Valamikor réges-régen, egy távoli Galaxisban, amelynek a neve Biztonságos Európa volt, az ifjúságpolitika a fiatalokkal a fiatalok érdekében megfogalmazott és a fiatalokkal együtt gyakorlatra, cselekvésekre váltott közpolitika volt. Egy olyan társadalmi tervezés politikája, amely kijelölte a beavatkozási területeket, meghatározta a beavatkozások arányait és irányait, ehhez forrásokat rendelt és gondoskodott a források hasznosulásának monitorozásáról. Van olyan európai ország, ahol mindennek speciális jogszabályi kereteket is fogalmaztak, amelyben meghatározták azokat a jogokat és jogosultságokat, kötelességeket és kötelezettségeket, amelyekért az állam felelősséget vállalt. Egyes országokban e törvények még arra is kiterjedtek, hogy körülírják azokat az intézményeket, amelyek a fiatalok folyamatokba való részvételének primér csatornáiként működnek. Volt olyan törvény, amely intézményeket teremtett, volt olyan, amely viselkedési módokat határozott meg és olyan is, amely az egyéni jogok oldaláról közelítette meg a kérdést. Egy nemzeti ifjúságpolitika kereteit az adott ország fiatalok társadalmi helyzetével kapcsolatos hagyományai (rejtett mozgatók), vagyis az, ahogyan közelítünk a fiatal generációk dolgaihoz; az aktuális politika felismerések és az ezekre ható társadalmi diskurzusok (nyílt, manifeszt mozgatók) és amelyekre a civil társadalom aktivitásai döntő hatást gyakorolnak határozzák meg és sokkal kevésbé az ország gazdaságának aktuális állapota. Azon a távoli Galaxison már felismerték, hogy „annak az országnak is van ifjúságpolitikája, amelynek nincsen” (negatív aspektus), mert a szociálpolitika (szegénységpolitika), az oktatáspolitika (képzési politikák), a munkaerőpiac-politika (ezek a hagyományos és költséges ágazatok) beavatkozásai alapvetően érintik a fiatal korosztályokat. Azon a távoli Galaxison az ifjúságpolitika fontos aspektusa a hagyományos ágazatok ifjúságot érintő politikái összhangjának a megteremtése és az összhang fenntartása, mint kormányzati feladat. (Lsd: „Célunk nem az egység, hanem a sokszínűség összhangjának megteremtése” – ahogyan Hamvas Béla mondta.) Nem „egyszerűbb”, ha egy egységes szemléletű, koherens ifjúságpolitika foglalja keretbe azokat a dolgokat, amelyeket egy ország a fiataljaiért cselekszik, illetve, amelyet a fiataljainak kínál? Nem jobb-e mindenkinek, mert egyértelműbbé teszi azt, hogy ki, mikor, miben és miért, hogyan felelős? 

Az ifjúságpolitika legfontosabb szereplői mindig a fiatalok, az értük és velük cselekvő szakmák képviselői (olyan ember-szakmák, mint elsődlegesen a hivatásos és önkéntes ifjúsági munkások/képzett ifjúságsegítők, de pedagógusok, a fiatalok problémáival való foglalkozásra szakosodott szociális munkások, közösségfejlesztők, a kultúra-közművelődés munkásai, a „felelős felnőttek”, akik munkájukat állami, önkormányzati, civil fenntartású intézményekben végzik). Azon a távoli Galaxison, Európában az ifjúságpolitika egyes országokban ma már az „ifjúsági munka politikája”, amely befoglalja az ifjúsági munka belső és külső feltételrendszerét is (szakmai sztenderdek, intézményes feltételek, szakma-fejlesztés és szakma-tanulás, tudás-frissítés).

Az ifjúságpolitika nem jóléti, hanem társadalom-jólléti politika, ezért felesleges arra hivatkozni, hogy most „nincsen pénz” erre (sem). A most fiatalok nem a „fényes jövőt” várják, hanem a jelenben akarnak boldogulni. Nincsen életidejük arra, hogy kivárják az most olyan szépen megígért, de majdanra jósolt jobb viszonyokat. Amit most mulasztunk el, az már soha nem lesz pótolható. A fiatalok részvétele egy összetartó társadalom viszonyainak kiépítésében és fenntartásában alapvetően társadalom-egészségi kérdés és így független attól, hogy egy országban hogyan emelkedik vagy éppen hogyan süllyed a GDP görbéje. Vagy azt szeretnénk, hogy társadalmunk összetartó, az elesettekkel szolidáris és az előttünk álló problémák megoldásaiban együttműködő legyen, vagy nem. A politikai társadalom sokféleképpen sajátíthatja ki a probléma-megoldás műveleteit, sokféleképpen szűkítheti a polgári részvétel tereit, de akkor egy olyan felelősséget vállal, amellyel el kell számolnia a cselekvésekből kiszorított polgárokkal. A demokrácia, amely az európai társadalmak egyik fő politikai mozgatórugója az folytonosan új impulzusokat igénylő rendszer és nagyon sok tényezős rendszer. Együttes feltételek sokasága. A szivárványszínű spektruma a választási eljárásoktól a média-szabadságon át a az (állam)polgári nevelésig terjed és magába foglalja az öntudatos és korrupció-mentes civil társadalom intézményeinek szabadságát is, a részvétel polgárok által teremtett és fenntartott intézményeinek sokaságát. A demokrácia fejlesztése nem pénzügyi kérdés. A demokrácia tudatos, felelős polgárok nélkül nem működik, de akik sohasem érkeznek ejtőernyővel az égből és nem teremnek ráolvasással, politikai szlogenekkel. A „jó polgárt” csakis a saját és másokkal közös cselekvés formálja-alakítja. Az ifjúsági munka eminens célja az, hogy segítse a felelősség és a tudatosság kialakítását, minél előbb, hogy minden új generáció hozzá járulhasson a Demokráciához, amely fő kereteket biztosít a cselekvéseikhez. A demokratikus körülmények felszabadítják a kreativitás és az alkotókészség energiáit. Az antidemokratikus körülmények elfojtják azokat és az egyént kiszolgáltatják olyan tőle távoli akaratoknak, amelyeket nem tud uralni, mert azokra nincsen befolyással. Ahogyan nem tanulhatunk demokraciát autokratikus elvek szerint működtetett iskolákban, úgy nem gyakorolhatunk demokráciát külső feltételekkel leszűkített közösségi terekben sem. Az új generációknak, ha cselekvési terük itt szűk, tágasságot máshol keresnek majd. Vajon a magyar fiatalok elvándorlási hajlandóságának megugrása mögött nem sejlik-e fel a bizalmi válság Gólemének árnyéka? Vagy esetleg a demokrácia-fejlesztésben vitézkedő ifjúságpolitika hiánya?

Azon a távoli Galaxison az ifjúságpolitikának könyvtárnyi irodalma van. Mind az Európa Tanács, mind az Európai Unió – két meghatározó pán-európai intézmény – sokak, sok európai ember, kolléga közös tudásának, tapasztalatának, dilemmájának, megoldási javaslatainak, módszertani ajánlásainak, vitáinak lenyomatát tárja az érdeklődő olvasók elé. A legfontosabb tudás ezekben az, hogy együtt többre jutunk, mint egyedül. A Galaxis autóstopposai mindig leinthetnek egy olyan járművet, amelyben már ülnek, ha tudják, hogy hol kell ehhez állniuk. Abban is biztosak lehetnek, hogy mindig lesz jármű, amely megáll az intésükre! E könyvtárban átvethető eljárásokat, jó cselekvési példákat, értő elemzéseket és alkalmazható módszereket éppen úgy találhatunk, mint dialógusokat, amelyeknek még nincsen eredménye. Csak olvasni kellene. … no meg beszélgetni az „olvasmányélményekről”

A mi kisbolygónkon, távolodóban attól a Galaxistól most a magyar ifjúságpolitika céljait filmforgatókönyvekbe, kísérő intézkedéseit pedig széttöredezett, logikátlannak látszó cselekvésekben írják. Most van egy mega-minisztériumi labirintus mélyére eldugott (Emberi Erőforrások Minisztériuma) Ifjúsági Főosztály, amely egy lejárt szavatosságúnak minősített Nemzeti Ifjúságpolitikai Stratégia „időarányos végrehajtásáért” felelős, de úgy, hogy ehhez sem személyzeti, sem egyéb erőforrásokkal nem ruházták fel. Most van egy másik minisztériumban (KIM) egy kormánybiztos, aki az Új Nemzedék Programért felelős. Keveset tudhatunk arról, hogy a két minisztérium entitás között miféle és milyen minőségű diskurzusok folytattatnak „nemzeti ifjúságpolitikai” tárgykörökben. Ha lenne is ilyen diskurzus, annak a nyilvánosság számára nincsen relevanciája. Ebben a minisztériumban (KIM) egy Re-Generáció programot is gondoznak (amely egy nagy felületű ifjúságpolitika program) és felügyelik az egykori zánkai úttörőváros infrastruktúráján létrehozott Új Nemzedék Központot, amely „Európa legnagyobb ifjúsági központja” ambícióval lépett a porondra, de hogy milyen ifjúságpolitikai programmal is, azt ma még nem tudhatjuk. Éppen csak a minap nyílt meg a budapesti Terézvárosban az „Ifjúság Háza”, de hogy ez a ház egy ifjúsági ügyek erőforrás-központjaként működő intézmény lesz-e, ahol civil szervezetek és az ifjúsági munka hivatásosai között együttműködések alakulnak ki, vagy afféle „szervezetek házaként” működik, ahogy a bennlakók csak a közös költségek megosztásáról szóló lakógyűlésen találkoznak majd, ez szintén a jövő titka. Még néhány nap és bizonyosan megalakul majd a Nemzeti Ifjúsági Tanács „utolsóként az Európai Unióban” (mert ez a szándék kommunikálásának fő motívuma, ahogyan az a különböző kommunikációkból kitűnik – és nem az, hogy erre a magyar fiataloknak igénye lenne). Közben a közigazgatási intézményrendszer gyors, sürgetően és erőből végigvitt központosítása zajlik, amely az új közoktatási törvénnyel elvette a települési önkormányzatoktól az iskolafenntartás jogait és kötelezettségeit; amely létrehozta a kormányhivatalokat, amelyek maguk alá gyűrték a helyi infrastruktúra szociális-kulturális-közösségi intézményrendszerét; amely létrehozta a járásokat, amelyek hierarchizálják a kistérségek viszonyait és a kisközpontnak alárendeltté teszik a települések önkormányzatait. Az „ifjúságpolitika a települési önkormányzatok feladata” – mondja az új önkormányzati törvény, csakhogy ezeknek a települési önkormányzatoknak már nincsenek erőforrásaik (és intézményeik) ahhoz, hogy ezt valóra is váltsák. A civil forrásokat eddig kiegészítő állami pályázati források alaposan beszűkültek, az „Új Nemzedékek Jövőjéért” kuratórium alig rendelkezik forrásokkal és azok konkrét felhasználására is ránehezednek olyan külső szempontok, amelyek már eleve lehetetlenné teszik sok pályázó számára, hogy egyáltalán érdemes lenne próbálkozniuk. Nyilván ezért is alakították ki úgy a döntéshozatal rendszerét, hogy a lehető legközvetlenebbül állami ellenőrzés alatt maradhasson. A civil társadalom aktorai a leszegényedéssel küszködnek, erőforrásaik kimerülőben vannak, fontos munkájuk fenntartásához forrásokra lenne szükségük, amelyeket vagy az Államuktól, vagy üzleti körökből vagy az európai forrásokból várnának. Állami forrásokról beszéltünk az elébb, az európai forrásokat illetően vagy a kormánybiztos, vagy más állami szereplők folyton folyvást azt hangoztatják, hogy a most létrehozott új programok, új intézmények, stb. fenntartásához az Európai Unió forrásait kívánják igénybe venni. Most ennek az az értelmezése, hogy az aktuális ötletbörzéket és az intézkedések széttöredezettségét is az EU-s forrásokból finanszíroznák, sokféle projektet, amelyek egymással is perlekedő viszonyba vannak egyébiránt, így ezzel lényegében elvonják ezeket a forrásokat mások elől. Az üzleti körök támogatásai eddig sem áramlottak az ifjúsági szektorba, a tartósnak látszó magyarországi recesszió körülményei között amúgy sem tűnik reális elvárásnak az, hogy a pénzzel bíró üzleti körök éppen az ifjúsági munka területein éljék ki adományozó hajlamaikat. Azért sem, mert azt mindig be kell bizonyítani egy társadalomnak, hogy az ifjúsági munka társadalmi méretekben hasznos és támogatandó. Ezt a bizonyítási eljárást mindig le kell folytatni és ez mindig egy szakma együttes és közös, egyéni és csoportérdekek felett álló feladata. Ma nincsen olyan intézmény vagy szervezet, amely ezt képviselni tudná. Az 1995-ben létrehozott és a 2000-es évek elejére működését kiteljesítő, a szakmai együttműködések és a szakma-fejlesztések terén egyre fontosabb szerepet, egyfajta tudás- és módszertani központ szerepét betöltő Mobilitás Országos Ifjúsági Szolgálat a sorozatos átszervezések és szervezeti átpozícionálások után kapacitásainak és lehetőségeinek a végére jutott. Az sem látszik, hogy a Regionális Ifjúsági Szolgálat eddigi munkája során felhalmozódott tapasztalatok és a folyamatok értéséhez nélkülözhetetlen adatok sorsa most mi lesz. Ugyanis bármilyen beavatkozáshoz, partnerkereséshez, hálózat-építéshez, szövetségek teremtéséhez és fenntartásához adatokra, címlistákra, szereplő személyekre van szükség – ez az adatbázis ott van, a tehetetlen sodródásra ítélt RISZI-kben. Ki, hol, hogyan és mire hasznosítja majd ez a tudást? Az Új Nemzedék Program eléggé komolytalannak tűnik e tekintetben – sok megközelítésében úgy tesz, mintha semmi sem történt volna Magyarországon az elmúlt 15 évben ifjúsági ügyekben. Nagyon is sok történt – de ami történt, azt most a kormányzat bizonyos körei csak nem múló gyanakvással szemlélik és ott keresnek ellenséget, ahol nincsenek. Ugyanakkor – majd meglátják – éppen ezért hoznak vissza és hoznak helyzetbe olyan figurákat, és ami még ennél is rosszabb, a megoldásaikat, amelyekről már korábban is bebizonyosodott, hogy nem vezetnek jóra. A jelenlegi kormány hivatalban lépése óta nem kezeli az Európa Tanács Európai Ifjúsági Központjával kapcsolatos minimális feladatokat sem. Pedig ez az intézmény változatlanul egy kapu Európához és egy gesztus, amellyel kifejezhető valamiféle európai elkötelezettség. De nem és nem. A központtal kapcsolatos minimálisnak tekinthető tennivalók sem végeztetnek el, mert ezek az ügyek alkalmatlan kezekbe kerültek. Mondjam még?

A magyar ifjúsági munkának az érdekeiért és értékeiért kiálló egyesülés, szövetkezés mind a mai napig hiányzik, eddig különböző okok miatt nem jött létre. Ezért e területen az történik, amelyet az aktuális kormányzati pozícióba került személyek gondolnak és nem az, amire a szakmának szüksége lenne. Ráadásul úgy, hogy a magyar ifjúsági munka szakmásodási folyamata be sem fejeződött. A szakmává válás számos feltétele eddig még nem teljesült – és ez is visszavezethető arra, hogy tartós, erős és szakmai igazában bízó szövetkezés nem jött létre. A nagyon fontos személyes és egyéni, illetve kisközösségi erőfeszítések elszigetelten és az informális kapcsolatokba merülvén nem tudnak kellő erőt mutatni, a hangok erőtlenek, csiszolatlan torkokból kis terekben, de nem nagy kórusokban szól az ének. Miközben persze sok helyen és sokféleképpen tanítjuk az ifjúsági munkát az ifjúságsegítők felsőfokú szakképzésén, államilag szubvencionált hallgatói helyeken.

Mindezek felett immár megkérgesedett az Új Diskurzusok képlékeny módszertana. Időről időre „roadshow-k” sepernek végig az országon. Kiszállnak a Központból a Hölgyek és az Urak, lett légyen szó Új Nemzedékről, Re-Generációról vagy Nemzeti Ifjúsági Tanácsról, a forgatókönyv mindig azonos. Három-négy előadó, aki elmondja az aktuális igét, „bemutat”, „ismertet”, „kivetít”, aztán valami kis csoportos együttlét, ahol „te is elmondhatod a véleményedet”. „Majd feldolgozzuk” – mondják és elviharzanak, mert „várnak a következő helyszínen”. „Én mindig megkérdezem a fiatalokat arról, hogy mit szeretnének” – mondja a miniszter. Róla még azt is gondolom, hogy meg is hallgatja ezeket a bátortalan, esetlen, esetleg formátlan mondatokat. Aztán Ő is elviharzik, mert „a vége-hossza nincsen” munka …. A szorgos beosztottak pedig kiszerelik a témát. Keretprogramot alkotnak (Új Nemzedék Program), de úgy, hogy ennek a megalkotását kiszervezik egy vállalkozáshoz. Majd intézményt alapítanak, de úgy, hogy az intézmény vezetőinek kinevezik szűkebb pátriájukból (beleértve a szervezetit is, nemcsak a településit) azokat, akiket megbízhatónak tartanak, akiket egy telefonnal is lehet irányítani, mert a nyelv olyannyira közös, hogy „félszavakból is, ugye …”, nyilatkoznak és elmondják, hogy „itthon kell tartani és/vagy vissza kell csábítani a fiatalokat”, de közben a túró rudin, Vuk rókán, máskor sokféleképpen kritizált fesztiválokon készített és a Parlamentre rátekintő naplemente képein kívül semmi egyebet sem fogalmaznak meg vizuálisan arról, hogy tényleg, mi az „ami ideköt”, arról, hogy mi a Haza a XXI. században? Így aztán lépésről lépésre kialakul egy rendszer, illetve lépések, beavatkozások egymásutánja kialakítja, de ez egy olyan Rendszerré válik, amely végképpen eltávolodik attól, amit európai horizontú ifjúsági munkának és európai ifjúságpolitikának hívnánk. Mi is történik a fiatalok részvételével, ezzel a sokoldalú fogalommal és gyakorlattal?

Az az európainak nevezett ifjúságpolitika például „evidence-based”, befoglalja a kutatások tapasztalatait például. Nem vágyakkal, hanem szociológiai tényekkel operál. Az is ennek a rendszernek a része, hogy most az államilag finanszírozott ifjúságkutatási nagyprogram is új kezekbe került (Ifjúság 2000 – 2010). Az új rendszerré szerveződés vertikuma most érte el a kiteljesedést. A keretei készen állnak – most az a kérdés, hogy mire is?

Szerencsétlenül megfogalmazott filmeket látunk most arról, hogy „ami ideköt”. Fotókat látunk Facebookisztánban, amelyeken kiválasztott fiatalok jól érzik magukat. Megkezdődő állami projekteket látunk, amelyeknek nem látszanak a szakmai kontrollpontjai – a visszacsatolások, elemzések, monitorozások műveletei, az, hogy ki, mit, mikor, kikkel és hogyan értékel? Új intézményeket látunk, amelyeknek nem látjuk a funkcióit most még és tanácstalan fiatalokat látunk, akiket még mindezek együtt sem értek el még. További tervekről hallunk, amelyeknek megvalósításához adófizetőként nem látjuk a pénzügyi, és tartalmilag nem látjuk a személyzeti erőforrásokat. Nyilván holnapra kiderül, mint amikor az égről a felhők elvonulnak majd egy adott pillanatra, hogy a szürkeségen átütő napfény bevilágítsa a rejtett zugokat is és, hogy bevonja arannyal.

Mindig új és korosztályok lépnek a történelem a színpadára, mert így forog az élet. Mindig felnőnek és beérnek a fiatalok, mert ez az Élet és az is az Élet, hogy re-produkálják az ő gyermekeikben. Énképük nagy életfeladataikhoz most alakul, közösségeikben most foglalják a helyük, befoglaló társadalmukat most tanulják. Milyen társadalmat tanulhatnak most és vajon látják-e a saját helyüket „benne”? Ha igen, hol? Hogyan? Mit is tehet ehhez hozzá egy működő ifjúságpolitika és egy működő ifjúsági munka? Vajon mit is?

Utószó

No most aztán felnézek a laptop képernyőjéről végre. A La Lunában vagyok, a vraćari Svetozar Marković utcában, ez egy aranyos hely, afféle belgrádi Ponyvaregény, de éppen szembe a III. sz. Gimnáziummal. A tanítás már véget ért, beáradtak hát a srácok a helyükre és ledobták magukat, a hely tele van. Áradása, áramlása, pezsgőfürdője fiatal életeknek, sok a lány, néhány az esetlen fiú és persze cigarettafüst lebbenő függönye. Egyik leányzó éppen befésüli barátnője haját. Egy srác cigarettára gyújt, ahogyan a nagyoktól látta. Koncentrál erősen, hogy el ne köhögje gesztusát. Három leányzó összebújva olyan titkokról pusmog, amelyek jelentőségét rajtuk kívül senki sem ismeri. De nagyon jelentős dolgokról lehet szó, mert mintegy a mondataik ritmusára húzzák egyre közelebb a széküket egymáshoz.

Ó ti srácok, csak hogy emelhessétek a szíveteket feljebb, de az arcotokat kicsit lejjebb, alázatosabban, csak ne legyen soha nagy arcotok, illő szerénységgel, de elszántan, kereshessétek Ti is a „jó élet” titkait! Ne legyetek soha csak „fogyasztók”, konzum-demokraták, de legyetek új piacok, új agórák kitalálói, éltetői. Ne tagadjátok meg azt, ami történt, de tanuljátok meg azt, ami nem vált be. Azt se engedjétek, hogy a ti rövid múltatok mindig azonnal letagadható legyen. Ne váljatok géppé, csavarrá egy Gépezetben, de lüktessen benneteket a Kétely. Ne az aktuális mobilotokon megörökített képek megosztásában éljétek meg azt, hogy mi az élmény, hanem együtt és akkor azt a szívetekkel lássátok. Mert jól csak a szívével lát az ember. Hallgassatok Bob Dylant a XXI. században is … ugye már nem is tudjátok, hogy ki volt ez a vén fószer? Ez sem baj – Ti már jól beszéltek angolul, értitek, hogy mit énekel. A Galaxison.

Az ifjúságpolitika jelenlegi aktorainak sem árt, ha időről időre meghallgatják. A feladataik méreteire való figyelmeztetésként. Magyarországon is, ahol most az ifjúságpolitika céljait filmekbe írják.