Csűrjük-csavarjuk. Mennyi szót, mondatot, írásjelet pazarolunk el egy nap alatt! Mégsem jutunk közelebb az igazsághoz. A Világhelyzet csak ellenáll a magyarázatoknak. Az a hatalmasra duzzasztott orosz hadsereg tért nyer most, előrenyomul Kelet-Ukrajnában, Szeverodonyeck a következő áldozat. Egy boncasztalra kiterített várostáj megint, ahol a sebészkés a tüzérség, amely kinyitja a város mellkasát és látjuk a lecsupaszított betonbordáit egy lakótelepnek.

Az oroszok hiányolják az empátiánkat és olyasmiket mondanak, hogy mi, európaiak ruszofóbok lennénk. Szerintük, ha azok vagyunk, akkor fasiszták is vagyunk, mert a ruszofóbia az szerintük fasizmus. Ezek szerint az oroszok még most sem gondolnak magukra úgy, mintha európaiak lennének. Ők „csak” oroszok. Mi azonban nem vagyunk ruszofóbok, sőt, nem adjuk fel rajongásunkat az orosz kultúra nagy teljesítményeinek láttán, hallatán vagy olvastán. Ebből következően nem vagyunk fasiszták sem. Csak emberek vagyunk, Európában, akik hozzászoktak a Békéhez és akiket bizonytalanná tesz ez a háború, Európában. Mi abban nőttünk fel, hogy a Szovjetunió közreműködésével sikerült elpusztítani a Fasizmust a barlangjában és az a nagy ország, az az „Oroszország kovácsolta frigy” hozzájárult ahhoz, hogy egy nagy világégés tüzét elolthassuk. Másfél generáció ideje alatt a magyarok minden április 4-én felszabadítóként ünnepelték a szovjet katonát, aki egyébként is ideiglenesen a hazánkban állomásozott, de akit ebbéli minőségében szinte senki sem látott (mert a laktanyáikat a baráti szovjet katonák ritkán hagyhatták el, ha igen, akkor is csoportosan, hivatalos eseményeken való részvétel okán). A szovjetek által lakott laktanyák mellett folyt az ősi rituálék szerinti cserekereskedelem, benzinért pálinkát, vodkáért lányokat lehetett cserélni és mindenki jól járt. Aztán jött a „tovaris konyec”, a szovjet elvtársak hazamentek, néhány évvel később még az is kiderült, hogy szerencsére az atomtölteteiket is elvitték magukkal Tökölről és mit átálltunk egy másik vágányra, a szovjet széles nyomtávot, amely sehová sem vezetett, a Nyugat girbe-gurba, de mégis valahol valamilyen célhoz érő vágányaira cseréltük és elvitatkoztunk azon, hogy ki kezeli a váltót. Vagyis belekezdtünk egy olyan diskurzusba, amelyet a szovjet elvtársak jelenlétében meg sem kezdhettünk. Legfeljebb kevesen sokak nevében álmodtak róla.

Mindig voltak politikusaink, akiket megszédített a Nagyság. Két generáció ideje alatt ez a szédület Németországnak jutott. Aztán Oroszország következett a sorban először Szovjetunió néven és ez a nagy ország akkor is hatalmas maradt, amikor a térképen darabokra esett. Oroszország anélkül is elég nagy maradt, hogy odatartozna Kazahsztán, Üzbegisztán, Azerbajdzsán vagy Ukrajna. Olyan reszli-országocskákról ne is essék szó, hogy Litvánia, Észtország, Lettország, Moldova. Ugye mennyire sértően hangzik ez a „reszli-ország”? Ki és milyen jogon minősíthet egy országot így? Senki más, csakis az oroszok. Ez az egyik differentia specifica, amely megkülönböztet minket, európaiakat tőlük, akik oroszok.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1878-ban írta meg a „Mennyi föld kell egy embernek” című novelláját. Az írásmű főhőse egy Pahom nevű földéhes paraszt-gazdálkodó, aki mindig még több földről ábrándozik, mint amennyije van. Hallja egyszer, hogy Baskíriában olcsón mérik a föld gyeszjatyináját, hát elmegy oda földet vásárolni. Azt mondják neki, hogy ezer rubelért annyi földje lehet, amelyet egy nap alatt, napkeltétől napnyugtáig be tud járni. Kora reggel Pahomunk nekivág a földszerzésnek, elébb csak megy, aztán szaporázza, majd szinte fut, a Nap emelkedik, majd delelőre fordul, Pahom izzad, arra gondol, hogy akár tíz versztányi távolságot is le tud küzdeni ennyi idő alatt, mennyi sok földje lehet! A Nap délutánra fordul, Pahom még inkább siet, hanyatlanak a fények, alkonyodik és Pahom már rohan. Aztán az erőfeszítéstől megszakad a szíve. Ott temették el, ahol elesett. „A béres felvette az ásót, sírt ásott Pahomnak, pontosan akkora darab földön, amekkorán feküdt - három rőf hosszút - és abba eltemette.”, így fejezi be Tolsztoj novelláját. Tényleg, mennyi föld kell még Oroszországnak? Nincsen nekik elég? A Krím után kell nekik Mariupol, Herszon, Szeverodonyeck, Harkiv, aztán Kijiv? A Kara-tenger után az Azovi tenger, A Csendes-óceáni partok után Odessza vidéke? Számon kérik rajtunk, hogy nem rajongunk ezért a földéhségért? Vajon olvasnak-e még Tolsztojt az orosz katonák a fronton?