A Belgrád - Bordány (Szatymaz) –Budapest – Belgrád, kissé elnyújtott alakú Bermuda-háromszögében tanulmányozhattam az elmúlt napokban, hogy milyen idegesen szaladgált ide-oda idén ez a Tél. „Régebben még a jövő is jobb is volt” („Die Zukunft war früher auch besser”) – mondta Karl Valentin, ez a zseniális müncheni komikus. Úgy emlékszem gyermekkoromból, hogy talán a tél is volt, fehér volt, havas volt, tél volt. Most meg?! Mikor tíz napja elindultam Magyarország felé, láttam, ahogyan a Slavija sarkán, a drosztnál a taxisok hógolyóznak önfeledten. Nevettek ezek a meglett férfiak, mint a gyermekek és hullott a hó. Behúzott nyakkal siettek aznap fedél alá a belgrádiak. Valahol Inđija-nál azonban eltűnt a hó, mintha ez az alig negyven kilométer egy másik kontinenst választana el Belgrádtól, a bácskai földek barnás-feketés végtelenjét egyetlen fehér foltocska sem zavarta aznap ott már. Bordányba értem és ott kisütött a nap. A barackosban kis bimbók hintáztak már az ágak hegyén és hóvirágok nyíltak a kertekben. Budapest feketén fogadott, aztán – talán pénteken? – ott is leszakadt a hó, kavarogtak a hópelyhek az ablak előtt, fehér lett a Várhegy, odalátszottak a havas fák a Széchenyi-hegyről. Behúzott nyakkal siettek fedél alá a budapestiek. Nem hógolyóztak a taxisok a Batthyány-téren. Egy fél óra múlva már hallottam is, ahogyan karistolnak a lapátok a ház előtt, a járdán. Ez meg Belgrádban lenne elképzelhetetlen. Vasárnap kiadós esőben kerülgettem a tócsákat a Keleti-pályaudvar felé menet, alattomos tócsákba merült a bőröndöm kereke, a tócsák tükrében szürke felhők tükörképe kavargott. Az Avala Eurocity most pontos volt, döcögtünk szokása szerint. Ott jól eső érzéssel olvastam, hogy azért valahol, odafent gondolnak ránk, mert éppen az volt és ott a legérdekesebb aktualitás, hogy valamikor, valahogyan, majd egyszer „gyorsvasút lesz Belgrád és Budapest között”, ha a kínaiak megépítik és, ha megérjük. Azok a kövér esőcseppek függönyként takarták el a budapesti külvárosok összevisszaságát, de amikor kifutottunk az Alföldre, egyszerre csak kisütött a nap, felragyogtak a szántások, a zöld dominanciájába kis, rendezett tanyák fehérje és pirosa üdítette a látványt, Kelebiáig kitartott a napsütés, akkor már amúgy is mehetnékje volt (ez még csak a régi és a nem a gyorsvasút ugyebár), hiszen végül is alig négy óra alatt tettük meg ezt az utat Budapesttől. Az útlevél- és vámvizsgálat mindkét oldalon gyors volt és udvarias, a szabadkai pályaudvaron még útitársakat is kaptam, a kapucnis lányt és a fiatal párt. Az előbbi végig, Belgrádig kapucniban utazott a túlfűtött vonaton és én eltűnődtem volna ezen, ha nem lenne a legszigorúbb magánügy. A fiatal pár azonban a vagon hőmérsékletéhez vetkőzött és élénk beszélgetésbe merült, aztán zenét hallgattak, csókolóztak egy kicsit, lopva és szégyenlősen, szépen és a friss szerelmesek óvatosságával. Közben eleredt az eső és a vastag, kövér esőcseppek függönye ráhullott a sötét bácskai tájra. Amúgy is sötét volt, az a mély, alföldi sötétség, aminek az egyhangúságát itt sem az utak, sem a települések lámpafüzére nem töri meg. Az újvidéki állomás derengésében álldogáltunk vagy tizenöt percet és a kiadós eső miatt csak a kinyitott ajtóban dohányoztam, talán nem teljesen szabályosan (hiszen a vonaton itt sem lehet dohányozni), de az éppen átsiető hivatalos ember nem talált ebben kivetnivalót, oly hanyag eleganciával, ahogyan Szerbiában egyébiránt kezelni szokták sokszor a szabályok és az élet történések összeütközéseit. Nem írhatom, hogy „aztán a vonat nekilódult”, mert nem, szépen és komótosan zörögtünk a sötétben. Az esőfüggöny és a sötét, no meg ez a lassú ritmus…szóval elvesztettem a vonalat, hogy merre is járhatunk most, amikor egyszer csak beúszott egy kis derengés odakintről és én megláttam, hogy Inđijában. „Innen már csak alig egy óra, mindjárt ott leszek.” – gondoltam. Visszatértem a könyvemhez, észre sem vettem, hogy merülök alá egy másik időbe, mások idejébe, nehéz időkbe és megfejthetetlen talányok idejébe. Grosszmann Élet és Sorsát olvastam ugyanis éppen, amikor észrevettem, hogy elállt az eső. Belgrád, a Fehérváros most feketén fogadott. A járdák szárazak voltak, kitárt kabátban, pulóveresen áradt a belgrádi nép a pályaudvar körül. A Slavija felett mint egy kettéharapott ezüst tallér, úgy ragyogott a Hold, „vajon kinél lehet a másik fele”- tűnődtem, amíg átvágtam a drosztnál, ahol a taxisok élénk beszélgetéssel mulatták az utasok nélküli időt. Mintha valami Tavasz-kezdemény mocorgott volna a Mekenzijova és a Prote Mateje sarkán, talán már elhúzódott innen a tél a tavaszi szállásra. Talán már elment ez az idei, furcsa, szélsőséges váltásokat hozó Tél, talán csak a korábban megszokottnál hűségesebben másolta most az emberi természetet, a napsütéseset, az esőset, a jégviharosat, a hó-átfúvásosat, rosszkedvünk telén is fenntartott magánvidámságok kandallóját. Aztán most felnézek a laptop képernyőjéről és látom a Monk’s ablakán át, hogy esik odakint. Fehérváros feketéllik.
