Vannak mondatok, amik csúfot űznek a blogoló emberből. Megtaláljuk és örömmel leírjuk, ott van már előttünk a képernyőn és folytatnánk, de valahogyan nem megy annak a rejtélyes istennek sem megy és ott van a mondat, pont van a végén és csúfolkodik, várja a folytatást. Az én csúfolkodó mondatom így szólt: „Magyarországon a közélet rezdüléseire érzékenyebb lelkeknek minden egyes napra jut valami bosszankodni való.” Itt aztán elfogyott a lendület, fel-felnéztem a képernyőről ihletért, aztán visszanéztem. Leírtam egy mondat-töredéket, hátha rátalálok a megfelelő irányra, fel akartam idézni, hogy mi is volt az, amin annyira felbosszantottam magam, hogy ezt a mondatot leírjam, de ez sem segített, mert rögtön eszembe jutott valami más bosszantó, arról pedig egy harmadik, egy negyedik, a sor egyre hosszabb lett az én mondatom pedig nem kapta meg a folytatását. Igy jár az, aki magyar médiumokat olvas. Hol az bosszantott fel, amit a másodosztályú labdarúgó-frizurás külügyminiszter mondott két Moszkva-folyó parti futás között; hol az ingerelt, amit a Kossuth Rádió hullámhosszán indított útjára a Kormány feje péntekenként; hol valami sokáig elfelejtett miniszter villant meg valami vidéki fórumon, hogy elmondja Brüsszel, mert ő még eddig nem mondhatta; hol a máskor másokhoz oly szigorú házelnök ismétel meg valami világöszeesküvés-koholmányt Bogár László Miklós modorában; hol pedig az, ahogyan valaki a rendszerre élősködőn rátapadt manipulátor-propagandisták közül mondani vagy írni talált valami elfogult sületlenséget az európai demokráciáról vagy a hazájukért harcoló ukránokról.

E bosszantásoknak se vége se hossza, úgy tűnik nekem, hogy szándékoltan alakult ez így, valahol valami jól megfizetett diplomás gazemberek kitalálták ezt jól, hogy a közvélemény elé odadobott provokatív mondatokkal elfoglaljuk magunkat, addig sem foglalkozunk azzal a Kész Átverés show-al, amit bizonyos politikai elemzők még mindig képesek kormányzásnak nevezni. Mivel a dolog működik, senkinek sincsen oka arra, hogy megváltoztassa e mocskos flow irányát, arányait, együtt kell élnünk „velük”. Napi bosszantásainknak szánt gumicsontokat gyárt jelentős anyagi (közpénzből) és szellemi ráfordítással a kormányzati propaganda gépezete és terjeszti ezeket a Karmelitába rendszeres eligazításra járó média-felületek, amelyeket keresztül-kasul fonódnak össze egymással, a közpénzekkel, oktatásinak álcázott intézményekkel, „nemzeti” vállalkozókkal, mint a Mandiner, a pestisracok.hu, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Demokrata, az origo.hu, az index.hu, és a sornak itt még vége nincsen, hiszen a közszolgálati televízió és rádió csatornákat szóba se hozzuk itt. No és persze az ezen túli, sőt ezzel ellentétes szándékok igazgatta, vagyis rendszer-kritikus média-világ is szállítja szorgalmasan a bosszankodni valót, hiszen ők is idéznek tőlük, megírnak történeteket, az oknyomozó újságírást művelők még életben és szabadlábon vannak Magyarországon és a 444.hu vagy a telex.hu vagy a direkt.hu szemlézi is szorgalmasan a bosszantási tartalommal bíbelődő bagázs munkásságát. Ők is leszállítják a napi bosszankodáshoz szükséges szellemi (?) táplálékot. Igy vagyunk. A magyar világ tele van bosszantó ügyekkel. Mielőtt még valamely kommentelőm megírná, hogy én csak érzékeny libsi vagyok, aki nem hajlandó tudomásul venni annak a realitását, hogy Orbán Viktor, az illiberális eszme európai fáklyavivője, a nemzeti önbecsülés regionális bajnoka, az egyetlen és igazi európai demokrácia vezetője (hiszen minden fontos kérdésben meg szokta kérdezni a népet, mint most is!), az európai Európa-ellenes jobboldal lehetséges, sőt mások szerint is tehetséges vezére, az igaz európai kereszténység védőbástyája, mit bástyája eget verő kerítése, szóval, hogy mit is panaszkodok (értsd tkp. ájvékolok) én itten, „tetszettek volna többpártrendszert csinálni!”.

Mielőtt még ezeket a kommenteket megkapnám, hadd folytassam azzal, hogy feltűnt ebben a nagy bosszantás-versenyben, amelybe olyan sokat beneveztek, hogy ennek egy elég súlyos következménye van most. Magyarország ott toporog a XXI. század sarkig kitárt kapuja előtt, az invitálás megérkezett, be lehetne lépni, de a kapu küszöbén ott fekszik egy akadály. „Kicsi a rakás nagyot kíván”-t játszanak az urak, aki elrekkentették az utat, egymás hegyibe-hátába ott egymáson a  demeterek, a bayerek, a bencsikék, a vidnyánszkyk, a menczerek, az orbánék (mint a miniszterelnök politikai igazgatója, hogy kritikai megjegyzés itt ne essék), a mészárosék, a parraghék, a semjének és a kovácsok a nagy vadászok, nagy ám az az akadály, átugorni már nem is lehet, csak kikerülni. A fiatalabb magyarok hosszabb kerülő utat választanak és sokan a Nyugat felé kerülnek. Az az út sok és egyre több kihívással áll az ember elé, de sokan ennek ellenére vállalják. Az idősebb, már nem mobilis magyarok pedig kis kerülő útjaikat építgetik a társasági életükben, a baráti körökben, az utazásaikban, a mozijárási szokásaikban, média-választásaikban. A napi bosszantásokkal már oda is jutottunk, hogy párhuzamos társadalomként létezünk a városainkban. Van fideszes no-go zóna, ahová én már nem-fideszes a lábam be se tenném, vagy ha igen és kiderülne, ki is löknének onnan. És van a nem-fideszes no-go zóna, csak próbálkozzon ott valaki egy Orbán-idézettel, megláthatja, hogy kap majd hideget-meleget.

Annak a csepeli iskolának a falán ott voltak azok az Orbán-idézetek és köztük én is találtam egyet, amit most ide kell írnom. „Egyetlen magyar sincsen egyedül.” Dehogynem, miniszterelnök úr, sokan vagyunk. Önök a napi bosszantásaikkal megteremtették a politikai értelemben magányos magyart. Én is választási árvaként írtam ezt a posztot a bosszantásaikról.