Egyre csak hosszabbodnak a napok, ezért változik a földre az égből áradó fény beesési szöge. Kelet-nyugati tájolású utcánkon délután ötkor ostorként vág végig a lenyugvó nap sugara. Kilépek a kapun és hunyorognom kell, éppen a szemembe vág ez a fény. Délután az utca végén a Katedrálisnak az áttetsző égre mutató gótikus tornya mögött egyre terjed az alkonyat mélyülő vöröse.
A háború éppen mögöttünk, az ellentétes oldalon, Keleten dúl, mit itt a távoli Nyugaton hátország vagyunk. Ezer kilométerekre tőlünk morajlik, csörög, kattog, csörömpöl, süvít, robban, csattan és csattog minden hadigépezet, mint egy óriási gyárban, csakhogy olyan üzem ez ott, ahol a futószalagról csak roncsok gördülnek le, ahol amit gyártanak, az mindjárt rozsdába öltözött. E szörnyű üzem munkásai poros, sáros, piszkos egyenruhában bújtatott, fáradt, borostás katonák. A híradó-felvételeken egy drón látószögével látjuk, ahogy kitárul a táj minden sebe, a kép közepén valami apró alak araszol, mint egy bogár, mellette fehér füstcsomó nyílik hirtelen, mint egy sokszirmú virág szürke csokra és az az apró alak most már mozdulatlan. A képnek hangja nincsen és el is mosódott kissé, ezért is bizonytalan, de én egy jól fűtött szobában nézem ezt egy laptop képernyőjén, mert a hátországban vagyok, vagyunk. Innen nézvést egy különböző méretű képernyőkön vetített, hektikusan vágott, végtelenített film ez a háború. Valaki úgy mondja, hogy „az ő háborújuk, amelyhez nekünk semmi közünk sincsen”. Egy másik képen sisakos haditudósítók menekülnek a háború valósága elől ott, ahol vannak, azért, hogy mi itt ránézhessünk a háború minden nekünk megszerkesztett mozzanatára, ott, ahol menekülnünk nem kell.
Hová tűnt már ebből a háborúból az egyenruhában mindig elegáns Stirlitz, a színész Uljanov aki a bibircsókot is eljátszotta Zsukov arcán, amikor Sztálin elvtárssal nagyon komolyan megbeszélik az Uranusz hadművelet részleteit a Kreml dolgozószobájában? Hová tűnt a hosszú, nyugodt békés napokat elhozó Békébe vetett remény? Hová a jelszó, hogy „Druzsba i Mir”? Hová az orosz háborús filmek pátosza, sőt! néha nap esetlen lovagiassága? Moszkva háborút akart már évek óta és Moszkva most megkapta és megcsinálja a maga háborúját, amit – micsoda jelképe ez az orosz hazugságoknak! – még csak háborúnak sem lehet nevezni az orosz sajtóban, mert ha valaki így nevezné, az büntetést kap a „különleges katonai műveleteket” háborúnak minősítő szavaiért.
Azokon az elmosódott, szemcsés képeken, amelyeket azok a fronton dolgozó sisakos és kevlár-mellényes haditudósítók készítenek én ennek ellenére háborút látok és sok száz kilométer hosszú frontvonalat, mély lövészárkokat, kiépített betonfedezékeket, szorgalmasan tüzelő lövegeket, kerepelő kalasnyikovokat és vérrozsdás, kilőtt tankokat látok, a felhős égen meredeken megtörő ívű füstvonalát látom célpontra zuhanó rakétának. Azokon a kissé remegő kézzel készített képeken leomlott házfalakat látok és fásult lassúsággal haladó gyalogos asszonyokat látok, aki valami telipakolt bevásárlókocsit, pestiesen: banyatankot vonszolnak át valami romos, törmelékes járdán. Az igazi tankok csövén azonban ott leng a füstzászló, hogy hirdesse „jövünk, lövünk!” és a távoli becsapódások nyomán felcsapódó fagyott föld göröngyei is ott vannak azon a képen. Azokon a remegő kézzel készített képeken én tömegsírokat látok, ahová hullazsákokba csomagolt testeket terítenek sorba, egymásra és e sír mellett egy másik tömegsír most még üresen, mint egy sárkány tárja ki torkát.
A mi hátországunkban a kocsmák most tele vannak Barcelonán át müncheni kanyarral Budapestig, itt a hétvége, az „elengedett péntek”, sörcsap sziszeg valami régi dallamot és az kocsma-ajtó előtt a járdán élénk viccek pattannak egymásnak, no meg nevetések és röhögések, ahogyan felszáll a hidegbe kiszáműzött dohányosok füstje, de mennyire más ez a füst, mint az ott abból a luhanszki faluból felszálló, ott a képen, ebben a kocsmában odabent a falra felszerelt képernyőn, ahol megy a híradó. Én bent ülök, amikor felnézek a laptop képernyőjéről ránézek minderre. Aztán jelez a rendszer, üzenetem jött: Olena írja Kijevből, hogy jól van. „A macskák is jól vannak”, folytatja Olena, aki egy tíz emeletes panelben lakik, a nyolcadik emeleten és Kijevben, ahol időnként megszólalnak a szirénák, viszont áram nincsen mindig (a szirénákat nem a városi hálózatról táplálják már hónapok óta), a lift sem jár mindig, ezért már hónapok óta mindenkinek van egy vacka a pincében, a panelház legaljában és a panelház találat esetén betonlaponként szokott összedőlni, a pincében éli a ház az életét és ennek találat esetén szintén megvan a maga kockázata. A téglaházak csak úgy fáradtan leomlanak és a fal téglái ilyenkor szétszóródnak a becsapódásoktól, de téglaházból Kijevben viszonylag kevés van, azok már vagy 80 évvel ezelőtt bedőltek, tégláik összevisszaságban elhevertek, amikor a Wehrmacht tüzérsége elintézte őket a város bevételét eredményező roham előtt, aztán a „harcterek királynőjeként” a szovjet tüzérség intézte el őket a város visszafoglalásakor.
Ez a háború is régi csatatereken gördül át, mert bizony Európa telis teli van régi csataterekkel, hogy tanuljunk. „A lövéseink azoknak a 80 évvel ezelőtti tüzeléseknek a visszhangja”, mondják az orosz propagandisták és Jevgenyij Viktorovics Prigozsin Wagner-legényei előre lendülnek egy Bahmut nevű kisváros romjai között. Aztán majd azt mondják az moszkvai televízióban, hogy ez győzelem. Ebben a háborúban vajon mi számít győzelemnek? A mariupoli színháznak az oda bemenekültekkel együtt való lebombázása vajon győzelem? Egy szeverodonyecki fürdőszoba elfoglalása vajon győzelem? A nyolc millió ukrán menekült Európában győzelem? Ha igen, mégis, kinek és minek a győzelme? Ott van ez a hatalmas Oroszország és további területek elfoglalásáért áldozza fel fiatal orosz állampolgár férfiak életét és minden jel arra mutat, hogy úgy gondolja, hogy ez így van rendjén. Az orosz állami televízióban Szolovjov európai életeket fenyeget minden adáspercben és Medvegyev ex-elnök és ex-miniszterelnök európai városok elleni atomcsapásokról vizionál. Berlin, Párizs, Brüsszel, London, célpontokat sorolnak a stúdióban, „fiaink készen állnak”, mondja ez a Szolovjov – Keleten háború van és én ezt a nyugati hátországból figyelem. Figyeli velem együtt sok más ember.
Mi vagyunk azok, akik általában csak figyelünk. Lélegzetünk visszafojtva, hangunk önmagunkban visszhangzik, utcára sem megyünk a mondanivalónkkal. Mi élünk, sőt jól élünk itt a háború nyugati hátországában – Ukrajnától az Európai Unió tagországai mind nyugatabbra vannak … és kérdezzük most még csak halkan, talán később hangosabban is, hogy miért is nem veszik észre az oroszok, hogy ezt az általuk indított háborút már elvesztették, ezzel a háborúval Európát elveszítették megint és Európára nekik van szükségük, Európa másik része eddig is sokáig elvolt nélkülük és sokáig el is tud lenni nélkülük, anélkül, hogy az európai identitásunkon ez a távolság-tartás bármilyen nyomot is hagyhatna. A fontos íróikat eddig is olvastuk, a fontos filmjeiket eddig is néztük és rajongtuk, rock-zenéjüket eddig sem ismertük, de jól elvoltunk a Led Zeppelinnel, ha érdemes volt, szellemi ellenállóikat ezután is támogatjuk, néha kitüntetésekkel ismerjük el. Európában. Olajukra és gázukra sincsen olyan nagy szükségünk, mint ahogyan hangoztatják egyesek, hiszen láthatjuk, hogy egyes országok milyen sebességgel tudtak átállni az orosz energia-források nélküli gazdaságra. Akkor tehát újra meg kell kérdeznünk, hogy miért is kell háborúzniuk?
Mégis csak hosszabbodnak a napok, jön a Tavasz, így jön, csupa nagybetűvel, hogy hirdesse az örök igazságot: az Élet él és élni akar. A fentről áradó fény keresi a helyét, meredek a beesési szöge a földre és ezért a késő délutáni fény úgy vág át a kelet-nyugati tájolású utcánkon, mint egy ostorcsapás, de a szemembe vág. Hunyorgok emiatt. Mégis megyek tovább. Itt Béke van, mehetek tehát. Nem szól sziréna rám és nem kell romokon átbotolnom. A házakban, az utcákon ég a villany, a lakásokban meleg van, a tévében valami műsor megy, amin nevetni kell. Béke van. Ahogyan megyek egy ismerős jön szemben velem. Ráköszönök. Béke van. Druzsba i Mir.
