Új fényeit elhozta magával már az Ősz, árnyékunk hosszabb lett, ahogyan velünk vonul az utcán utánunk. Már szaga is van az új évszaknak, ahogyan elmegyek az öreg gesztenyefa alatt, megcsapja orromat ez a jellegzetes illat, a haldokló levelek enyészetének a kipárolgása. Egy gesztenye pottyan elém. Tüskés héja kettéreped az ütközés erejétől. Zöld sündisznócska utánzatként sietve elvegyül a sárguló levelek között és mert ott lejt a járda, a gömbölyű, fénylő, sugárzóan barna gesztenye odagurul, ahol már a korábban lehullott társai várják. Talán új társaságra vágyik a tüskés bőrben eltöltött, ágon hintázó, magányos élete után. Nem hagyom, lehajolok érte és zsebre vágom. Érzem a melegét, a hosszú, forró nyári napok alatt összegyűjtött napfényt őrzi még. Egy maroknyi nyár, hogy legyen mitől emlegetni, ha már ilyen hirtelen odébb állt azok után az izzasztó, forró napok után. Kíméletlen gyorsasággal érkezett az ősz, egyik nap még fullasztó meleg éjszaka volt, másnap reggel pedig nyirkos-ködös hideg, szemerkélő esőben feketedett a járda. A tavasz is elmaradt annak idején, minden átmenet nélkül érkezett akkor a meleg nyár. Most pedig a sokszorosan kibeszélt évszak után itt van ez az ősz és mindjárt a kellemetlenebb fajtája, az az október végi nyálkásan nedves, aszfaltra tapadó leveleket a cipőnk talpára ragasztó, sálas-sapkás, begubózós, pedig a naptár szerint még nem tarthatnánk ott. Behúzódnák szívesen a meleg szobába, ha lenne ott meleg. De még nincsen, mert a szabályok szerint nem lehet. Itt a fűtési szezon október 1-ével kezdődik, illetve akkor, ha a kinti hőmérséklet napi középértéke négy egymás követő napon nem haladja meg a 14 fok Celsiust. Házunkban központi fűtés van, a háziúr majd bekapcsolja, ha odaérünk. No ezért is jó, hogy itt van ez a melegen gömbölyödő gesztenye a zsebemben. Ahogyan megyek az utcán, ki kell kerülnöm a sort a Vöröskereszt segély-állomása előtt. Péntek van, osztás napja, ilyenkor felszaporodik a tömeg, a nyárnak is vége van már – megfigyelték úgy-e? Hidegebb időben mindig több a rászoruló, de persze, hogy már hónapok óta nemcsak ez duzzasztja a sort. A sorban most is, de már régebb óta az ukrán nyelv dominál. Az afrikai, arab vagy afgán nyelvjárások és a román visszaszorultak, szinte észrevehetetlenné váltak, ezek az édesanyák most jobbára ukránul vagy oroszul igazgatják csintalan csemetéiket, akiket a gyermeki kíváncsiság ki-kicsalogat a sorból és persze, hogy ők is felfedezték, hogy az utca túloldalán ott van az öreg gesztenyefa és alatta az avarban már ott gömbölyödnek a gesztenyék. Átosonnának, ha a szigorú mamák engednék. Sorba kell most állni, ez a feladat, léha játékokra idő nincsen. A sor lassan mozdul, bár – ezt is tudom már – ukrán önkéntesek is segítik az eligazodást a segélyezés útvesztőiben, mert itt nemcsak konzervet, ruhát, lisztet és cukrot kaphatnak a rászorulók, hanem információt és a további segélyekhez, pld. lakhatáshoz szükséges útmutatókat is. A sorban álló segítségre utaltak többsége rendezett emberi állapotában van, divatosan öltözött, ruhájuk tiszta, nem árad belőlük a hajléktalanság áporodott szaga. Sőt, a szagélmény éppen ellentétes ezzel, friss parfüm-illat lengi körül a lassan moccanó sort. Sokan családok autókkal érkeznek a segély-osztáshoz, az utca ilyenkor teli van nem a legszabályosabban parkoló kocsikkal, néhány ház kapuján ott van a kocsi ki-bejárást jelző tábla és a kapu előtt várakozni tilos felirat, de persze, hogy aki eleve sorra számít az nem törődik ezzel. A játék tehát ismétlődik, a kapun be- vagy kihajtani kívánó autós nyomja a dudáját, a sorban állók kíváncsiak nézik egymást, tudják, hogy a valakinek közülük meg kellene mozdulnia, viszont akkor meg fel kell adnia a sorban a helyét. A sorban állásnak is megvan a maga szociálpszichológiája. Ha az ember előtt egy két kisgyermeket ölelő, dzsihábot viselő hölgy van, mögötte pedig valaki Fekete-Afrikából és ő eddig valahol Csernyihiv körül töltötte életidejét nyilván kissé tanácstalanul próbál reagálni a helyzetre, miközben persze a többiek a maguk nyelvén cselekvésre biztatják a tilosban várakozó gépkocsi ismeretlen tulajdonosát. A sor nyugtalanul hullámzik, a dudától zeng az utca, a vezető türelmetlen, aztán valaki kilép, mentegetőző mozdulatokkal a kocsijához siet, kikanyarodik, közben a másik vezető megkönnyebbülten távozik vagy érkezik, a helyzet megoldódik. Mindenki visszatér az eredeti helyére. A gyermekek visszaguggolnak a járda szélére és élénk tárgyalásba merülnek oly odaadással, amire csak azok a gyermekek képesek, akiket érdekel a világ. Hetente háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken ismétlődik ez a jelenetsor, folyton változó-cserélődő szereplőkkel. Új érkezők csatlakoznak a sorhoz minden héten, a sor folyton csak hosszabbodik, nem rövidül és egyre több a gyermek is. A túloldalon a gesztenyefa alatt is egyre több az elsárgult, ágakról lehullott levél. Koppannak a gesztenyék a járdán, gyűlik a gesztenyék tüskék héja az avarban. Idehullottak ezek az emberi sorsok, akár amott a gesztenyék. Csakhogy az ott a természet rendje, a sor itt a természetétől megfosztott ember embertelenségének a következménye.
