Van valami vicces abban, hogy bent ülök a kehl-i TamTam Caféban, odakint süt a nap, előttem a laptop nyitva, egy kávé és egy sör (Fürstenberg, seit 1283) egyelőre érintetlenül és ... a képernyőn hazai híreket olvasok. Hiába no, a haza csak nem ereszt.
Április 1-jén volt kereken nyolc esztendeje, hogy elindultam szép hazámból. Belgrádban négy esztendőt eltöltöttem és most már majdnem ötödik éve Strasbourgban élek. Rövid, de intenzív idejű digitális diéták szüneteit leszámítva, amikor nem volt nálam eszköz arra, hogy ránézek az otthoni világra, minden nap elolvasom, hogy mi az az újság odahaza, amit a médiafelületeket csiszolgatók elém raknak. Amikor hazamegyek, már akkor is a hírek nyomolvasója vagyok, lopakodó Winnetou a pesti aszfalton vagy részes megfigyelő a Bambi teraszán. Láthatom azt is, hogy vágják-faragják a ráncokat, a szemek alatt az árkokat ismerőseim arcára azok a magyar események, az a megunhatatlan magyar élet.
Tudom jól persze, hogy a hírek, amelyeket olvashatok csak kivonatos közlései annak, ami történik. A magyar médiavilág a távollétem alatt nagyon megváltozott, hogy eufemisztikusan fogalmazzak. Lezülöttebb, kiábrándultabb, érdesebb lett, és/vagy felületesebb. A közmédiából kiterjedő színvonaltalan méreg alattomosan átitatta a felületeket. Magyar rádiót már évek óta nem hallgatok, ha ritkán igen, akkor a Civil Rádiót on-line. Televíziót Magyarországon nem érdemes nézni, meggyőződtem róla. Idehaza francia és német közszolgálati adókat nézek rendszeresen, néha a BBC-t, az Euronewst, a Deutsche Welle-t, ha tehetem, minden nap ránézek az Arte Tv adásaira. Strasbourgban a kiváló zenei rádiót, a FIP-et hallgatom és esténként a londoni Jazz FM-t, de ez zene, nem világlenyomat, hangulatok.
Budapesten persze néha bekapcsolom a tévékészüléket, de egyre türelmetlenebbül turkálok a számos csatorna között, és észrevettem, hogy alig fél óra után fel is adom a valamilyen értelmes, a UPC kínálatában felajánlott magyar televíziós csatornák behátráltak egy sötét és mély zsákutcába és ott is ragadtak. Valaki egyszer azt találta mondani, hogy a világ érdekes és megérdemli, hogy megismerjük. A magyar televíziózásban ezt az érdekes világot csakis a reklámok megszakíthatatlan áradásában lehet megismerni. Minden egyes csatorna a kereskedelmi reklámok egy nagy tortáját szeleteli szorgalmasan, mintha értékrendjük megfordult volna, nem a reklámok vannak a műsorfolyamért, hanem a műsoraik vannak a reklámokért. Hírolvasóként tudom persze, hogy ömlik a közpénz a közmédiákba, de a közmédiákból tudom azt is, hogy milyen tablettához kell nyúlnom, ha csikar a hasam. Írtam már valahol korábban, hogy a reklámok tanulmányozása sokat elárulhat egy társadalomról. A magyar televízós reklámokat nézve csak elgondolkodik az ember, hogy vajon tényleg ennyire beteg-e a magyar társadalom? Únos úntalan emésztési, vizelési problémákkal küzd, néha merevedési zavarai vannak, gyakran fáj a háta, a lába, a feje és a Voltaren sok nehézségére gyógyír, úgy látszik.
A francia tévében autók versenyeznek árban, teljesítményben, káros anyag kibocsájtásban. A francia képernyőkön a reklámokban gyakran esznek és változatosan. A francia reklámokban biztosítók és bankok ajánlgatják szolgáltatásaikat. A német tévében az autók mellett sok a szabadidős kínálatot, utazási ajánlatokat tartalmazó reklám. Ezekben a tévékben a reklámok nagykorú és fogyasztásban már megedzett vásárolóknak szólnak. A magyar televízióban a reklámok olyanok, mintha általános iskolásoknak magyaráznánk el, hogy az ember feje a nyakán található.
Mindegy is, a TamTam Cafétól ez olyan távol van, mint Nógrádsipek Budapest V. kerületétől. Váltás zajlik éppen, a reggeli szolgálat (csinos, barna ifjú hölgy, soha nem láttam azelőtt itt) és megérkeznek az érett, rutinos kiszolgálók. Giuseppe, aki most nagy örömmel olaszul társalog a pultnál egy haverjával és iszik, mert Giuseppe mindig iszik a szolgálatban (de ez nem hátráltatja őt soha abban, hogy pontosan számoljon és pontosan kiszolgáljon). Így most olasz szavak vegyülnek a német és francia szavakkal zsivajgó levegőbe, ahol felszáll a cigaretták füstje. Az egyik képernyőn teniszeznek, a másik képernyőn birkózók gyömöszölik egymást, a harmadik képernyőn a Tour de France aktuális etapja és a peloton érkezik most 90 km megtétele után. Sportcafé a TamTam ugyanis, ezért lehet itt még dohányozni beltéren, Baden-Württenberg tartományban. Ezt Hessenben már tehetném meg, de még Pfalz-ban sem, így vagyunk. Ők a szomszédaink. Franciaországban ezt lehetetlen lenne, a mi szabályozásunk sokkal szigorúbb, cserébe a cigaretta is sokkal drágább, ezért van ez a sok Tabac feliratú üzlet itt, Kehlben, amelyekben az is sokszor nehézséget okoz az eladóknak, hogy németül viszonozzák a német köszönést.
Európa. Itt van, pontosan itt, ahol mindez zajlik körülöttem és nem tagadhatom, hogy keresem ezt az Európát Budapesten, amikor odahaza vagyok. Azt próbáltam érzékeltetni az előbb talán, hogy nem találom a televíziókban ezt az Európát. Nem találom a magyar médiában ezt az Európát. Az Eurológus egy kicsit átnéz és felfelé a politikai struktúrákra néz, ezért Európa-képe intézményi kép és persze fontos láttatni azt, hogy Európa politikai teste megszilárdult és hogy éli a maga életét. A Határátkelő inkább lefelé néz, megvilágít kis, intim sarkokat. A nyűglődések a nyelvvel, a bolttal, a fizetéssel, az utazással idegenbe. A TamTam Café természetesebb megvilágítási pont. Valójában egy ócska hely lenne ez, mondhatná valaki, ide nem járnak jól fésült menedzserek, borsznobok (borból inkább a helyi borrégió kínálata jellemző, fröccsnek elsőrangú és azt a híd átteleni végétől kezdve nem igazán lehet kérni, fogyasztani). Lehetne a TamTam valahol a Józsefváros mélyén is, talán a Krúdy utca kőrúti végéhez vagy a Kálvária térhez közel, a Vajdahunyad utcában, vagy akár valahol a debreceni Péterfia utcának a Nagyerdő felé hosszabban elnyúló tájain, ahol egyszer valaki nagyot álmodott, de mert itt van, ebben a kis német városkában, ami Kehl, van itt valami Európából és abból, ami egy kis látlelet. Giuseppe közben eltűnt olaszul gesztikuláló haverjával és kint ülnek a teraszon, bent most dominánsan francia alkoholisták szurkolnak a kerékpárosoknak. A szakállas törzsvendég ott a pultnál most éppen németül értet meg valamit hangosan, de ő is francia, tudom, mert láttam és hallottam már itt néhányszor anyanyelvén érvelni. Ide az Időt tölteni járnak a népek, mint egy normális kocsmába és az idő az mindig cseppfolyós, higanyként olvad, gurul, cseppjei összeállnak, összeolvadnak néha, néha nem. A sör habos. A sör német. A franciák is szeretik. Mert a német sör olcsóbb, mint odaát a francia sör. A villamos jóvoltából Kehl ma már inkább Strasbourg banlieu-jeként él az ottani polgárok kognitív térképén. (Egy kis nyelvészeti beszúrás: a banlieu egyszerűen külvárost jelent, nincsen a jelentésében semmi pejoratív. A bidonville az pejoratív, az a favella, a bádogváros, a pokol egyik bugyra.) Egy jó kocsmában béke van. A TamTam egy jó kocsmaként funkcionál, kínálja a kortyonként elfogyasztható időt, mert ez az ő hivatása.
Persze, hogy villamossal jöttem és természetes, hogy szemügyre vettem a velem utazó közönséget. Európában. Közben szorongattam a telefonomat és … magyar híreket olvastam. A 444-en például azt, hogy Ungváry Krisztián történész lesújtó véleménnyel van valami szabadtéri kiállításról, amelyet – ahogy értesülök -, a Terror Háza Múzeum elé rakatott ki a Kurzus Főtörténészének és Emlékezetpolitika-fabrikálójának kinevezett múzeum-igazgatónő. Volt ebben valami kegyetlenül és mélyen vicces. Gurult a strasbourgi D jelű villamos át a Rajna fölött. A villamos közönsége is látlelet, a szociális Európa kihívásairól. Arab és fekete-afrikai arcok, anyák gyermekekkel, bevásárlószatyrok, amelyek mindjárt megtelnek majd pelenkákkal, papírzsebkendőkkel, konzervekkel, karton cigarettákkal, csokoládéval a gyermekeknek, mert mindez olcsóbb itt, mint Strasbourgban és a szociális segélyen, illetve a szerény fizetésből élők járnak át ide tömegével bevásárolni, no meg néhányan azok közül, akik „sans-papier”-ként tengődnek odaát és előfordul, hogy a villamoson német rendőrökkel utazik az ember, akik bizony random elkérik az emberek igazolványát, viszont az enyémet például soha. Mert nem úgy fabrikált engemet az élet, mint azokat, akiket másképpen. No meg utaznak ezen a villamoson a diákok, akik ingáznak a strasbourgi iskolákból, és nyugdíjas németek, akik átugranak a múzeumba, az operába, a színházba, vagy csak úgy, hogy ránézzenek a Katedrálisra. Szétnéztem én a villamos fedélzetén, hogy aztán visszatérjek a telefonom kicsiny képernyőhez és tovább olvassam azt, hogy a Veritas Intézet státuszába került történész kifakad azon, hogy ezt inkább „Propagandamúzeumnak kellene nevezni”, nem történészi etikával megítélhető teljesítménynek. A helyzet képtelen voltán el is mosolyodtam talán egy kicsit, de ezt senki sem vette észre.
Milyen távol van mindez mindettől, amit itt és most látok, ami engem itt körülvesz és ami befogad engem természetesen, már kérdezősködések nélkül, majd öt év után majdnem otthonosan. A haza viszont el nem ereszt. Mindjárt kifizetem a sörömet, teszek egy pontot ennek a posztnak a végére. Aztán hazamegyek, hogy feltegyem ezt a szöveget arra a nagy Faliújságra, amelyre annyi, de annyi mindent kitűz naponta az Elmúlás, a Felejtés és Megmutatás három hercegének bemutatott áldozat. Villamossal megyek majd természetesen. Nagy csomagok, tündéri kissrácok társaságában, akiknek tágra nyitott nagy, fekete szemében és a kíváncsi mosolyában még ott van az, hogy a Világ érdekes.