – ha ismerjük – a Partizánok dalaként (Chant de partisans) ismerjük. A német megszállók kivégzéssel honorálták az előadást és a francia partizánok a kivégzésükre várván is gyakran elénekelték, bulvárosabban mondva: e dallal az ajkukon mentek a vesztőhelyre a Résistance elfogott tagjai. A dal érdekessége, hogy három szerzője is van és egyikük Magyarországon is népszerű királyregények szerzőjeként ismert, bizony Maurice Druon így is szolgálta a hazáját. Kérészek életét éli egy dal, ajkakon születik, ajkakon hal el, néhányuk azonban öröklétre ítéltetik, szinte népdallá válik, beépül a kultúrába, támasztékként megmarad. A Chant de partisans-t még ma is, szinte második francia himnuszként éneklik el július 14-én, a nemzeti ünnepen. Van itt egy harmadik dal is, hogy csak illusztráljam, hogy hová is invitált minket Isabelle (a tanárunk). Ez Boris Vian „Le déserteur” című dala. Ezt a „Tajtékos napok” dzsessz-zenészként is kiváló szerzője 1954-ben írta. A franciák nagyon nagy bajban voltak Indokínában, az odaküldött katonai alakulatok vesztésre álltak egy háborúban, amelyet senki sem kívánt, még nem bukkant fel egy olyan politikai megoldás, hogy arcvesztés, presztízsvesztés nélkül kivonulhatnának Vietnamból. A sorköteles hadsereget még újoncokkal töltötték fel. Vian pacifista dalt írt, de egyetemes jelentőséget adott a háborúban való részvétel megtagadásának. El tudják képzelni, hogy milyen bátor dolog volt ez akkor, amikor mindenki a francia „gloire” megmentésének szimbolumaként nézett erre a távoli háborúra? Az egyszerű dal egy levél, amelyet egy polgár az Elnöknek ír, és elmondja benne, hogy miért nem akar ő háborúba menni. Előfutára így és ezzel sok olyan protest-songnak, amelyek később Pete Seeger vagy Joan Baez hangján kerültek vissza hozzánk. Viant a bátor és őszinte szerzők modern és kifinomult büntetésével, állami cenzúrával sújtották. A dalt a rádiók nem sugározták, vagy, ha néhány rebellis szerkesztő igen, akkor is csak este tíz után. Akkoriban már a rádió volt a kérész-életű dalok köldökzsinórja az örökkévalóságig. Képzelhető, hogy mit jelentett az, hogy a dal a rádiók tiltólistáján szerepelt 1962-ig! De ez a dal is fennmaradt és természetes szerves része egy nagy író életművének. Így kalandozunk most, Jean Ferrat, Mickey 3D (ők például ökologisták), Gainsbourg (aki a „Je t'aime” című opuszával egy kisebb forradalmat robbantott ki) jelölte dalok útvesztőiben és közben fellebben a feledés fátyola egy-egy korszakról.

 

Hiszen emberként egyetlen életünk van csupán, csak az igazán nagy művészeknek köszön előre az öröklét. Törékeny és könnyen elillanó dalokban is megfogalmazható a világ és, ha egy jó dalt együtt énekelünk, érezzük a közösségeinket másokkal, évtizedeken is átívelő kapcsolatokat, közösségeket.

 

Ha van kedvük kalandozni, a youtube-on mindegyik elébb említett dal megtalálható. Még olyan felvételt is találhatnak, amelyen maga Boris Vian énekli el halhatatlan dalát. …

 

Tegnap délután a Marché Gayot-on ültem, stílszerűen a Gayot Bistro-ban, ott kezdtem el írogatni ezt a posztot. Nem fejeztem be ott, otthon nem tudtam írni, a befejezéshez szükségem lett volna a környezetre, a zajokra, a várostermészet lüktetésére, hangokkal hullámzására. Ma délután átjöttem vásárolni Kehl-be, közben persze az járt a fejembe, hogy csak be kéne fejezni valahogyan ezt az írást. Így aztán most itt ülök a DownTown Café-ban, odakint kisütött végre a nap. Törzsasztalom foglalt volt, munkásruhás román urak ittak ott kávét és hangosan tárgyalták a „munca”-t (figyelem! szóátvétel magyarból!), törtszárnyú pillangóként röpködött az a sok „acolo”, „dîncolo” körülöttük. A másik asztalnál egy idős pár, franciául társalogtak csendesen. Az átellenes sarokban egy úr a fogyatékos fiával. Gyakran láttam már itt őket. Mindig ugyanott, ugyanannál az asztalnál ülnek, mindig ugyanazt isszák. Törzsvendégek törzshelyükön. Franciák ők itt, ebben a német kocsmában. A fiú spasztikus, töredező mozdulatokkal, nehezen emeli ajkához a poharát, amiben málnaszörp van, néha szívószállal, néha nem. Most éppen nem. Apja figyelmesen, szeretettel segít olykor, rá-rámosolyog, rágyújt, kortyol a söréből. A fiú fiatalember, úgy húsz év körülire saccolom, bár e súlyos fogyatékossággal kortalan. Nagy, mosolygó barna szemekkel nézi a világot, fejét ingatja, szavakat próbál formálni, amiket csak apa ért. Szépen elvannak, ülnek, mosolygnak a világra. Ez így tehát egy szövegkörnyezet az alábbiakhoz, amely tegnap így kezdődött:

 

Nem egy nagy hely, sőt inkább kicsi! Kilenc kicsiny asztal, tizenkét bárszék, de jól összetolva, erre az összeállításra tizenketten biztosan nem tudnak leülni, ha csak nem ügyeskednének valahogyan. Összezsúfolódnának. Gayot. Ez a hely neve. A Marché Gayot-on van, azért. Az asztal, amelynél ülök, billeg, ahogyan ráteszem a laptopomat, kinyitom, felnézek. A pult van előttem. A fejem felett van egy hangfal, abból valami elektropop szitál a nyakamba. Beleborzongok. Felnézek a laptopról, ha előttem a pult, jobbra van a terecske, a Marché Gayot, balra a Zsidók utcája, a Rue de Juifs. A második német megszállás rövid idejét leszámítva mindig is így hívták ezt az utcát, már a középkor eleje óta így hívták. A város fontos közössége lakott, kereskedett itt. Egyébként az utca a régi római város utcájának a nyomvonalán halad, egyesek szerint ezért ez a város legöregebb utcája, mások szerint nem is ez az, hanem a Grand Rue, itt generációk óta a városi folklór része az erről való eszmecsere. Mint mindenütt a világban, efféle apróságokkal mulatható az idő egy pohár bor mellett. Riesling van most az én billegő asztalomon. Meg egy tálacskában sós mogyoró. A rizling elszászi, a Gayot-ban csak elszászi fehér borok kaphatóak. Ez a bor pedig Obernai-ből érkezett, még a borászatot is láttam, amikor arra jártam legutóbb. Jobbra a terasz lassan benépesedik. A munkaidőnek vége, az egyetemi óráknak is vége, úgy látszik, diákközönség ez itt, a személyzet felkapcsolta már a teraszmelegítő hősugárzókat. Csillog a vörös fény a sörhab fehér tetején. Derengések a fekete kabátok árnyékában. Sálak még a nyakban. Meleg az még nincsen. Elnézem, én így, a Gayot ablakán át, ahogyan trécselnek, iszogatnak, nevetgélnek a fiatalabb és idősebb polgárok a teraszon. Péntek, késő délután van, tudják, az az átzsilipelő idő. Mégis. Mindannyiunk tudja itt, hogy ma délelőtt egy elvetemült terrorista ártatlan emberekre támadott Carcassone melletti Trèbes-ben, a Super U szupermarketben. Mindannyiunk tudja, hogy három ártatlan ember halt meg, és már tudjuk azt is, hogy a terroristát (akinek Redouane Lakdim a neve egyébként, ha pedig van neve van önéletrajza is, amelyet elég jól körüljártak mára a francia lapok) a rendőrök lelőtték.

 

Ezt írtam még ott, a „megszakítjuk híreinket”-féle tudósításokból még nem tárult fel a ennek a drámának a természete. Akkor még nem tudhattuk, hogy a rendőrtiszt, Arnaud Beltrame alezredes; aki felajánlotta a terroristának, hogy a túszokért cserébe bent marad a rendőrség különleges alakulatának tagjaival körülvett szupermarketben; hősi halált halt. Ma reggel egy hős születésére ébredt Franciaország. A rendőrtiszt 45 éves volt, a jó hírű Saint Cry-ben végezte el a tiszti iskolát, dolgozott a környezetvédelmi minisztériumban egy rövid ideig és elkötelezett ökologista volt. Szimpatikus, kedves, értelmes, jó kollégaként gyászolják a társak, a kötelességét teljesítette és meghalt Franciaországért, „Mort pour la France”. Így köszönt el tőle Gérard Colomb, a belügyminiszter és így Emmanuel Macron, a Köztársaság elnöke. Kommentek a francia hírportálokon. Az egyik így ír: „Emlékezz a hős nevére és felejts el a merénylőjét.” A kommentelők összezárnak a gyászban. Nézem a Le Figaro, a france24, a Le Monde tudósításait és kommentjeit. Sehol nem találok egyetlen megszólalást sem, amely ezért az aljas terrorista támadásért elítélné a muszlimok, csak úgy „en bloc”. Aki ír, azért ír, hogy emlékezzék az értelmetlen halált halt áldozatokról, hogy méltassa Arnaud Beltrame önfeláldozó hősiességét, aki azzal, amit tett az élet biztosítékát adta meg a túszoknak. A kommentelők talán ösztönösen is érzik, hogy pontosan itt húzódik az az erkölcsi határvonal, amely a terroristákat kirekeszti a normális világból és az, amely az átlagos kötelezettségek fölé helyezi a Kötelességet, amelyet a rendőrök (itt csendőrök: gendermaries), a katonák vállalnak - önkéntesen.

 

A történet most már a rekonstruált cselekmények idősorrendjére egyszerűsödött. A terrorista, akinek neve is van, ezért önéletrajza is van, megállított egy autót és lelőtte a sofőrt, Jean (…) nyugdíjas bortermelőt, az utasát megsebesítette. Majd a kocsiból rálőtt a közeli laktanya mellett kocogó négy katonára, egyiküket megsebesítette a vállán („a lövedék csak három centivel kerülte el a szívét” - írták), majd a Super U szupermarkethez hajtott, ahol túszul ejtette a vásárlókat és a személyzetet. Fejbe lőtte az üzlet hentesét, Christian Medve-t, és lelőtt egy vásárlót, akinek az azonosítása még folyamatban van. A rendőrök kb. 5 perc alatt a helyszínen voltak és körülvették az épületet, egy rendőrlaktanya van a szupermarket közvetlen közelében egyébként, szép sorba befutottak a terrorista-elhárító különítmény alakulatai és meglepő sebességgel a helyszínen termett a belügyminiszter is, Párizsból, ami Carcassone-tól azért elég messze van. Arnaud Beltrame az első különítmény parancsnokaként és túsztárgyalóként lépett az épületbe, fegyvertelenül. Elérte, hogy a terrorista elengedje a túszokat. Tárgyalt, nyugtatott, csillapította a láthatóan ideges terroristát. Aztán a különleges kommandó behatolt az épületbe. A hírek egyszerű mondattal intézik el a történet végkifejletét. „A terroristák megölték. Az alezredes belehalt a sebeibe.” Nem egy hétköznapi és nem egy mindennapos történet. Ott lent, délen, ahol ez megtörtént, most a középületeken az zászlók félárbócon lengenek. Itt, Trèbes-től nézvést sok-sok kilométerre észak-keleten, ahol én ülök, a nap süt, Kehl-ben a franciák bevásárolni sietnek. A villamos most érkezett. Áradnak a népek a Hauptstrasséra és a Down Town Café-ba visszatértek a román munkásruhás urak. Most már sör van az asztalukon. Strasbourg lélegzik a Rajna túlpartján, érezni itt ebből az áradásból a leheletét.

 

Tegnap este, már birtokában ennek a történetnek, barátságos és felkészülési meccsen fociztak Párizsban, a világbajnoki érmes álmokat dédelgető franciák játszottak Kolumbia válogatottjával. Valószínűleg az is tudható, hogy 2:3 lett a vége, de Griezmann és Mbambé, Giraud csak megvillantak, ahogyan az tőlük elvárható. A világunk képtelenségei. A távolságaink lerövidítése, az otthonosság ebben az internettel kitágított világban. A személyes gyászmunka, amelyet csak egy értelmetlen terrorista-támadásban meghaltakhoz tartozók végezhetnek el és amelynek belső kínjai mindannyiunk előtt rejtve maradnak. Arnaud Beltrame alezredes, aki az önfeláldozó hősiesség példája lett mára és akit gyászol a család, a kollégák, a belügyminiszter, az elnök, a nemzet.

 

Az élet pedig él, bármilyen banális ezt kimondani, csak él örök körforgásainak ritmusa szerint. A román urak egy újabb kör sört rendelnek éppen a kehl-i DownTown Café-ban. A fogyatékos fiú csak mosolyog a málnaszörpje mögül. Apja egy újabb cigarettára gyújt. Odakint megint érkezik a villamos Strasbourgból és a peronra kiönti utasait.

Tegnap volt a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja. A városban, ahol most lakom, megemlékeztek róla a köztereken. A francia televízió-csatornákon is megemlékeztek róla: kis riportok, okos összefoglalók, felemelt mutatóujjak, hogy sok itt, Franciaországban is sok még a tennivaló. Küzdenünk, szakadatlanul küzdenünk kell a faji megkülönböztetés ellen, amely egy alattomos méreg minden társadalomban. Tegnap a belvárosban jártam, a FNAC-ban volt dolgom, amely egy kultúr-árúház, könyvek, dvd-k, zenei hordozók, a város legnagyobb jegyirodája, minden egy helyen. Pompás hely, böngészős hely, gyakran időzöm a képregények osztályán, mert a FNAC-ban frissül a leggyorsabban a kínálat. De ez mindegy is. Ahhoz, hogy az ember eljusson a FNAC-hoz, át kell mennie a Homme de Fer-en, a Place Kléber szélén. Itt fonódnak a strasbourgi villamosok. Itt minden vonal áthalad, itt bármelyik vonalra át lehet váltani. Ebből következően a Homme de Fer mindig zsúfolt, zajos, sokszínű. Ha a magyar köztelevízió vagy a Fidesz kampány-stábja állna itt, szörnyülködhetnének, hogy mennyi itt a migráns! Én csak embereket láttam a téren. Egy elegánsan öltözött fekete urat, öltöny és nyakkendő, bankár-típus, elegáns táskával, ahogyan kezeli a jegyét. Egy fejkendős anyukát két tündéri kisgyermekkel, akik csak locsogtak és locsogtak, csobogtak a kis ajkakról a csobogó francia szavak és a mama is tündéri nyugalommal válaszolgatott semmiségeket. Egy kerekesszékébe besüppedő hölgyet is láttam, ahogyan ügyesen kerülgette az előtte fel-, feltorlódó ember-akadályokat, hogy elérje a B villamost. Egyébiránt a városi tömegközlekedés itt akadálymentes, a tömeg jelent akadályt, nem a járdaszegély vagy a villamoslépcső. Láttam egy fejkendős lányt, ahogyan átbiciklizik a tömegen. Észrevettem a tavasszal mindig menetrendszerű megérkező romániai bérkoldusokat is, akik itt mindig tanyát vernek, mert több ember több aprópénz, mint ahogyan a fiatal clochard-ok, szédelgők, olcsó borokat ívók törzshelye is ott van a FNAC előtt. A várostársadalom színei vonulnak mindig a Homme de Fer-en, a villamosok itt fonódnak, itt fonódnak tehát az emberek is. A strasbourgi várostársadalom színes, multikulturális. A téren ez a sokféle ember ezt a várostársadalmat képviseli. Hömpölygésüket a dolgaik irányítják. Ki vásárolni indul innen, mert itt vannak olyan üzletek, amelyek a banlieu-ben nincsenek. Ki a dolgára siet innen, mert itt vannak munkahelyek, ki iskolából jön vagy oda megy, mert sok iskola van a környéken. Ki csak nézelődik, mert ráér, Egy várostársadalomban mindig ott vannak az álmok és a vágyak, az akaratok és az elszántságok, a bánatok és az örömök, az élet egyszerűsége és nagyszerűsége. Emberi világ ez, ember-társadalom, emberek sétálnak vagy sietnek át a téren. Ember-élet nyüzsög itt és az emberek élete mindig változatos. Mindezt csak azért hozom most szóba, mert megnéztem még egyszer azt a két videót, amelyet ebben a kampány-hevületben elénk dobtak: Lázár János minisztert Bécsben és Deutsch Tamást Brüsszelben. Nem vagyok perverz, nem élvezkedni akartam e felejthetetlen képsorokon, kordokumentumként szemléltem én ezt és csak arra voltam kíváncsi, hogy hogyan is látszik mindez innen, egy multikulturális társadalomból kinézve, amelyben én is élek. Innen nézvést ez a két immár dokumentummá változott „képszöveget” bizony mélyen átitatja a rasszizmus, magyarul: a faji alapú megkülönböztetés ordas eszméje. Annak is az a hétköznapi, felületes látszatok után gyorsan ítélő fajtája, amely ellen minden erőnkkel küzdeni kell(ene), mert méregként hatol be a társadalom szövetébe, ott feszíti szét az embereket összekötő szálakat, ott bont fel összekapcsolódó bogokat, természetes szövetségeket. A „migráns” vagy a „muszlim” pejoratív jelzőként való alkalmazása ezekben a szövegekben ennek a hétköznapi rasszizmusnak a legjobb példái. Bár egészen különös ezt a szöveget egy olyan miniszter szájából hallani, aki az Alkotmány megtartására tesz hivatali esküt, amely szöveg tiltja a faji megkülönböztetést és még különösebb egy olyan európai parlamenti képviselő szájából hallani ezt, akinek mindennapos tapasztalatai lehetnek arról, hogy milyen is egy multikulturális társadalom, hiszen a munkahelyei éppen ilyen társadalmak kellős közepén vannak. Az ember-élet megtagadása bizony mindig méltatlan egy másik ember által. Mivégre ilyen durván és rasszizmussá egyszerűsítve megcimkézni a világot? Az ember-világ cimkézi önmagát, hiszen az embernek identása van, hordja vagy cipeli azt, mint a ruhát, vagy súlyt, vagy mint angyal a szárnyát. Ez csak úgy átfutott rajtam, ahogyan átkeltem a Homme de Fer-en, a C villamos megérkezett, az emberek felszálltak, a nyomtatómba vettem festékpatront, azt igazgattam még, amikor megjöttek a helyi orkok, a jegyellenőrök, az elektronikus jegyemet készülékével ellenőrző úrnak a névtábláján az állt: Mehrad Aziz. „Merci monsieur”, mondta udvariasan, „et bon voyage”, tette hozzá, bár csak három megállóra voltunk az egyetemtől, ahová szemináriumi kötelességeim szólítottak. Nos, nem tudom, hogy otthon a köztelevízióban vagy az Echo TV-én megemlékeztek-e arról, hogy tegnap volt a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja. Ha nem tették, már megint elmentek egy lehetőség mellett, hogy egy kicsit jóvátehessék, amit ott művelnek a rasszista és kirekesztésre buzdító műsoraikkal.

Minden nap elolvasom a hazai tudósításokat, híreket. Ennek az Internet-korszaknak hála, ha akarom, követhetem, hogyan kelnek életre otthon a hírek, hogyan provokálnak vitákat, kommenteket, hogyan hogyan fecseg Magyarországon a felszín és, hogy hogyan és kivel perlekedik a mély. Ami persze a magyar valóságot illeti, szkeptikus vagyok azt illetően, hogy az, amit olvasok vajon tükörképe a magyar valóságnak, vagy csak afféle tudósítási pótlék. A sajtó-dilemma az Internet-korszakban még inkább fennáll, mint bármikor korábban. Vajon a médiumoknak az-e a dolga, hogy tükrözzék, megörökítsék a valóságot, vagy az, hogy maguk kreáljanak valóságokat? Ami a magyar portálokat illeti, még mindig sok ott a romlandó és gyorsan mulandó, megjegyezni-sem-érdemes töltelék, az önmutogatás és a megmutatás szándékai talán soha már egyensúlyba nem kerülnek. Mindegy is, olvasni szükséges, turkálok tehát abban az információ-halmazban, amelyet az Internet elém lök, a hazai híreket illetően egyre kelletlenebbül, és sokszor kellemetlenül érzem magam attól, amit olvasok és attól, amiről olvasok. Mondom sokadjára, hogy nem élek üzemszerűen otthon, Április 1-jén lesz kereken hetedik éve, hogy elhagytam országom mindennapjait. Telefonhívásokkal, skype-on pótolom a hangokat, az arcokat, elektronikus levelekben társalgok barátaimmal néhanap; ha hazamegyek, rácsodálkozom arra, hogy hogyan változik a városom, hogy hogyan mélyülnek a ráncok barátaim szeme sarkában, hogy hogyan csattan fel a hangjuk néha, hogy miféle dühök szorulnak beléjük, hogyan hallgatnak el egyszer csak, hogyan révednek el egy elröppenő gondolatban. Mindegy is, csak tudatom, hogy azért is, minden körülmények között is követem azt, hogy mi van otthon, mert azzal még nem cseréltem hazát, hogy ha az egyetemről hazamegyek, akkor az Avenue Forrêt Noire-on kelek át és nem a Margit-körúton. Tudom, nagyon is jól tudom tehát, hogy választási kampány van most Magyarországon és azt is tudom, hogy ennek a választásnak nagyon nagy a tétje. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy ennek a mostani magyar választásnak az egész Európai Unió szempontjából is nagy tétje van.

 

A Fidesz, mint uralkodó párt nyolc év fáradtságos munkájával megalkotta a magyar parlamentarizmus karikatúráját, most kiformálja egy politikai választási kampány karikatúráját és végeredményben eljátssza a magyar demokrácia tragikomédiáját, amelyben lehet sírni és lehet nevetni, sírva vigadni és dühöngeni. Ha a magyarországi híreket olvasom, sokszor érzem úgy, hogy egy talpas pohár vagyok, amelybe hirtelen egy nagy kancsóból vizet löggyintettek és túlcsordulok, billegek, egyensúlyomat keresem. Sokszor dühös reakciókra ingerel az, amit olvasok és mérges posztokat fabrikálok, amelyekben olyan mondatok szerepelnek, hogy „a Fidesz prominensei jól megtanulták a Bolsevik Párt rövid történetét, de – úgy látszik -, hogy a kibővített kiadást már nem olvasták el, pedig abban a bolsevikok csúfos bukásához vezető út is benne van.” Vagy olyasmiket, hogy „a Fidesz propagandistái, mint jó bolsevikok, folyton felülírják a valóságot és egy olyan világot rajzolnak körénk, amelyben mi nem is létezünk.” Aztán amikor visszaolvasom azt, amit dühömben írtam, belátom, hogy a harag és düh nagyon rossz tanácsadók. Sok ilyen poszt-kísérletem a tárhelyen is maradt ezért. Blogger kollégák elvégzik ezt a feladatot, dühös és dühödt írásokkal teli van a padlás, csúnya szavakat vagdosunk egymás fejéhez, de azért ez nem pótolja a vitákat, az értelmes beszélgetéseket, az érveket.

 

A Fidesz történelmi hibája örökre az marad már, hogy a legfontosabb esetekben megszüntette, kizárta a közéleti terekből az értelmes vitákat. Ezt a pártjában kezdte a Fidesz és onnan terjesztette ki a magyar közélet egészére. Tessék csak megnézni, hogy mi lett ebből a pártból! Nagy tettként gondolhatnak erre a konstruktőrök, hogy a Fideszben megszűntek a viták, a különvélemények, a tisztázó és pártnyilvános beszélgetések, ne adj' isten, a frakciók. Pedig egy demokráciában a pártoknak maguknak is demokratikusnak kell(ene) lenniük, nemdebár. Mit mondhatunk egy uralkodó pártról akkor, ha a pártkongresszusai lassan egy észak-koreai pártkongresszusra hasonlítanak? Kevés cinikusabb dolog van annál, mint amikor a Gulyás frakcióvezető elvtárs arról beszél valahol, hogy „a Fidesz nem demofób” és közben ott tapsol egy olyan pártkongresszus első sorában, ahol soha nem beszélték meg azt, hogy milyen politikát is követ ez a párt például a migráns-válság kezelésében. Voltak-e viták ebben a pártból arról, hogy mi a párt véleménye az orosz energia-függőség csökkentéséről? Vagy arról, hogy kerítéssel állunk ellen a migrációnak? Arról, hogy ha „nem leszünk migráns-ország” (© Orbán V.)? Arról, hogy a Párt nem kampányol azzal, hogy milyen is lesz adórendszer 2019-ben, vagy arról, hogy milyen lesz a felsőoktatás 2021-ben? Egy olyan pártról beszélünk, ahol Németh Szilárd vagy Kubatov Gábor alelnök lehet, mert nyilván azért, hogy ők képviselik, ők fejezik ki annak a pártközvéleménynek a lényegét, amely őket erre a tisztségre megválasztotta. Na és hogyan történnek ezek a párt-tisztségre történő választások? Teljesen nyíltan, demokratikusan, ugyebár? Belső viták, viharos ülések, okos beszélgetések, ezekkel megszületett kompromisszumok eredményeként? Már a pártkongresszusok térelrendezésének változásai is árulkodóak. A Fidesz pártkongresszusai olyan színházi előadások, amelynek egyetlen dramaturgiai funkciója maradt, hogy a második felvonásra előkészítse a hallgatóságot arra a pillanatra, amikor majd a Főszereplő a színpadra lép. Az Ő monológja majd pótolja és helyettesíti azokat a vitákat, amelyeket egy demokratikus párt tagságának le kellene folytatnia. Aztán majd a párttagok elégedetten hazamennek, a Pártközpontból úgyis időben megérkeznek a részletes utasítások arról, hogy mikor mit kell csinálniuk. Ha nem hajtják végre a központi utasításokat, akkor lesz majd hadd-el-hadd. Valamelyik elvtárs majd kiszáll a központból és helyre teszi a dolgokat. Amikor a Fidesz Pártalapítványa kitüntette a CÖF-öt a 2010-es választási esztendő végén, már sejteni lehetett, hogy a Fidesz megkezdte a lehátrálást a saját múltjáról, amelynek az egyik bonmot-ja az, hogy a „Fidesz rendszer-váltó párt”. Nos, a pártdemokrácia felszámolásával ez a párt kijelölt egy másik utat, amelyen – és ez tagadhatatlanul érdeme -, következetesen és határozottan halad. Ez az út vezetett el oda, ahol most tartunk. Ez az út nem egy kommunista rendszerből demokráciára váltó párt útja, hanem egy „autokratikus rendszert-építő” vagy illiberális (?) párt útja.

 

A magyar demokrácia nem-minőségi, hanem mennyiségi demokrácia most. Pedig éppen ideje lenne annak, hogy a magyar demokrácia minőségével is törődjünk. A Fidesznek az a rendszere, amelyet teljesen tudatosan kiépít, az mennyiségi, de nem minőségi rendszer. Egyensúlyok helyett túlsúlyok, nyilvánosságok helyett titkolózások, érdemi viták helyett egyoldalú kijelentések rendszere, amely kijelentéseket csakis azzal hitelesítenek, hogy több felületen és állandóan ismételgetik úgy, hogy közben ügyet sem vetnek mások véleményére. „A demokrácia azonban több annál, mint amikor egy farkas megbeszéli a báránnyal, hogy mi lesz vacsorára”. A pártdemokrácia lebontását a parlamenti demokrácia következetes lebontása követte. Így fordulhatott elő, hogy a Magyar Országgyűlés Házszabálya korlátozza a parlamenti ellenzék jogait, felforgatta a bizottsági rendszert és ledegradálta a parlamenti bizottsági munkát. Így fordulhatott elő, hogy a Magyar Országgyűlés egy nap alatt is képes volt törvényeket alkotni, amelynek a szégyenteljes „CEU-törvény” az egyik legjobb példája. De ilyen módon készült az Alaptörvény is, amelynek az eljárás miatt megsérült legitimációját Kerényi mester mesterkedései sem voltak képesek pótolni mind a mai napig. Ha ez az Alaptörvény olyan jelentős esemény, mint amelynek a Fidesz beállítja, vajon nem ért volna meg ez a művelet legalábbis egy „nemzeti konzultációt” vagy, ne adj' Isten, egy népszavazást? „Fülkeforr” és vidéke … az fránya Fidesz-matematika! A törvényalkotók méltóságáról a parlamenti folyosókon rosszul öltözött újságírók elől menekülő ember képe vall a leginkább, bizonyára nagy gyönyörűséget szerezve majd későbbi korok média-kutatóinak. Aztán ezért a sajtó kitiltása a Parlamentből. Hírkocsonyán az aszpik: egy szigorúnak szánt tekintet és tekintélyes bajusz. Fegyverkező parlamenti őrség, amelynek azért alapvető feladata a díszelgés lenne. Vajon hasonló elánnal gyakorolják a nem is olyan könnyű magyarikumként rendszeresített díszlépést is az őrzászlóalj hivatásos katonái? Ott, a Kossuth-téren, a Parlamenti épületén lengő és kétes hitelességű székely-zászló alatt? Bizony pompás karikatúra ez is és benne az ellenzék vergődése, akiket persze, hogy azért nem ment fel a demokratikus minőségnek való megfeleléstől az, hogy ilyenre teremtett miliőben kell feladatukat végezniük.

 

Ó, ez a kormányzás! Ez a Fidesz-kormányzás, amely sikeres, amely megy előre, amely soha nem téved, amely csak jót és mindig még jobbat cselekszik. Ahol mindenre van magyarázat. De vajon, ha megkérdeznénk, hogy hány minisztere is van most az Orbán-kormánynak és, hogy jó, jó, de név szerint, vajon mit is mondanának a megkérdezett állampolgárok? No és mi a helyzet az államtitkárokkal, akik egyes területeken miniszteri hatalommal bírnának? Őket is, ha lehet, név szerint tessék idézni! Sok tucatot! A magyar közvélemény-kutatások nem mérhetik egy tárcavezető (vagy tárca nélküli) miniszter népszerűségét, mert a kormány miniszterei nincsenek jelen a magyar közéletben. Az, hogy Lázár miniszter úgynevezett kormányinfója egy tökéletes stand-up komédiává teszi a kormányzati munkáról szóló kommunikációt még nem felejtetheti el velünk azt, hogy valójában alig tudunk valamit arról, hogy hogyan dolgozik és mit is csinál a Magyar Kormány. Ennek egy igen szép példája volt az, amikor 2015-ben a „migránsválság” tetőzésekor a tömegmédiában Bakondi úr, nyugdíjas dandártábornok volt az egyik gyakori közszereplő, aki tanácsadóként ügyködik valahol a miniszterelnök környékén. Politikai felelőssége nincsen (nem is lehet e tisztségében), kijelentéseiért el sem számoltatható. A belügyminiszter urat azonban nem nagyon látjuk e helyzetekben, akinek pedig éppen az lenne a dolga, hogy e folyamatok ütöerén tartsa a kezét. Nem igazán látjuk az igazságügyek miniszterét, a nemzetgazdasági minisztert szinte soha, néhanap az „emberminisztérium” miniszterét azért látjuk, főleg akkor, ha valamilyen embertelen dologgal kapcsolatban meg kell szólalnia. Egyáltalán nem látjuk a szaporodó számú tárca nélküli minisztereket például, akiknek a portfóliója pedig megérné, hogy néhanap a közvélemény tájékozódhassék arról, hogy miért is kapják a fizetésüket. A Fidesz rendszerváltó dühvel tisztogatta ki a minisztériumokat, cserélte le a vezetőket, köztisztviselőket. Nem egy kormányváltáskor természetesnek tekinthető néhány száz, hanem, túlzás nélkül több ezert embert mozdítottak el korábban végzett feladataiktól és poziciójukból vagy elbocsátással vagy átszervezéssel. A Fidesz nyolc éves kormányzása alatt hivatal, állami intézmény érintetlen nem maradt. Mire az „új fiúk” a hivatalukba értek, már senki sem maradt ott, akitől megtanulhatták volna, hogy egy ilyen hivatal hogyan is működik. Ezek az átszervezések és hivatali átalakítások oda vezettek minket, hogy Magyarország állam- és közigazgatási rendszere valójában egy felfelé központosított rendszerré változott át, éppen olyanná, amely a kádári rendszer idején volt: egy feje tetején álló olyan piramis ez, ahol az erőforrásokról szóló döntéseket „fent” hozzák meg, miközben az emberek „lent” élnek. Közben persze már azt sem igazán tudjuk, hogy valójában ki is hozza meg ezeket a döntéseket! A Kormány? Vajon ülésezik-e rendszeresen a magyar kormány? Ha igen, az ülésein miről is van szó? Utódainkat bizonyára érdekelni fogja az, hogy hogyan is született meg például az a döntés, hogy kerítést építünk a magyar-szerb határra? Hogyan az a döntés, hogy ez a kerítést a Magyar Honvédség védje? Készülnek jegyzőkönyvek a kormány üléséről, amelyek tanúsítják majd, hogy a kormány tagjai megdolgoztak a fizetésükért? Egy demokratikus országban a kormány is demokratikus. A kormánynak is vitázó, és viták után döntéseket hozó testületnek kell lennie, egyébiránt sérülne a demokrácia mindent átható elve. Vajon a magyar kormányban megtörtént vitákról vannak-e dokumentumok? Vajon vannak-e viták a magyar kormányban? Vagy ez csak a miniszterelnök okostelefonjáról irányított kormány vajon?

 

Látom már, szódzsungel ez. Majdnem megint abba a hibába estem, hogy elragadott az indulat. Mentségemre az szolgáljon, hogy magyar választópolgár vagyok és igyekszem a helyén kezelni egy választás jelentőségét. Hozzátéve azt is, hogy számomra ez a választás nem is olyan egyszerű, hiszen a választási szabályok rám és a hozzám hasonló helyzetben lévő magyar polgárok számára diszkriminatívak. Irígyeltem német feleségemet tavaly, amikor kézhez kapta a választási íveket, mert a német állampolgároknak, bárhol is tartózkodjanak a világban, a címük bejelentésével megküldik a szavazólapokat. Ezt az én kedves feleségem a konyhaasztalon kitöltötte, elballagtam a levéllel a strasbourg postára és így részt vettem egy kicsit a német választásokon is. Ehhez képest én, ha nem utazom haza, akkor Párizsban szavazhatok majd április 8-án. Párizs az ide 508 kilométer, TGV-vel ugyan 1 óra 45 perc alatt megtehető az út, oda-vissza úgy 121 Euróból megúszható. Haza is repülhetek persze, hogy szavazzak, az Basel-ből úgy 150, Frankfurtból (plusz az odavezető vasút jegyének 100 Euró körüli ára) szintén 180 Euró kb – én nem szavazhatok levélben. Bár van itt, Strasbourgban Magyar Nagykövetség és Konzulátus, de itt szavazni nekem nem lehet. Levélszavazás pedig nekem nem jár, bár évtizedek óta magyar állampolgár vagyok, így marad tehát a logisztikai tervezés, hogy hogyan tudom megoldani azt, hogy szavazhassak, hiszen nem volt még olyan demokratikus választás az elmúlt majd három évtizedben, amelyen ne vettem volna részt. Fegyelmezett szavazó vagyok, akik javíthatatlanul hisz abban, hogy a demokrácia legfőbb forrása az állampolgár. Úgy gondolom, hogy ez egy ügydöntő parlamenti választás lesz Magyarországon és, hogy ez a választás fontos Európában, ahol egyébként minden nemzeti választás fontos, mert ennek az európai rendszernek ez a lényege. Szerintem ennek a választásnak az igazi tétje az, hogy figyelmeztesse az állampártként viselkedő Fideszt arra, hogy a hatalma nem végtelen és, hogy a hatalmának a forrása az állampolgár. Figyelmeztesse arra, hogy az az Európában Orbán-rendszerként elhíresülő szisztéma, amelyet kiépít, egy olyan veszélyes út, amelyen mi, sokan magyarok nem akarunk járni.

Igekötők szabadverse

2018.01.25. 19:02

Ha oldalról nézünk valakire vagy valamire, csak az egyik oldalát látjuk. Ha felülről nézünk végig a városon, kiderül, hogy az utcák a végtelenbe vagy önmagukba futnak. Ha lenézünk valakire fentről, meglátjuk az árnyékát. Ha lenézünk valakit, nem látjuk meg az értékeit. Ha felnézünk erre a templomtoronyra, észrevesszük, ahogyan a csúcs körül tisztelettel kinyílnak a felhők, hogy utat engedjenek ennek a lentről érkező ragyogásnak. Ha felnézünk valakire, példaképet találunk, akár óvó árnyékát, megtanuljuk a tiszteletet. Ha szétnézünk, nem látjuk a részleteket. Ha megnézünk valamit, nem vesszük észre a környezetet. Ha kinézünk, csak annyit látunk, amennyi az ablakkeret enged. Ha benézünk, csak annyit láthatunk, amennyit a függöny vagy a fény megenged. Ha benézel hozzám, tudom, hogy nem maradsz sokáig. Ha mégis itt felejted magad, egyszer csak felkiáltasz: „nézd, hogy elszaladt az idő!” Ha kinézek hozzátok a telekre, csak annyit ígérek, hogy ott leszek. Azt nem, hogy el is töltöm a délutánomat veletek. Ha látok, nézek. Ha körbenézek, érzékelek. Sokszor csak úgy nézek, csak úgy nézelődöm, de nem látok. Jól csak a szívével lát az ember, mondta a Róka. Szívemből kinézek minden jóbarátra. Ha lenéznek, inkább félre állok. Ha felnézek valakire, eltitkolom. Csendes örömmel megfigyelem, ahogyan működik. Ha most kinézek az ablakon, látom, ahogyan csendes, puha léptekkel érkezik az este. Ha most nézek fel a képernyőről, egy pohár borra látok. A konyhaasztalon.

Megtanultuk egy életre: a 22-es csapdája ott van a cselekedetekben és folyton belebotolhatunk ott is, ahol nem is várnánk. Idézzük csak ide még egyszer az eredetit, hogy gyakoroljuk. Így szól: „Csak egy csapda volt és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz tanúbizonyságot. Orr őrült, tehát le kell szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült és nem kell mennie; de, ha nem akar menni, akkor egészséges és mennie kell.” (Joseph Heller: A 22-es csapdája, Európa Kiadó, 1977, 63. old.) Mi lett volna, ha Heller József megírta volna ezt magyarul? Valahogyan így hangzana: Ha Soros György elkövette mindazokat a bűnöket, amellyel a magyar kormány feje, a kormány tagjai, a Fidesz potentátjai, a kormány miniszterei, államtitkárai, a Fidesz országgyűlési képviselői az elmúlt hónapokban nagy nyilvánosság előtt megrágalmazták, akkor bíróság előtt a helye. Bíróság elé azt lehet állítani, akit megalapozottan vádolhatnak a cselekedet elkövetésével. Ehhez ügyészi ellenőrzés mellett nyomozni kell, meggyőző bizonyítékokat kell összegyűjteni, vádemelési javaslatot kell ezek alapján gyártani, majd a bizonyítékokkal együtt a bírósághoz lehet fordulni. Egy bírósági eljárásban mindenkit megillet a tisztességes eljáráshoz való jog, a megvádolt is előterjesztheti bizonyítékait, tanúkat vonultathat fel, megilleti őt a védelem joga. Ameddig nem jelentik fel, bírósági eljárás sem lehet az ügyből, hiszen Magyarország jogállam – ahogyan azt a magyar kormány feje, és azon a miniszterei, államtitkárai, a Fidesz azon országgyűlési képviselői már többször kijelentették. Az csak a véletlen műve, hogy ők azok, akik nagy nyilvánosság előtt többször is bűnelkövetéssel vádolták meg Soros Györgyöt és – úgymond – a „sorosista szervezeteket”. Ha Magyarország jogállam, akkor Soros György addig nem tekinthető bűnösnek, amíg bűnösségét a magyar bíróság jogerősen meg nem állapította. Ha Magyarország nem jogállam, akkor bárki, bárkivel bármikor megteheti, hogy jogalap nélkül megrágalmazza őt a nagy nyilvánosság előtt, feltéve és megengedve azt, hogy ehhez a média szívélyes partner. Viszont, ha Magyarország mégis jogállam lenne, akkor ennek – a hatályos magyar jogszabályok szerint – büntetőjogi következményei vannak, csak arra lenne szükség, hogy Soros György a megfelelő jogi eljárások alapján feljelentést tegyen és büntetőjogi eljárást kezdeményezzen. Ha Soros György feljelentést tenne nagy nyilvánosság előtt elkövetett megalapozatlan vádaskodásért, akkor azt a megfelelő hatóságoknak ki kellene vizsgálniuk és a bírósághoz kellene fordulniuk. Efféle perekre példa is van Magyarországon, nem is egy, úgy-e Juhász úr, Vona úr? Ha Magyarország jogállam, akkor ezt az eljárást éppen úgy le kellene folytatnia a magyar hatóságoknak, mint azt az eljárást, amelyet valaki vagy valakik Soros György „bűneinek” megállapítása érdekében kezdeményeznének. Mivel a magyar kormány nem demofób (© Fidesz) Soros György bűnösségéről megkérdezte a „magyar népet” (Választásra jogosultukat? Kiválasztottakat? - ki tudja azt) és a megkérdezettek közül 2.3 millió visszaküldött kérdőívből december 7-ig másfél millió feldolgozott kérdőív 99%-ában a választópolgárok egyetértettek a kormány álláspontjával (lsd: https://24.hu/belfold/2017/12/10/nemzeti-konzultacio-ismertettek-az-eredmenyeket). Vagyis a válaszadók szerint Soros bűnös. (Hogy kik, hogyan, mikor dolgozták fel a kérdőíveket - erről sajnos nem szólnak a hírek). Ma Magyarországon 7.986.767 választópolgár van (a 2016-os népszavazás hivatalos adatai alapján). Ha tehát igaznak fogadjuk el a magyar kormány fejének december 14-én ismertté vált azon állítását, hogy „2,3 millióan mondtak nem-et a Soros tervre és ez az én hamuba sült pogácsám, amelyet most Brüsszelbe viszek”, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a „nemzeti konzultáció” kérdőíveit a december 7-ei bejelentést követő 5 munkanap alatt már teljességgel feldolgozták, és ez a szám a válaszadók 100%-a. 2,3 millió ember az a választásra jogosultaknak kevesebb, mint 30%, azaz harminc (!). Ha valaki e számok ismeretében teljes határozottsággal azt jelenti ki nagy nyilvánosság előtt, hogy a „magyar emberek elutasítják a Soros-tervet (?)”, akkor 70% magyar ember véleményét hagyja figyelmen kívül 30% kedvéért. Ha a magyar választópolgárok 30%-a úgy látja, hogy Soros György bűnös, de viszont 70%-a egyáltalán nem nyilatkozott e kérdésben (annak ellenére, hogy állítólag őket is megkérdezték!), akkor teljes bizonyossággal egészen biztosan nem állítható, hogy a „magyar emberek” elutasították volna a Soros-tervet. Pontosabban csak annyi lenne mondható, hogy a „megkérdezettek kb 30%-a ért egyet a kormánnyal Soros-ügyben”. Amit meg a kormány ebben az ügyben eddig mondott, az bizonyítékok nélküli rágalmazások sorozata volt. Ha Magyarországnak „nemzeti kormánya” van – mint azt a kormány feje, miniszterei, stb. stb. már többször elmondták nekünk, akkor a többség hallgatásával is kellene foglalkoznia, mert a nemzet az semmiképpen csak 30%. Ha a nemzet fogalmába csak azok férnek bele, akik kaptak és vissza is küldtek egy állításokat tartalmazó, de kérdőívnek csúfolt irományt, akkor a nemzet kormányunk által használt fogalmával van valami probléma. Vagy minden választópolgár része a magyar nemzetnek, vagy csak azok a választópolgárok részei, akik a kérdőívet visszaküldték. Ha csak 30% támogatja a kormány politikáját, akkor a kormány kisebbségi véleményt képvisel és nem állíthatja azt, hogy a többség nevében cselekszik. Ha kormány a 30%-os vélemény ismeretében azt állítja, hogy az általa kiküldött állításokkal való azonosulásban „a magyar emberek véleménye” fogalmazódik meg, akkor meg kellene kérdeznie az itt nem nyilatkozó 70%-ot is arról, hogy vajon nekik is ez a véleményük. Ehhez azonban olyan jó kérdéseket kellene feltennie, amire válaszolni is lehet. Amennyiben esetleg jó kérdésekre kellene válaszolnia a „magyar embereknek”, akkor viszont lehet, hogy nem lenne ilyen jól propagálható eredményekre hivatkozni. Mert csak egy csapda van, a 22-es csapdája. „Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett. - Ez ám a csapda, ez a 22-es – jegyezte meg. - A legtökéletesebb, ami valaha is létezett – hagyta rá Deneeka Doki.” Mi is csak ámulunk, bámulunk! Ez ám a rendszer – füttyentünk elismerően!? Néhány nappal ezelőtt a magyar kormány benyújtott egy „Stop Soros”-nak nevezett törvényjavaslatot. Annak a szövegével akár folytathatná Heller József, a 22-es csapdája szakírója a felsorolásokat: ha egy civil szervezet „külföldi (nem definiált) támogatást” kap például menekült státusszal rendelkező emberek társadalmi integrációjának támogatására, akkor azt be kell jelentenie a megfelelő hatóságnak. Ha bejelenti, a kapott támogatás 25%-át illetékként be kell fizetnie az Államkincstárba. Ha bejelenti, akkor is bűnös és megbélyegzett, és a megfelelő hatóságok fellépnek ellene. Ha nem jelenti be, nem lesz módja finanszírozni azon tevékenységeket, amelyeket a magyar állam egyébként nem finanszíroz. Ha bejelenti, nem tudja ellátni vállalt feladatait. Ha nem jelenti be, akkor lesújt rá a magyar kormány haragja és megvetése.” Yossariánunk megint füttyenthet egyet elismerően: „ez ám a rendszer”!

 

 

 

Tizennégy nap telt el az évből, két hét csak és fogy tovább a magyar. „Olvadunk, mint a viasz” - ezt Antoine Saint-Exupéry írta a Hadirepülő c. könyvében, most csak erre az alkalomra kölcsönveszem Tőle (és elnézést kérek). Olvadunk: a minap egy fiatalember bement egy külváros-budapesti házba, lelőtt ott egy embert, majd az gyermekével az utcára menekülő egykori szerelmét az utcán fejbe lőtte („a sértett később a kórházban elhunyt”), aztán önmagára emelte a fegyverét és meghalt. Így halad előre ez az új év. Egy kutya egy vidéki szeméttelepen csecsemőfejet talál, hazaviszi, így derült ki, hogy eltitkolt terhessége után megszült gyermekét anyja megölte (három gyermekes anya egyébként). Így folytatódott ez az új év a magyar bulvárban. Fiatal nőt késsel gyilkoltak meg, a tettest rövid, forró nyomos nyomozás után már el is fogták. Peregnek a napok az új naptárban. Eltelt már két hosszú hét ebből az újnak mondott évből, e rémes gyilkossági hírek még csak lázba sem hozzák a (magyar) közvéleményt. Egyik hír a másik után, megyünk tovább. Mínuszos hírekben fogy a magyar, erőszakos halált halt csecsemő, 21 éves fiatal lány, egy bódéban bennégett, neve, kora sincsen ember. 14 nap kinek lehet hosszú, kinek rövid. Két hét, az idő relatív. Két hét alatt, ennyi erőszakos halál!? Telik, múlik, napra napra jő, egy hétvégére hétfő következik. Vasárnapot töltenek itt az emberek a Bambiban, ahogyan felnézek a képernyőről látom, hallom. Keveregnek, kavarognak a dominók a szomszéd asztalon, mellettem egy szépszemű lány angolul beszélget egy fiatalemberrel. A hölgy kiejtése alapján lehet, hogy magyar, a fiatalember angolja hallhatóan vele született. Átellenben egy úr a Vasárnapi Híreket olvassa. Két hét telt el ebből az évből, bulvárlapokból van elég ma Magyarországon, tőlük tudjuk, hogy fogyunk. Erőszakos, természetellenes halállal távoztak már magyarok ebből az árnyékvilágból ebben az évben, egyikük sem volt harminc évnél idősebb. Lehet persze, hogy tévedek. A bulvárt soha sem érdekli az ember, ezért a bulvárban megénekelt embernek a kora is kérdéses. A bulvárban megírt hírek valóságtartalma is kérdéses persze és így mindig van remény, hogy talán nem is igaz, hogy 2018-ban, az év első két hetében máris több gyilkosság történt Magyarországon. A bulvárban megírt hírek fontosságában és valóságtartalmában való kételkedéssel fogadtuk azt a hírt is, hogy sok száz magyarországi polgármester Szita Károly hívó szavára összegyűlt a budapesti Bálnába, hogy „megvédjék a településüket”. Aztán ez a hír is igaznak bizonyult, mint a gyilkosságokról szóló híradások. Mint egy balladában: „Ezer polgármester összetanakodék, településüket migránsoktól ők megvédenék. Tanácskoztak reggel, beszélgettek délben, szavakból raktak falakat ebédidőre. Amit raktak otthon, összedőlt estére. Amit raktak együtt, megmarad örökre. Mondták ezért, felmondták a leckét. Sokuk átélte most, hogy ott van, választásokra gondolt így: „polgármesterként ez az öröklét”. Ha nem jöttek volna el, lett volna hadd-el-hadd! Ilyen magyar összefogásból polgármester ki nem maradhat. Aki távolléttel tüntetett volna, annak költségvetése bizony lyukas lett volna. Aki másutt kereste a támaszt, annak a szavazói nem találják el a helyes választ. Sok polgármester összetanakodék, hogy településüket ők bizony megvédenék. Védik is erővel, szavakkal, tettekkel; sőt falugyűlésekkel, fővárosi szakértőkkel! Messzire néznek, egészen Afrikáig. Szakértő mondta, onnan jön az áradat, állunk benne majd állig. Így lehet ez, így van ez, mondták a polgik, nékik nem parancsol más úr, csak a szavazóik. Összetanakodtak, hogy településüket megvédik bizony, messzire néztek akkor, a síkból kimagaslott a Torony! Onnan jött az üzenet, hogy így kell most tenni: „tessék nekilátni településüket megvédeni!” Védték hát a polgármesterek azt, ami szerintük a béke, a rend. Csak az a baj, hogy közben erőszakos halállal fogy a magyar, mert magyarnak magyar nem parancsol, hiszen itt egy tiltás, ott egy engedély mégis csak egyre megy.” Bulvárnapok peregnek a magyar médiában. Csúnya gyilkossági ügyekből máris volt elég az év első két hetében. E bulvárhírek között bújik meg a polgármesterek kiállása a „migránsok ellen”. Bulvár-polgármestereknek valaki azt mondta, hogy beszédükben bulvár-címlap mélységű mondatokat kell most mondaniuk. A kedvencem Makó polgármestere), aki ezt mondta: „ … szeretnének a migránsoknak gyermeket szülni …?” Aztán itt a bulvár, a bulvárban nyakig, állig, szemöldökig. Azért azt meg mégis megjegyezném, hogy néhány magyar ember erőszakos halállal meghalt a 2018-as év első két hetében és csak reménykedjünk abban, hogy itt ér véget az évi bulvár. Ami a Bambit illeti, az angol kommunikáció most egy, a teraszon elszívott cigarettával folytatódik. Ehhez fel kell öltözködni, sál és sapka és kabát. Télikabát zsebében eltűnő öngyújtónak a keresése, kesztyűben ne tegyék! Idebent folytatódik a csevej. Rézsút, szembe két lány társalog, de közben az egyikük rajzfüzetébe gyors skicceket készít valamiről (eljátszom a gondolattal, hogy rólunk, az itt ülő vendégekről, de ne már …). Ki tudja. Ahányan, annyi a titkunk. Sötét napokként is lefesthető Magyarország első két hete. Ezért idéztem ezeket a felkavaró gyilkossági híreket. Ezért idéztem a polgármesterek minapi találkozóját, amelynél kevesebb kontraproduktívabb dolgot tudnék elképzelni. Olyan volt ez, mintha egy Börcsön készített „okos vibrátorból (wifi!)” kispórolnák az elemet. Magyarország most nem készült fel az új évre, csak átszédült a Szilveszter küszöbén, mintha minden rendben lenne itt. Mind úgy teszünk, hogy elfogadtuk a játékszabályokat. Ha így történik, akkor így, ha nem, hát akkor úgy. Mások által megalkotott játékszabályok betartásából áll az életünk. Egyetlen magyar ösztön öröklődött át nemzedékeken és ez a túlélés ösztöne. Túléljük majd csak ezt az évet is (ha bulvár lennék, rendkívül ízléstelenül hozzá tenném, hogy már tudjuk, hogy ez nem mindegyikünknek sikerült) – csúnya dolgokat követünk egymás ellen minden nap, itt Magyarországon, mondom most, mert a budapesti Bambiban írom ezt a posztot és mert holnap Pécsre készülök. Miközben békés, természetes, budapesti kocsmai hangulat leng körül, ilyen csúnya dolgokra gondolok. A szomszéd asztalon a gombás melegszendvics! A hosszúkávé abban a régi mokkás pohárban! Egy pár debreceni kecsöppel! Túléljük majd, ezt is túléljük majd, ezt az erős évkezdést is túléljük majd. Holnapra úgyis elolvad a mai hó. A külügyminisztérium épülete most sötétbe borult ezen az estén. A Bambiból rálátni erre a külgazdasági- és külügyi sötétségre és a Parlament sakára is, amely viszont fényárban úszik, hogy megint bulvár legyek. Egyensúlytalan egyensúlyozás a bulvár és a nem-bulvár között. Blog(g)er-lét. Amikor az ember felnéz a képernyőről. Látja, hogy a fénynek árnyéka van.

Komámasszony, ki ma a soros?

2018.01.13. 10:57

Decemberben még a 2017-es év volt a soros. Átléptünk egy küszöböt és most a 2018-as évre mondjuk, hogy otthonos. Tegnapelőtt a közbeszédben egy perzselt disznó volt a soros. Holnap talán Te leszel, vagy talán az az úr, aki oly önfeledt mosollyal emelte pálinkáspoharát azon a képen. Ki tudhatja, hogy holnap ki lesz soros? Lehet, hogy a szomszéd, lehet egy távoli ismerős, lehet, hogy a legjobb barátod. Sorosistákra vadászó, ráérő polgármesterek és dologtalan miniszterek lepik el a helyi média felületeit. Turistákra rendőrt hívnak, mert egy turista is lehet soros. Szállodás gumiját kiszúrják, mert egy panzió-tulajdonos is lehet soros. Egy hivatalnok is lehet is soros, ha egy brüsszeli irodában ül és lehet egy művész is soros, ha nem a kormány kottájából hegedül. Aki most pénzt küld Soros ellen, az is lehet egyszer még soros. Aki pedig nem küld, azért lehet ő soros. Disznóval küldött talányos üzenet, olyan ez, mint a consiglierének újságpapírban elküldött hal, hogy a keresztapa is értse. Olyan, mint egy kormányplakáttal levakolt fal. Meleget nem tart, hideget áraszt, zúzmarás szavak lepik el a tájat. A disznó volt most a soros, mondják és közben Soros képeivel teli az ország. Száz évvel ezelőtt egy bolseviknak egy mensevik volt a soros. Trockistákra vadászott a Cseka, gülenistákra évek óta a leválthatatlan török elnök, országunk barátja. Tegnap egy megpörkölt disznó volt a soros. Ma egy közellenség van az utcánkban, a levélszekrényünkben, a kerületi újságunkban: a Soros. Kijelölt ellenségünk szapulására közpénzt költünk sokat, de úgy látszik, hogy még mindig nem eleget. Ezért kér a kormány tőlünk adományt, gyűlölet-kampányra előleget. Ebből finanszírozandó egy újabb disznó, talán. Kiterítjük holnap majd őt is, mert akkor ő lesz a soros. Láthatjuk már, hogy bárki lehet soros. Elég csak rá mondani, hogy őt is a Soros … Kit érdekel itt tett, érzés, állapot, dolog? Bárki bélyeget viselhet, ha rámondják, hogy „a” Soros. Várom, hogy a Magyar Posta mikor áll elő a Soros bélyegekkel. Sorozattal. Majd az a sorozat lesz a soros. Gyűjtőknek való csemege lesz az. Szerelmes leveleinken jól mutat majd. Viszi a hírt mindenhová, lásd Európa, mi, magyarok így vagyunk ezzel, Te is lehetsz soros. Kurz is lehet soros, még nem tud róla, mint egy holland nagykövet. Norvégia is soros, ha civil tetteket finanszírozni merészel. Ó, Donald Trump, hát ő is lehet soros. Még egy-két elhibázott tweet-üzenet (Magyarország fővárosa Budapest és nem Bukarest, ezt azért mondják meg már végre neki, mielőtt írna!), az egész Európai Unió úgy soros, ahogyan van. Jean-Claude Juncker már régóta bögyben van, régóta soros. Mindenki lehet soros. Egy választás után még a lengyel barát is lehet soros. A szlovák, a román amúgy is mindig soros. Holnap Te, holnapután én, aztán a legjobb barátaim, az ismerőseim, a falu népe, az egyesület minden tagja, bárki. Csak a polgármester úr, az nem lehet a soros, csak a miniszter úr, az nem lehet a soros, csak a miniszterelnök úr, az nem lehet soros. Csak a CÖF nem lehet soros. Így egyszerűsödött le a világunk. Erre a képletre egyszerűsödött le a bonyolult összefüggéseknek a rendszere, a hálózata a kételkedésnek, az útvesztője a gondolatoknak, a fontos beszélgetésekkel előbbre jutó élet. Már olyan sok eső folyt le azokon a plakátokon, amelyeket senki sem kért, de kaptuk kormányunktól ajándékba a saját pénzükön, hogy nem is gondolunk már arra, hogy mi is lehetünk soros, sőt észre sem vesszük, hogy már sorosak is vagyunk. Te vagy a soros, én vagyok a soros, mi vagyunk a soros. Így szól az új ragozás. Most már a magyar kormány minket mind ostoroz. Egy magyarrá lett keleti nép mond(v)a csinált zászlaját lengeti a szél mióta már? a magyar országgyűlés (bizony így, kisbetűvel: lsd. még nemecsek) Steindl Imre tervezte épületén és holnap ez a Steindl is lehet a soros. Elrepült egy nehéz plakát, ki tudja hol áll meg? A józan észre hivatkozni most, úgy tűnik, felesleges tett. Ez a kampány drága, a következményeinek költségeit beárazni nincsen tehetségünk. Azt már megtanultuk, hogy tegnap egy perzselt disznó volt a soros. Kíváncsian várjuk a holnapot, vajon akkor majd én leszek, Te, Ő … ? A megpörkölt disznó vagy a kiplakátolt Soros?

Rügyfakadás januárban

2018.01.09. 21:25

A nagy vihar öt nappal ezelőtt csapott le a breton partokon. „Carmen”-nek keresztelték el ezt az Orkánt, névadójához méltón tüzes, kihívó, fékezhetetlen volt. Hullámóriások tördelték a partokat, ködként ült a felcsapódó pára a tájon, riadt kis hajók remegtek a kikötők mólói mögött, amelyeken hatalmas hullámtarajokkal csapdosott át a haragos óceán. A térségben 86 ezer háztartás maradt áram nélkül, parkoló autókra zuhant fákkal bírkóztak a tűzoltók, házak teteje tűnt el, egy farmer arról panaszkodott a tévéhiradóban, hogy összeomlott a fészer, amelyben a gépei álltak. 120-140 km-es óránkénti sebességgel rohant tovább a vihar, a Bretagne-tól 1300 km-re lévő Fekete-erdőt másnap érte el. Szakadt az eső, a szálloda erkélyén álltunk és azon tűnődtünk, hogy hogyan jutunk majd haza. Hallottuk a hírekben, hogy zárják az utakat, a hágókat, valahogyan el kell majd érni az autópályát, ebben az orkánban átvágni az erdőkön át kanyargó utakon, nem tűnt jó megoldásnak. Alig több, mint hetven kilométerre voltunk Strasbourgtól, két és fél óra alatt értünk haza. Az autópályán már nyoma sem volt annak a pániknak, amely még ott, a hegyekben, az őrülten hajladozó fenyőerdőkből kiáradt, amely a kiáradó hegyi patakok tajtékjain nyargalt. A város nyugodtan élte aznapi életét, a nap kisütött, délután volt, a vihar továbbállt. Ahogyan az ablakon kinéztem, észre kellett vennem, hogy az ablakunk előtt álló fa ágain kis rügyecskék készülődnek a bimbó-, a levél-, a virágéletre. Különösen éles és kemény volt ez a kontraszt. Január 4-én nem szoktak rügyezni itt a fák. Ezen a féltekén most tél van, a Természet még aluszik, szokatlanul korainak tűnt ez az ébredés. Aztán el is felejtettem volna ezt, ha másnap nem megyek végig a rue Geiler-en, Monsieur Klein boltjában volt vásárolni valóm – nála egészen remek quiche lorraine-t lehet venni -, és ahogyan a kulinaritás e helyi intézménye felé tartottam, észre kellett vennem, hogy rue Geiler és a rue Sleidan sarkán, a kertben bimbók himbálóznak a magnólia-fán! Gyönyörű ez a magnólia-fa, itt a város közepén, minden tavasszal ezzel mérjük a Tavaszi Ébredés Nagy Térhódítását, és most, már rügyek vannak az ágakon! Januárban, amikor még csak nyolc nap telt el ebből az új évből, amikor a naptáraink szerint még hosszú, téli napok várnak ránk, amikor még a fogason ott lóg a nagykabát, a sál, a sapka. Valami történik a világban, fújunk hideget és meleget. A hó elolvadt a hegyek csúcsán, zöldelnek a fenyőerdők Schwarzwaldban, a Vogézekben a sípályákat lezárták. Az Alpokból lezúdul az olvadó gleccserek vize, a Rajna már most olyan magas, mint máskor márciusban. A szél maradt meg a tél hírnökének, ha fúj, hideg, kellemetlen, metsző. Amikor most átkeltem a Beatus Rhenanus hídon Strasbourg és Kehl között, éreztem a hidegét az arcomon, a Tél leheletét a tenyeremen, az ujjaim hegyében. Kellett egy kis idő, hogy átmelegedjek itt, a DownTown Caféban, hogy ujjaim megmozduljanak a billentyűzeten, hogy elmondjam, hogy megosszam ezeknek a korai bimbóknak az erőfeszítéseit, amelyeket most már meg kell figyelnem, hogy mire is mennek ezzel, mert fontos dolgokról tudósítanak, azt gondolom.

A Campuson átfújtak a hideg szelek. Előredőlve közeledtek csoporttársaim. „Salut Mehrad!”, „Salut Sumin!” Mentünk az Amfiból a Bel-be. Vizsgáztunk. SOCLE a rövidítése a tárgy nevének (Société Française), az aktualitásokról, és -ból vizsgáztunk most, fakultáció ez, hat ajánlott „fak”-ból 3-at kötelező volt választani, ez az egyik választott-kötelező vizsgájának a második fordulója. Teszt. Majd holnap a másik kettő következik. „A videó-játékok esztétikája és szociológiája”, majd „Az irodalmi alkotások filmes adaptációja”. Izgultunk. Fújt a hideg szél is, szétfújta azt a kis havat, amely még tegnap előtt lepte meg a várost. Arcunk a hideg széltől, nem az izgalomtól volt piros. Fehér városra ébredtünk akkor, egész éjjel hullott a hó, erkélyünk előtt varázslatosan alakult át a kert, a fák ágain vastagon ült és világított a tiszta, szűzfehér hó. Az ablak előtt, reggel egy a városba melegedni behúzódott rigó csapat verte le az ágakról a havat, ott hancúroztak-keveregtek sokáig előttünk, mit sem zavartatva az utca forgalmától. Aztán felreppentek, a nyomukban a hó leszitált a járdára, ott sietős lépteink felitták, fekete ösvények kanyarodtak már össze-vissza az utcán. A havat széttapostuk gyorsan, az autók kereke felitta a fehéret és asztfaltszürkére festette az úttestet. A pékünk előtt a mi kéregető asszonyunk rámköszönt régi ismeretségünk okán, igaz, hogy aznap nem vettem friss bagette-t vagy banette-t, croisson-t vagy brioche-t, így nem is adhattam neki most pénzt. Az adás szertartása a vásárláskor visszajáró centime-hoz kötött. Mindíg előre köszön, udvariasan, szépen és méltósággal. Még mindig nem tudom, hogy román, talán magyar? Kiejtése okán biztos, hogy valahonnan onnan érkezett, arról a tájról, amit még mindig jobban ismerek, mint ezt a várostájat itt, körülöttem, de ez mindegy is, fent a háztetőkön fehér volt még a város, az utcák viszont már a visszaszürkültek megint. A botanikus kert mellett elsietve ráköszöntem az ősöreg fára, amely annyi városi emléket őriz és amelynek ráncaiban ott gubbaszt az elmúlt idő, amelyet már nem lehet kiszabadítani, mint egy emberi arcról sem törölhető le az örömmel és bánattal eltöltött idő. A Campuson átfújt a hideg szél, csoporttársaim előredőlve közeledtek, vizsgázni mentünk. Az amfiteátrumban már előkészítették a terepet, minden második sorban, minden második székre ülhettünk és előttünk már ott volt a teszt, amelyet csak akkor fordíthattunk meg, ha arra engedélyt kaptunk. A nagy elektronikus táblán most betűk helyet egy hatalmas digitális óra villogott, figyelmeztetvén az idő múlására. Erre a tesztre 50 percet szánt a Mindenható Vizsgarendező. Bizonyosan elegendő, a tapasztalat a tanáraink oldalán van, nem most kezdték a szakmát. Az Egyetem külföldi diákok francia nyelvtanulása érdekében alapított Nyelvi Intézete tavaly volt 95 éves. A teszt néhol felkínált opciók közötti választással, néhol pedig egyszerűen beírható szavakkal volt megválaszolható. Külföldi diákok vagyunk itt mindannyian, így érthető, hogy néhány kérdés nem okozna nehézséget egy franciának. Nekünk? Eszembe jutott egy múltkori vizsga, amikor egy kínai kollégánk már tíz perc után elhagyta a termet, amikor mi még csak a kérdések megválaszolásának az elején tartottunk. (Akkor a francia politikai rendszer állt a kérdések középpontjában.) Gondoltuk is, hogy Yu Lee egy zseni. Csak a folyosón derült ki az, hogy már a harmadik kérdésnél elakadt és meg is kérdezte tőlünk, hogy „que'est que-ce la constitution?” (mi a rák az az alkotmány?) Egy kulcsszó, amely hiányzott a szótárából … De ez a teszt most más és ki az ördög az az André le Nôtre? Ki a csuda lehet ez az ember? Nem jutott eszembe. Sehogyan nem jutott eszembe, mindenféle dolgok futkároztak át az agytekervényeimen. Dodzsemet játszottak tények, dátumok, adatok. Összeütközéseikkor mégsem pattant ki a szikra. Egy kérdés, amire nem tudtam a választ. Amikor kimentünk az épületből, az Internet-mindentudóhoz fordultam a helyes válaszért. No, igen. A „Napkirály kertésze”, a versailles-i park tervezője, a francia stílusú kastélykertek idös apukája – dobta ki a google, aki mindent tud, ha akarja. Az egyáltalán nem francia stílusú Campuson átfújt a szél. Feltűrt gallérral, piros arccal siettünk vissza a következő órára, mert vizsga után óra következett, hiszen még szorgalmi időszak van, no meg beléhelyezve a vizsgák. Érdekes kombináció. A kertész-mester és egyéb érdekességek után futur simple és futur anterieur, nyelvtan. Fényes emlékezetű elszásziak felidézése után „holnap miután az irodában végeztem a munkámmal, a barátaimmal fogok találkozni”. Híres elszásziak? André Wegener például, az Arsenal menedzsere, aki itt végzett a strasbourgi egyetemen, ezért különösen kedves az ittenieknek. Itt végzett jogot egyébként Juncker is, mások mellett és persze, itt volt laboratóriuma Louis Pasteur-nek is, de ez sem érdekes, egy vizsgával kevesebb. Amikorra átrágtuk magunkat az aktuális nyelvtani szabályokon, már sötétedett. A Campuson változatlanul átfújt a szél, emelgette a sietősen a hirdetőtáblákra ragasztott cetlik sarkát, itt is, ott is valami manifesztációra hívtak valakik valakiket. Öreg fám már aludt a botanikus kertben, de törzsének ráncaiban kicsit parázslott a múlt idő. Aurája derengett, mint igazán öreg angyalok repedezett glóriája. Csak bicentett egy kis ágával, mint egy ismerősnek, aki minden nap áthalad előtte. A rue Geiler kis üzleteiből meleg fények üzentek a most már egészen szürke utcának. Ciro-nál hárman is ültek a pultnál és talán Valpoliccelo-t, talán Brunello-t ittak szép, karcsú pohárból. Sybille, a fodrász éppen hajat mosott és a pékségben valaki tarte frommage-t vett éppen. Ez a téli városi világ ezekkel az üzletekből kivetített fényekkel üzente, hogy teszi a dolgát. André le Nôtre hátra maradt. Most már megjegyeztem a nevét egy életre. Egy vizsgával kevesebb. Ez is egy pont (egy ilyen vizsga egy egész pont, de tört pontokat is lehet szerezni, úgyhogy könnyen lehet, ez az André kitolt velem, nekem csak 0,8 vagy 0,6 pont jár majd ezért …) A maximálisan megszerezhető pontok száma 10. André, André. Holnap majd írnom kell a Nyomorultakról, mert azt választottam, hogy a Nyomorultak filmváltozatairól írnék. Jean Gabin, Lino Ventura, Gérard Dépardieu mind eljátszották Jean Valjean-t és eljátszotta Liam Neeson is, de milyen szépen egy, a dán Bille August által 1998-ban jegyzett változatban. Holnap lesz majd a vizsga, vagyis hamarosan. Holnapra egészen szürke lesz majd a város, mert a maradék hó is felolvad majd. A Campuson holnap is átfúj majd a decemberi szél, huzatos hely a Campus, a szél ott kevereg a nagy épületek között, nekik ütközik, kitér, kanyarog, lecsap. Holnap is piros lesz az arcunk a széltől, nem az vizsga-drukktól, már tudom, hogy koreai csoporttársam a „Szép és a Szörnyeteg” friss változatáról írja majd kis esszéjét, mert megosztotta velem. Így van ez most, itt a Campuson. Most meg felnézek a képernyőről. Az ismerős DownTown Café, Kehl-ben. Francia társalgás a pultnál, ahol új pultos lány van, akivel eddig még nem volt szerencsém. Egyetlen német vendég sincsen most itt. Végül is „repetio est mater studiorum” - lesz még francia társalgás-vizsgám is a jövő héten, gyakorolhatok rá. Egy német kocsmában.

A Kínai Népköztársaság miniszterelnöke Magyarországra látogatott, hogy személyesen is képviselhesse azt, amit a világ egyik fele már régóta tud és amelyet néhányan azért félnek: a kínai terjeszkedés, a kínai gazdasági befolyás övezeteinek kiterjesztése tudatos, tervezett lépések sorozatából áll. Kína nőttön növekszik, már régen átlépett országa határain, Kína globális játékos most, befolyása már Afrika majd felének természeti erőforrásaira kiterjed, bizonyos piacokon egyeduralkodó. A Kínai Népköztársaság egyike a világ kevés megmaradt kommunista országainak és e tekintetben a legnagyobb, befolyása a világgazdaság folyamataira meghatározó. Láthatóan nagy örömmel fogadták a kínai kormány fejét Budapesten. A magyar miniszterelnök egyenesen „Ázsia (értsd Kína) felívelő csillagáról” beszélt és többek között ezt találta mondani: "A gazdasági együttműködést ebben a térségben nem hátráltatja semmilyen politikai akadály." Különös mondat volt ez egy olyan párt elnökének a szájából, amely lényegében megalapítása óta csak egyetlen egy dologban volt következetes, és ez a kommunisták és kommunizmus minden formájának (a baloldal en bloc, a liberálisok, a balliberálisok csak később váltak szócikkekké a Fidesz gyűlölet-szótárában). Míg idehaza a Fidesz és a nevében megszólalók soha sem feledkeznek meg arról, hogy emlékeztessenek bennünket arra, hogy a kommunisták bűnözők, hazaárulók és egyéb szörnyűségek elkövetői, ha úgy tetszik genetikusan is, addig most úgy tűnik, a kínai kommunisták más kategóriába tartoznak. Velük gazdasági együttműködésünket semmilyen politikai akadály nem hátráltatja. A Heineken elleni (vagy Csíki Sör melletti) kiállások politikai bohózatában fő szerep jutott a „tiltott önkényuralmi jelképnek”. A Kínai Népköztársaság, amely egy kommunista önkényuralmi rendszer országa a maga csillagaival, egy nem-demokratikus ország, most tárt karokkal várt vendég. A demokrácia totális hiánya nem akadálya együttműködéseinknek. Nem akadálya az emberi jogok égbekiáltó hiánya sem. A Kínai Népköztársaság az az ország, ahol több embert tartanak börtönben politikai ellenvéleménye miatt, mint a világ többi országában összesen, beleértve a politikai ellenfelek bebörtönzésében olyan vitéz Törökországot, Oroszországot vagy néhány afrikai államot. Spongyát rá, gazdasági együttműködéseink elé ez csak nem emelhet akadályt. A Kínai Népköztársaság az az ország, ahol több embert végeznek ki évente, mint az ismert világ összes többi olyan országában összesen, ahol a halálbüntetés még érvényben van, beleértve az Amerikai Egyesült Államokat vagy a Szaudi Arábiát. Nemzetközi megfigyelők (pld. Amnesty International) szerint évente mintegy 2-3 ezer kivégzést (!) hajtanak végre Kínában. A Kínai Népköztársaságban korábban csak golyó által végezték ki az erre ítélteket. A 90-es évek vége óta méreginjekciót is lehet használni, a bíróság dönt a kivégzés módjáról. A kivégzések számára pontos adat egyébként soha sem áll rendelkezésre, mert ezt a világgal kereskedő Kínai Népköztársaság ezt nem köti a világ közvéleményének az ő orrára. Mondjuk „fideszül”: egy kommunista országban az emberélet olcsó. A Kínai Népköztársaságban nemcsak élet elleni bűncselekményekért jár halálbüntetés, de gazdasági bűncselekményekért is. Kínában a korrupció elleni küzdelem legfőbb fegyvere a kivégző-osztag és nem példa nélküli az sem, hogy a példát nyilvános kivégzésekkel statuálnak. Kínában a politikai ellenvélemények elhallgatására a börtönt, a koncentrációs táborokat, a száműzetést tartják a megfelelő eszköznek (feltéve, ha már nem végezték ki az illetőt). Kínában – de ez talán érthető is egy kommunista országban -, eléggé kényelmetlen, ha vallásos az ember, az sem előnyös, ha mondjuk keresztény. „Gazdasági együttműködéseinket semmilyen politikai akadály sem hátráltatja” és úgy legyen. A Kínai Néphadsereg töretlenül fejlődik, futja a megnövekedett állami bevételekből és mivel az ilyesmiket nem szokták a nép orrára kötni, értsd: nem igazán vannak politikai viták a Kínai Népköztársaságban arról, hogy mire is költik a nép vagyonát – ezért nem is látunk mi sem tisztán a kérdésben, hogy vajon mi szüksége van a Kínai Néphadseregnek arra, hogy repülőgép-anyahajói vagy támadó nukleáris fegyverek hordozására alkalmas tengeralattjárói legyenek, amelyek elég költséges játékszerek politikusok kezében. A kínai flotta szépen és csendesen, de egyenletes tempóban nyomul ki a világóceánokra, mesterséges szigeteken új flotta-bázisokat épít olyan területeket vonva ellenőrzése alá, amelyekhez korábban Kínának semmi köze sem volt. Amikor Líbiában anno megbukott Kadhafi a diktátor, először vetették be távoli vizeken a kínai flottát a „kínai érdekek védelmében”. Líbiában. Onnan a flotta 25 ezer kínai állampolgárt evakuált, volt valami olaj-történet is, de hiszen tudjuk, hogy a kínai gazdaság milyen roppant éhes a természeti erőforrásokra. A Kínai Népköztársaság csatlakozott a Párizsi Klíma-egyezményhez, hála az égnek, igaz, hogy mind a mai napig a legnagyobb CO2 kibocsájtó és a gyorsan fejlődő, növekvő, modernizálódó kínai nagyvárosok szó szerint fuldokolnak az állandósult szmogban. Ízlelgessük tehát, hogy „gazdasági együttműködéseinknek politikai akadálya itt nincsen.” A kínai diaszpóra szó szerint mindenütt, minden kontinensen, a világ nagyvárosaiban mindenütt jelen van. Budapesten is intézményei, iskolái, rádió-állomása, újságjai vannak és ez teljesen természetes és érthető is. Simulékony közösség a kínai, a magyar társadalomban is csak éppen hogy észrevehető, miközben folyamatosan növekszik, terjeszkedik. A „kínai vegyesárú bolt” és az üres kínai étterem a magyar valóság természetes része. A letelepedési kötvények majdnem felét (?) kínaiak jegyezték. Miközben kormányunk iszlamofób irányba fordult és ezt minden lehetséges kommunikációs eszközzel állandóan tudatja is a világgal, addig a kínai terjeszkedésről szava sincsen. Pedig gondolom, hogy a Kínai Kommunista Párt budapesti tagozata is vígan működik valahol a Józsefvárosban és talán már nincsen is messze az az idő, hogy a józsefvárosi önkormányzat alpolgármesterét majd Li Yu Tivadarnak hívják majd, ahogyan gyorskorcsolya világbajnok, úgy akár polgármester is lehet kínai ember Magyarországon. „Gazdasági együttműködéseinknek politikai akadálya itt nincsen.” A pénznek nincsen szaga, egyébként is, a pénz természeténél fogva kapitalista nemdebár, ez aztán felmentést is adhat sok minden egyébre. 1989-ben, a kínai kommunista rendszer elleni utolsó ismert nagy diákfelkelés, a Tienamen-téri vérfürdőbe torkolló „esemény” idején még kiálltunk a természeténél fogva represszív, monolitikus, kommunista rendszer ellen. Még ma sem tudjuk, hogy hányan is haltak meg ott, azon a téren, ahol a Szabadság-szobor papírmasé mása mellett skandálták a kínai diákok, hogy szabadságot és demokráciát akarnak. Most 2017-et írunk és az a rendszer nem változott. Most is egy szűk, zárt, titokzatos Politikai Bizottság uralkodik abban a nagy országban. Lélegeztő gépen tartják változatlanul a észak-koreai rezsimet is és takargatják, amit és amíg csak lehet, az ENSZ Biztonsági Tanácsában is. Gazdasági együttműködéseinknek politikai akadálya nincsen. Nem tudjuk, hogy a „Belgrád-Budapest” vasútvonalként emlegetett projektnek milyen haszna lesz a mi számunkra. Azt tudjuk, hogy miután a kínai kommunisták megvásárolták Pireusz kikötőjét, a vasútvonalnak elsődleges feladata az lesz, hogy az ott lerakott és kínai árukkal teli konténereket minél gyorsabban eljuttathassák Európa szívébe. Hogy aztán ez hány magyar munkahelyet teremt, vagy ellenkezőleg: hány európai munkahelyet szüntet meg, azt ebben a pillanatban még nem tudjuk. Majd befut csak egyszer a belgrádi gyors, biztosan nem olyan lesz, mint egyik kedvenc vonatom, az Avala, amelyről korábban írtam egy-két posztot. Csillogóbb, modernebb, gyorsabb lesz majd annál, reméljük és, ha megérkezik majd a Keletibe, csak nézzük a kínai vendégmunkásokat, ahogyan leszállnak a nagy csomagjaikkal és gyorsan, nyomtalanul felszívódnak majd a tömegben. De ez mindegy is most, ez majd a jövő. Most: „gazdasági együttműködéseinknek a térségben politikai akadálya nincsen.”

A leíró művészet! Festőknek ez a műfaj talán könnyebb. Lehet, Caspar Friedrich mást gondolna erről. Coppola elég jól megföstötte Keresztapa házatáját, szolgáit, a Családot. Leírni mindezt? Victor Hugo a waterlooi csatatéren. „Derék franciák, adjátok meg magatokat!” Erre pedig a dacos válasz: „Merde!”. Csak dadoghatok. A tenger Melville-nél, az erdélyi táj Jókainál, a kisvárosi élet Kosztolányi tollával, a paraszt-katona hazatérte Móricz-al. Csak tévedhetek. Mégis, megpróbálom. A búcsúm Budapesttől. Most el kellene mondanom az Olvasónak, hogy búcsúm sohasem végleges, befejezett, lezárt aktus. Egy átmeneti állapot, amelyben most vagyok. Holnap visszautazom. Milyen játéka ez igekötőknek, toldalékoknak! Vissza megyek, haza megyek, itthon vagyok és otthon vagyok. Itt vagyok most, holnap pedig ott. Vándorélet? Nem vagyok vándor. Leírom, hogy mit is látok most. A Bambi teraszán ülök, november van és a terasz bizony telistele van lányokkal és fiúkkal, asszonyokkal és urakkal. A teraszról én most benézek a beltérbe. Ott pedig egy asztaltársaság van, beszélgetnek és a beszélgetés ritmusára hajladoznak, mint a nádszál. Megfigyelték már, hogy amikor valami komoly dologról beszélgetünk a testünk átveszi mondanivalónknak a tartalmait? Hajladoznak ott a hölgyek és az urak, mint a Fertő-tónál a nád, ha valamelyikük felnevet, a hajladozás, mint egy régi fénykép, kimerevedik. Van idő észrevételezni, hogy az urak pulóverben vannak, egyikük zakót visel, a hölgyeken kabátka, nyakakat sál keríti körül, egy színes ing villanása. Nem tudhatom, hogy miről beszélgetnek, hogy min is nevetnek. Köztünk egy egész üvegportál van. A gesztusok azonban olvashatók. Magyarul beszélgetnek, a gesztusoknak lágy, elnyúló, hosszú íve van. A nevetés rövid, felfelé ível, kicsattan, elenyészik. A csönd rövid, minden nyelvnek megvan az ő morze-ábécéje. Magyarul ez mindig rövid-rövid-hosszú-rövid. Majdnem S.O.S. Valaki beszél és gesztikulál, ujjai, mint könnyű pillangók, szárnyalnak. Más hallgat, összefonja karjait. Ebből nyílik az elfogadás, az elutasítás gesztusa. Színjáték az, az üvegportál mögött és megint nevetnek. Budapest telistele van ezekkel a magyar gesztusokkal. Miért is lenne másként, Budapest egy magyar város, sőt a magyar városoknak a legmagyarabbja. Fő város, így mondjuk, tehát a magyar városoknak az ők feje. Fővárosunk. Nem volt ez mindig így. Ennek az országnak ez a legfiatalabb fővárosa. 1873 óta Budapest. Mennyi ez? Alig 143 év? Hány generáció ez? Hat vagy nyolc generáció? Ükanyáink, szépapáink? Mindegy. Csak szállj fel a Combinóra, kelj át a Margit-hídon egy este, Buda felé, és nézz jobbra át a villamos igazán nagyvonalúan megtervezett panoráma-ablakain. Mintha ezt az ablakot erre a panorámára tervezték volna. Csak két megálló, de mégis, ez valami, amit város attrakciónak hívhatunk. Kicsit drága volt, de megéri. Amikor ez a villamos elindul a Jászai Mari térről (és tessék csak elmagyarázni a kedves külföldi látogatóknak, hogy ki is volt ez hölgy. Szeretni fogják a történetét. …) - szóval, amikor elindul a villamos a megállóból még nem látunk semmi különöset. A jeles színművésznőről elnevezett tér nem is tér, csak valami kanyargó utcák által megjelölt kitüremkedés, ahol az éjjel-nappali virágbolt az egyetlen szenzáció, a „téren” semmi olyan nincsen, amely igazi térré tehetné szegényt. A villamos azonban most gyorsulni fog, elhalad a pesti népnyelv által csak „fehérháznak” nevezett épület mellett, ahol még ilyenkor, este is egyes irodákban égnek a villanylámpák. Valami politikát kevergetnek ott valószínűleg, mert ehhez az épülethez ez a tevékenység mintegy hozzátapadt. Nincsen olyan pesti ember, aki valójában tudnák, hogy mi is történik ebben az épületben. Ez az épület ott van és mi, budapestiek, nem is veszünk tudomást róla. Így van ez ezen a villamoson is. Amikor felgyorsul egyre inkább feltárul a Panoráma. A város emblematikus látképe. Mi, akik éltünk ebben a városban, tudjuk persze, hogy ez nem a Város, de meghagyjuk a turistákat abban a hitben, hogy ez az, itt van, itt nyílik ki a titkaira, itt adja oda magát, itt flörtöl velünk a Város, Budapest. Tényleg: a villamos megáll a Margit-sziget megállóban, nézzenek ki akkor az ablakon. A Parlament súlyos épülettömbje légies könnyedséggel lebeg a kép bal oldalán. A fény kiemeli, felemeli, el is feledteti, hogy ez azért a Demokrácia Temploma. Most egy légies, elúszó fénymedál a Duna karcsú nyakán. Mellette a Híd, a Lánchíd lámpafüzére felrajzolja az íveket, ez ívek felett a Citadella vonala: egy elválasztójelként zárja le a horizontot. A Várhegyen a Palota, a Mátyás-templom könnyed vonalai, mintha leválnának az alapzatukról, hajóként úsznak ott egy fekete óceán sima felszínén. A Magdolna-torony édes álmok végére kitett felkiáltójel és a szálloda neon-kék homlokzatára felrakott jelölés egy gyermek ceruzarajza. Mindez mögött ott vannak a budai hegyek, körvonalaik alig lerajzolhatóak most, hiszen este van és égről leszállt, itt megpihenő csillagocskák a házak ablakainak üzenetei. A budai oldal csillagfüzér, a pesti oldal a Parlament hatalmas uralt, de a szigeti megálló és a hídfő közötti égi térben a mögött kirajzolódik egy félkör, a „Budapest Eye” kivilágított félköríve. Lélegzetelállító látvány ez, bizony. Csak tartogassuk elragadtatásainkat ennek a látványnak. Íme, ez itt Budapest, este, sötétben, amikor az égen fényeket gyújtanak a csillagok, de közben ide küldték már seregeiket, hogy megvilágítsák a rakpartokat, a házak ablakait, lent is fent is csillagok kavarognak, hunyorognak, okoskodnak. Ha szerencsénk van, mint ma is nekem az volt, az egész látvány koronájaként ott van a Hold e fölött. Valahol fent, ahová a tekintet bár még elláthat, de ott már be nem láthatja a távlatokat. Ez az a pont, ahol Budapest felemelkedik a földről, otthagyja a Duna partját és égi grádicsokra lép. Öt perc ez talán a villamoson, lehet, hogy csak három? Mindenesetre csak néhány pillanat, amikor úgy érezzük, hogy Budapest egyenesen az Éggel cimborál. A következő megálló a Margit-híd budai hídfője, ott a város bizony drámai gyorsasággal leszáll a földre. Eltűnik az égi játék, a csillagok már hiába erőlködnek, fényük belevész a városi lámpák fegyelmezett világításába. A lebegés oda lett, a földhöz, városi aszfalthoz ragadunk. Most kellene a hozzáértő leírók művészetéhez fohászkodni! Most kellene leírni ezt a gyors váltást! Ami marad, a Bambi. A novemberi terasz, amely most is tele van hölgyekkel és urakkal, poharakkal és beszélgetésekkel. Egy nagyfröccsel. A költői lebegés erre a két villamosmegállóra marad. Holnap majd vissza- és hazautazom otthonról és majd vissza- és hazajövök legközelebb és felszállok majd a Jászai Mari téren a körúti villamosra egy este és átmegyek Budára és akkor itthon leszek megint. Így van ez. Így megy ez. Nekem.

Előző nap későn feküdtem, bár másnap korán kellett kelnem. Nem késhettem le a gépemet, hiszen hazajövök. Kis izgalommal a szívemben, hiszen itthon mindig jó. Budapest esővel fogadott, szürke, hasas felhők csüngtek felettem az égen, a vizes aszfalton, a tócsákat kerülgetve már bőrig is áztam, mire elértem az „istállót”, a fapados gépek induló- és érkezőállomását. „Szépen megújult a repülőterünk” - gondoltam. Taxira sem kellett sokáig várnom, kedves, készséges fiatalember pattant ki a megrendelt kocsiból és kinyitotta az ajtót nekem, uraságosan. Megismételtem a címet, Budára kellett jönnöm, ez a repülőtértől normális körülmények között 35-40 perces út, most kedves sofőröm kissé rezignáltam megjegyezte, „lehet, hogy legalább egy óra lesz, minden áll most, esik az eső”. „Haladunk, ahogyan lehet és nincsen kedvenc útvonalam, nincsen kedvenc hidam, az ön kezében van a kormány...” Nekilódultunk. Az első óriásplakátot, amelyen Soros György mosolygott, már a vasúti megállóhelynél megpillantottam és már tudhattam, így lesz ez végig az úton, már egy ideje így fogad engemet a városom, ezekkel az óriásplakátokkal. Két Soros, egy Vona Gábor sebességgel peregtek le kilométerek. Le is hunytam a szemem, bár az ismétlés a tudásnak az ő édes anyukája, már kívülről tudom a plakátokon látható szöveget, nem akartam látni újra.

 

Így történhetett, hogy álomba ringatott az autó, és én megálmodtam, hogy Magyarország kilép az Európai Unióból. Ott álltam álmomban a Szent István Bazilika előtti téren az ünneplő tömegben és arra vártam, hogy elvonuljanak előttem a magyar politikai és közélet jelesei, akik a templomban megrendezett ökumenikus istentiszteletre és hálaimára érkeztek. Egy anyuka állt mellettem a kisfiával, „nézd, Pistike, ott a Kövér!” - kiáltotta lelkesen. „Az a kövér?” „Dehogy, az a Németh Szilárd! Ott, az a másik, a bajszos bácsi! Hajrá magyarok!” Egymás oldalát bökdösték a népek, hogy ott megy a Kósa, a Kubatov, az Elnökség! Maga, a Miniszterelnök úr, akinek csak imént elmondott beszédét oly nagy üdvrivalgással fogadta az ünneplő tömeg, mintha a magyar labdarúgó válogatott játszotta volna a világbajnokság C csoportjának nyitómérkőzését Nyizsnij-Novgorodban. Még most is fülembe csengtek szavai, hiszen azt mondotta: „A magyarok megmutatták a világnak, hogy minden áron ragaszkodnak szabadságukhoz, függetlenségükhöz és nem kérnek a karvalytőkések kezéből etetett Európai Unió uralmából! Még soha a magyar történelem során nem köszönhetnek ilyen kevesek ilyen sokat sokaknak! Köszönjük magyarok! Hajrá Magyarország!” Ott meneteltek mind, a magyar politikai élet jelesei, akik 2011. óta olyan sokat fáradoztak azon, hogy megérhessük ezt a nagy napot! Mindegyikük megtette a magáét, leleplezték egy sötét, a nemzetek szabadságának eltörlésében mesterkedő nemzetközi hálózat drága hazánk ellen irányuló mesterkedéseit, kimondták, hogy minden egyes migráns a nemzetközi terrorizmus bacilusgazdája és, hogy az Európai Unió nem más, mint egy járványnak az ő terjesztője, amely járvány kipusztítja Európa őshonos népességét (köztük első helyen a magyarokat). Tudtam én jól, abban az álomban, hogy a LCVII. Nemzeti Konzultáció után megtartott népszavazás végre sikerre vitte a nagy ügyet. Itt már nem „sorosozott” a kormány, egyszerűen népszavazásra tette fel azt az egyszerű kérdést, hogy „Akarja-e Ön, hogy Magyarország kilépjen a migránsok betelepítésével nemzeti identitásunkat eltörlő Európai Unióból?” Persze, hogy a választ jól előkészítették az előző nemzeti konzultációk és az azt támogató sajtómunka! A magyarok többsége éppen úgy járt mint az egyszeri tömeg, aki egykoron Krisztust akart kiáltani, de valahogyan Barabás lett belőle. A magyar emberek már roskadoztak a sok információ súlya alatt, amellyel a hatékony propagandisták teletömték a fejüket, így a szavazáson részt vettek több, mint fele igen-el válaszolt a kérdésre.

 

Így indult el Magyarország kilépéséhez vezető eljárás, ettől gyorsult fel a kilépés folyamata, ezért állhattam itt, a Bazilika előtti téren álmomban és néztem ezt a nagy felvonulást. Ott mentek a Párt szóvivői, akiknek mind megvolt a maga érdemük abban, hogy a magyar választópolgárok eltalálhassák a helyes választ, egy Tuzson Bence, egy Halász János, egy Hídvégi Balázs! Ott mentek a frakcióvezetők, élükön Kósa Lajossal. Ott bandukoltak egykori és jelenlegi miniszterek, Balogh Zoltánnal és Semjén Zsolttal az élen, aki szép fehér pej lován, fővadászmesteri díszegyenruhában színesítette a felvonulást. A Fidesz frakció tagjai és a körzetvezetők, akiket választókerületi elnököknek is hívtak egykoron, de akkor még nem volt akkora hatalmuk, mint mostanában. A sajtómunkások népes csapatának élén Bayer Zsolt, az Origó munkatársai, együtt a pestisrácok.hu, a 888.hu és a kurucinfo.hu, a Magyar Idők, a Magyar Televízió szerkesztői, az Echo TV és a vidéki lapok nagyszerű publicistái, akik szó szerint éjt-nappá téve fáradoztak éveken át azon, hogy felnyíljon végre a magyar választópolgárok szeme. Ó, a CÖF, a Békemenet! Láttukra a tömegben mellettem álló Pataky Attiláról elnevezett miskolci Idősotthon lakói óriási tapssal reagáltak (arról lehetett megismerni őket, hogy kabátjukon egy ízléses nemzetiszínű Edda kitűzőt viseltek kokárdaként) és akiket, más vidéki küldöttségekkel együtt a kormány által biztosított különbuszok hoztak Budapestre, hogy részesei lehessenek ennek a nagy pillanatnak. Hosszú volt ez a menet, hiszen ott voltak a Posta dolgozói, aki szabadidejüket is feláldozva kivitték a Nemzeti Konzultációk brossúráit. Ott mentek azok a statisztikusok és számlálóbiztosok, akiknek sikerült végrehajtaniuk azt a bravúrt, hogy soha nem közölték azt, hogy hány kérdőív is érkezett vissza, abból hány felelt meg a kitöltés szabályainak és, hogy abból mennyi lehetett érvényes. Mindig csak egy számot közöltek, amely csak azok számára volt értelmezhető, akik ezt a számot akarták hallani. Amíg ez felvonulás tartott, a téren Ákos ez alkalomra komponált oratóriumának hangjai szárnyaltak: „Magyarország, együtt mozdulunk / mi magyarok ilyenek vagyunk / nem csak voltunk leszünk is / szabadságunk ízesít ...”. Még valaminek az elfogyasztásáról is szó volt abban a dalban, de azt már nem értettem, hogy mit is eszünk, mert zúgott-morajlott az ünneplő sokadalom körülöttem. A sokadalomban ott mentek az Európai Parlamentből végre hazatért magyar képviselők is, akik hosszú éveken át 6.611 Euró/hónap nettó fizetésükért (+költségtérítések) szenvedtek az Európai Uniós intézmények rémuralma alatt. Felemelő volt látni vállat a vállhoz Szájert, Deutsch Tamást, Morvai Krisztinát.

 

Az ünnepség emelkedett légkörében már el is felejtettük, hogy volt néhány kellemetlen hetünk ez előtt, de spongyát rá, ha győz a népakarat, e kellemetlenségek csak múló emlékek csupán. Az történt ugyanis, hogy az Európai Unió okult a Brexit idején elkövetett hibáiból, amikor túlságosan is ragaszkodott a teljes kilépési eljáráshoz. Ez időrabló huzavonához vezetett a tárgyaló felek között, az egyik fél ahhoz ragaszkodott, hogy előbb rendeződjék az Angliában élő uniós állampolgárok helyzete és jogállása, míg az angolok ahhoz ragaszkodtak, hogy tisztázódjék az Európai Szabadkereskedelmi Övezethez való tartozásuk új feltételrendszere. A felek csúnya elszámolási vitákba keveredtek egymással. Ennek elkerülésére az EU egy új eljárásban (Shortened De-accession Process, SPD) állapodott megy Magyarországgal (és a tárgyalásokon milyen kiválóan képviselte a magyarok érdekeit Szíjártó miniszter úr! Éljen sokáig!) és ezt hajtották végre a fentebb leírt nagy esemény előtt. A magyar kilépési eljárásnak egyébként nem HUEXIT volt közkeletű neve, mint ahogyan azt a Brexit közszóvá vált kifejezése után sokan várták volna, hanem a HUDini, egyszerre tisztelegve egy nagy, magyar származású szabadulóművész és egy ország bátorsága előtt, hiszen itt és most egy egész ország szabadult ki/meg …, ahogyan az okos politikusaink (beleértve a Brüsszelben szolgálókat is) mondták, a „nemzetközi karvalytőke fogságából”. Az eljárásnak az volt a lényege, hogy az EU-tagság és az azt megelőző időszakban kapott támogatások visszatérítését gépesítik és ezzel a megoldással lerövidítik az elszámolási eljárásokat. Így Magyarországra érkeztek az EU luxembourgi Technológiai és Tudásközpontjában kifejlesztett gépek, a ERC (Eureclaimer) és két kisebb változata az EUxO (Euro x 0), valamint EUKOREDE (Euroknowledge retrieval device). Az ERC kereken gurult, amikor áthaladt valahol a fedélzeti komputerében betáplált adatok alapján kivonta a környezetében található anyagokból az EU-s támogatásokból beépített mennyiségeket és azokat azonnal euróvá alakította vissza, amelyet rögtön vissza is lehetett szállítani Frankfurtba. Ahogyan például átgurult a gép a budapesti Nagykörúton, részben eltűntek a villamosmegállók, a Combinók fele, a Margít-hídon a sziget felőli úttest és a kerékpárút, a szigeti bejáró, a budai hídfőnél az aluljáró díszburkolata, a fonódó villamos híd alatt átvezető sínpárja. A Rózsadomb körül történt néhány furcsa dolog. Egy mutatósan felújított villaépületből eltűnt a jakuzzi, a garázsból egy Bentley, másutt egy egészpanorámásként emlegetett lakás. Arról beszélgettek egymással a népek, hogy ott valamelyik kormány egykori államtitkára lakott, amott pedig egy kerületi polgármester, akinek nevét most csak suttogva illik kimondani. A körúton arra ébredtek a népek, hogy eltűntek az utcatáblák – amelyeket szintén az EU-s támogatások között számoltak el -, és egyesek most észrevételezték, hogy a Majakovszkij utca és a Lenin körút sarkán laknak, a Terror Háza pedig a Népköztársaság útján található. Egyesek képesek voltak örülni annak, hogy a Moszkva térre visszatértek a Közlekedési Múzeumból átmeneti időkre kikölcsönzött „stuka-villamosok”, mások pedig azon sopánkodtak, hogy a Parlament és Vár díszkivilágítása eltűnt, és a dunai panoráma sötétbe borult most. A Kossuth tér egy részét felverte a gaz és Tisza Kálmán szobra helyén Károlyi Mihály álldogált bánatosan lehajtott fővel. Ahogyan a gép haladt, úgy tűntek elő már elfelejtett terek, utcasarkok, útburkolatok. Vidéken főterek díszburkolatai enyésztek el, eltűntek az EU-s támogatásból felújított játszóterek, közösségi házak fele, egyes polgármesteri hivatalokból az ügyfélszolgálatok. Iskolaszárnyak, iskolai bútorok, amott kórházi pavilon, itt egy műtő, a gazdaságokból traktorok és egyéb munkagépek, egy mutatós falusi házból a polgármester úrnak az ő frissen felújított és korszerű konyhája, meg a játékkonzol, amellyel addig a polgármester úr fiacskája játszotta a World of Tanks-ot. Ment ez a gép, az ERC és változott, visszaváltozott az ország képe egy korábbi állapotra, utak, vasútvonalak és állomások, hidak, középületek változtak át.

 

Közben a másik két gép is elvégezte a maga munkáját. Az EUXO a Parlament joganyagát rostálta át. Magyarország egy hosszú jogi folyamat révén adoptálta, építette be a jogrendjébe az EU-s szabályokat, most azokat ki kellett vezetni a magyar joganyagból. Így eltűntek a környezetvédelemre, a szelektív hulladék-gyűjtésre, a fogyasztók védelmére, a munkabiztonsági szabályokra, a diszkrimináció tilalmára, stb vonatkozó szabályok. A magyar joganyagból eltűntek az emberi jogok. Egy éppen folyamatban lévő ügy bírósági tárgyalása során a bírónak azzal kellett szembesülnie, hogy a törvény halálbüntetés kiszabását írja elő a számára, amelyről ő eddig úgy tudta, hogy Magyarországon ez lehetetlen. Így az ügy tárgyalását fel kellett függeszteni addig, amíg a helyzet nem tisztázható. A Kormány azonban, amely jól felkészült a helyzet kezelésére, azonnal reagált az így keletkezett jogszabályi hiányosságokra és rögtön benyújtotta a T. Háznak „a háztáji állattartás új szabályairól és egyéb rendelkezésekről szóló törvényjavaslatot” (1486 oldal, 1967 paragrafus), amelyet rendkívüli és sürgősségi eljárással el is fogadtak a törvényalkotók már a benyújtása napjának délutánján, hiszen a parlamenti többség már évek óta kellő gyakorlatot szerzett az ún. „salátatörvények” gyors elfogadásában. A jogi hiátus megszüntetésének persze az Alaptörvény módosítása is a része volt. Ezt a kétharmados szavazati többséget igénylő műveletet is könnyedén abszolválta a Parlament, hiszen a Jobbik határozott és egyértelmű módon támogatta az EU-ból való kilépést (ők már akkor elégették az EU-s zászlót, amikor ez még nem volt divatban – mondta például Novák Előd, akik őrmesteri díszegyenruhájában ott feszített az ünnepségen). Így a módosított – lényeges elemeiben új – alaptörvénybe bekerült, hogy Magyarország mindenkitől független, szabad ország és, hogy „Magyarország államformája Magyarország”, amely végül is a magyar szabadalomként megismerhető illiberális állam végleges törvényesítése volt. Ez például azt jelentette, hogy az államhatalom gyakorlásának ellenőrzését a csakis a Kormány láthatta el („magam ellenőrzését másra nem bízhatom” - mondta ki az Alaptörvény); a népszavazás intézményének helyébe a nemzeti konzultáció lépett, amelyet tetszés szerinti gyakorisággal és témakörben írhatott ki a kormány; az Alkotmánybíróság jogkörében törvényi rendelkezést nem semmisíthetett meg, tagjainak számát három bíróra csökkentették, őket a Fidesz kongresszusa választotta meg a soraiból és akiknek viszont tilos volt évente kettőnél több alkalommal összeülniük; cserébe viszont az új alaptörvény fizetésüket a Magyar Nemzeti Bank elnökének fizetése és egyéb pénzbeni juttatásai alapján állapították meg. Nem emlékszem minden rendelkezésre jól az álmomból, de arra igen, hogy az Alaptörvény az EU kilépésért végzett odaadó és fáradhatatlan munka elismerésére itt alapította meg a Magyar Szabadságért Kitüntetést, ezzel is emelve a kitüntetés rangját és ez a kitüntetés csak azoknak volt adható, akik oly sokat tettek az ún. „európai értékek” álságos voltának a leleplezéséért. A kilépéssel kapcsolatos parlamenti munkát csak egy kis epizód zavarta meg egy pillanatra. Ugyanis az EU ragaszkodott ahhoz, hogy valamilyen szimbolikus gesztussal zárja le a folyamatot, az EU egy ünnepélyes zászlólevonásban gondolkodott, csakhogy ezzel az volt probléma, hogy a Parlamenten nem lengett soha az EU lobogója, így nem is volt mint onnan levonni. Felmerült ugyan az az ötlet, hogy csak erre az egy napra felvonják a mond(v)acsinált székely zászló mellé az EU kék lobogóját is, de erről a T. Ház elnöke, Kövér László hallani sem akart. Már a tisztségéről való lemondását is kilátásba helyezte, de ezt a T. Ház – pótolhatatlan politikusról volt szó ugyanis! - nem fogadta el. Így az ünnepélyes zászlólevonás a Kossuth téren elmaradt, cserébe országszerte őrtüzeket gyújtottak és a kék zászlók ezek tüzében hamvadtak el, ez sokkal jobban kifejezte a népakaratot és közösségi élményt is adott a résztvevőknek. Ehhez viszont az EU nem kívánt asszisztálni, így lényegében csendben, mintegy kiosontak az országból.

 

A EUKOREDE, amelyet a leleményes magyar névadás csak egyszerűen Edének nevezett el, működésének fő célja az volt, hogy visszanyerje a fejekből azokat az információkat, készségeket és képességeket, amelyeket például a HEFOP, TáMOP stb, társadalmi felzárkóztatást szolgáló programok jóvoltából tanultak a magyarok. Hosszú sor kígyózott az Ede előtt, és a sorban ott voltak a rendőrök, a tanárok, a szociális munkások, az ifjúságsegítők, polgármesteri hivatalok dolgozói és még sokan mások. Nem is hinnénk, milyen sokakat érintettek ezek a támogatások. Egész szektorok gazdálkodtak ezekből a támogatásokból évekig úgy, hogy a magyar költségvetésből semmilyen más forrás nem állt a rendelkezésükre. Volt egy kis bökkenő az egész eljárással! Ugyanis Edét úgy alkották meg, hogy fontos tartozéka egy karosszék volt, amelybe a támogatások kedvezményezettjének be kellett ülnie, egy fémsisakot helyeztek a fejére és a sisakhoz kapcsolt vezetékeken keresztül már ki is illant az EU-s támogatásokból megszerzett tudás, készség és képesség! Egyeseket a berendezés külső képe a rossz emlékű villamosszékre emlékeztetett, vissza akartak fordulni az ajtóból, de ezt a helyszínre vezényelt TEK-esek ezt nem tették lehetővé. Egy ügyes biológiai tanárnőnek az őrség kicselezésével sikerült kiosonnia az épületből, mielőtt ebben megakadályozták volna, egészen az Állampolgári Jogok Biztosának Hivataláig futott, hogy panaszt tehessen az eljárás miatt, ott azonban csak egy táblát talált a zárt kapun, hogy „Átalakítás miatt zárva”, így dolgavégezetlenül tért vissza Edéhez. Ó, mennyi érdekes eset történt, mennyi anekdota! Egy jó nevű budapesti gimnázium angol óráján a köztiszteletben álló angoltanár egyszer csak felkiáltott: „Sztantye szmirno! Mü govorim poruszki!” Értetlenül nézték a diákok, pedig tudhatták volna, hogy a tanárnő annak idején a nyelvtanárok nyelvi átképzési programjának kedvezményezettje volt. Egy vidéki általános iskolába, amikor a cigány gyermekek át akarták lépni iskolájuk küszöbét, a pedellus bácsiba ütköztek, aki szépen, szelíden átvezette őket az udvar túloldalán található melléképületbe, mondván, hogy ezentúl ez lesz az iskolájuk, mindig is ott volt a cigányiskola. Hosszú lenne felsorolni itt mindazt, amely a kapott tudás és a megszerzett készségek és képességek belőlünk való eltűnése után bekövetkezett! De a magyarokon nem lehet kifogni. Az ország helyreállítása megkezdődött, magyar kezek magyar betonból, magyar tanárok magyar tudásból, magyar rendőrök magyar gumibottal … igazán magyarrá lett az ország, végre!

 

Már megmondta Miniszterelnök úr azt régen, hogy az EU-s támogatásoknak nincsen számottevő szerepe a magyar gazdaság szárnyalásában. Amikor az ERC elhagyta az országot, az útvonalát követve máris elindultak a Mészáros és Mészáros Konzorcium munkagépei és munkásai (alvállalkozók: Mészáros Asztfalt, Mészáros Híd-, Vasút- és Útépítő, valamint a Mészáros Zabhegyező és Mivoltma Zrt-k) és megkezdték a kivont EU-s támogatások miatti átmeneti kellemetlenségek megszüntetését. A budapesti díszkivilágítást Tiborcz úr cégei már két hét alatt helyreállították és a Miniszterelnöki Rezidencia építése ott, a Várhegyen máris a befejezéséhez közeledett! A Pallas Athéné Alapítvány átképző- és tudásközpontjaiban máris megkezdődtek át- és továbbképzések, a tanároknak a hazafias nevelés kötelező továbbképzési tárgyban, a rendőröknek az illiberális rendőri viselkedés alapszabályiról, a polgármesteri hivatalok dolgozóinak az „ahol a hatalom, ott van a jog is” témakörökben. A Belügyminiszter a Kormány engedélyével létrehozta a Limes Zrt-t, amelynek az volt a feladata, hogy „megszervezze és lebonyolítsa az országvédő okoskerítés fejlesztésével és nemzetközi értékesítésével” kapcsolatos feladatokat. A déli határra épített műszaki határzár volt majd' hogy nem az egyetlen olyan épített műtárgy Magyarországon, amelyet a támogatásokat visszaszívó gép érintetlenül hagyott, hiszen ehhez – mint azt minden magyar tudja -, a szívtelen EU egyetlen eurocent támogatást sem adott. Így a kerítés, mint demonstrációs eszköz jól szolgálta a további értékesítéseket is, hiszen itt működés közben meg lehetett tekinteni azt, hogy milyen hatékonyan működik idegen-távoltartó üzemmódban. A Limes Zrt a Külgazdasági Minisztérium hathatós közreműködésével már rövid idő alatt is látványos sikereket tudott felmutatni az okos kerítés exportjának a frontján! Már készült a katalán-spanyol nyelvű, az ír akcentussal beszélő és a belarusz-lengyel kerítés prototípusa is. Az MTV híradójában Szíjártó miniszter úr szerényen azt is bejelentette, hogy „komoly tárgyalásokat folynak az amerikai kormánnyal is a kerítésünk Mexikói határra való telepítéséről és ez a magyar külgazdasági nyitás nagy eredménye”. Mivel a kerítés Magyarországon is tovább épült és hamarosan befejeződik az ország teljes bekerítése.

 

A MKB által kibocsátott „Itthonmaradási kötvényt” sokan jegyezték. Ezt elsősorban azoknak a házaspároknak ajánlotta a Kormány, ahol az egyik házastárs külföldi, EU-s ország állampolgára volt. Kötvény jegyzése esetén a házastársnak nem kellett lemondania másik állampolgárságáról (már ahol az anyaországában engedélyezték a kettős állampolgárságot), megtarthatta útlevelét és évente két alkalommal visszautazhatott abba az országba, ahonnan származott. Ha nem jegyezték a kötvényt, a házas feleknek dönteniük kellett arról, hogy hol akarnak élni. Ha lakóhelyül Magyarországot választották, akkor a házasfeleknek magyar állampolgársággal kellett rendelkezniük, külföldre csak külön engedéllyel utazhattak és az erről szóló törvény végrehajtási rendeletében foglaltak szerint a Magyar Nyelvi Intézetben le kellett vizsgáztatniuk gyermekeiket is a magyar nyelv és kultúra ismeretéből. Ennek hiányában a külföldi utazásra szóló engedély nem volt kiadható. A házastársaknak magától értetődően csak magyarul volt szabad egymással és gyermekeikkel beszélgetniük.

 

Ez mind átsuhant az emlékeimben, ahogyan álmomban ott álltam a Bazilika előtt az ünneplő tömegben. Csak most tűnt fel az is, hogy nem szóltak a harangok, pedig ez illett volna az alkalomhoz. Eszembe jutott, hogy a Nagyharangot is EU-s támogatásból helyezték el annak idején a Szent István Bazilika tornyában és mert a Mészáros Konzorcium még nem vásárolta fel a csődproblémákkal küszködő Harangöntő Kft-t, még nincsen senki sem, aki az euróvá lett harangot most pótolná. De ami, késik, nem múlik – gondoltam álmomban és felébredtem. Kidörzsöltem az álmot a szememből. A taxi megállt, fizettem, kiszálltam, beléptem a házunkba. Beszálltam a liftbe és az míg döcögve, nyikorogva felfelé haladt, éreztem, hogy hazaértem. Jó itthon. Itthon lenni mindig jó.

Megjegyeztem azt a napot, alig egy hete volt csak, hogyan felejthetném? A múlt hét szerdán nagyon élt, nagyon eleven volt az Ősz ebben a nagy átrendeződésben, ebben az elmúlásra való készülődés sürgésében-forgásában. Már mélyen a Nyár elhalványodott árkai mögött apró, színes ejtőernyőcskékként leereszkedett a levelek légiója, elfoglalták a járdákat, a parkokat, a kerteket, a Campust. Vidám sárgák, élénk vörösek, félénk barnák, félig zöldre álcázottak, elvegyültek a gyepen. Azon a szép, derűs, őszi napon, amikor még a rendhagyó igék ragozása is könnyebb, amikor könnyed hívása van a fénynek, egy lány kerekezett át a Campuson, csinos forró nadrágban. Utánanéztem és az jutott az eszembe, hogy amikor majd az Építész Kar épületéhez ér, biztosan elkapja majd ezekkel a napsütésben ragyogó, rakoncátlan, szőke hajtincseivel, a ritmusosan fel- és le mozgó csupasz combjaival a fiúk tekintetét. Talán még egy dolgozat is születik majd e kép ihletésére: „Forró nadrág, miniszoknya és a kerékpár; adalékok a városesztétika történetéhez.” Aztán meg arra majd egy cikkecske a kari diákújságban, hogy „Szexista tendenciák a városesztétika oktatásában?” címmel. A múzsa elkerekezett, az egyetemi vonulás sugárútja, a rue Descartes olyan volt megint, mint a szorgos hangyák útja, cipelték táskáikat, hátizsákjukat, bennük a jegyzetek, a tudás morzsái, kiírt tollak, alig kiolvasható kézírással egy előadáson lerótt sorokkal teli papírlapok. Diákhangyák rakománya. Olyan volt aznap a Campus, mint egy szép, baráti piknik. „Szemlélődöm, tehát vagyok” - gondoltam és megfigyeltem az arab lányokat, ott a padon, ahogyan dobozból ettek valamit, igazgatták a kendőiket, hosszú ruháik szárnyát emelgette a pajkos szél, de hosszú ruhák alatt az arab lányok hosszú nadrágot viselnek. Amott az amerikai kolónia, egy-két fiú rövidnadrágban, egy-két lány miniszoknyásan, hamburgereket toltak magukba. Az általában miniszoknyás kínai lányok viháncoltak a fa alatt, egyikük a füvön ülve evett, dobozból, pálcikákkal, valamit. Dél-koreai csoporttársam, Sumi kacarászott valamin valami társaságban és mert szerda volt, egyik lábán barna, a másik lábán fekete volt a cipő. Sumi kedvesen excentrikus, hosszú kabátokat hord és felemás cipőt, egy apró, mandulaszemű fekete lány felemás cipőkben, de csak, ha szerda van. Másnap már arany edzőcipőben jött az órára, de hajába lila virág volt, Pénteken ajakpiercingje csillogott a nevetésével, új nap, új életformácska, ilyen itt ez az évszázad, bármikor, mint jelmezbálban életformákat is próbálgatunk, cserélgetünk, mert van választék. A fémrácsozatú padokon mindenütt ültek, kavargott itt az élet, nevetgélések bugyborékolása tört fel a hangkupola tetejéig. Sokan a fűre heveredtek, leterített kabátokon hevertek el, lustán, otthonosan. Bizony, hogy egyszerűen csak jó volt nézni azt, hogy milyen otthonosan vették birtokba egyetemük campusát a diákok és, hogy ez a minden tekintetben színes társaság hogyan alkot társasságot itt. Bukolikus, egyszerű, vidám és békés kép volt, egy normális világ bizalmát kisugárzó.

 

Kiszaladt pedig már a levegőbe a hír, hogy Las Vegasban egy hatvanhárom éves, jól szituált körülmények között élő fehér fegyvergyűjtő ártatlan emberek tucatjait ölte meg és százakat tett nyomorékká egy koncerten. A világ csak egy pillanatra állt meg, hogy rácsodálkozzon egy újabb, képtelen amerikai történetre, gyorsabban perdül - és különösen gyorsan Amerikában mostanában - a világhírek forgószínpada annál, hogy több időt töltsünk el az ilyen szörnyűségek szemlélésével. Már tudtuk azt is, hogy Marseille-ben, a Saint-Charles Pályaudvaron egy Ahmed Hanachi nevű, algériai halára késelt két fiatal lányt. Az áldozatok, Maurenne és Laura unokatestvérek voltak, mindketten 20 évesek, egy tébolyodott miatt életük tragikusan megszakadt. Ez az Ahmed soha nem fordította tekintetét Allah-ja felé, a mecsetek környékén soha sem látták, ezzel szemben ismerős volt rendőrőrszobákon. Aljas tettének elkövetése előtt csak két nappal engedték szabadon Lyonban, ahol valami kábítószeres ügye miatt faggatták. „Allahu Akhbar!” kiabálta ez az Ahmed a pályaudvaron, amikor a késével a lányoknak rontott, szúrt és vágott és egy percig sem élt, mert a katonai járőr ott volt a pályaudvaron, ott vannak ezek a katonák már három éve minden nagyobb francia pályaudvaron, tudja ezt mindenki errefelé, így Ahmednek arra sem oly esélye, hogy elgondolkodjon azon, hogy méltó-e arra, hogy Allah nevét a szájára vegye. A katonák tették a dolgukat, a kiképzés rutinjával a mozdulataikban. Ahmed teste alig tíz méterre hevert az áldozatok élettelen testétől a fotókon. Az egyik áldozat, Maurenne egyetemista volt, Marseille-ben tanult, jó és szorgos diákként. Éppen úgy, éppen így tölthette az idejét az ő campuson, mint az én diáktársaim itt. Az újság szerkesztőinek leleménye jóvoltából a mosolygós, életteli portréja a helyszínen készült képbe van belekomponálva. A kép aranymetszeti pontjában az elkövető fekszik kitekert pózban, úgy, ahogyan a golyók leterítették. A kép bal felső sarkában pedig Maurenne, ahogyan valaki egy pokróccal letakarja. A világunk képtelensége egyetlen fotóban összefoglalva. Sem Las Vegas, sem Marseille után sem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy miért öl meg egy ember egy másik embert? Ezek a szörnyűségek ismétlődnek, megtörténnek, minden egyes esetben megpróbáljuk felfogni a felfoghatatlant, de csak nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Az emberi elme zavarodottsága, az erkölcsi parancsok elhajítása, az emberi élet semmibe vétele – ez a két aljas merénylet a világ két távoli pontján sem ad magyarázatot arra, hogy milyen út vezet el valakit oda, hogy ilyesmiket elkövessen. Az ember titok, erkölcse a tetteiben van, a merényleteket elkövetők az erkölcsön kívül helyezték magukat, de vajon miért?

 

Így telt az a szép őszi nap a Campuson. Aznapi óráim után, hat órakor léptem ki az Intézet kapuján és aznap is, mint máskor, a Botanikus Kert felé vettem az irányt. Ahogyan átvágtam a Campuson, láthattam, hogy most sokkal üresebb volt, mint a verőfényes délutánon. A biciklitárolók is kiürültek, a bejárati ajtó melletti hamutartóból kicsordultak a csikkek. A Botanikus Kertben ott terpeszkedik az az öreg fa, a kert legöregebb fája, a sokat látottak, tapasztaltak olyan bölcs nyugalmával álldogál és tűnődik ott, hogy egyszer majd fel kell neki tennem azt a kérdést, amelyre sem én, és úgy látom, hogy mások sem tudjuk a választ: „miért... ?”

 

A nemzetközi helyzet mindig fokozódik, valahol valahogyan. Az Önzés, a Nagyravágyás, a Bírvágy, a Hiúság nem veszett ki a Világból. Valahol, mint fekete felhőkből lecsapnak az Emberi Gyarlóságok villámai. E távoli égzengés sápadt villámfénye visszatükröződik fiatal arcokon, de halványan csak, egy pillanatra csak, mint egy most bekapcsolt mobiltelefon kijelzőjének visszfénye. Megint villámlott valahol a nemzetközi politika zivataros egén. Érzékeltük már a villanást, de a hang majd csak később gurul ide, erejét vesztett bömbölésből hírek háttérzaja lesz. Megyünk tovább, haladunk az anyagban. Mondatszerkesztést gyakorolunk. A kicsit gépiesen, iskolásan összerakott mondatok kiszínesednek, felöltik az egyéni stílus színesebb ruháit. Egy egyetem nem atombiztos bunker, ahol a Tudás szilárd falainak a túloldalán van az Élet sokszor olyannyira megmagyarázhatatlan káosza. Az Egyetem egy híd a Magyarázatok és az Érthetetlen között. Az Egyetemen otthon van a Bizalom, mert még mindig bízunk abban, hogy a megszerzett tudás, a tudatosan gyarapított ismeret, a Világ és a Természet nagyszerűségének, az emberi természet Okos és Jó Oldalának megismerése egyszerűen csak jobbá tesz bennünket is és így mi is a világunkat. A tanító-tanuló környezet bizalma ránk is sugárzik. Itt megtanuljuk tisztelni az Életet, mert mi más is lehetne a Tanulás célja, értelme, ha nem az, hogy a megértett összefüggésekben, a megismert információkban észrevegyük az Embert. Az Élet tehát itt van, ebben a jól kihasznált teremben, a tanulószoba kopott asztalainak és agyonkoptatott székeinek ebben a környezetében, a mások által itt hagyott befejezetlen mondatok levegőjében. A székeken fiatal emberek ülnek, státuszuk és szerepeik szerint diákok, de mennyi változatos életút! Az a sokat emlegetett nemzetközi helyzet is itt van, ebben a teremben, mert itt ül Thuraya Damaszkuszból, itt ül Hana Szöulból, itt van Farinaz Teheránból. Szöul csak karnyújtásnyira van a határtól, annak a túloldalán pedig egy furcsa rezsim, amely atomrakétákkal fenyegeti a világot. Damaszkusz már régen kikerült a hírekből, pedig a háború elérte ezt a nagyvárost is, most a harcok súlypontja áttolódott Észak-Keletre, háború van Szíriában és Thuraya menekült. Trump elnök már ki-tweetelte, hogy Irán is egy lator állam, hát büntethető lenne hamarosan és megint, és itt, mellettem ülnek Nasim és Farinaz, eljöttek Teheránból, de nem Donald Trump fenyegetőzése, hanem a fenyegetőzésre okot adó kormányuk miatt. A nemzetközi helyzet fokozódik, a nemzetközi helyzet távol van, a diák-társaim itt ülnek mellettem és most éppen a megújuló energiákról (Énergies renouvelables) kell beszélgetnünk, mert beszélgetés-óránk van. A nagy történelem kárpitja, kis emberi utakat takar. Az út, ahogyan ideáig eljutottak most még homályban. Még csak három hét telt el a szemeszterből, a ritmus már beállt, mélyebb megismerkedésünkhöz is a napi találkozások képei szolgáltatnak új forrásokat. Hana például nagyon csendes, de mindig időben elkészül a feladatokkal. Thuraya nagyon okos, élénk és szépen és elfogódottság nélkül, jó kiejtéssel beszél, de házi feladatait ritkán csinálja meg, otthon a gyermekek várják és adnak neki elég anyai feladatot. Nézzük is, érzékeljük is egymást. Beszélgetünk egymással. Összemosolygunk a folyosón. A csoport élete a magányos kóválygásokkal és a szünetekben az elkülönüléssel kezdődő életből egy közösebb forma megszilárdulása felé halad, lassan csoporttá alakulunk. Az, ami most még csak egy adminisztratív jelzőnk, egészen bizonyos, hogy minőségi tartalmat kap majd. Mi az A Csoport vagyunk, szerintem hamarosan megkülönböztethetőek leszünk a B, vagy a D csoporttól, sőt a F-től is! Az Auditoriumban most mind együtt vagyunk, az összes csoport, a mai nagyelőadás témája a francia politikai élet, bizonyára Macron minap elmondott, Európát közös cselekvésre szólító beszéde. Még szünet van, még ide gépelek egy sort, még felnézek a képernyőről, még befogom egy pillantással, ahogy a török kollégánk már megint és most az orosz lányokkal pletykálkodik. A tanár belép, egy pillantással átfogja most a lejtős padsorokban ülőket, a csevegések zaja lehalkul, a mobiltelefonok képernyőjén elhalványodnak a fények. Tisztelettel figyelünk és szomjasak vagyunk, mire is? Tudásra, ismeretre, életre? Megértésre és a magunk másokkal megértetéséhez kellő szókincsre? Aztán persze mindjárt lekapcsolják a villanyt, a képernyőre képeket vetítenek, illusztrálandó, hogy miféle politikai botrányok hideg vize oltogatta el az emberek demokráciáért való lelkesedésének kis tüzeit Franciaországban, amelyek mellett pedig mindig melegednének az emberek …és, hogy hogyan próbálja meg most Macron elnökként a demokrácia jóravalóságába vetett hitet visszaadni.

Kisdologozat. Egyetemi jegyzet

2017.09.26. 19:35

Mondják, kisebb, bejárhatóbb lett ez a világ. Egy helyről való kitekintéshez az egy helyben való üldögéléskor is szélesebbre nyithatóak az ablakok. Képernyőkön/-re kattintgatunk. A bennünket körülvevő képek áradása azt az illúziót kelti, hogy egy-két kattintással megismerkedhetek egy távoli világ apróságaival is. A Google Street View-al még azt is megtehetem, hogy megnézhetem azt, hogy a berlini Friedrichstrasse 41-ben milyen házat találhatok. Már felnőtt egy generáció, aki egy hagyományos térképen nem tud kiigazodni, de jól kezel minden egyéb városi app-ot, okos telefonjával járja az utcákat, kognitív térképe nem a sarki pék mosolyához, nem a tisztítószalon vicces kirakatához, hanem a telefonjának a képernyőn kiírt információkhoz igazodik. Tíz diák-kolléga van most éppen a látóteremben, ahogyan felnézek most a képernyőmről és látom, hogy egy kivételével a többiek mind a telefonjukat bújják. Rövidítik a távolságokat éppen, egy klikk ide, egy oda, szünet van és információk tengerén bukdácsolnak ábrándjaik kis vitorlásai. Talán, de az is lehet, hogy szótárt böngésznek, mondatok formuláira keresnek, igeragozást nyomozna. Hiába, no: a francia igék ragozására születni kell, vagy be kell magolni. Tanáraink nem tanácsolják a mobiltelefonos szótár-app-ek használatát, mert ezek pőrén, csupaszon dobják ki a szókeresések találatait. Hasznosabb a megtalált új szó pontosabb jelentésével is megismerkedni – állítják -, legyen kéznél a Petit Robert vagy legalább a kisebb Larousse, azokban ott vannak a a szavak meghatározásai. Segítségükkel gazdagabb, hajlékonyabb, választékosabb módon sajátíthatja el a szókincset a diák, mint egy telefonos kereséssel gyorsan kibányászott találat után. Persze, hogy kevesen cipelik magukkal a könyveket. Persze, hogy ez a tanári figyelmeztetés csak úgy ott marad a levegőben. Ami van, azzal élünk. A könyveknek súlya és térfogata van, a telefon pedig zsebben is elfér. Pedig most majd szükségünk lesz a szótárra. Írnunk kellene egy kis dolgozatot arról, hogy hogyan is látjuk Franciaországot, felszólítottak, hogy írjuk le a jót és a rosszat, mondatszerkesztést tanulunk most, „articulateurs”, „mots de liason”, „elsősorban”, „továbbá”, „másként szólva”, „mindamellett” … és így tovább, használjuk és gyakoroljuk tehát ezeket. Kíváncsian várom, hogy mire is jut majd Carlos Kolumbiából, aki csak két hete érkezett Strasbourgba és soha sem volt Európában ez előtt, vagy mire is jut ezekkel a kérdésekkel Nasim, aki Teheránban nőtt fel, soha sem volt Franciaországban az előtt, hogy 5 hónapja ide menekült egy – ahogyan mondja - „autokratikus”, „elnyomó rezsim” miatt. Carlos még csak éppen felnőtt, 19 éves, nyitott és kedves mosolyú éppen-volt-kamasz. Nasim felnőtt, harminc éves, férje van, gyereket szeretne, munkát keres, divattervezőként szeretne dolgozni. Öt hónap alatt jobb és rosszabb tapasztalatokat szerzett már a segítőkészségről, az elutasításról, a jóindulatú megközelítésekről és a rosszindulatú hárításokról. Munkát egyelőre még nem talált, az életvitel nem olcsó errefelé, munkából szerzett jövedelemre lenne szüksége a megélhetéshez. Vajon hogyan látják a francia politikai élet kavargásait, a politikai szimpátiák táborainak egymással éles vitákban kijelölt határaival? Hogyan láthatja egy kínai fiatal a francia társadalmat a gyakori sztrájkokkal, a vélemény-nyilvánítás szabadságával, a baráti és családi beszélgetésekben felitatott politikai témáival? Még az előző csoportomban történt az, hogy egy vizsgakérdés kapcsán Li Yu komolyan megkérdezte egyszer, hogy „Qu-est que ce la Constitution?” Tényleg, mi is lehet az Alkotmány egy kínai számára? Hogyan indoktrinálja a kínai iskolarendszer a diákjait egy kommunista doktrína egyetemesnek szánt igazságaira? Hogyan, milyen szemüvegen át láthatják ők a francia demokráciát, amely komoly dolog itt és amelyért, amelynek minőségéért itt bizony ölre mennek. Egy társadalommal való találkozásnak felületei, terei, és a találkozásoknak minősége van. A megtapasztalt, a kis napi cselekedetekben megmutatkozó emberi jó és emberi rossz észrevétele, életünkkel keveredése, nagy dolgoknak kis, védett tereinkbe való behatolása együtt jelentik azt, amit talán benyomásokként rögzítünk egy társadalomról, amely most vesz körül bennünket. E nézőpontot kikerülhetetlenül befolyásolja a hely és a helyzet, amelyből e társadalommal interakciókba lépünk. Talán az előzetes tapasztalatok is, talán az is, ahonnan ide érkeztünk. Egy társadalom megfejtéséhez kulcsot ritkán ad az, ahogyan a látottakat összeméricskéljük azzal, amit már láttunk valahol másutt, lett légyen az valami, aminek a tapasztalatait saját országunkból hoztuk magunkkal. Egy turista méricskél, összehasonlít, ár-érték arányokban gondolkozik. Mi itt nem turisták vagyunk, más nézőpontokat kell kijelölnünk. Egy turistát bosszanthat, útitervének megvalósításában zavarhat egy sztrájk, nekünk itt meg kell értenünk a mozgatórugókat is, mert így tudunk könnyebben együtt élni ezzel. A múlt heti sztrájk után most minden hétre ígérnek egy nagyobb, országos sztrájkot. A tiltakozások célpontja megint a Loi de Travail, a Munka Törvénykönyvének tervezett módosítása. Monsieur Holland és a szocialista kormány elképesztő népszerűség-vesztésének az egyik oka a „Loi El Komri” (az egykori miniszter-asszonyról elkeresztelt törvény-módosítás) elleni népi kiállás volt, szakszervezetek, diákok, anarchisták, antiglobalisták együtt mentek a barikádokra. Macron meglengette e változtatási szándékot, a baloldal azonnal bejelentette, hogy a törvény-módosítást „minden lehetséges eszközzel” meg fogja akadályozni. A múlt héten egy napig nem volt tömegközlekedés Strasbourgban, a jövő héten talán a vonatok is leállnak egy napra, még nem világos csak az, hogy majd megint mikor, hogy összegyűlik majd a nép egy kis kiabálásra, zászló- és jelszó lengetésre. Párizsban valószínűleg az efféle demonstrációkra rátapadó anarchisták neki mennek majd a rendőrségnek, és ők meg majd visszavágnak, lesz majd rendőrattak, könnygáz, kődobálás, vérző arcok, arctalan randalírozók és sebesült rendőrök. Fotótémák pró és kontra. Ugyanazon fotók felhasználás ellentétes vélemények illusztrálására. E fotók őrzik meg azt, hogyan volt és e fotók táplálják majd azt, ahogyan megismétlődik. E majd' monoton megismétlődő esemény-sorozat megváltoztatására egyelőre megoldás nem kínálkozik. A vélemény demonstrációkban való megformálásának a szabadsága felkínálja e demonstrációk erőszakos akciókra átváltoztatásának a lehetőségét is azok számára, akiknek e felforgatás, az „elnyomó államot” szimbolizáló zsaruk elleni támadás az eminens célja. Ezt tudja e politikai karusszel minden szereplője, erről már mindenki elmondta a véleményét. Ettől ez még megtörténik, ettől ez ismétlődik. Hogy mit hoz majd a következő sztrájk és a demonstrációk, majd meglátjuk akkor. Néhány aktuális flyer már megjelent a Campuson azért. Ez is egy miliő (stílszerűbben milieu) a korábban szóba hozott házi feladat körül. Nekem legalábbis lenne mondanivalóm erről, majd ott. Persze azon is gondolkodom, hogy ifjú kínai, kolumbiai, koreai kollégáimnak is szövegkörnyezetet jelent-e mindez vagy majd csak a sajtokról és a strasbourgi buszokról vagy villamosokról írnak?

Felnézek a képernyőről. Látom, a büfé üres. Az órák elkezdődtek, én meg csak most tudtam meg, hogy az enyém ma elmarad. Tanárom üzent, hogy majd a jövő héten pótoljuk az elmaradt beszélgetéseket, így aztán a beszélgetés-óra helyett bevackoltam ide a büfé sarkába, elfoglaltam a legjobb helyet, a konnektor ugye. Ha szünet van, nagy itt a tolongás, mindenki töltött akkukra vágyik, a tantermekben ugyanis tilos tölteni. A mobiltelefonoknak a teríték a vizsgáztató szigorú tekintete előtt, az asztalon már a múltkori vizsgáimon is nagy élmény volt. Az egyetemen rend van és szabadság van, kényelmesen elférnek egymás mellett. Az egyetemen diszkréten ismertett szabályzat van, vizsgaszabályzat, de szabadság van, hát így. Tegnap vidám vásár volt a Campuson, kitelepült ez Emmaüs és árulta használt tárgyait: olvasólámpákat, tányérokat és evőeszközöket, ruhákat, sőt cipőket is. A szomszéd standon az Egyetemi Kiadó könyveit vihették darabonként 2 Euroért – és fogyott a remittenda szépen! Nem csak a diákok, a professzorok is vígan turkáltak a kiadványok között. Ezért az árért hozzájutni ezekhez a ritka kincsekhez nagy ajándék. Ott voltak a bringások is a vásárocska forgatagában. Strasbourg kerékpáros-város, elkel a szakértői segítség a javításokhoz, a lehetőség a használt bringák megvásárlásához. Egy másik standon diákok árulták régi jegyzeteiket, könyveiket, lemezeket, idejüket-leszolgált iPad-jeiket. A standok hosszú sorának végén egy aprócska asztalról valaki diák palacsintát árult – Nutella vagy gyári dzsem a töltelék -, egy euró egy palacsinta, pénzt gyűjt valami utazásra, így, hát így. Kissé elkülönülve mindettől egy stand, egy diákszervezet propaganda brossúráival, a címlapokon magyar szemnek szokatlan vidámsággal tiltott jelképek hancúroztak, vörös csillag, sarló és kalapács, egy szakállába mosolygó Marx, egy fejét dacosan felvetve jövőbe néző Che Guevarra. Az egyetemen tényleg megszámlálhatatlan diákszervezet aktívkodik, úgy látszik, hogy ez az egyik baloldali, kommunista vagy trockista kitelepülése volt. A katolikus, a protestáns vagy a muszlim diákok szervezete tegnap nem volt jelen a vásárban, de van rá egy fogadásom, hogy hamarosan találkozom majd az ő standjaikkal is. A Campus ugyanis nyitott az ilyesmikre, kitelepülni nem tilos, politizálni sem tilos, mi is lenne egy egyetem – a jövendő értelmiség e műhelye – politikai viták edzései nélkül?! Jó hangulatú volt a vásár. Apadt és áradt a tömeg, ahogyan az órák és a szünetek ritmusa irányította. Egy jó vásár az agora és találka-hely, az egyetemi vásár is ilyenné formálódott. A matematikusok elkeveredtek a jogász-hallgatókkal, a teológusok a mikrobiológusokkal, a nyelvészek a vegyészekkel. A tanév elkezdődött. Még egy két napig látni lehet majd, hogy egyesek kissé tanácstalanul, mobil-telefonjukat fürkészve bolyonganak a Campus épületei között, keresvén a megfelelő termet, ahol jelenésük lenne. Még egy-két napig látni lehet majd, hogy a gólyák csoportosulnak tutoraik körül, mielőtt még egy hosszabb város- és egyetemnézőbe indulnának, aztán megszilárdul a rendes ügymenet, kialakulnak a rutinok, fényesebbre kopnak a forgalmasabb ösvények. Egy nagy egyetem Európában. Harmadik éve figyelem már, hogy hogyan készül a város a tanévkezdésre. Harmadik éve látom, hogy kerülnek ki az óriásplakátok az utcákra, amelyekkel köszöntik a hallgatókat, „Strasbourg szereti a diákjait!”, „Isten hozott az Egyetemen!” és ilyesféle szlogenekkel – ez is egy formája a helyi kormányzat által indított plakát-kampánynak. Látom, ahogyan a kávézók, a bisztrók, a kocsmák, de a fodrászok, a pékek is cserélik a hirdetéseiket, hogy a diákigazolvánnyal igénybe vehető kedvezményeikről értesítsék azokat, akiket illet. Az Egyetem a Városban van, a Város büszke az Egyetemre, az Egyetem is szereti a városát, kölcsönösen bókolnak egymásnak, a Városban szeptember és június között egyetemisták élete habosodik, július-augusztusban érezhető, tapintható a csönd a városban, a diákok hazamennek ilyenkor, szeptemberben újra gyöngyözik az ifjúsági élet. Az ingatlan-irodák is megtelnek sorba álló diákokkal.

 

Csoportom összeverődött, most ismerkedünk egymással, a hölgyek: két iráni, két kínai és egy dél-koreai, és egy szíriai; az urak: egy dél-koreai, egy török és egy kolumbiai fiatalember, no meg jómagam, az egyetlen európai a csoportban. Új tanáraink vannak, az órarendünk egy kicsit zsúfolt most, emelkedett a szint, nőttek a követelmények, már októberben elő-vizsgáink lesznek, aztán decemberben vizsgaidőszak, hat vagy hét vizsgával, mindez csak azért, hogy a második félévben még szaladgáljunk egy kicsit a nyelvtan útvesztőiben, artikuláljunk a kiejtés-csiszoló műhelyben, tollat koptassunk a francia társadalomról szóló információk lejegyzésekor. A rendes ügymenet beállt, a napi ritmus most órarend szerint, házi feladat szerint. Míg ezt itt legyeztem, véget érhetett néhány óra, mert a büfé most már forgalmasabb, a kávéautomata elfoglaltabb, mint volt az elébb. Egy európai egyetem ma már mindenütt multikulturális mikro-társadalom, itt Strasbourgban az ázsiai hallgatók dominanciájával. A latin-amerikai hallgatók száma is növekszik, ahogyan egyik tanáromtól megtudtam és változatlanul növekvő trendet mutat a kelet-európai – elsősorban lengyel, ukrán, orosz, kevésbé román, szerb, bolgár – diákok száma. Persze én ezt a Nyelvi Intézet perspektívájából látom. Az Intézet érthető gyűjtőhelye a külföldi diákoknak, legalább B2-es szinten ugyanis tudni kell ahhoz, hogy valaki jogot, orvostudományokat, bölcsészetet, teológiát, közgazdaságtant, vegyészetet, stb. tanulhasson. Strasbourg Egyetemén az orvosi, a jogi és a bölcsészettudományi képzés magasan jegyzett és egészen különleges rangja van a teológiai képzésnek is. A strasbourgi Egyetem az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény ma az egész világon, amely katolikus, protestáns és iszlám teológiai képzést egyaránt kínál. Egyik koreai csoporttársam protestáns lelkész, ő is teológiára akar majd továbbmenni a tanév után. Louis Pasteur egykori egyetemén persze van rangja a természettudományok képzésének is. A strasbourgi diplomának van értéke tehát, különben nem lennénk itt ilyen sokan – ebben a tanévben 55 ezer beiratkozott hallgató. Tán ezért ez a nagy sürgés-forgás a Campus-on.