Word szövegeinkben elütésekkel és nyelvtani hibákkal kövezett utat építünk a végső szövegváltozatig. Bloggerek. Mindez azért, mert jártunkban-keltünkben írunk, ott ahol az ihlet éppen nyakon legyint. Ha most nézek fel a képernyőről, akkor a Libella pultjára látok. A pult most éppen üres. Budapest, munkanap délutánja van, kevés a vendég, a szimpatikus pultos fiú barátjával cseveg a teraszon. Én bent ülök, hiszen odakint, a Budafoki úton most süt a Nap, becsillan a képernyőn, nem kültéri írásra való idő ez, maradunk itt a félhomályban. Azért ezt a többes szám, mert nem én vagyok itt az egyedüli, aki előtt laptop van az asztalon. Be akartam fejezni és Budapesten akartam befejezni a belgrádi villámlátogatásról szóló posztom második részét, hiszen felelőtlenül az „első rész” megjelöléssel elmondtam már, hogy folyt. köv., de írás közben valami rossz billentyűt nyomhattam meg, és az a poszt, amit már két napja írok és ami telis teli volt mindenféle adattal, mellékjeles szerb betűkkel, idézetekkel, hm: egy leütésre a szöveg egyszer csak elsuhant valahová, hiába próbálkoztam azóta, nem tudtam visszanyerni. Itt, a Libellában. Szimbolikus ügyeken keresztül vezetjük át saját meggyőződéseinket egy keskeny ösvényen, amely egy sötét dzsungelen át kanyarog valahová, e rengetegnek a neve Politika, a szövegnek az ő elvesztése is gyorsan a politikai pávatáncok követésének lehetetlenségét megjelölő jellé változott. Vagyis szimbólummá lett nekem. Most emiatt másképpen kell elmondanom azt, amit abban az elvesztett a számomra már előkereshetetlenül megpihenő szövegben el akartam mondani. Úgy kell nekem!

Belgrád egy olyan város, ahol nemcsak illik, de ajánlott is jól figyelni. A helyes figyelem művészetéhez érzékszerveinket éppen úgy mozgósítanunk kell, mint az érzelmeinket is. Az sem árt, ha van ebben már csipetnyi tapasztalat is. Igy lehet átlátni a kopottság első benyomásain, nem szabad elkapkodva ítélni a habzó-habosodó városi életről. Körül kell nézni itt is, ott is, időt kell rászánni a mászkálásra, le kell ülni valami teraszon, ilyesmiket tudunk mondani a Fehérváros felfedezéséhez. Minden útikönyvet érdemes fenntartásokkal kezelni, ez a legtöbb városra, de Belgrádra még fokozottabban igaz. Eddig még nem találtam olyan útikönyvet például, amely megemlítette volna, hogy érdemes belépni egy-egy öreg belvárosi ház kapuján és rápillantani a belső kertek világára Vraćarban vagy Dorčolban, mert ott feltárulnak a várostörténet már betemetett rétegei, és arról is keveset olvastam az útikönyvekben, hogy a jugoszláv belsőépítészet milyen kiváló példatárát rejti a Metropol Palace Hotel lobbija és, ha már ott, akkor arról sem írnak, hogy érdemes megnézni a hotel régi dicsőségét hirdető kis kiállítást a recepciós pulttól balra, ahol ott van Ivo Andrić remek portréja egy korabeli, alkalomra készített szalvéta társaságában. Folytathatnánk a sort azzal is, hogy ezek az útikönyvek feltűnően tartózkodnak attól, hogy néven és jelzősen emlegessék a politikai konstellációkat, mert nem akarnak ingoványos talajra tévedni. Belgrád felfejtéséhez azonban ezek elengedhetetlenek lennének, ezért én most innen kezdem. El szeretnék mondani valamit, ami engem nyugtalanít és azért osztom meg itt, egy posztban, mert kíváncsi vagyok arra, hogy vajon másokat nem bánt-e ez a dolog.

A belgrádi utcaművészet egyenesen remek és a belgrádi graffitik, minden túlzás nélkül első rangúak.  Csak felsőfokban lehet beszélni néhány, tényleg nagyszerű alkotásról, amelyek sokszor nagyon váratlanul érik az embert, mert jelenlétük az utcában erős, de nincsen olyan szöveg sehol, amely előzetesen felkészítené a járkálókat az élményre. (A városról és e remekművekről itt tettem közzé néhány fotót.) Igy jártam én is egyszer, amikor néhány évvel ezelőtt a Gavrilo Princip ulicában sétáltam. Tudni való, hogy a Terrazijéről lefolynak a mellékutcák a folyó felé, ha esik, a lezúduló víz lehordja a turisták minden elhagyott jelét, az eldobott csikkeket, a buszjegyeket, a papírzsebkendők maradékát, egy turista-csalogatónak szánt prospektus színes címlapjának maradékát, amelyen azért még kivehető az, hogy Zvonko Bogdan. Lehordja az a víz még talán az elgurult álmokat is. Ez az utca is ilyen volt, gyűjtője azoknak a fentről lekanyargó utcáknak, amelyen egy másik utca csak úgy keresztbe átsiet. A híres Moszkva szálló mögött vagyunk ilyenkor, ha itt járunk és amikor felnézünk, láthatjuk, hogy nem is olyan vidám tréfa ez. Belgrád dombokra épült és a házak belepték már ezeket domborulatokat, mint a moha a sziklákat egy régi erdőben, ezért nem is érzékelhető, hogy milyen emelkedőket kell leküzdenie az embernek a járás-kelés közben. Csak a hosszú nap végén jelzi a láb, no meg az applikáció, hogy azért volt egy kis emelkedés itt és ott. Emelkedés, de ami soha sem vezet el az égig.

Ebben a keresztbe fordult utcában láttam meg Gavrilo Princip portréját akkor, ott szomorkodott egy hámló vakolatú ház kopott falán, körötte mindenféle tag-ek, egyéb feliratok, irka-firkák. Tehetséggel megcsinált portré volt ez erről a fiatalemberről, aki 1914. meleg nyarán Szarajevóban meghúzta revolverének az ő elsütő billentyűjét és aminek a következtében a lövés eldörrent, a trónörökös pár elhanyatlani majd meghalni méltóztatott ott a Daimler-Benz márkájú autónak az ő bőrülésén, aztán a hírrel fel kellett költeni a bécsi Schönbrunnban az öreg császárt, aki aztán hadat kellett, hogy üzenjen a már szintén nem fiatal Péter király országának, ezért aztán bele kellett írni abba fontos könyvbe, hogy Müllernének is fel kellett költenie Švejket, a későbbi derék katonát, tudjuk, hogy derék magyar fiatalemberek énekelték, hogy „megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tied soha Bosznia” és mentek a laktanyák feléjük kitárt torkú kapui felé, amelyek benyelték őket, hogy a másik kapun egyenruhásan, puskásan kiköpje menetoszlopaikat és mentek az őseink a frontra és sokan nem jöttek vissza onnan. Mit mondjunk erre? Gavrilo Princip egy olyan hős, akinek helye van a nemzeti emlékezetnek abban a hús-vér panteonjában? Hiszen már graffitivá vált, kilépett az akadémikus művészet világából és pop-kulturális ikon lett belőle, ami még egy emlékműnél is több! Elgondolkodtam ezen azon a régi elmúlt napon és mentem tovább addig, amíg nem messze ettől az időből kimetszett ponttól egy másik portrén meg nem akadt a tekintetem és ez meg nem állított. A szerb hadsereg tiszti egyenruháját viselte az illető ezen a képen, ott a lekopó vakolatra tehetséggel megfestett portrén, felismerhető is volt, de a gyengébbek kedvéért oda is írták, hogy Ratko Mladić, heroj (=hős). „Aha”, gondoltam, Srebrenica mészárosa is bevonul most abba a panteonba. Ott laktunk már Belgrádba, amikor elfogták. Jól emlékszem arra a felfordulásra, amelyet a hír lobbantott a városban. Autók égtek, rendőrök harcoltak, Molotov-koktélok repkedtek. Ez volt. Megmaradt és letapadt élmény. Már itt tartottam a szövegben, innen néztem fel a Telefon Bisztró pultjára, ahová két bekezdéssel és egy délutánnal korábban sodort az élet, amely mögött egy ifjú hölgy unatkozott, mert rajtam kívül senki mástól sem kaphatott feladatot, én viszont nagyon is látványosan ezen a szövegen dolgoztam, éppen nem kértem semmit, a már kikért fröccsöm még várt reám a felhajtott képernyő mögött. Visszaemlékeztem arra, hogy …

… Néhány nappal ezelőtt a belgrádi Nemanjine utcán baktattam felfelé. Már megnéztem a csicsásan felújított pályaudvar elé rekkentett Nemanja szobrot, amelyet Aleksander Rukavishnikov orosz szobrász készített a szerbek kormányának az ő megrendelésére és fizetségének fejébe és olyan is: valami történelem, de oroszul. Nagy, terpeszkedő, felfejtő elemzésre váró alkotás, amire egy forgalmas téren soha sincsen idő. Innen ez a forgalmas út felfelé indul a Slavija autó-vezetőket párbajra kihívó körforgalma irányába. Tudtam én azt már, hogy az út keresztezi majd a Kneza Miloša sugárutat, ahol a keresztútban az egyik oldalon a kormányépület, a miniszterelnök hivatala, a másik oldalon a Külügyminisztérium van, túlnan ott maradtak az egykori Hadügyminisztérium romjai, amit az 1999-es NATO bombázáskor valami okosrakétákkal kiiktatott egy légicsapás, mert itt volt az a hadműveleti központ, ahonnan a koszovói akciókat vezényelték volt.

Felértem ehhez a kereszteződéshez és a következőket láttam. A miniszterelnök és a kormány hivatala mögött, nem messze attól a ponttól, ahol azt a jóarcú Zoran Ɖinđić miniszterelnököt lelőtték 2003-ban, van egy bronzszobor. Bizony, a mi Gavrilonk áll ott talpig rézszínű bronzban. Utánéztem. A szobrot nem a Nagy Háború kitörésének valamelyik évfordulóján állították, hanem 2015-ben. A boszniai Republika Srbska főnöke Dodik ajándékaként. Az akkori miniszterelnök, bizonyos Aleksander Vučić javasolta az akkori köztársasági elnöknek, hogy avasson és ő, Tomislav Nikolić akkori elnök meg is tette neki ezt a szívességet. A szobrot teljes állami pompával, katonai díszkísérettel avatták. Gavrilo Princip innen még egy nagy lépést tett a hallhatatlanságának szerb örökléte felé. Ha az ember elfordul és átnéz a másik oldalra, oda ahol a Külügyminisztérium épülete van, azt kell észre vennie, hogy ott egy több tízméter hosszú, szerb nemzeti színekben pompázó, feliratos zászló van. A felirat két nyelvű: „Srbija bez Kosova i Metohija je kao čovek bez srca / Serbia without Kosovo would be like a human without a heart”. … A túloldali romokat kerítés veszi körül. Az egyik épületen hatalmas portré van, egy feszesen tisztelgő katonahölgyet ábrázol. A kerítésre valaki ráírta, hogy Ratko Mladić heroj. Nyilván. Ezeket a romokat neki is köszönhetik.

Nem volt még olyan nagyon régen ahhoz, hogy elfelejtsük: a koszovói Zvečan-ban magyar honvédekre támadtak a szerb nacionalisták. Nemcsak az ütő-vágó eszközökkel, petárdákkal és Molotov-koktélokkal  ejtettek sebeket, három katonánk is lőtt sebekkel került kórházba. A KFOR erőinek, köztük a magyar katonáknak a mandátuma a törékeny béke őrzésére és fenntartására szól, a katonáink a kötelességüket teljesítették. Szolgálatuk közben érte őket ez a brutális támadás. A Koszovóban zavargó szerbek egy részét – ezt mondják a belgrádiak – innen szállították buszokkal. Többeket pedig Dodikék telepítettek a boszniai szerb tartományból. A Partizan Beograd szurkolóinak kemény magja, a grobarik, egykori frontharcosok, Mladić obsitosai, a helyi dühös erők mind ott verekedtek a rendfenntartókkal és Belgrádból, Banja Lukáról tüzelték őket. A nacionalista retorika erős és ismerős a történelemből.

Az sem volt régen, hogy az egyre erőteljesebb kormány elleni (Vučić) tüntetésekre válaszul megszervezett pro-Vučić tüntetés „meglepetés-vendége” Szíjjártó Péter volt, aki szerbül olvasta fel támogató beszédét a tömegnek. Koszovó egyoldalúan kikiáltott függetlenségét Magyarország az elsők között sietett elismerni (gondolom a románok meg a szlovákok miatt, no meg a szerbek bosszantására). A szerbek viszont láthatóan nem tudnak belenyugodni Koszovó elvesztésébe. A magyar külügy irányítója Belgrádban barátként köszönti a szerbeket, akik lelkesen tapsolnak ehhez ott a Szkupstina előtti téren, miközben ugyanazt a zászlót lengető kollégáik magyar békefenntartókat bántalmaznak odalent délen. Koszovó körül pro és kontra nagy a zűrzavar. Románia, Szlovákia, gondolom, hogy elsősorban a magyar szeparatizmustól való félelem, Spanyolország a baszkok és főleg a katalánok miatt, Ciprus görögei a törökök miatt, Görögország a makedónok miatt azok az EU-s tagállamok, amelyek nem ismerték el a koszovóiak kihívó lépését. Oroszország sem állt az albánok mellé, bár 2014-ben példaként emlegették, mintha precedenst szolgáltatott volna a Krím elcsatolásához. Mondanom sem kell, hogy Ukrajna pedig éppen emiatt nem ismerte el ez idáig Koszovó autonóm létét. A szerb diplomácia minden erőfeszítése arra irányul, hogy továbbra is elszigetelje Koszovót, az albánok minden erőfeszítése arra irányul, hogy kitörjenek ebből a karanténból. A feszültség tartós és bármikor tettlegesség lesz belőle, mint láttuk a közeli példát. A NATO parancsnokság alatt álló KFOR erők még sokáig járőröznek majd azokon a pocsék állapotban lévő koszovói utakon és még sok magyar katona szerzi meg ott éles bevetésekben való jártasságát.

Mindezt csak azért kellett itt ilyen részletességgel bemutatni itt, hogy érthetővé tegyem, miért álltam meg néhány nappal ezelőtt a Nemanjina és a Kneza Miloša sarkán és miért bámultam meg azt, ami a szemem elé tárult. Ami előtt én megálltam ott azelőtt megszámlálhatatlan mennyiségű autó és gyalogos siet el közömbösen, megállás nélkül a nap minden percében. A helyiek annyira régóta élnek együtt ezzel, hogy már fel sem tűnik nekik. Pedig nagyon is sok közük lehetne hozzá. Ott áll előttünk minden oka annak, hogy Szerbia tagországként való felvétele az EU-ban még mindig nem időszerű, nem lehetséges. Ugyan a labdarúgó-frizurás külügyminiszterünk az EU-tagfelvétel késlekedését nevezte meg a legutóbbi zavargások okaként, azon az utcasarkon egészen világos válik az európai látogató számára, hogy ez nincsen így. Ameddig a szerb politikusok, az államfővel, Vučić-al az élen a nacionalisták feltüzelésével töltik az időt és politikai programjuk az ország lakói jólétének előmozdítása helyett a Koszovói helyzet megoldatlanságának fenntartására és a közönségük hergelésére irányul, addig Szerbiának várnia kell az EU-tagsággal. Közvetlenül szomszédként mi magunk is érdekeltek vagyunk egy prosperáló, békés, kiszámítható Szerbia meglétében. Amikor Belgrádban jár-kel az ember és nézi, hogy döcögnek el előtte a még eredeti színüket viselő villamosok, amelyeken még ott a felirat, hogy „Bázel ajándéka”, és amikor elkomorodik a kopott, romos, szomorú utcák láttán, akkor arra is gondolnia kell, hogy az a pénz, ami innen hiányzik, az bizony ott van a brüsszeli trezorokban. Legalább ezért érdemes lenne megfontolni, hogy a XXI. században vajon kifizetődő-e ez a háborús retorika, amely népek, népcsoportok és az általuk lakott területek ellen irányul.

A magyar diplomácia az elmúlt években sokat aktívkodik a balkáni térségben. Még jól emlékezhetünk arra, hogy Nikola Grujevszki, a macedónok két és fél éves börtönbüntetésre ítélt egykori miniszterelnöke hogyan kapott politikai menedékjogot Magyarországon azután, hogy a büntetése elől a magyar diplomáciai szolgálat hathatós segítségével menekült ki az országából. Mindannyian emlékezhetünk azokra az örömteli fotókra, amelyeken a magyar miniszterelnök szélesen barátságos mosolyával Milorad Dodikkal vagy Aleksander Vučić-al fotózkodik, akiket személyes politikusi felelősség terhel a szerb nacionalizmus tüzének folyamatos élesztéséért. Orbán Viktor legalább olyan gyakran jár Belgrádba mostanában, mint kupameccsekre. Igaz, hogy amikor hazajön, soha sem felejti el hozzátenni, hogy a „migrációs nyomás nő a déli határon”. Na, ott van Szerbia. Ahhoz, hogy Orbán Viktornak igaza legyen, ezeknek a szerencsétlen migránsoknak át kell kelniük ezen a Szerbián, hogy a magyar határhoz érjenek. Hogy vajon erről, illetve arról, hogy mit tesznek a szerb hatóságok a saját határuk védelméért  váltanak-e szót a szerb elnökkel két biliárdmeccs közben, azt nem tudhatjuk.   

Az ebben a posztban elmondott belgrádi séta a Krajla Milutina utcában folytatódott. Ott van az az iskola, ahol azt a szörnyű tömeggyilkosságot elkövette K. az iskola diákja. Az iskolát jól ismerem, hiszen ott laktam két sarokra tőle és majd mindennap elmentem előtte. Meg is írtam egyszer. Ez az az iskola, amelynek a falán ott van a Kis herceg és ott volt az idézet is franciául és szerbül, hogy „jól csak a szívével lát az ember …” A kép még megvan. A felirat már elveszett. Könnyektől viszont nem lát jól az ember. Nem is tudom leírni azt, amit ott, abban a belgrádi utcában láttam.