Egy nagyon ronda választási kampány után nagyon csúnya végeredmény született. A parlamenti képviseletből kiesett vagy hat millió ember, maradt 2 millió és nyolcszáz ezer, aki örülhet, a többi néma csend. A választásra jogosultak harmada most is távol maradt – erre mondják azt Magyarországon, hogy „magas volt a részvétel”, régóta így van ez, kétharmadból kétharmad választ kétharmadot. A Fidesz most sem bajlódott azzal, hogy bemutassa jövőre vonatkozó terveit. Már a legutóbbi pártkongresszuson is feltűnt, hogy ott afféle választási programról nem szavaztak (már régóta nem untatják magukat ilyesmikkel a fideszes kongresszusok küldöttei), a választási üzenetekről sem szavaztak, viszont meghallgattak megint valami ordas eszmékkel kacérkodó Orbán-beszédet, amelyen minden aktuális fantomot megidézett a pártelnök-miniszterelnök. A kongresszus terme tele volt ezekkel a fantomokkal, mint a Szellemírtók III-ban a felhőkarcoló folyosója: Gyurcsány és persze Soros, a bizonytalan halmazállapotú dzsenderek és az állig gombolt zakót érzéketlen páncélként viselő brüsszeliták, csak a magyar társadalom nem volt ott, arról a Fidesz köreiben már régóta nem mondanak semmit sem. Még a pártelnök-miniszterelnök választási győzelmen örömködő beszédében sem volt helye az ország azon kétharmadának, aki NEM szavazott a Fideszre (7,5 millió választópolgár – 2,8 ellenzéket savazó fidesz-szavazó). Kínálkozott volna pedig egy, az országhoz is szóló mondatra alkalom, a pártelnök-miniszterelnök vezetett kormány tizenkét egybefüggő évet kapott a választók jóvoltából ez azon a szóba hozott bizonyos alkalommal magát pártként is megmutató zárt körű klub-társaság, de hiába vártuk, rólunk ott szó nem esett. Ehelyett az elköszönő miniszterelnök-helyettes rázendített a Kossuth-nótára és olyan hamisan szólt ott az ének, mint amilyen hamisan kormányoznak. Tizenkét év alatt mennyit mindent lehet tenni a kirekesztés és a kizsákmányolás ellen, a szegénység ellen, a társadalmi esélyek erősítésének érdekében, az egyenjogúságokért és igazságosabb elosztási viszonyokért, a fogyasztói kapitalizmus harácsoló emberi természetben rejlő vadhajtásainak nyesegetésért, a méltóságot őrizni segítő fogyasztóvédelemért; jobb iskolákért, szociális biztonságért, flottul szolgáltató egészségügyért, egészségesebb levegőért – mindazért, amiért egy kormányt megválasztani szeretnők és mindazért, ami minden választókat szolgáló politikának a küldetése. Egy ronda választási kampány után egy nagyon csúnya választási eredmény született. Az ellenzéki összefogás széthullott, bár ügyetlenségeikért és hibáikért is keményen megdolgoztak, a fontos momentumoknál mégis cserben hagyták egymást és még a legfontosabb szövetségeseket sem becsülték annyira, hogy legalább egy gesztust mutassanak irányukba. A Műjégpálya eredményváró rendezvényének színpadán Márki-Zay magánya méltatlan volt, bizony Jakabnak is, Gyurcsánynak is illett volna kimenniük vele együtt a hidegbe. Gyurcsány Ferenc visszavedlett Flettóvá és súlyos balasztként húzza le a sáros földig az ellenzéki reményeket, ráadásul jelenlétével mindig visszaigazolja a Fidesz filléres mondókáját: tényleg ott van. Az ország politikai térképe vészt jósló éveket ígér. Erős, önbizalomtól duzzadó kormányzó párttal szemben gyenge, bizalmát vesztett, önbizalomhiányos, figyelemre méltó egyéniségek nélküli ellenzék áll. Ettől a Fidesztől még az sem várható, hogy helyre álljon a politika becsülete, amely a Parlament becsületével kezdődik, amelynek egy köztársaságban a választókat és nem a kormányt kell szolgálnia. A tényleges és érdemi parlamenti (választói) ellenőrzés nélküli kormányzás valójában sötétben való matatás, tényleges folyamatok elrejtése, valódi adatok elrejtése és eltitkolása, valódi válaszok kikerülése és „one-man show”, a kormányfő egy igazi ’aleinunterhalter’-ként maga játszik minden hangszeren. Hogy ki milyen tárcát kap majd és, hogy feladat- és hatásköri jegyzék szerint milyen politikai felelősséget visel az eddig is mindegy volt, az ötödik Orbán-kormányban is mindegy lesz. Vajon ha most megkérdezné valaki a hűséges Fidesz-szavazóktól, hogy mondjanak hat minisztert a negyedik Orbán-kormányból hányan tudnák a helyes választ? Vajon érdekelte ez valaha is a Békemenet résztvevőit, akik mélyen és alaposan útálják az Európai Uniót, mert folyton azt hallják, hogy az „bántja a magyarokat” és képesek elhinni azt is, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin kevesebb bajt okoz Magyarországnak, mint Brüsszel.
Késő ősszel hullanak így le a fáról a megérett gesztenyék, mint ahogyan most a szétszóródott jelzők görögnek ide-oda a hepehupás budapesti járdákon. Gázolunk bennük: „Történelmi győzelem”, „eposzi vereség”, az első értékelések alatt már mindenki megkapta azt, ami megilleti. Szívemet hallgattam a választás előtt, hogyan dobog, hol gyorsabban, hol lassabban vert. „A tanácsot meghallottam, szívemre hallgatok: Én a Fideszre ezért voksot nem adhatok!” – ezt dúdolgattam én bizony, míg leadtam szavazataimat. Az elmúlt tíz évben valahogyan úgy alakult az élet, hogy abban az életben, ahol élek csak két Fidesz szavazót tudok azonosítani, bár ők is választásról választásra változtatják a véleményüket, sokáig a Vona-féle Jobbik szavazói voltak, aztán átnyergeltek a Fideszre, most még az is lehet, hogy a Mi Hazánkat választották. Viszont a többiek, ismerőseim, barátaim, rokonaim és egykori üzletfeleim egyike sem fideszes. Némelyikükben harsányabban fortyog a düh és az utálat, némelyikük tárgyilagosabban és elemzőbben utasítja el a Fidesz fóbiákra építő kampánypolitizálását, tevőleges Európa-ellenességét.
A Fidesz és az ellenzék mindent elkövetett, hogy választásról választásra árvább legyek, most aztán tényleg be kell költöznöm a választási árvák nagy árvaházába, ahol egészen biztosan nem leszek egyedül. Viszont azt is egészen biztosan tudom, hogy míg egy kormány leváltható, egy miniszter lecserélhető, egy miniszterelnök-helyettesi megbízatás vissza vonható, addig én nem vagyok leváltható, sőt, még kicserélhető sem vagyok. Ugyanis én vagyok a Nép!