Az internet mindig kisegíti hazámat: segítségével utánam tudja küldeni a híreit, akárhol is lennék a világban. Ebből is látjuk, a haza soha sem ereszt el. Igy jó nekem, le sem maradok a hazai hírekről és ezért megadatik, hogy együtt vigadjak, együtt sírjak honfitársaimmal és, hogy ha van arra alkalom, fürdhessek a honderű áldott vizében. Ha most felnézek a laptop képernyőjéről, akkor az öböl túloldalán azokra a szelíd lejtésű dombokra látok, amelyeket csak itt-ott pettyeznek zöld lombjukkal parádézó cserjék, ahogyan erős gyökereikkel belekapaszkodnak abba barnás-szürkés köves talajba. Néhány öreg olajfa, itt is, ott is fehérre meszelt falú házak, alattuk az öböl ragyogó kékje, ahol tarajos szilajsággal kiszalad a köves partra a tenger. E tengeri tájjal ennél nagyobb blaszfémiát elkövetni nem is lehet, itt ülök az árnyékos teraszon, köröttem ragyog a mediterrán nap és én a telex.hu-n Orbán Viktor tusványosi beszédének összefoglalóját olvasom. Ahogyan haladok előre a szövegben, úgy nő bennem a zűrzavar és a tanácstalanság, hogy szinte viszketek belé. Aztán egy elkésett sirály röhögő rikkantása kizökkent ebből és rájövök, hogy csak a nap ereje zsibong bőröm gondatlanul bekent felületein.

Azt már a megérkezésem előtt is tudtam, hogy milyen nehéz héten van túl a hazám és még a minden napos magyar életben megszokott napi fideszes bosszantások is túlnőttek a hét eseményei. Szóval emlékezetesen és maradandó nyomokat hagyóan nehéz hét volt ez, mert benne sűrűsödött ennek az orbáni országlásnak minden ellentmondása, baja, betegsége, ha úgy tetszik kikocsonyásodott itt a korszelleme. Az otthoniaknak emlékezniük kell arra, hogy azzal kezdődött, hogy becsmérelték a kata megszüntetése ellen tüntetőket, akik a budapesti hidakra kiálltak a véleményükkel. Az otthoniaknak arra is emlékezniük kell, hogy ezt a kisadózóknak kitalált adónemet a Fidesz találta ki 2013-ban és bizonyára gondos mérlegelés és számítgatás után be is vezette sok kis egyéni vállalkozás örömére és kedvére. Kiszámíthatóbbá tette adó-terheiket és könnyítette adminisztrációjukat, miért is ne szerették volna? Aztán a Fidesz úgy szüntette meg, ahogyan sok mást is országlása alatt: a viták és egyeztetések elől elfutva, vagyis gyáván és erőszakosan és persze anélkül, hogy bebizonyította volna, hogy a megszüntetéssel nemcsak az államkassza, hanem az állampolgár is jól jár, akiknek ráadásul ügyintézéshez elégséges határidőt sem adott. Persze azt is tudjuk, hogy az efféle rapid eljáráshoz annyira hozzászoktatták már a magyar népet, hogy teljesen közömbösek lettünk az eljárásjogi finomságok iránt és már ki sem akadunk az eljárás méltánytalanságán. Még csak azon sem szoktunk felháborodni, hogy a mindent-megmagyarázó emberek ilyenkor még a jogállamra sem átallanak hivatkozni. Az elmúlt években a Fidesz ilyen módon helyezett el mindig egy-egy arányos pofont a különböző társadalmi csoportoknak az ő orcáján és becsületén, jobbára az értelmiségiekén, de kaptak egyet a közalkalmazottak, az akadémiai kutatóintézetekben dolgozók, az egyetemen és egyéb iskolákban tanítók, az orvosok, a kórházak más dolgozói, a rendvédelmi szervek munkásai, de még a közmunkások is. Akár egy jobb Rejtő-regényben, ezekhez a pofonokhoz a Fidesz sohasem állított közlekedési rendőrt, saláta-törvényeket gyártatott le szakmányban a Parlamentben és azokban eldugdosta az igazi változtatások jogi alapjait, majd az egészet elkeresztelte magyar demokráciának és jogállamnak.

A most véget érő hét keddjén a szokásos nyári szünet előtti utolsó döntéscunami során Alaptörvényt módosított, közterületeknek adott új tulajdonost, kioktatta az Európai Uniót és az aktuális saláta-törvényben még tucatnyi egyéb törvényt módosított, hatékonyan, rövid idő alatt. Közben odakint a budapesti utcákon nyilván habosodott, mozgott, járt-kelt az élet, a Tisztelt Házban a szavazógomb nyomogatása közben mélyen köldökükre néztek a fideszes honanyák és honatyák (nők és férfiak, házasok és elváltak, gyermekesek és gyermektelenek, okosak és buták, szőkék és kopaszok, változatosak, akár a választópolgárok, akik oda küldték őket), a fideszes többséget nem érdekli a magyar társadalom. A budapesti élet eközben tüntetett, hidat foglalt, izzadt a kőrúti melegben vagy sörözött a Bambi teraszán, dolga után sietett vagy éppen ellenkezőleg, dolgot keresett magának, elfoglaltságot, hogy mégis hasznos napja teljen. E kavalkádban már azt sem vették észre, hogy most dobta ki a Parlament ablakán a Fidesz a Köztársaságot. A feudális világot felidéző vármegyék és ispánok visszahozatalával ugyanis megtörtént a köztársaság defenesztrációja. Ezzel megüzente az uralkodó párt, hogy neki a Köztársaság az bizony coki és komolyan venni még akkor sem hajlandó, mégha beleírta és egyelőre bennhagyta az elnevezését az Alaptörvényébe. (A hivatalos okmányainkon már régebben lecserélte, de ezt már megszoktuk.) A köztársaság ugyanis a feudális, királyi hűbérbirtokokat (amelyben a vármegye elnevezés és a király által kinevezett ispán funkciója gyökerezik) meghaladni akaró világ, a nép jogait elismerő és védő, a népképviselet és a népfenség magasztos elvére épülő világ és nem király kegyeire kacsingató. Petőfiék már a Respublikáért fogtak kardot és kiálltottak talpra magyart és a királyokat akasztani akarták, nem visszahozni! A köztársaság nem kommunista csökevény! Sajnálhatjuk, hogy a T. Házban nem akadt egyetlen egy képviselő sem, aki legalább egy mondatot mondott volna a magyar köztársaság defenesztrációjakor. Ijjesztő ez köztársaság körüli csend, mintha a szót magát is elfelejtették volna. Hallotta valaki valaha is, hogy Kövér László vagy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes ezt a szót, hogy köztársaság kiejtette volna a száján? Orbán Viktor miniszterelnök?

A magyar köztársaság most múlt ki véglegesen, már csak egy elfelejtett paragrafus maradt belőle a komolyan senki által vett Alaptörvényben, amelyet a Fidesz frakció úgy faricskál, mint az egyszeri székely a szipkát. Ezzel a döntéssel a Fidesz értésünkre adta, hogy az önkormányzatiságnak annyi, felejtsük el az önrendelkezésről szóló szép szavakat, közösségi szuverenitásunk is csak annyi, amennyit a Fidesz megenged nekünk és azt legyünk ebben egészen biztosak, úgy fogja megtenni, ahogy az neki tetszik. A mi véleményünk eddig sem volt fontos és ezután el lehet feledtetni. Mert mi történt még azon a napon, 2022. július 19-én? Mindenki számára érthetően bemutatták, hogy hogyan lehet közterületek tulajdonosait egy egyszerű gombnyomással lecserélni. Tudatták velünk, hogy a jövőben, ha esetleg egyszer Semjén Zsolt valami zsírosat eszik este, és emiatt reggel rosszkedvűen ébred, és benyújt egy törvényjavaslatot reggel kilenckor, rendkívüli és sürgőségi eljárással délután háromkor már meg is lehet szavazni, hogy másnaptól a Kálvin tér a Nemzeti Múzeum tulajdona, az Andrássy út pedig a Terror Házához tartozik, és ott Schmidt Mária engedélye nélkül járkálni tilos, ja és ki lehet sajátítani a Palkovics miniszter várbeli szomszédjának a lakását is, hogy a lakók még véletlenül se zavarják már a miniszter urat a hangos televíziózásukkal. …

Aztán mindjárt ezután elkezdődött Tusványos Álarcosbálja, a drága üzemanyagról szóló híradások ellenére feltették az ársapkát a hivatali autókra és megindult a hivatali rendszámú autók konvoja az erdélyi tájak felé és a belső égésű motorok felzabálták a minisztériumi utazási keretek egy részét, a sorőrök már kitöltötték a túlóra-teljesítésről szóló űrlapokat és a kiküldési rendelvényeket, majd megkapják az árát a következő havi illetményükkel. Szívesen elolvasnám, hogy ki utazott a honvédség költségén és azt is, hogy ki mennyit fizetett a szállásért a saját zsebéből. Megteltek a romániai autóutak magyar rendszámokkal, áradtak a népek a „szabadegyetemre”, magyar kavalkád volt megint Erdélyben. Már évek óta íve van ennek a rendezvénynek és évek óta egyre abszurdabbá válik, ahogyan azt látja az ember, hogy grasszálnak ott a magyar kormány miniszterei és maga a miniszterelnök, hogy sértegetik a jó szomszédság jegyében a befogadó országot és hogyan állnak szóba ott azokkal az újságírókkal, akiket otthon nemhogy újságírónak tekintenek, hanem ember számba sem vesznek, hogy hogyan hintik el az igét úgy, ahogyan ezt odahaza vagy egy másik európai országban soha sem tennék.

 Abszurd, hogy ez az ifjúsági rendezvénynek indult Bálványos ilyen jellegű belpolitikai eseménnyé vált, nyolcszáz (800) kilométerre az anyaországtól, ahogyan azt arrafelé mondják a népek. Nem tudok egyetlen egy olyan európai országról sem, ahol ez így megtörténhetne. Ráadásul szándékoltan demonstratív az egész körítés, a résztvevők úgy tesznek, mintha Erdély most is a hitbirtokuk lenne, még azzal dúsítva a dolgot, hogy a fontos színpadokon helyi résztvevőt lámpással kell keresni, a színpadokon jobbára budapesti ejtőernyősök landolnak, hiába no, hogy is szólhatna hozzá a rezsicsökkentéshez egy kolozsvári magyar? Erdélyben? No és a kulturkampf a budapesti libsikkel? Talán a hanyatló, dekadens, bukott Nyugat? A fertelmes Európai Unió, amelynek a jóvoltából ezek az urak útlevél nélkül kelhettek át a határon? Nem akadna erdélyi vendég, akivel lehetne erről beszélgetni egy színpadon? Aztán ha már ott vannak ezek a budapesti urak, akkor már csak találhatnánk egy erdélyi zenekart headlinernek a színpadukra. Mindig csak Nagy Feró vagy Ákos? Díszletként persze néha oda kiültetik az egykoron jobb napokot látott Tőkés püspököt is, az erdélyi magyar világ állapotáról pedig szó sem esik. A színpadokon pedig felvonul ennek a fideszes világnak a szine-java, homofóbok és iszlamofóbok (gyűjtőnevükön sorosfóbok), másokat igyekvően kirekesztők és megbélyegzők, hivatásos Európa-utálók, háborús uszítók és vérgőzös nacionalisták, ostobák és üres fejű szajkók, no meg a pecsovicsok e szép gyűjteményét kiegészítő figurák, akiknek ott kell lenniük, ahol kegyet kereshetnek és kaphatnak, ahol meg kell mutatkozniuk, hogy később is számíthasson rájuk a rendszer és akiknek cserébe kilóg a számlakönyv csücske a zsebükből, mert mit lehessen azt tudni. Bálványoson ott volt az egész magyar kormány, egy időben a kormány feje és a távollétében őt a kormány ügyrendje szerint helyettesíteni hivatott helyettese. Éljen a haza! Bálványoson mindenki hangosabban beszél, mint az egy jobb társaságban illendő és mélyebben gyűlölködik. Éljen a haza, kiáltunk fel lelkesen ennek láttán, ott éljen a haza, ahol ezek az urak vannak! Micsoda dolgok áradnak itten, ezekből a képekből! Micsoda szavak hömpölyögnek elő itten! Micsoda lelelete ez ennek a kornak és ezekhez a kincsekhez hozzá is lehet férni, itt van minden ezen a kis képernyőn, a laptopomon és hallgatom, hogy szidják Európát az urak, akik Salgótarjánnál messzebb még soha sem láttak és úgy beszélnek az Európai Unióról, erről a nemzetközi szervezetről, amelynek 18 éve tagjai vagyunk, mintha az ellenségeink lennének, pedig nélkülünk ott nem születik döntés. A bizonytalan államformájú Magyarország jelenlegi politikai vezetői egy focicsapatban kézilabda-meccset akarnak játszani már évek óta és mindig elcsodálkoznak azon, ha figyelmeztetik őket arra, hogy ideje lenne visszatérniük a csapatjáték közösen (tehát általuk is) elfogadott szabályaihoz. Mennyi mindenről képesek beszélni ezek az urak (mert elég kevés hölgyet lehetett látni a megszólalók között) – és mennyi csúnyaság van mindebben! Aztán a nagy esemény koronájaként a miniszterelnök megint elmond egy zavaros beszédet, amelyben van minden, mint a búcsúban, csak a gondolkodás logikus rendje és valami emberi léptékű megközelítés hibádzik belőle.

Már azt hittem, hogy ezzel véget is ért ez a nagyhét, amikor egy kisebb hírt dobott elém a gép. „Rácz Zsófiát miniszteri biztosnak nevezték ki”, szólt a headline és itt megint hümmögni kellett egy kicsit. A hír szerint a magyar államigazgatás e bájos, bár saját bevallása szerint is tudatlan állami vezetői fizetéssel megtisztelt munkása majd a területfejlesztési projektekben az ifjúsági szempontokat fogja képviselni. Navracsics miniszter szárnyai alatt. Álljunk meg egy szóra! 1999-ben, az első Orbán-kormány hozta létre a Regionális Ifjúsági és Szolgáltató Irodákat (RISZI-k), amelyek azokhoz a területi-statisztikai régiókhoz igazodtak, amelyekről már tudható volt, hogy a várható EU-s csatlakozást követően a területfejlesztési támogatások fontos egységei lesznek. A RISZI-k létrehozatalával éppen az volt a cél, hogy az ifjúsági ügyek ott legyenek a régiókban. A RISZI-k tulajdonképpen mind a mai napig egyedül álló – állam által támogatott – szolgáltatásrendet működtettek, pénzügyi támogatást nyújtottak, szakmai tanácsadási és képzési segítséget nyújtottak, együttműködéseket szerveztek, támogató ellenőrzésekkel segítették a támogatások hatékony felhasználását, konferenciák és más nyilvános együttlétek alkalmával erősítették a civil szervezetek szereplőinek önbizalmát, stb. Ezeket a RISZI-ket a második Orbán-kormány úgy szüntette meg, hogy felkészült és a régiójuk ügyeit ismerő és azokban elkötelezett munkatársaikat szélnek eresztette, a néhány éves működés után keletkezett és minden területfejlesztési program szempontjából kincset érő adat- és irattáraikat megsemmisítette, illetve közkincsből magánkinccsé tette. Nos, ilyen ez a fideszes tempó.

Felnézek ebből a révületből. A meltemi felkavarta az öbölben a hullámokat, a teraszra hallatszik a part köveivel való fecsegésük és ez elfeledteti ennek a hétnek, a magyar köztársaság defrenesztrációja hetének a történéseit.