Forr a világnak az ő bús tengere, van magyar, aki búsul emiatt és van magyar aki ennek örül. Ha örül, akkor nagyon. Ha búsul, akkor egyre dühösebben. Úgy zuhognak reánk a hírek, mint monszun idején az eső valahol Ázsiában: a nedvessége bőrünk alá kúszik, szívünket éri el, didergünk. Ahogyan itt ülök a laptop képernyője előtt és böngészek áradó szövegek, színekkel táncoló képek, gyorsan váltó reels-videok vibráló akciói között a szoba szinte billeg, mint egy hanyagul lekötött hajó a móló mellett, mintha minden mozgásban lenne. Pedig én csak ülök itt, ha felnézek a képernyőről látom, hogy esteledik. A szomszédos ház falán már lefolyt a vérvörös alkonyat. Tócsákba gyűlnek a növekvő árnyékok szemben a háztető alatt. A lenyugvó Nap egy eltévedt fénypászmája még fennakad az ablak előtt, az óvatosan bimbózó fa ágán, aztán elenyészik. Az alkonyatból lassan estébe vált az idő. A képernyőn se nyugalom, se megnyugvás nincsen. Nem is lehet, talán. Amióta ezzel élünk azt is elfogadtuk, hogy minél gyorsabban … hogy minél előbb … hogy értesüljünk … hogy utána járjunk … elénk dobott hírek. Vajon az események gyorsultak fel így, vagy a róluk gyártott hírek sebessége változott? Amióta a trumpisták átvették hivatalaikat odaát az Óceán másik partján azóta a média táplálékláncának kiinduló- és végpontja is az Amerikai Egyesült Államokban van. Olyan sebességgel rontják el a kedvünket az ottani urak, hogy már annak a kevés dolognak sincsen időnk örülni, amelynek pedig lehetne. Például az érkező Tavasznak. Még soha az emberiség történetében ilyen kevesen nem okoztak ekkora károkat ilyen sokaknak. Személyes tereinkbe is beléptek, ott vannak, ott rombolnak és még azokat is elérték, akik eddig úgy gondolták, hogy semmi közük sincsen ahhoz, ami annak a nagy víznek a túloldalán történik. A kormányzásnak álcázott Kész átverés show pedig tovább folytatódik.

Amit látunk egy gyorsan változó színpadképekkel operáló burleszk, de nem lehet rajta nevetni, mert a szavak, mondatok, akciók közben csetlő-botló főszereplőnek nincsen humora. Egy nagy államot képvisel, amelynek az intézményeit megveti és nem is hajlandó időt szánni arra, hogy megismerje őket. Elnöki rendeletekkel semmisíti a választott képviselők törvényalkotó felelősségét és azok valami számomra rejtélyes oknál fogva hangos ovációval fogadják ezt a Capitoliumon. A kapkodó előadás főszereplője egy nagy múltjára büszke politikai párt identitását semmisíti meg naponta úgy, hogy még sóval-borssal is felhinti a hűlt helyét és eddig még nem akadt olyan republikánus, aki észre venné, hogy ha így folytatódnak a dolgok, akkor hamarosan még a nagy Webster szótárból nemcsak a gender-identitásra utaló névmásokat, hanem az amerikai demokrácia szócikket is törölniük kell.

A magyar kormányzó párt képviselői, de legfőképpen a párt elnöke nagy örömmel és határtalan lelkesedéssel követi az eseményeket. Ami másnak csalódást, mély bánatot, rémületet, értetlenséget, sőt érthetetlenség miatt érzett tehetetlen dühöt okoz, az neki felszabadult öröm, határtalan boldogság, szárnyaló jókedv. Politikai udvartartásának fontos tagjai is sorra-rendre fejezik ki örömüket az események láttán. A „mi már Trump előtt is trumpisták voltunk” (© Menczer T) tényleg igazi tartalmat, értelmet nyert Budapesten. A szokásosan megfizetett tapsoncok, a Megafon internetes csekistái, Felix Edmudovics Dzserdzsinszkij lelkes tanoncai minden lehetséges felületen tolják a dumát. Orbán a Pista lubickol a káosz keltette piszkos hullámokban és ahol csak megszólal ott egyre meredekebb kijelentésekkel ostromolja a magyarok tűrőképességét. A legutóbbi kedvencem az, amikor a Kossuth Rádióban már megszokott pénteki egyszemélyes nagyotmondó hangjátéka során valami olyasmit talált mondani, hogy „a budapesti Pride élén ott menetelt Pressman, az amerikai nagykövet, ő most már nincsen, ezért a Pride védelme is megszűnt …” (nem szó szerint idéztem). Az a Pride régi hagyománya, hogy a Magyarországra akkreditált diplomaták is mindig felvonulnak a tömeggel (de nem meneteltek soha az élén), éppen úgy ott voltak, ahogyan nagyon sok heteró, családos ember is – hiszen a Pride a másság elfogadásának, a toleranciának, a mások iránti türelmességnek a kifejeződése. Miért ne állhatna ki ezért egy jóérzésű ember? A Pride-nek nem a diplomaták, legkevésbé sem az amerikai diplomaták adnak (adtak?) védelmet, hanem az az európai felfogás, amely az Emberi Jogok Nyilatkozatára épül és amely elismeri azt, hogy az ember sokféle és a sokfélesége tiszteletet, elismerést érdemel, azt üldözni, a társadalomból kirekeszteni nem lehet. A Pride tiltásának, már a felvetése is szembe megy mindazzal az értékrenddel, amelyet Európába képviselni szoktunk. Orbán érvelése, már ha kirekesztő tartalmú mondatait érvelésnek tekintenénk azért is hamis, mert egy magát szuverenistának mondó politikusként mondja. A Pride betiltásának még a felvetése is az emberi szuverenitás megsértése. Emberi szuverenitás nélkül szuverén ország nem lehet. Az pedig mély szomorúsággal töltheti el a szemlélőt, hogy Orbán évértékelőnek mondott programbeszédének a Pride betiltásáról szóló fejtegetése váltotta ki a legnagyobb tapsot a jelenlévőkből. Hazai trumpistáink itt tartanak.

Mondom, hogy nagy sebességgel rontanak ránk a hírek. A tegnap mondottak mára már történelmi epizóddá alakulnak át. Az, ami tegnap előtt történt már csak az archívumokban érhető el. Pedig néha érdemes lenne megállni, szemlélődni, elemezni egy kicsit. Már azt is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az csak a minap volt, hogy Magyarország látta el az Európai Unió elnökségét. Orbán Viktor másodjára látta el az Európa Unió Tanácsának soros elnökére rótt feladatokat. Másodjára és utoljára, hiszen legközelebb majd 2030-ban került Magyarországra a sor és addig még annyi, de annyi víz folyik le Európa folyóin, hogy egészen biztosan állíthatjuk, e poszton Orbán Viktor most látjuk/láttuk utoljára. Még az is lehet, hogy éppen Orbán Viktor szorgos aknamunkája eredményeként már tagjai sem leszünk az európaiak uniójának. Még az is lehet, hogy Orbán Viktor már nem lesz a Fidesz miniszterelnök-jelöltje, mert addigra találnak nála frissebbet, fiatalabbat. De még az is lehet, hogy az Európai Uniós sem lesz már olyan, mint amelynek megismertük és éppen Orbán, a Pista miatt nem lesz az. Orbán mindenesetre jól kihasználta az elnökség adta lehetőségeket, ott trollkodott, ahol tudott és újra és újra bebizonyította, hogy milyen rossz csapatjátékos. A hozzá tapasztott sok legenda közül a labdarúgás szeretete a legtartósabb. Orbánt mindig úgy állítják be, mint aki rajong a labdarúgásért, mint aki ért hozzá és mint, aki nemcsak közpénzekből, hanem saját vagyonából is áldoz a támogatására. Meccs miatt változott már az Orbán-vezette kormány ülésének időpontja, napirendje (a kormány rendszerint szerdán ülésezik … kupaszerdán …). Orbán a Pista szereti a focit, rajong érte. A labdarúgás viszont egy csapatjáték, ahol nem illik sokáig magunknál tartani a labdát, nem illik önzősködni, jobb átpasszolni a labdát annak a csapattársnak, aki még nálunk is jobb helyzetben van. Saját csapatunk játékosait nem illik rugdosni, hátulról és alattomosan beléjük rúgni és az sem szerencsés, ha az ellenfél kapuja helyett a magunkéba rúgunk gólt. Ha egy csapat mezét viseljük, azokkal tartunk, akik ugyanazt a mezt viselik és nem azokkal, akik a pályán ellenfeleink. Minden játéknak megvannak a szabályai, a bíró éppen azért van velünk a pályán, hogy ezeknek a szabályoknak a betartását felügyelje. Orbán még azt is el tudta követni az elnökség alatt, hogy felhatalmazás nélküli gyors turnét bonyolított le Kijev-Moszkva-Peking útvonalon és nem mondta azt, hogy magánúton jár, még Vlagyimir Vlagyimirovics is úgy tekintett reája, mint aki az EU nevében érkezett, pedig nem. A magyar miniszterelnök elugrott a Balkánra és vidáman fotózkodott Vučić-al, Dodik-al és ígérgetett nekik fűt és fát, közben benézett még Mar-el-Lago-ba is, miközben javában tartott az amerikai elnökválasztási kampány és közben persze ügyet sem vetett a legitim amerikai kormány képviselőire, még csak rájuk se köszönt, ha már ott járt. Aztán még az elnökség legvégére is jutott egy jókora csavar. Magyarország politikai menedékjogot adott egy hazájában súlyos korrupciós ügyek miatt körözött egykori miniszterhelyettesnek, Marcin Romanowskinak. Ezzel egycsapásra sikerült lerombolni a máskor oly fontosnak tartott Visegrádi Együttműködést, másrészt sikerült bemutatni az EU-nak is, hiszen az azért eléggé szokatlan, hogy egy olyan tagország vádolja meg a másikat a jogállami normák megsértésével, amelyet az EU már sok millió eurós bírsággal sújtott a jogállami normák folytatólagosan elkövetett megsértése miatt. Amikor már azt hittük, hogy elég világosan bebizonyosodott, hogy a magyar miniszterelnök egy rendkívül rossz csapatjátékos az európai válogatottban, akkor még azzal is szembesülhettünk, hogy 2025. január 20-án, a Demokrácia Szégyen Napján, amikor Washingtonban Trump a Biblia mellé letette a hivatali esküjét, aznap Budapesten Orbán értékelte az EU-s elnökségét. A beszédében megint tovább rugdosta európai csapattársait. Csak nem tudta megállni. Pedig akkor még csak januárt írtunk, most, hogy írom ezt, már március idusa közeledik. Ha felnézek a képernyőről, látom, hogy az ablak előtt a fa ágain a virágok rügyei készülődnek a rügyfakadásra. A kormányzásnak álcázott Kész átverés show ettől még tovább folytatódik, természetesen. A meccs befejezetlen.