Minden, ami történik velünk nyomot hagy bennünk, kitörölhetetlen. Ez a banális mondat jutott eszembe, de amikor az egymást üldöző betűkből megformálódott itt a képernyőn, már láttam is, hogy mondatként semmit sem jelent, hiszen cselekvéseinket is magunk alakítjuk, amelyek szándéka is bennünk születik meg, így aztán az cselekvéseink következményei csakis bennünk csapódhatnak le tapasztalatként, másban ez inkább benyomásként maradhat meg, ami lehet, hogy csak egy emlék, de akkor az emlék is csak olyan kis benyomásokból összeállt puzzle, amelyet éppen a cselekvéseink raknak össze tapasztalattá.
Itt fel kell néznem a képernyőről, mert saját butaságaim útvesztőjében való bolyongás helyett inkább nézzünk rá a valódi életre, amely itt zajlik most körülöttem. Belgrádi életem (ehhez a blogfelület címszó gyűjteményéből a Belgrád, belgrádi_jegyzetek mögötti posztok feltárása ajánlható) hagyományai szerint nyilvános helyen írom ezt a posztot. Most azonban nem a Veseli Domacice magas székeinek egyikén és nem a Monk’s Bar kopottas asztalánál, a macskával a társaságomban ülök, hanem a Metropol Palace Hotel lobbijában. A hangszóróból Sosztakovics gyönyörű 2. keringője szól oroszul, mert egy nagytorkú énekesekből összeállt kórus énekli ebben a feldolgozásban, körülöttem is orosz élet kavarog. Egy dinonak öltöztetett, három éves formájú legényke cikázik a fotelek körül és az utána siető édesanyjának botoxal felturbózott vérvörös ajkairól kétségbeesett ismétlésként tolulnak fel az ismerős szavak: „Alexander, igyi szuda, igyi szuda”. Az Air Serbia mostanában naponta két járatot is üzemeltet Budapest és Belgrád között. Kisebb, propelleres gépek ezek, erre az egy órányi útra elegendő is. Amikor jöttem, az utasok fele volt orosz becslésem szerint és mellettem egy kis Igor fészkelődött akkor. Isztambul és Belgrád a két kapu most Európa felé azoknak az oroszoknak, akik meg akarnak mártózni a kinti világban, ezért Budapest is egy hub most, keveredhet ott is, itt is a sokféle orosz, az is aki támogatja Vlagyimir Vlagyimirovics rémes következményekkel járó baklövéseit és az is, aki előle menekül. A Metropol halljában nem derül az sem, hogy ki tartozik az egyik és ki a másik csoportba. A kisebb társaságok egymás között intézik el a mondanivalójukat, nem lépnek kapcsolatba a másik társasággal még akkor sem, ha azok közvetlenül mellettük beszélik ki a magukét és jól hallhatóan. A magam magyar senki földjéről én csak megfigyelő vagyok, már olvastam, hogy az ukrán támadó ékek kóstolgatják a frontot Zaporizzsje körül és már arról is hallottam, hogy ukrán hadifoglyokat fogadott a hazám és ezzel kéretlenül és hívatlanul közvetlenül is belépett abba a háborús zónába, amelyről a gyakran túlhangoskodó magyar kormányfő mindig el szokta mondani, hogy semmi közünk hozzá(juk).
Most itt, körülöttem azonban Belgrád van és belgrádi élet van, emlékeim archeológusa is lehetnék, aki a fentebbi, puhább rétegek átkutatása után az alábbi, régebbi, már megkeményedő rétegekbe ütközik. Azt már tudom, hogy a Pampour Bár hibátlanul megvan a Njegoseva és a Prote Mateje sarkán, ugyanakkor a személyzetnek el kellett mesélni, hogy mit keres az a két apró székecske a vitrinben, mert azok a mi székeink, nevünk is még rajta van, de ők ezt a történetet nem ismerhetik, mert nem voltak itt, amikor nyolc évvel ezelőtt, akkori tartózkodásunk utolsó éjszakáján elhelyeztük őket ott, ahol most is láthatóak. Pompás dolgokat ettünk már a Molerova ulicában, a Smokvicában, ahol a pincérek változatlanul hozzák azt az irigylésre méltó belgrádi pincér-színvonalat, amelyet mindenkinek kívánnék, aki vendéglátással foglalkozik vagy csak vendég. Ott, Vraćarban, ahol akkoriban laktunk szinte semmi sem változott. Házunk is ugyanúgy áll, ahogyan ott hagytuk, egykori lakásunkban égett a villany és ott, ahol a kapu előtt oly logikátlanul lejtett a járda most is ott van ugyanaz a buktató. A tisztító hét végén zárva volt a Pampour Bár teraszával szemben, de a gazda szerint az idősödő házaspár most is éppen úgy teszi a dolgát, mint amikor mi is jártunk hozzájuk. Az albán pékség helyén most sladoledért állnak sorba, nem azért a sós kifliért, amely miatt sokan még a Mekenzijováról is eljöttek.
Ahogyan az ember egy teraszon leül és szemléli ezt a belgrádi élet, minden elvonul előtte, amely akkor, nyolc évvel ezelőtt már olyan ismerős és otthonos volt. Azt a belgrádi életet nem háborgathatja semmi sem és talán ez a Fehérváros legnyíltabban vállalt és megmutatott titka: az a városi élet, amelyet már sok városban elfelejtettek, itt egy kávé mellett akár egész nap elbeszélgethet az ember a barátaival és ismerőseivel, mert mindenki megbecsüli a találkozást és az arra szánt időt. Ennek tere pedig mindig nyilvános és dúsítható tetszés és ízlés szerint friss limondékkal vagy keményebb rakijákkal és sörökkel, domaci kava-val (ami a török kávé néhány helyen, de hogy hol azt mindenki tudja). Ráadásul az a benyomásom, hogy mindenki beszél, ért, kommunikál legalább angolul, így ebbe az életbe még annak is könnyű bekapcsolódni, aki nem beszél szerbül. Most, hogy felnézek a laptop képernyőjéről a Dinka Bar teraszára és amögött a Szkupstina (a parlament) épületének hátsó traktusára látok. A teraszon természetesen kutyák lógatják a nyelvüket, a gazdák széke mellett hevernek, Belgrád a pandémia óta tele van kutyákkal mondják a helyiek és látszik is ez, ez egy változás.
A másik nagy változás a Waterfront, az a gigantikus építkezés a Brankov-híd és a Gazella-híd között, a Száva partján. Egy új, exluzív lakásokat kínáló negyed épül itt, az emblematikus épülete már készen is van, egyelőre „a Torony”nak hívja a nép, illetve egy itt most nem idézhető, de bizonyos társaságban a hímtag megjelölésére alkalmazott kifejezéssel illetik és ahogyan én a belgrádiakat megismerhettem ez az utóbbi lesz majd az epitans ornans. Az építkezés részben készen van, részben gőzerővel építik ismeretlen kondíciókkal alkalmazott ismeretlen eredetű munkáskezek. Vannak, akik úgy tudják, hogy kevés helyi és sok indiai, mások pakisztániakat emlegetnek, de ez mindegy is, mert a hatalmas épületek nőnek ki a talajból, mint a gomba és máris megváltoztatták a városi sziluettet, akár London, Belgrád is most már egy olyan város lesz, ahol nem érdemes a turistáknak olyan képet kínálni, amely a város sziluettjét örökíti meg, mert ez most már nem örök, nem változtathatatlan. A Waterfront ott épül, ahonnan a vonat elindult a hosszú útjára a pályaudvarról, amely mellett már akkor is ott állt Tito híres kék vonatának a mozdonya. Az a pályaudvar piszkos volt és szagos, a szag pedig a már kora reggel a tegnapi olajban kisütött kobašice vagy ćevapi illata keveredett a már tisztíthatatlanná használt mosdók bűzével. Szerencsétlen pénztárosnők fuldokoltak ebben az egyvelegben a koszos ablakaik mögött és az ember csak kimenekült a peronra, hogy ne is kelljen bent tartózkodni az összeomlással fenyegető épületben. Innen indult viszont az Avala Eurocity Express, amely egészen Prágáig, ha nem is repítette, de elvitte becsülettel azokat az utasokat, akik elég kalandvágyóak és kitartóak voltak. Utaztunk, mint Indiana Jones azokban az időkben. A Waterfront építkezés miatt a pályaudvart kiköltöztették, a síneket felszedték, a vonatforgalomnak még a helyét is toronyépületek mélybe nyúló, gyorsan kihajtó betonmagvaival szórták teli. A pályaudvar épületét felújították és most ott áll kicsicsázva, de üresen. Annak idején, amikor még mi, utasok használtuk, senki sem törődött az épülettel, de a használóival sem és mondom még egyszer, hogy ez volt Belgrád főpályaudvara. Most az épület régi, talán sohasem volt fényében ragyog, viszont senki sem használja. Itt áll előttünk a mai szerbiai, belgrádi valóság igaz szimbóluma. A Waterfront presztízsberuházása szivattyúzza ki a pénzt ide a felújításra váró lakótelepek, a repedezett járdák, az átázó tetők Vraćarja, Dorćolja várhat. Pompás épületekről már akkor is lepergett a vakolat, amikor nyolc évvel ezelőtt rájuk csodálkozhattam és ma már szinte meztelen dideregnek, de a ragyogóan üres pályaudvar előtt szintén rendbe rakott téren ott emelkedik Nemanja király drága szobra, de magányosan, hiszen a térnek már nincsen funkciója. Aztán átkel az ember a lámpánál és visszalép abba a Belgrádba, amit megismert és megszeretett. A romos épületben ott a Roštilj kilo, ahol pompás sült húsokat ehetsz olcsón és ott a szomszédban a Bár, ahol kiváló társaság tölti az időt, mert ide járnak a filozófusok az egyetemről, akik elmondása szerint ötven év óta itt semmi sem változott. Igy vagyunk itt, a pompás Belgrádban.