Napok óta Sting dalát dúdolom magamban: „I hope the Russians love their children, too”. Ezt a dalt a jeles szerző 1985-ben énekelte el, hidegháborúnak nevezett korszakban állt benne övig akkor még a világ és a szovjet kommunista párt főtitkárát Mihail Csernyenkonak hívták. Egy év múlva már egy Mihail Gorbacsev nevű elvtárs ült abban a fontos pozícióban, amelytől akkor a tartós békét várták a népek. Sting később elmondta, hogy a dal és a refrén ötlete akkor született meg benne, amikor a Columbia Egyetemen egy haverja valahogyan kitalálta technikailag, hogy hogyan nézhetik meg a szovjet televízió adását. „Néhány doboz sörrel felmásztunk abba a tetőtéri szobába, ahol egy antenna segítségével szovjet gyermekműsorokat néztünk”. Egy jó dal mindig a saját életét éli, ellebben az előadótól, kering a levegőben, megül a lelkekben itt-ott. David Cameron a filmrendező meg azt mondta el egy interjúban, hogy amikor a Terminator c. filmjének a forgatókönyvét írták sokat hallgatta Sting dalát és akkor rajzolódott meg benne a gyermek O’Connor alakja: egy gyermek egy nukleáris háborúban.

A hidegháború régen mögöttünk van, már egy generáció választ el tőle, és legalább is Magyarországon előre megyünk, nem hátra, mégis baljós képzeteket kelt most ez a dal megint. Mintha visszatérnének azok az idők, amikor az óceán két partjáról két atomhatalom méregette gyanakvóan egymást. Harminckét esztendővel ezelőtt a hidegháború – úgy hittük - békekötéssel ért véget, most mintha ennek felrúgásával vádolnák egymást a felek. 1989-ben Bizalommal fordulhattunk egymás felé és most visszalépünk a Bizalmatlanság korszakába? 2022-ben a globális hírtermelés jóvoltából árnyaltabban láthatjuk most az ügyeket, fekete-fehér képet többé már nem lehet készíteni. Ennek a mostani képnek is többféle árnyalata van. Ezért is jutott eszembe Ginsberg Üvöltéséből az a sor, hogy „az elnök álmában elélvezett és Algírba küldték a flottát …”. Ezt a beat-költészet atyja még Stingnél is korábban vetette papírra, akkor, amikor a kölcsönös bizalmatlanság különféle társadalmi fóbiákban vibrált vissza Amerikában. A demokrácia bajnokaként tündökölni szerető Egyesült Államokban írókat, színészeket, gondolkodó értelmiségieket üldözött és lehetetlenített el egzisztenciálisan az államhatalom, és a flottát tényleg elküldték mindenhová, ahol csak a legparányibb szovjet befolyást is sejtették. Voltak Ők, a nagyhatalmak, akiken a világbéke múlott és voltak a többiek ennek a vetélkedésnek, viszálykodásnak az árnyékában. „Nehogy az a dal legyen” – dúdolhatnánk akkor ezt is, „nehogy ugyanaz a dal legyen”. Szavakban senki sem akar háborút, szavakkal a felek már régen hadat üzentek és hadban állnak. Ma hajnalban megindultak az előre odakészített csapatok is, állig felfegyverzett katonák, harckocsik, rakéta-hordozók. A képeken „kis, zöld emberek Kalasnyikovval”, láttuk már őket 2014-ben a Krímben is. Akkor is, most is a vonulásuk okaként az ukrán nacionalizmust emlegeti az orosz fél. Kétségkívül, mint minden nacionalizmusban, úgy az ukrán fajtájában is megvan az a gyomorforgató tartalom, amelytől epét lehet hányni. Oroszország saját érdekeire hivatkozik és arra, hogy neki fegyveres erővel is joga van ezeket az érdekeket megvédeni – ehhez pedig fel képes használni a donyecki és luganszki álköztársaságokban élő néhány százezer embert, akit néhány évvel ezelőtt erővel orosz állampolgárrá tettek és most lehet azt mondani, hogy őket védi meg a 41. számú összfegyvernemi orosz hadsereg. Hasonló módon zajlott a Krím megszállása is. Tegyük hozzák, hogy a katonai műveleteket egy „népszavazás” követte, amelyen nem egészen tiszta körülmények között a területen élők kinyilvánították óhajukat, hogy ők a Nagy Oroszországhoz kívánnak tartozni a kis Ukrajna helyett. Nincsen kétségünk afelől, hogy hamarosan látni fogjuk a választási színjáték következő felvonását Luganszkból is. Ehhez még csak annyit, hogy ezt a választási komédiát az oroszok annak idején külföldi megfigyelők jelenlétével legitimálták. A „külföldi megfigyelőket” az oroszok hívták meg, a négy napos tartózkodásért 1.600 USD és 250 dolláros költségtérítés járt nekik és a színes, elsősorban európai szélsőjobboldali, nacionalista pártok képviselői között ott volt például a Jobbik képviseletében Kovács Béla (KGBéla) egykori EP képviselő is, akinek hazaárulási pere még nem zárult le. Még jegyezzük meg azt is, hogy az „euroszkeptikus” pártok körében mindig is volt vonzalom az oroszok iránt, akiktől néha még pénz is érkezik a pártkasszákba, mint ahogyan az megtörtént az AfD vagy Marine Le Pen pártja esetében. (Ők azok, akik társaságában a Fidesz elnöke mostanában oly nagy örömmel mutatkozik.)

Felbolydult a világ, nem a vonalak izzanak, hanem a levegő, hiszen wireless módra kapcsoltunk már. Izzó szavak hamuja alatt kihűlhet a Béke. Sting dalát dúdolom. Remélem, hogy az oroszok is szeretik a gyermekeiket. Tudom, hogy szeretik a gyermekeiket. Mi mindannyian szeretjük a gyermekeinket. Csak azt remélem, hogy azok a katonák is, akiket már mozgósítottak, és akik ujja ott van a Kalasnyikov elsütőbillentyűjén. Csak be ne görbítsék!