Ahogyan átdöcög a villamos az Astoriánál fényostor csap az oldalára. Alkonyodik, a budai hegyek mögött megy le a Nap, de még mielőtt eltűnne azért ideüzeni, hogy „most megyek”. A Rákóczi út Kelet-Nyugat tájolású, a fény beesési szöge már őszi és ezért laposabb. A lemenő Nap fénye éles, éppen belemetsz az Erzsébet-híd felé vezetők szemébe. Hunyorognak, a rutinosabbja előkapja a kesztyűtartóból a napszemüvegét, a Folyó felé menőben hunyorog az egész Kossuth Lajos utca, délután fél négy körül mintha húzná az időt a Nap, lassabban hanyatlik alá Nyugaton, hosszabb ideig lehet hunyorogni. Ott a Duna túloldalán a budai hegyek vonulata a leszitáló sötétben könnyű kézzel rajzolt vonallá változik, a vöröslő alkonyi ég ki is hangsúlyozza ennek a vonalnak a ritmusát, amit csak a Várhegy sziluettje tör meg, mert azt most óriásdaruk árnyékára függesztették fel. Korán sötétedik Budapesten, a város már kijózanodott. A forgalom is olyan, mintha mi sem történt volna. A tegnapi születésnap katzenjammere után hétköznapnak látszik ez, pedig szombat van és a Szent Fogyasztás hétvégéje is elkezdődött már. A minap még városi elődök árnyékát kergette a szél, ma már csak valami távoli, északi hideget fúj ide a sarokra. A szél iránya megváltozott. Most a Fidesz kongresszusa irányából tört rá a városra. Onnan pedig ma sem várható meleg. A Város ránézvést nem igazán törődik ezzel a kongresszussal. Történik és ez azok dolga, akik ott vannak. Mi azonban itt vagyunk, semmi dolgunk sincsen azokkal ott. A szél fú és hidegen, valahol valamilyen Tél ólálkodik odakint és az időjárásjelentés tegnap esti Európa-térképén valami kék felhő gomolyog át. Hidegfront érkezik, Németországot már betakarta Stuttgarttól Passauig, Ausztriába szivárog át most, majd érkezik vasárnap este Szombathelyre is. Budapest most már az este börtönében, fekete láncait rázza a város, hideg vasakat, feltűrt galléros kabátban botladozunk a járdán, közeledünk előre dőlve, ők is jönnek velünk Désiré és Antoine, valahova, talán a Libella melege hív be mindjárt. Kidőlnek innen a pult fényei a Budafoki út töredezett járdájára, amely mellett a busz úgy halad el, mint egy fegyenctelep felügyelője. Óvatosan, de határozottan. A fénycsíkok azonban odaragadtak a járda érdes felületére úgy, hogy megbotlik beléjük az ember. Születésnapja volt a Városomnak tegnap, csak úgy lehetett volna szép, hogy össze találkozunk a városi barátainkkal és csak úgy koccintunk ezzel és azzal, kinek mit ad a kezébe a csapos, a hely, ahonnan. Mi már kiismertük a Várost, hiszen belenőttünk, ide nőttünk, itt nőttünk fel, ide emberesedtünk. Itt születtek gyermekeink, aztán tőlük unokáink is. Én például nem itt születtem, de itt eszméltem ember-létemre, ezért aztán Budapest a városom. Ha kérdezik, mondom is, hogy Budapesti vagyok és így mondom: nagy kezdőbetűvel. „Je suis Hongrois de Budapest”, valahogyan így, „Ich bin ein Budapester”, Budapest csuda Pest, zakatol a hatos villamos, vagy bármelyik más villamos, a kettes például, a tizenkilences vagy az a negyvenegyes, ami ide a közelben elhozott engem is. Budapest, a villamosaival, a buszaival, a metróval, a hidak között cikkázó kis hajóival! Budapest a kocsmáival! Budapest az ide és oda is elbújtatott kultúr-helyeivel, színházakkal és koncertekkel, ahogyan megtelik a város mindenféle zenékkel, amelyeket soha senki sem dedikál a városnak magának. Budapest opera nincsen. Budapest film sincsen, csak töredékek vannak, még Szabó Istvánnak sem sikerült elmondani a Városról a véleményét csak a város tájainak egy részéről beszélt. Párizsnak van regénye. Budapestnek novellái és egypercesei vannak és na hol másutt született volna a budapesti vicc. Berlinnek van szimfóniája és világosan elkülönül a város aranyló Bauhaus-korszaka attól, amit előtte és attól amit utána megélt. Budapesten találhatsz első rangú szecessziót, klasszicizmust, modernizmust, szoc.reált – kevés olyan város van Európában, ahol ennyire sűrűn egymással összezárva élnének ezek a stílusok, ráadásul dokumentáltan, még sok kötetben ki is adták a fotóikat, a történeteiket, alkotóikat, eseményeiket – mi budapestiek persze ezt csak szőrmentén figyeljük-ismerjük mindezt. Mi, budapestiek megéljük ezt, minden egyes nap megéljük ezt. Nekünk a botlató járdaszegély az ismerős, az enyhén horpadó úttest az utcasarkunkon, ahol átkelünk vásárolni menet. Minékünk nem lexikon-adat az a józsefvárosi gang, ahol be tudtuk mászni a leányszoba ablakán. Nekünk az életünk díszletei ezek, viszont ezekkel perlekednek a lakótársak a társasházi közgyűléseken. Budapest együtt élő kényszerközösségek Városa, tulajdonosi közgyűlések városa és csak remélni tudjuk, hogy valahol őriznek jegyzőkönyveket e gyűlésekről amelyekből majd a jövendő generációk tanulhatnak békét, megértést, türelmet, demokráciát. Még mindig fúj a szél a Fidesz kongresszusa felől, a hideg betakarja a várost türelmetlen cikázásokkal. Egyik lámpa másik lámpa fényéről gyújtja meg a saját fényét a Bartókon, két kamerad, ’brothers in arms’, fénytestvériségek, hiszen este van. Lehetne mámorosabb is az este, egy szomorú bölcsész-hallgató vallana szerelmet itt a Libellában, de csak nagyívű elemzésre futja, a lány okos, csillog-villog és csacsog okosan. Ők is gyertyái ennek a városi születésnapnak, ők a gyertyái igazán! Boldog Születésnapot városom, Budapest! Tartsd meg hangulataidat, őrizd meg a fényeidet, ne cseréld le a régi és az új életekből mindig összeszövődő életedet, csak őrizd meg, mert mindig egy új generáció lép majd a színpadodra, hogy Reád csodálkozzon.
