Az Avala Eurocity Express 13.05-kor indul a Keleti pályaudvarról. A vonat eléréséhez le kell küzdeni a pályaudvar körüli jellegzetes, a városszövetbe beépült és beépített akadályokat, sietnem kell, most nincsen időm nézelődni. De ez a rövid idő is elég ahhoz, hogy észrevegyem azt, hogy mennyire megoldatlan ennek a nagy budapesti pályaudvarnak a kapcsolata a befogadó várossal, városkörnyezettel. A gesztenyeárus még akár rendben is lenne, mint ahogyan a blues-t játszó hajléktalanok a gyalogátkelőhely szomszédságában, de aztán mindaz, amiben ez beleágyazódik, az bizony már nincsen rendben. Már sok-sok éve nincsen rendben. A Keleti pályaudvarra futnak be a nemzetközi vonatok Keletről és Nyugatról, de ide összpontosul a megyeszékhelyek felé és onnan Budapestre irányuló forgalom java is, ami eminens összeköttetés Magyarországon. Ebből következően naivan azt gondolnánk, hogy a Keleti egy tényleges, létező kapuja a Fővárosnak és így egy olyan hely, amely felkészíti a megérkezőket és a távozókat a soron következő élményeikre. Nos, ha a csaló-rabló taxisokat volt szerencséjük elkerülni, az ideérkezők járnak jobban, mert ahhoz képest, amibe megérkezhetnek, Budapest azért többet tud, kellemesebb helynek bizonyul valószínűleg, és mégsem annyira koszos, lerobbant, nem ilyen látványos gyűjtőhelye a lerontott emberi sorsoknak, mint ez a pályaudvar, amelynek egyetlen olyan kicsiny sarka sincsen, amelyre valamilyen elfogadható jelzőt illeszthetnénk. A pályaudvar gondatlan gazdát, illetve gazdátlanságot sugall, lepukkantságot, amely már semmit sem idéz fel abból a dicső múltból, amikor ezt az impozáns épületet emelték. A pályaudvar slum-ot ígér az ideérkezőknek és ezt a figyelmes látogató meg is kaphatja mindjárt, ha betévedne a troli-megállókhoz, a Bethlen utcába. Ha pedig boltolni akarna, mindjárt láthatja is, hogy mit is tesz a mélyszegénység és nagyvárosi proletarizálódás a környezettel. Leromlott életek vizualitása, egy olyan városkirakat van itt, amely valódi város-viszonyokat tükröz és nem felesel a turisták által látogatott kulisszákkal. Ez itten a szociális város arca, az pedig ott egy csalóka ábránd a maga fényességesen kivilágított parlamentjével és díszes hídjaival. Végül is a Keleti a befoglaló slum-ban helyezkedik el, maga is leszlömösödött állapotában, a megújulás és felfrissülés minden látható esélye nélkül. Ez a pályaudvar azoknak az edzett utazóknak való, akik már látták a Balkán elhagyatott állomásait, a belső-anatóliai települések megállóit vagy egy kis időt már eltöltöttek bucec-i pályaudvar várótermében. Számukra a Keleti még csak nem is egzotikus, csak adott, itt van és nem, mint az irigyelt Nyugat, hanem a nyugati gőggel lekezelt Kelet (vagy Balkán) kapuja. Valójában a Keleti és a környéke ebben az állapotban még rosszabb is, mint ezek a balkáni állomások, mert azokat jószerivel elkerülik a nemzetközi vonatok. Ide azonban érkeznek szorgalmasan Párizsból, Berlinből, Münchenből, Prágából, Bécsből. Aztán, ha az ember távozna és itt kívánná megvásárolni a menetjegyét, amúgy régiesen, akkor sok sikert és szerencsét kívánhatunk neki, mert ahhoz meg kell találnia a nemzetközi jegypénztárat, ha megtalálta, meg kell bíznia az ismeretlen mesterek által készített fa-ácsolmányok szilárdságában és abban, hogy a pénztárosok megértik majd a kérdéseit és kéréseit. (Bár ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem azt a párbeszédet, amelynek tanúja voltam egyszer a dúcolások alatt. Egy ifjú pár a következőképpen vásárolt jegyet itt egyszer. Angolul. „What can I help you?” „We would like to go to the sea!” „But, which one?” „To the sea!” „Then I can offer you a ticket to Split or Dubrovnik.” „Is any sea there?” Végül is vettek jegyet. Lábjegyzet.) Ha mindez megoldódott, akár még kellemes élményekben is lehet része, mert a személyzet legalább angolul bizonyosan beszél és kedves és udvarias. Ott, az aládúcolt kuckókban. Attól függően, hogy milyen irányban távozik a kedves vendég, a Keletinek jótékony hatásai is lehetnek. Például Bécsben felfigyelhetünk arra, hogy mennyit, de mennyit változott az Ostbahnhof vagy a Westbahnhof, és most ne is beszéljünk a berlini főpályaudvarról. Így aztán a Keleti kissé helyre teszi a fejlettségünkről és az európaiságunkról alkotott képeket. Igaz, hogy kockázatos módon, mert új előítéleteket és sztereotípiákat teremt – önmagunk gondosságairól. A városnak ez a méretes vasúti kapuja bizony a város szégyenfoltja. Kívácsian várjuk azt, hogy a négyes metró majdani átadása után hogyan változik meg ez a helyzet. A jelenlegi állapotban ez egy olyan hely, amely minden budapesti polgár csak szégyellhet. Minden érintett pedig csak szégyellheti azt, hogy ott van a totális rendetlenséghez hozzájáruló zűrzavar, amelyért felelős. A MÁV a maga dolgaiért, a Főváros és a kerületi önkormányzatok meg a magukéiért. Így, amikor az Avala EC nekilódul, egy kis megkönnyebbülés van az emberben, hogy ez a Keleti pályaudvar hátra marad, mert Belgrádról legalább annyit már tudunk, hogy az tényleg egy őszinte város, a pályaudvar szegénynek mutatkozik, de legalább takarítják rendesen és a droszton várakozó taxisok biztosan nem fognak átverni minket úgy, mint a budapesti kollégáik, akik hamisított (jogosulatlanul használt) emblémáik „védelmében” alaposan lehúzzák a jóhiszemű külföldieket, ráadásul olyan járművekkel, amelyeknek nemhogy taxiként, de magánautóként sem lehetne semmi keresnivalója sem, normális körülmények között, a pesti utcákon. A Keleti pályaudvar megoldásokra váró állapota elmarad mögöttünk és, ha most nézek fel a laptop képernyőjéről, akkor majd egy másik történetre látok.