Magyar vagyok, aki most Franciaországban él. Ezért engem ott oltottak be Astra Zeneca vakcinával. Az első oltást még márciusban kaptam meg, majd a szakértők által előírt időt megtartva 12 héttel később kaptam meg a második dózist. Mindkét oltásról hivatalos iratokkal rendelkezem, ezen kívül egy telefonos applikációval franciául és angolul is olvasható adatok és QR kód segítségével könnyedén igazolhatom oltakozásom tényeit. Ez a telefonos applikáció tökéletes mása annak, amelyet majd „európai oltási igazolványként” ismerünk hamarosan, hiszen a bevezetéséről már döntött az Európai Parlament és ez a döntés érvényes lesz az Európai Unió országaiban július 1-től.

Hazautazni mindig nagy öröm és most 2021. tavaszán a kellemetlenül hosszúra nyúlt, kényszerű távollét után még nagyobb öröm és a régóta elmaradt találkozások miatt szivemet átjáró bizsergető izgalom. Két oltás birtokában vágtam neki a nagy utazásnak – a második szúrás óta is eltelt már több hét, vérvizsgálat alapján mondhatom, hogy annyi antitest van bennem, hogy árusíthatnám is őket a vuhani piacon vagy a dark web-en bitcoinért, ha telepíthetőek lennének.

Izgalommal szálltam le tehát Budapesten a Lufhansa által üzemeltetett járatról. Sorba állítottak bennünket, hogy könnyedén ellenőrizhetőek legyünk. A sor mellett egy sárga láthatósági mellényt viselő úr kiabálta, hogy „akinek magyar oltási igazolványa van, erre …” A hatályos előírások szerint vagy igazolt oltással, vagy friss negatív teszt birtokában lehet belépni Magyarországra (vagy valamelyik foci meccsre szóló jegy birtokában, de az egy másik történet). Megmutattam a telefonomon a fentebb említett applikációt és vártam, hogy majd az ellenőrzést végző rendőr előkapja a QR-kód leolvasóját, hogy kényelmesebben böngészhessen az oltásaimat bizonyító adatok között. Nem volt neki ilyen eszköze, viszont rendelkezett a kérdés képességével. „Hol oltották?” – kérdezte, nem is udvariatlanul. „Franciaországban”, válaszoltam az igazságnak megfelelően. „Akkor tíz nap karanténba kell mennie”, mondta nyugodtan. „Micsoda? Miért?”, kérdeztem meglepetten. „Nézze”, mondta segítőkészen, „én most tovább engedem magát, és mondja majd a kollégáknak, hogy megígéri, hogy kiváltja a magyar oltási igazolványt.” Rám nézett és én megértettem, hogy ő most segíteni akar nekem. Hosszú volt a sor mögöttem – a gépem tele volt utasokkal – ezért folytattam az utat a hosszú folyosón végéig, ahol várt a következő kordon. Asztalok, székek és vagy egy tucatnyi egyenruhás. Forgalomirányító. Torlódtunk, mint az autók a Lánchíd előtt a felszámolás vagy átépítés alatti körforgalomban. Nekem egy hölgy jutott, se nem barátságos, se nem barátságtalan, rövid kijelentő mondatokkal társalgó, válaszokat nem váró, utasításokat végrehajtó. Mutattam neki a papírjaimat, nyomtatásban is magammal hurcolom a QR-kódot, a két oldalas igazolást. „Magyar állampolgár vagyok, akit külföldön oltottak”, mondtam köszönés helyett. „Van személyi igazolványa?”, kérdezte. Odaadtam neki a lakcímkártyámmal együtt, mert az is van nekem. Megtanultam már, hogy annál fontosabb magyar dokumentum nincs is. „Nézze”, folytatta anélkül, hogy rám nézett volna, „a rendelkezések szerint Önnek tíz napra karanténba kell mennie”, itt akaratlanul is rátévedt a keze az asztalon előtte fekvő piros színű „hatósági karantén” feliratú cédulára, amelyet egyéb űrlapokkal együtt oda készítettek már jó előre. „Hogy … hogy…”, próbálkoztam erőtlenül, „hiszen be vagyok oltva …”. Nem sikerült kizökkentem a hölgyet a hivatalos ritmusból. „Nézze, ha megígéri nekem, hogy 48 órán belül benyújtja a kérelmét a magyar oltási igazolványért, akkor én most eltekintek a karanténtól.” „Természetesen, nem akarom karanténban tölteni a budapesti időmet, a rokonaimmal, a barátaimmal szeretnék találkozni, hiszen hónapok óta nem láttam őket.” Elővett egy űrlapot és kitöltöttük, rögzítette az adataimat, felírta a telefonszámomat, ha a rendőrség majd keres, könnyebben megtalálhasson, rápillantott az oltásomat igazoló iratokra, de nem különösebben érdekelték. „Miért van mindez?”, kérdeztem bátortalanul. „A franciákkal még nincsen kétoldalú megállapodásunk”, vetette oda, és most először rám is nézett. Aláírtam az űrlapot, amelyből nem kaptam példányt, de „lefényképezheti, ha akarja”. Nem akartam. Egy órás tortúra után szaladtam volna már kifelé, hiszen itthon voltam már. Idehaza.

Budapesti lakásunk közelében van egy okmányiroda. Leraktam a csomagjaimat és oda siettem, hátha el tudom indítani az eljárást, hiszen 48 órát kaptam az ügyintézésre és az óra ketyegett. Az okmányiroda előtt a sor kint állt a járdán. Az ajtóban álló cerberusnak elmondtam, hogy mi járatban vagyok, szívesen segített: adott egy űrlapot, amelyet majd ki kell tölteni és azzal visszajönni ide, „de korán jöjjön holnap reggel, mert nagyon sokat kell várni”, mondta segítőkészen. Szerencsére még azt is hozzátette, „egyébként, ha van ügyfélkapus hozzáférése, neten is elintézheti”. Mivel előző életemben volt nekem ilyen, hiszen önfoglalkoztató voltam, odahaza sikerült végre elindítani az eljárást. Ha igaz, 15 nap múlva bedobják majd ezt a fantasztikus zöld kártyát a levélszekrényembe. Igaz, akkor én már régen nem leszek itt, de sebaj, jó lesz az később is. Valamire biztosan. Megnéztem egy lányom kártyáját, állíthatom, hogy azon sokkal kevesebb oltásra vonatkozó adat van azon, mint azokon a papírokon és az én QR-kódomon, amivel én rendelkezem. Ráadásul azt is tudom, hogy Magyarországon ilyen kártyát már az első szúrás után kaphattak az emberek és a kétfázisú oltás esetén csak a második dózis beadása után lehet védettségről beszélni állítólag. Itt vagyok tehát Budapesten és többé-kevésbé még használhatom is városi szolgáltatásokat, bizonyos korlátozásokkal. A Lukácsba vagy a Gellértbe például egészen biztosan nem mehetek.

Itt még nincsen vége a történetnek. Az én feleségem német és ezért az útlevele is az. Viszont együtt élünk Franciaországban, ezért ő is ott kaptam meg az oltásait. Ő ráadásul Pfizert. Feleségem lukácsista, no nem a „nyugati marxizmus” alapító atyja mozgalmának a híve, hanem a Frankel Leó utcai uszodájé. Ő tegnap érkezett utánam és már egy hete a Lukácsba készül, hiszen több, mint egy éve nem járhattunk uszodába. Óvtam én őt a lelkesedéstől, de nem hitt nekem, hiszen ő is európai polgár. Felhívtam tehát a Lukácsot, hogy megkérdezzem, milyen feltételekkel látogatható az uszoda most. Elmondták, hogy kizárólag magyar oltási igazolvánnyal. Elmondtam én ezt a feleségemnek, aki erre felhívta a Gellért Fürdőt, és a következő társalgást hallgathattam. (Az eredeti beszélgetés angolul zajlott, a Gellértben a hívást fogadó úr kiválóan beszélte Shakespeare nyelvét.) „Barátaimat látogatom meg Budapesten és szeretnék az önök fürdőjébe menni, megtehetem?”, kérdezte a feleségem. „Be van Ön oltva?”, kérdezte a hang. „Igen, kétszer is, Pfizerrel.”, mondta a feleségem. „Hol kapta meg az oltást?”, „Franciaországban”, mondta az én nejem. Kis csend volt a telefonban, majd „Akkor sajnos nem engedheti be a biztonsági szolgálat.” „Miért?” kérdezte az én feleségem. „Mert a franciákkal nincsen kétoldalú megállapodásunk.” „De Magyarország tagja az Európai Uniónak, nem?” makacskodott az én nejem. „Igen, úgy tudom, de a mi kormányunk a kétoldalú megállapodásokhoz kötötte …” „Aha”, zárta rövidre a feleségem, „akkor sok sikert kívánok az idegenforgalmi szezonhoz”.

Így vagyunk most, Budapesten és itt vagyunk. Az azért egy nagy pech, hogy a magyar labdarúgó válogatott Németországgal, Portugáliával és Franciaországgal van egy csoportban, mert egyik országgal sincsen megállapodásunk, bár mindegyik ország az EU tagországa. Jobb lett volna Bahreint, Mongóliát és Albániát választanunk, azt hiszem.