Itt, a mi kis kelet-európai régiónkban való létezésünk kereteinek megértéséhez jó, ha néhány alapművet mindig a keze ügyében tart az ember. Örkény István egyperceseit, Hašek Svejkjét vagy valamelyik Hrabal, Momo Kapor, Wladimir Kaminer művet, esetleg a sor vége felé Bulgakovot. Mindegyikük mind a mai napig hűséges kísérőnk az abszurdisztáni hétköznapok Schylái és Charybdisei között. Aztán itt van Alekszandr Alekszandrovics Zinovjev és az ő „homo sovieticusa”. Ezt is felvenném a kedvencek közé, mert ez is tovább gondolásra érdemes. Bár a disszidens Zinovjev csak 1982-ben írta e fontos művét (magyarul csak 2001-ben jelent meg), ma gyakrabban lapozgatok benne, mint korábban. Mintha a homo sovieticus újratermelődése megállíthatatlan, leállíthatatlan folyamat lenne, szaporodnak az országban, a régióban, a nagyvilágban, a közélet maradék tereiben, az internet dagadó-növekvő vélemény-gyárában. Itthon mintha megindult volna a bővített újratermelésük is. A Fidesz kétharmados uralmának 13. esztendejében, az Orbán-rezsim virágzásának idején még fájdalmasabb látni ezt, hiszen maga a Fidesz a homososok elleni küzdelem jegyében szerveződött és az ő leváltásukat tűzte ki céljául. Most pedig éppen a Fidesz hathatós segítségével gyarapszik-nő a homo sovieticusok tábora. Szvetlana Alekszejevics, a kiváló, Nobel-díjas belorusz írónő vitatkozna velem, ő a kérdés nálam sokkal jobb szakértőjeként már megírta a művét, amely a „homosos végéről” szól, de mostanában – tudomásom szerint – nem járt Budapesten, fogalma sem lehet arról, ami most itt történik.

Kik ők, ti. ezek a homososok? Zinovjev így mondja: „… A homosos – homo sovieticus, vagy másképpen szovjet ember – egy jellegzetes élőlény, nem pedig a Szovjetunió polgára. A Szovjetunió nem minden polgára homosos. A legkülönbözőbb korokban és a legkülönfélébb országokban lehet találni olyan embereket, akik a homososhoz hasonlóan viselkednek. De az az ember, aki a homosos tulajdonságainak többé-kevésbé teljes skálájával rendelkezik, folyamatosan megjeleníti őket, nemzedékről nemzedékre örökíti, általános és tipikus jelenség az adott társadalomban, a történelem terméke. …” Mai modernnek látszó, de valójában inkább magyar, tehát maradi történelmünk különösen kedvez a homosos bővített újratermelésének, úgy tűnik nekem. Nem kell ahhoz az negyvenes-ötvenes években születni, hogy homo sovieticus legyen az ember. A homosos ugyanis nem pusztult ki a Szovjetunió kimúlásával, a fajtája él, virul és újratermelődik, köszöni szépen az érdeklődést, nagyon jól van. Ahol a nyers és célzott propaganda a politika, ott a homo sovieticus termelése nagyüzemi méretekben történik.

Az iménti zinovjevi meghatározáshoz a magunk tapasztalatai alapján tegyük azt is hozzá, hogy lehet homos sovieticus az is, aki a 90-es években született valahol Baranyában és a 2000-es évek elején fejezte be az egyetemi tanulmányait és lehet az is, aki már láthatta, ahogyan Leonov űrhajós űrsétára indul és visszatérően elgyönyörködhetett a moszkvai Vörös térről közvetített katonai díszszemlében minden november 7-én. A homos sovieticus ugyanis kortalan. Foglalkozását és társadalmi státuszát illetően egyaránt lehet homosos az ember akkor is, ha nyugdíjas és valahol a pesti Újpalotán él egy egykori régi rendszerben még kiutalással szerzett panel-lakásban és lehet homo sovieticus az is, aki iskolázott informatikus lévén valamilyen ner-es közbeszerzési háló gyakori szereplőjeként tollasodott meg és most költözött be az újonnan épített villájába a budai Törökugratón. A homosos mindenütt fellelhető, ő aztán tényleg ott van mindenütt a magyar társadalomban, a fővárosban és vidéken, a valóságos és a virtuális terekben. A homosos ezen túlmenően ott van a magyar minisztériumokban, az állami hivatalokban, a tankerületi igazgatóságokon, egyetemi kuratóriumokban vagy bizonyos tanszékeken, de még olyan távolról magánvállalkozásoknak látszó cégekben is, amelyek fő célja a rendszer közpénzekből való szolgálata és egyúttal ők azok, aki fenntartják, bővítik és üzemeltetik a homososnak otthonos közéleti tereket. A homosos tehát lehet országgyűlési képviselő és megfizetett pártkorifeus, lehet köztisztviselő és nagyvállalkozó, de lehet egyszerű bérből és fizetésből élő, szerény életvitelű ember is, aki a homososok nagy közösségének hűséges tagja.

A homo sovieticus-al rendszeresen találkozhatunk a tévében, ahogyan valamelyik úgynevezett konzervatív think-tank fizetési listáján szereplő személyként már megint szakért valami mást, de úgy is, ahogyan alákérdez, vagy valamelyik Kesmás revolver-média szerkesztőségében üldögélvén ismétli meg az Orbán Viktor által már ezerszer elmondottokat, hogy a közönség se felejtse el. Látni lehet őt, ahogyan kormánypárti tüntetésen csoportosul, ahogyan békemenetel, amikor az „oroszok barátja” féjszbúk csoportban „zelenszkij egy korrupt bohóc” felütéssel kommentel. Adjuk vissza a szót Zinovjevnek, aki ezt mondja (1982-ben!): „… Felemelték az élelmiszerárakat. Tüntetni fog-e egy ilyen homosos? Persze, hogy nem. A homosos hozzászokott, hogy viszonylag rossz körülmények között éljen, kész elviselni a nehézségeket, folyton még rosszabbra vár, a vezetés intézkedéseit alázatosan fogadja … Mit tesz a homosos, ha nyilvánosan (azaz a közösségben, taggyűlésen) színt kell vallania, miként vélekedik az ellenzékről. Természetesen helyesli a hatalom, és elítéli az ellenzék fellépését. A homosos nem szereti, ha valaki megzavarja a bevett viselkedési normákat, hajbókol a hatalom előtt, szolidáris a hatalom által kedvelt polgártársainak többségével. … a homosos szociális közege éppúgy nem értelmezhető a homosos nélkül, mint a homosos a közeg nélkül … „

A magyar homosos az egypárt rendszer feltételek nélküli híve, politikai gondolkodása szükségképpen monolitikus, a plurális többpárt-rendszerrel nem tud mit kezdeni. A homo sovieticus gondolkodásából minden mást kizár, az egypártja és annak a vezetője iránti rajongása kitölti benne bévül minden terét és abban másnak hely ott már nincsen ezért. Esetleg még beleférhet az a személy, akit a rajongásának tárgya, a pártelnök-miniszterelnök szövetségesként említ meg. A magyar homosos ezért feltételek nélkül hiszi, hogy a világbéke igazi záloga csakis Donald Trump és biztos forrásokból egészen biztosan tudja azt, hogy az Európai Unió – amely intézményeinek fontos posztjait az európai kereszténydemokraták képviselői töltik be – az az európai, sőt a világbaloldal (dollárbaloldal) uralma alatt áll. A homososnak nagy kedvence Marinne Le Pen és Salvini, most tanulja megszeretni a nemrégiben megválasztott Meloni asszony olaszt miniszterelnököt, mert a hölgyről azt mondták, hogy szeretni való, hiszen készen áll arra, hogy kiebrudalja a migránsokat. A homosos olyan terekben mozog, amelyet keresztül-kasul átszőnek a nagy bajokról szóló baljós hírek, amelyek mindig valaki másnak a súlyos hibájából, illetve fogyatékossága miatt keletkeztek. A homosos rajongásának tárgya hibát viszont soha sem követett el és soha nem fog elkövetni. A homosos számára a fideszes világ úgy en bloc fedhetetlen, tiszta és a „keresztényi értékek” (sic!) talaján áll szilárdan, az azon kívüli világ pedig romlott, istentelen, dekadens és – uram bocsá! – liberális, amelynél súlyosabb bűn jelenleg a világon nincsen. A szovjet világban ez a liberális volt a Krokodil újságban is kigúnyolt kapitalista, a Nagy Háború idején ő volt az a fasiszta, akit minden fattyával együtt kell kiírtani a világból, ahogyan Ilja Ehrenburg szórta az átkait, de még korábban ő volt az a trockista is, akit a homosos a nyilvános nagygyűléseken maga is lelkesen elítélt és küldött a gulagra. A „liberális”, illetve a homosos szóhasználat szerint a „libsi” mintegy egyesíti a homosos generációinak életszükségletet jelentő ellenség minden vonását. A homososnak ugyanis mindig szüksége van ellenségre és azok, akik e szükségleteit gondozzák jól tudják ezt, ezért bármikor bármennyiért képesek legyártani azt az aktuális ellenséget, aki jól megjeleníthető egy óriásplakáton.

Már legalább két generáció nőtt fel azóta, hogy felbomlott, megszűnt a Szovjetunió. Sokáig azt hittük, véglegesen. Aztán 2014-ben kiderült, hogy azért ennél sokkal bonyolultabb, sokkal hosszabb folyamatról van itt szó. Az orosz politikusok reflexeiből soha nem múlt ki az „oroszok kovácsolta frigy utáni örök nosztalgia”. Vlagyimir Vlagyimirovics 2002. óta üldögél a Kreml-ben. Már Politkovszkaja is megírta, hogy politikája afféle szovjet típusú ügylet. Az újságírónőt megölték. Borisz Nyemcovot, aki kérdezett, megölték. Mihail Hodorovszkij 11 évet ült és most valahol Svájcban lakik, emigrációban. Alekszej Navalnij, Vlagyimir Kara-Murza börtönben vannak most is. A civil szervezetek „idegen ügynökök” és a „Memorialt”, a homo sovieticus gaztetteit számon tartó szervezetet bezárták. Az oroszok kormánya felmondta az Európai Emberi Jogi Egyezményt és kilépett az Európa Tanácsból. Ott hagyta 140 millió polgárát európai emberi jogi védelem nélkül. Az orosz rezsim tagadja, hogy sztálinista lenne. Úgy tagadják, ahogyan a háborút, amely tulajdonképpen nincsen, hiszen amit látunk az csak egy korlátozott katonai akció.

Ez a háború még inkább kicsalogatta a napvilágra a homososokat, itt csoportosulnak, tömbösödnek és osztják a jól-rosszul beléjük táplált információkat, amik mindig egy irányba mutatnak: Oroszországnak van igaza, Ukrajna tulajdonképpen nincsen, az orosz invázió teljességgel jogos, hiszen az ukránok irtották az oroszokat és különben is … A magyar homosos ezt nemcsak magánbeszélgetésekben és nemcsak a Facebook-on tudja képviselni, hanem napilapokban, jól kistaffírozott internetes portálokon, televíziókban és jó fizetésért, hiszen a homo sovieticusnak hálózatai is vannak, sőt ez nagyon is jellemző a homososokra, hogy ilyen hálózatokba gyűlnek. Nem is tagadják a hálózatuk létezését, sőt egyenesen büszkélkednek vele.

Nem tudom, hogy mi a teendőnk. A magam részéről elkövettem azt a magyar értelmiségiekre nagyon is jellemző hibát, hogy megpróbáltam utána járni ezeknek a dolgoknak. Elkövettem azt a hibát, hogy végig néztem a BBC kitűnő, öt részes dokumentumfilmjét (Trauma Zone és ezzel párhuzamosan olvastam Politovszkaja „Orosz napló” c. kötetét és a két médium együttes segítségével elő lehetett hívni valami képet azon a retinán, amely soha sem látható, de van, mert lennie kell egy értelmiséginél, hiszen ez az egyetlen egy dolog, amely megkülönbözteti őt a szakmunkásoktól: retina, amely nemcsak a valót, de az igazat is tükrözi, láttatja. Aztán itt van Szilágyi Ákos „Túlirányított demokrácia” c. könyve és a szerzőnek a háború kitörésekor a képernyők rettenetesen nagy terében ejtett valódi könnyei. A homo sovieticus él, eleven, működik és hatni próbál a működésével. Nem tudom mi a teendőnk. Nem tudom, hogy mit tehetnénk a homososok folytatólagos újratermelése ellen. „Sto gyelaty?”, kérdezte Vlagyimir Uljanov, akit Leninként akart ellopni a minap valaki a moszkvai Mauzóleumból, mert részeg volt az illető. Nem tudom, hogy mi, akik megőriztük magunkat másoknak is, mit is tehetnénk a homo sovieticusok újratermelése ellen.

Egyet biztosan tehetünk: a homososok történeteket, majd történelmet is átírni akaró szándékainkon csak nevetünk …