November van, az este meredeken, gyorsan zuhan rá a városra. Már délután ötkor mélyülő árnyékok árkain át botladozunk. A moziban is gyorsan lekapcsolják a mennyezeti világítást, a sötét szemlehunyásra csábít, egy elénk dobott harsány Coca-Cola reklámban vidám Mikulások népesítik be a mesevárost. A zajuk ránt vissza a hétköznapok valóságába. A film, amelyet a Kino-ban nézek, az Szimler Bálint Fekete pontja, az angol cím még az eredeti magyar címnél is találóbb talán (Lesson learnt), mert igen, úgy állunk fel a film végén, hogy megtanultuk a leckét. Ráismertük a tanulási folyamatra is. Minden filmbéli karakter ismerős és minden filmben elénk rendezett jelenet is megtörtént vagy megtörténhetett velünk, feltéve és megengedve, hogy filmszínház ugyanakkor falakkal vesz körül, a valóság odakint ragadt a film idejére, azt csak a néző önmagában hurcolja be a nézőtérre és így vagyok ezzel magam is. Aztán a film véget ér és mi kilépünk a Margit-körútra, dübörögnek ott a villamosok, fénylő és sziszegő kígyóként tekeregnek a Nyugatitól a kanyarban és az este már birtokba vette az eget. Valahogyan a Vígszínház felett, a sarokban telihold világít, de fénynek ez is kevés. Élesek az árnyék-késekkel bevágott rések az aszfalton. Valóság-utazás ez már most, nem álom. A most látott film hőseinek valódi mintái most érhetnek haza egy hosszú, fárasztó hét után. Most dobják a sarokba cipőt, most fújnak egyet a konyhában, vagy még a lassan mozgó sorba állnak a zsúfolt Spar pénztáránál és az jár a fejükbe, hogy várja őket is a család, még főzni kell, még vissza kell bújni az otthoni kötelezettségek kicsiny, de erős zsinórokkal megfonott kötelékébe, ki tudja, nem láthatunk át minden falon. A villamoson nézem az utasokat, ahogyan átkelünk a hídon, a döccenésekkel biccentgetünk némán. Az arcok tükör arcok, ott van rajtuk egy hosszú nap minden árnyéka és fénye. Az arcok térkép-arcok, mély árkokat, szelíd mélyedéseket vésett már rájuk a sorsa villamos meg megy. A film meg dolgozik bennem. Befogadás-lélektani szempontból azt mondják, hogy várni kell az élmény leülepedésére, de talán mégsem addig, amíg az a kezdetben kocsonyás élmény megkérgesedik. A villamosról a Fehér Házra látok és ezzel a filmmel együtt ez azt jelenti, hogy megyen felfelé bennem a tehetetlen dühök gőze. Aztán a Margit-híd közepén kitárul az a felejthetetlen és mindig hazahívó budapesti panoráma, amelynek a közepén ott ragyog a Parlament épülete és akkor megérti az ember azt, hogy ez a pompás épület csak lötyög a magyar demokrácia testén, amely ezt kiölteni már nem tudja, láthatóan nem is akarja, a törvényalkotók abban a szép házban már réges régen magukra hagyták az iskolákat, a benne tanítókat, a diákokat, akiknek törvény kötelez, hogy oda járjanak és a szülőket, akik küzdenek mindezzel. Milyen szép a filmben az a szülői értekezlet! Micsoda erős képek és milyen erejű mondatok! A villamos meg megy közben, míg erre gondolok. Kavargó gondolatok bennem. Még mielőtt hazamennék, le akarnám ezt írni. A novemberi este már kiteljesedett, még csak este hét óra van, de már minden árnyék az úttesten egy feneketlen, mély kút, elszédülne az ember, ha belenézhetne, viszont ezeknek a kutaknak valódi mélysége nincsen, beláthatatlanok. Itt is, ott is fel kell kapcsolni a telefon világítását az utcán, mert nem akarnék gödörbe-kátyúba lépni most. Azért itt-ott némi fény szűrődik alá a hivatalos utcai világítótestekből is. Lehet haladni a következő kocsmáig. Ha most nézek fel a képernyőről, akkor Soproni Démon feliratú söröm üvegére látok, azon túl pedig a szomszédos asztalnál ülő urakra, akik valami vitorlás élményekről beszélnek, de azt már nem tudom kivenni, hogy miféléről. No meg nem is érdekes. A Vendée Globe már öt napja elrajtolt, a hajók az Egyenlítő felé vágtatnak már, ehhez képest nincs az a vitorlás élmény, ami ennél érdekesebb lehet. Erről majd később kell mesélni.
