„A tengeren mindent megtalál az ember, bármit keressen is – küzdelmet, békét, románcot, a legföldhözragadtabb naturalizmust, ideálokat, unalmat, undort és ihletet -, és minden elképzelhető lehetőség megadatik a számára, még az is, hogy bolondot csináljon magából – pontosan úgy, ahogyan az irodalomban.” – ezt írja Joseph Conrad, akinek minden alapja megvolt ahhoz, hogy így beszéljen. Aztán rákattint az ember a Vendée Globe földkerülő vitorlásverseny 36. napjának beszámolójára és ott van minden, amiről ez a nagy író beszélt az imént. Pip Hare, aki 50 évesen már a második versenyén tűzte ki maga elé a célt, hogy megdöntse Ellen MacArthur még 2001-ben felállított rekordját, hogy tudniillik ő volt akkor a leggyorsabb női versenyző, aki 94 nap 4 óra és 25 perc alatt kerülte meg a Földet hajójával (a legutóbbi verseny befutója, vagyis 2021 óta ezt a nem-hivatalos „női rekordot” Clarisse Crémer tartja 87 nap 2 óra 24 perccel), szóval Pip Hare árbóca kettétörött ott a magányos messzeségben, valahol a jéghatár és Ausztrália között. Fel kellett adnia a versenyt. Könnyek között jelentkezett be a hírrel:  https://www.youtube.com/watch?v=Ffm4mbZle3o, a versenyző társak is könnyek között üzentek neki, a versenyt követő nézők megilletődve figyelték, hogyan küzd ott a kamera előtt az elhatalmasodó érzelmeivel. Most meg kell oldania azt, hogy árbóc nélkül megtegyen vagy 800 mérföldet a legközelebbi ausztrál kikötőig. Könnyű lenne ezt elintézni egy odavetett félmondattal, hogy „tengerészsors”, ezzel nem mondhatnánk túl sokat erről a drámai helyzetről. A Vendée Globe hajósai évekig készülnek arra a nagy kihívásra, a fizikai és szellemi terhelés elviselésére, amelyet ez a rendkívüli verseny jelent, arra a magányos küzdelemre, amelyet a Nagy Természet közvetlen közelről figyelő kritikus tekintete előtt kell megvívniuk a mindig rakoncátlan és vad szelekkel, feltornyosuló hullámokkal, láthatatlan, de erős áramlatokkal és egy technikai hiba, egy rossz rögzítés, egy meglazult tömítés, anyagfáradás, egy a függesztésekbe beszakadt vitorla miatt lám a verseny feladására kényszerülhetnek. Még mindenki Pip Hare-al foglalkozott, amikor jött az újabb bejelentkezés, Weöres Szabolcs sem folytathatja a versenyt. Ki kell szállnia, mondta, mert az árbócának egyik rögzítője eltörött, javítani a nyílt tengeren nem lehet, félő, hogy az Indiai-óceán vad viharjait, élénk szeleinek kavargását ez az árbóc így nem bírja ki (a bejelentkezése itt: https://www.youtube.com/watch?v=ciWMjK2n3IQ). Szabolcs, Szabi, ahogyan mindenki hívja most Fokváros felé tart már, hogy ott nyugodt, kikötői körülmények között megjavíthassa hajóját. A verseny számára is véget ért 36 küzdelmes nap után.

Az eredetileg negyven fős mezőny most már 37-re csökkent, de megjósolható, fogunk még arról hallani, hogy valamilyen technikai probléma miatt valakinek fel kell adnia a versenyt. Többek küzdenek különféle megoldandó ügyekkel, 36 nap a nyílt tengeren, a váltakozó időjárási körülmények között alaposan megviseli a hajóst és a hajóját. A mezőny széthúzódott, a most vezető hármas és az utolsó helyen hajózó Van Weynbergh között 5.400 tengeri mérföld távolság van. Ez, ha naponta 400 mérföldet tenne meg a hajó, úgy 10-12 nap távolságnak felelne meg, feltéve, ha az első helyen most hajózó Sébastien Simon nem állna meg addig, amíg utol nem érik. Erről viszont szó sincsen! 37 nap 9 óra óta versenyeznek és most ő vezet. Charlie Dalin és Yoann Richomme 25.3 mérföldre vannak most mögötte. Ők hárman már napok óta egy teljesen külön versenyt vívnak és Dalin, aki eddig oly fáradhatatlanul tartotta a 20 csomós sebességét, hogy csak nőttön-nőtt az előnye a többiekkel szemben (néhány nappal ezelőtt több, mint 250 mérfölddel volt a mezőny előtt …), most nézheti, ahogyan felzárkóztak a többiek. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy néha láthatják is egymást, annyi magányos nap, egyedüllét után ez is egy érdekes élmény lehet! Ők ott, a mezőny élén már a Nemo pont felé száguldanak, mögöttük a következő csoport  600 mérföld távolságra van. Most. Nagy verseny ez a javából és a tengerész, aki részese az Élet elismeréseként örökké viselheti a sehogyan másképpen megszerezhető Tapasztalat kitüntetéseit. Bárki is álljon majd a befutó után a győzelmi emelvényen, aki a versenyt végig tudja csinálni győztes lesz. Úgy lett ura fárasztó nappaloknak és álomtalan éjjeleknek, hogy  körötte ott volt az örökké változó, a hajóval perlekedő, hatalmával lélegző világóceán, amely egyetlen pillanatra sem hagy kétséget afelől, hogy itt, ebben a világban Ő az úr. Talán jobb is, ha ismét Joseph Conradnak adjuk át a szót, aki ezt írja: „Talán csak egyetlen kétkezi munka ér fel ezzel: az örökös, komor nyomulás nyugatnak a tél derekán a Horn-fok körül. Mert az ember ilyenkor is birokra kel a Teremtő hatalmával. És ezt a küzdelmet a világtól távol, az élet apró kényelmei és vigaszai nélkül, magányosan kell megvívnia, miközben úrrá lesz az emberen porszemnyi kicsinységének érzése, mert semmiféle pályadíj nem érhet fel egyetlen szélességi fok leküzdésével. De egy megtett szélességi fokot legalább már nem lehet elvitatni. A nap, a csillagok, a földkerekség alakja a tanúi előbbre jutásodnak; míg egy maréknyi papír, akármennyire is az ember szívéhez nőtt, kétes és vitatható haszon. …” Igy van ez. Most odakint messze a Vendée Globe hajósai küzdik le a szélességi fokokat.