Az internet sokszor átok, egy dzsungel, amely telis teli van furcsa, néha nyilvánvaló, néha rejtőzködő akadályokkal, csapdákkal, leselkedő fenevadakkal, akikről első pillantásra el sem dönthető, hogy vajon veszélyesek, vagy szelidithetőek. Sokszor Tarzanként kell átlendülnünk két spam és három troll között egy vékony kötélen. Ennek ellenére már a megszokássá vált és kihagyhatatlan a napi rutin: itt ülök a képernyőm előtt most is és bámulok, szétnézek az elém rakott internetes tájban. Klaviatúra van előttem, betűket tapogatok, írok most is azzal a szándékkal, hogy kiküldöm ezt a kis írást abba a dzsungelbe és ezzel én is hozzájárulok a sűrűségéhez. Aztán becsukom a szöveget, valami információra keresnék megint, visszamegyek erre az virtuális információs sztrádára és kattogtatok az egeremmel. Minden egyes lapváltáskor egy szerződést kínálnak fel nekem és én általában olvasás nélkül is elfogadom őket, mert minél előbb el szeretnék jutni keresett információ forrásához. Naponta annyi szerződést kötök ilyenformán, hogy ha mindegyiküket komolyan tanulmányozni szeretném, egy nagyobb ügyvédi irodát is foglalkoztathatnék és senki sem unatkozna. Már fel sem tűnik, hogy milyen egyértelműen tudatják ezek a szerződések velem azt, hogy értékesíthető adat vagyok és, hogy unos-untalan el is adnak fűnek is, fának is, ráadásul most már a hozzájárulásommal. Furcsa rabszolgapiac ez! Ha jól értem közös üzleteink logikáját, akkor az a kölcsönös függésre épít. Én, mint fogyasztó függök azoktól a szolgáltatásoktól, értsd azoktól a szerverektől, amelyek a számomra elérhetővé teszik az információkat, amelyeket fogyasztani kívánnék, viszont fogyasztásukért „cserébe” az ezeket üzemeltetők függenek tőlem, mert azzal, hogy kapcsolatba lépek velük, eladhatóvá is tettem magamat és eladásomból ők jutnak bevételhez. Önkéntes rabszolgaként én is foglalkoztató vagyok tehát és minden kattintással egy kis aprót dugok valakinek a zsebébe. Néha tudom, hogy ezt az illetőt Jeff Bezosnak vagy Zuckenbergnek, esetleg Larry Brin-nek hívják, az esetek nem is kis hányadában azonban valójában fogalmam sincsen arról, hogy kinek hizlalom a bankszámláját. Ha ezt a posztot majd kirakom az inda.hu-n üzemeltetett felületre, akkor Vaszily Miklós zsebébe is dugok egy kis aprót. Tíz évvel ezelőtt minden más volt itt, én még emlékszem arra is, hogy milyen szégyenlősen jelezték nekünk, hogy posztjaink hirdetéseket tartalmaznak majd. Azóta már nagykorúvá lettünk mi bloggerek és az internet, posztjaink szöveg- és képkörnyezete alaposan megváltozott, mindannyian korszakot váltottunk. A szemünk előtt és a közreműködésünkkel komoly monopóliumok alakultak ki, kikerülhetetlen lett a facebook például (figyeljék csak meg, hogy mennyi felületre léphetünk át a segítségével) és ennek a gazdasági válsággá mélyülő covid-krízisnek az igazi nyertesei az internetes cégek lettek, eredményeik szárnyalnak, tulajdonosaik vagyona pedig korábban nem ismert ütemben gyarapodik. Miközben sok becsületes történetekben beleőszült vállalkozás küzd a puszta megmaradásért és egész sor hagyományos iparág – mint például a szállodaipar – mély válságba került, addig az internetes szolgáltatók sorra döntik a bevétel- és profit-csúcsaikat. Még mindig nem tudjuk a mértékegységét annak, hogy hogyan számoljuk majd ki ennek az egészségügyi válságból gazdasági megtorpanásba belenőtt helyzetnek a társadalmi veszteségeit. Munkájukat, foglalkozásukat elvesztő milliókban? Depressziótól, pszichológiai problémáktól, bizalmatlanságtól szenvedő százezrekkel? A közömbös szerveket mindez nem érdekli. A gépeket nem szokták elbocsátani és a gépeknek szakszervezetük sincsen. Gazdájuk viszont van, az pedig működteti őket a maga hasznára és javára. Mondom még egyszer, a közreműködésünkkel, amely nélkül semmi értelme sem lenne ennek a működésnek. Az ő általuk megtermelt profitnak van mértékegysége és árfolyama. A mi közreműködésünknek viszont ára sincsen. Nos, már csak így van ez. Dzsungel az internet és kurjantásoktól zajos, az aránytalanságok miatt érzett aggodalom mégis visszhangtalanul verődik vissza e lárma tűzbiztos falairól.
