Azon a pénteken, a Nemzeti Ünnepen, amikor a Valóság a valódisággal cserél helyet ... / Belgrádi jegyzet ...
2013. március 18. írta: wootsch

Azon a pénteken, a Nemzeti Ünnepen, amikor a Valóság a valódisággal cserél helyet ... / Belgrádi jegyzet ...

Nincsen jogosítványom, soha sem akartam autót vezetni. Március 15-én, 14:31:39-kor megsípolta a telefonom, hogy sms-t kaptam. Olvastam: „Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe! Belügyminisztérium” Képzelhető, hogy jogosítvány nélkül mit gondoltam erről. Úton voltam akkor éppen, magyar állampolgár és mobil-előfizető Porto és Belgrád között átszállóban. A milánói Malpensa repülőtér ablakai az Alpok hófödte csúcsaira néztek, sütött a nap, a száraz beton szürkéjén vidámra festett repülők várták az utasaikat. Az A Terminál kapuinál gyűltek a balkáni és az arab desztinációk felé induló utasok, így voltunk összesorsolva, még nem volt beszállókártyám, alkudoztam a Duty Free Shopban, hogy e nélkül hogyan is vásárolhatnék. Az angolt rossz olaszsággal beszélő hölgy nem tudott segíteni. „Várni meg boarding pass, lesz idő” (így fordíthatnám magyarra mondatait) - mondta kedvesen, hát elvegyültem a tömegben addig is. Ekkor ért ez az sms. Először is valami könnyű és friss ízre vágytam. 2011-es évjáratú Valpolicellot mértek pohárban az egyik helyen. A rubinvörös borral befészkelődtem a számkivetett dohányosok szűk üvegkabinjába, mellettem két úr arabul tárgyalt valami nagyon fontosat, egyikük elektromos cigarettát nyomkodott, a másikuk egy Kentre gyújtott rá. Ebben a környezetben ugrottak elém az engem meglepő sms keltette kérdések. Még volt vagy három órám az indulásig. Volt időm gondolkodni ezen. Még semmit sem tudtam arról, hogy most megint kettős olvasatú a valóság odahaza, egyesek élik azt a jelen időben, mások pedig az interneten írják ugyanazt, de ugyancsak azonnal és jelen időben. Később arra is felfigyeltem, hogy ennek a felgyorsított kommunikációnak az is a következménye, hogy a múlt idő is ott keletkezik a valósidejű jelenben és azonnal. Aznapra kész elemzésekkel álltak elő egyesek, sokak, rögtön. Pedig azt gondolná az ember, hogy a múlt az, amire már rápillanthatunk, amit akár többször is visszanézhetünk. De nem, az Internet-valóságban, itt az derült ki, hogy a múlt az a saját választásunk kérdése, annak a választásáé, hogy hová is áll(t)unk. A gyorsított filmeken gyorsan avul a jelen, hír-liciteken aki gyorsabb, az hatékonyabb és az viszi a prímet. De ezt csak sokkal később értettem meg, már majd csak akkor, amikor hazaértem Belgrádba és visszanéztem azt, hogy mi is történt Magyarországon akkor, amikor ezt az sms-t kaptam. Hóhelyzet volt Magyarországon. Hadihelyzet volt Magyarországban. A Tél („tábornok”), ahelyett, hogy méltóságteljes visszavonulásra rendelte volna a csapatait, amint az így, március idusán megszokott volna, egy váratlan ellentámadást indított a Tavasz ellen és ehhez mindent bevetett, amivel csak rendelkezhetett: a szél nehéztüzérségét, a hó gyalogságát, a jég páncélosait. Ez az erő arra volt elég, hogy helyi betöréseket érjen el. Arra nem volt elég, hogy kétségbeesésbe taszítsa a Kárpát-medencét, amely körül a Tavasz csapatai már felsorakoztak a szokásos módon: a hosszabbra nyúló napok fényeivel, az arcokat melegítő napsütés kétéltű járműveivel, a kertekben a megroskadó hó alól kibújó tulipánok lándzsáival. Tél tábornok csapatai a legmódosabb, legfejlettebb magyar vidékre csaptak le és alaposan összezavarták Magyarország eminens M1-es autópályán a közlekedést. Ha ez a Tél tábornok egy kerülő hadművelettel az M6-os alsó szakaszára sújtott volna le, korántsem keltett volna ekkora hullámverést a hivatalos és a civil médiákban. Tél tábornok azonban ravasz stratéga. Ravasz és kiszámíthatatlan és amióta az ENSZ megállapította, hogy az „éghajlat-változásért az Ember felelős” még nyeregben is érzi magát. Összezavarja az évszakokat, vadul támad, amikor nem is várná az ember és úgy vonul vissza, hogy tartósan nyomot hagyjon emlékeinkben. Persze elsősorban azoknak az emlékeiben, akik ott voltak és akkor voltak ott, a támadás arcvonalában. Ismerjük, ugye az első vonalban harcolók és a hadtáp-területeken üldögélők megközelítésének különbségeit. … Mindegyikünknek vannak emlékei a nagy telekről – mert az időjárás érzékelése az személyes hagyományunk – erre a támadásra azonban, úgy látszik, senki sem számított. Ez volt mindjárt az első kérdés a számomra, mivégre is, hogy nem foglalkozunk gondosabban a meteorológiai előrejelzésekkel? Általános bizalmatlanságuk vajon elérte-e már azt szintet, amikor már az ismert tudomány minden technikai eszközével rendelkező meteorológiai jelzéseknek sem hiszünk? Vagy még mindig azt hisszük, amit a Tudomány Forradalma hitetett el velünk, hogy Mi uraljuk a Természet műveleteit? Vajon nem az a baj-e ezzel, hogy monopolizáljuk és államosítjuk – és ezzel eltávolítjuk – a meteorológiai szolgálatok munkáját azoktól, akiknek szól? A meteorológia társadalmasítása – a meteorológia államosítása, ezt a küzdelmet láttam később a blogokban. Helyesebben talán a Tájékoztatás monopóliuma és a tájékozottság Civil Szükséglete közötti küzdelem? Aztán az a kérdés, hogy hogyan vezetünk télen? Vajon melyik magyar jogosítvány-tulajdonos szerzett gyakorlatot a téli utakon való vezetésben? Vannak-e olyan teszt-pályáink, ahol a mi megszokott időjárási körülményeink között is felkészülhetünk a rendkívüli időjárási körülmények közötti vezetésre? Mennyibe kerül ez a vezetőknek és része-e ez a jogosítvány megszerzésére irányuló műveleteknek? Budapesten, ha leesik az eső, a közlekedés mindig lelassul, ez egy afféle városi hagyomány. Pedig büszkék vagyunk a vizeinkre, csak nedves útburkolaton nem tanultunk meg vezetni. No meg az a kérdés, hogy egy ilyen Multikulturális Autópályán, amilyen ez a bizonyos M1-es, hogy is van ez, amikor nagyon is különböző vezetési kultúrák együttélésére lenne szükség? Aztán az a kérdés, hogy vajon meg kell-e lepődnünk azon, hogy sokan otthagyják az autójukat az út közepén, ráhagyva a tulajdonért érzett felelősséget másokra? Nem szóltak később arról a hírek, hogy hány magára hagyott gépjármű okozott torlódást azon az M1-esen, de mégis, nem kellene ezen elgondolkodni? Amióta arra szoktunk, hogy autópályákban mérjük fejlettséget egy kicsit elkényelmesedtünk. Igaz, hogy a példáink nem a rendkívüli körülményekből vonnak tanulságokat, mert ilyen körülmények nagyon ritkák és ezért statisztikailag nem is általánosíthatóak.

Szívtam a cigarettámat abban a nehéz levegőjű üvegfalú fülkében, a Malpensa Repülőtér tranzitvárójában és egy sms-en gondolkodtam, amit a magyar Belügyminisztérium küldött a telefonomra. Vajon honnan tudják, hogy vagyok? – tűnődtem. Ha meg tudják, akkor miért nem tudják, hogy nem vezetek autót? Ha tudják, hogy vagyok és, hogy nem vezetek autót, akkor azt is tudhatnák, hogy nem vagyok odahaza, nem? Ha pedig tudják, akkor miért küldenek nekem egy sms-t Olaszországba? Vajon miért nem azt az üzenetet küldték, ha már mindenkinek, hogy „ha lehull a hó, ragadjon hólapátot!”?. Az jutott eszembe, hogy a mobilszolgáltatóknak a bevétele elsősorban az sms-kből származik. Minden egyéb csak ráfizetés, csalogató szolgáltatás, aminek még a költségei sem jönnek vissza a cégeknek. Vajon ki fizeti ennek – ha 11 millió magyar mobiltelefon-tulajdonossal számolunk – a kör-sms-nek a költségeit? Kinek használt ez?

Volt ebben valami félelmetes. Egy arab apa azt próbálta megértetni tipegő gyermekével, hogy most jobb, ha most az üvegajtó túloldalán marad. Rá akart gyújtani végre. A gyermek nagy, gyémánt-fényű szemekkel nézte túlról, apa pedig sietősen dohányzott és fürge ritmusokat dobolt a gyermeknek az ajtón, hogy lekösse a figyelmét arra a két percre, amíg szenvedélyének áldozhat. Aztán elmentek. Egyedül maradtam az sms-el, a kérdéseimmel és a Valpolicello maradékával.

Március 15-e volt, Nemzeti Ünnep, méretes összecsapásokat ígértek korábban a magyar hírek. Hívek összecsapásait, amelyekről azt reméltem, hogy csak verbálisak lesznek, és, hogy tettlegességekre sor nem kerül. Már régóta félek attól, hogy előbb-utóbb eszkalálódik a helyzet és, hogy a „sósavas bácsik”, az „esernyős nénik”, a „hahás fiatalok” egyszer csak ölre mennek. Valami mély bizalmatlanság fűti ezt a magyar közéletet, csoda még az, hogy adót fizetünk.

Tél Tábornok Hadserege visszavonul most. Utolsó hadművelete nyomott hagyott bennünk. Akiket az arcvonalon ért ez a támadás, azok pedig joggal parafrálhatják Shakespeare halhatatlan szavait az V. Henrikből, valahogyan így:

„ …E naptól fogva világvégeztéig,
S benne minket is megemlegetnek,
a boldog keveset, egy falka testvért;
Mert ki vérét velem ontja ma,
Fivérem lesz; s akármilyen alantas,
Megnemesíti helyzetét e nap.
S sok úr, ki Angliában ágyba van most,
Magát, hogy itt nem volt, sorsvertnek érzi,
S ocsolja férfivoltát, hallva mástól
Hogy velünk harcolt Szent Crispin-napon”
. (cserélhető: a hó-barikádokon) …

Aki ott lapátolt a hótorlaszokon, aki kenyeret és vizet vitt a csapdába került autósoknak, azok a települési önkormányzatok, amelyek önzetlen segítséget nyújtottak a rászorultaknak büszkén mondhatják és remélem, hogy mondják is: „egy falka testvér” (band of brothers), mert ez a normalitás előbújása volt – akár az első hóvirágé a kései hó alól.

… Március 15-én a helyi idő szerint valamikor este nyolc körül a JAT milánói járata landolt a Nikola Tesla Aerodrom jégtől rücskös betonján. Fehérváros nevéhez méltóan fehéren fogadott. Az előző nap kiadós havazás verte végig a város tavaszra váró közönségét. „How is the situation?” – kérdeztem a taxist. „Nem problema.” – mondta. Visszaértem, hogy végigolvassam a Magyar Internet felületein keletkezett magyar tartalmakat. Így olvastam.

A bejegyzés trackback címe:

https://wootschp.blog.hu/api/trackback/id/tr885143845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása