„Soha sem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” írom le a régi mondást. Vajon melyik folyóba? Abba, amely itt hömpölyög a szomszédban és állandóan, megállíthatatlanul fut tenger felé, vagy a szavaknak abba a folyójába, amely az internetes világban árad, dagad, áramlik? Azért kezdem ezzel, mert emlékeim frissességét ellenőrizendő megnéztem, hogy mit is írtam az amerikaiakról korábban. 2017. január 30-án például ezt a posztot tettem ki a világhálóra. A rákattintókat számláló szerint az írásnak eddig 31 látogatója (olvasója?) volt, nyolc év után, 2025. január 31-én óta még egy, én. Talán kiolvasható, hogy akkor tartózkodó megértéssel figyeltem arra az Amerikára, amelyet azonban csak Európából nézvést ismerhetek (hiszen azt is bevallottam, hogy soha sem voltam ott és az odautazás késztetése bizony elillant most már örökre …). Azt is be kell vallanom, hogy bármennyire is erőlködöm, semmire, de tényleg, az ég adta világon semmire sem emlékszem abból, amit ez a magas, szőkére festett hajú amerikai férfi alkotott az első elnöki ciklusában. Nagyhangú kijelentései elillantak valahová, tényleges tetteit pedig a feledés jótékony homálya takarja el. Az viszont örökre megmaradt, ahogyan ott állt a washingtoni Capitoliumtól látótávolságra és felkelésre uszította a híveit, akik aztán szépen meg is ostromolták az amerikai törvényhozás épületét, feldúlták az irodákat és vidám szelfikkel örvendezték meg a nagyvilágot arról a rendetlenségről, amit odabent okoztak. Régen volt és igaz volt, de nem úgy volt igaz, ahogyan Trump beszélt az „elcsalt választásokról”, mert a választásokat nem csalták el, azt ő elveszítette. Kétszer még ő sem léphetett ugyanabba a folyóba. Most, hogy tényleg megválasztották, nagy lendülettel rontott neki a nagyvilágnak. Az elmúlt alig egy hónapban naponta rémült rácsodálkozással figyeljük, hogy hogyan is bontják le a korábban olyan nehezen összerakott világrendet kereteit, intézményeit, hogyan rontanak neki az azokat mozgató tudásnak, eszméknek. Trumpisztánban most Őseggfejsége I. Elon Musk a király, aki biodíszletként hurcolássza magával a kisfiát, X-et (vajon hogyan is becézik otthon?) még a Fehér Házba is, és aki képes volt ott azt is mondani, hogy mivel megnyerték a választásokat senkinek sincsen joga kritizálni az intézkedéseit … Azt is megnéztem néhány nappal ezelőtt, hogy milyen otromba, udvariatlan tónusban oktatja ki Európát úgy en bloc Vance alelnök Münchenben arról, hogy mi a demokrácia és a szólásszabadság, majd ő is vidáman barátkozott az AfD arcával Alice Weidel-el, aki képes volt kommunistának nevezni Adolf Hitlert Elon du bist ein Arschloch mikrofonja előtt az X (nem a gyermek!) podcastjában. Még éppen tovább mérgelődtem volna ezen, amikor megérkezett a mókus.
Erkélyünk nem az utcára, hanem a háztömb keretezte hátsó kertre néz. Ez a kert vegyes képet mutat, mert a többnyire a XX. század első évtizedében épült házak hátsó frontjához tartozik. Különféle méretű és terjedelmű házakhoz eltérő méretű kertrészek illeszkednek. Képzelhető, milyen gyakran cserélődtek itt a lakók az elmúlt évtizedekben. A kedves volt és jelenlegi szomszédok kerti munkával kapcsolatos kedve vagy közömbös lustasága különböző képen alakította ki a ’patchwork’ jellegű kert részleteit. Velünk szemben például egy szépen gondozott, rendszeresen karbantartott részre áthajlanak az ettől egy gondozatlan sövénnyel elválasztott, régóta elhagyatott szomszédos kertrész fáinak az ágai, amelyeket már legalább évtizede nem nyesett meg senki. Ott emiatt egy kis dzsungel keletkezett. Madarak keresnek menedéket, pihenő helyet az ágakon, látogatóikat is ott fogadják. Galambok, pintyek, cinkék, szarkák, egy magányos mátyásmadár, állandó jelenlétük a város közepén mégis a természet örökkévalóságára figyelmeztet. No és a mókusok is ott vertek tanyát. Ketten vannak, két fürge lény, hogy fiúk-e vagy leányok ezt én éppen a fürgeségük okán megállapítani nem tudom. Naponta bejárják a kertet, nekik az elválasztó sövények, a girbe-gurba, összevissza nőtt ágak, a termő cseresznyefa, amott az erkélyen álló pálmafa nem jelentenek akadályt, inkább játszótér és vadászmező ez a természetes rendetlenség nekik. Dolgozószobánkban az íróasztal az ablak előtt áll, ha felnézek a laptop képernyőjéről akkor az asztalra látok, amely az erkélyajtó előtt áll odakint, így észreveszem azt is, ha valamelyik mókus ott letelepszik. Ez is szokásukban van ugyanis, a napi bejárásuk során az erkélyünket is meglátogatják, végig kutatják a cserepeket, akad-e ott valami dió, mogyoró (mondom halkan: néha akad), aztán megpihennek az asztalon. Cyrus Vance impertinens beszédénél tartottam az írásban. Fel-felnéztem a képernyőről, mintha az segítene megtalálni a súlyos érzések alá eltemetett sorokat. Ahogyan így felpillantottam, észre kellett vennem, hogy a mókus ott ül az asztalon és engem néz. Visszanéztem. Szemeztünk egymással. A mókus máskor olyan látványosan ide-oda lengő bolyhos farka most mozdulatlan volt, mint egy felkiáltójel. Az aprócska barna szemekben ott volt a kérdés „miért hagytátok, hogy így legyen, miért?” Önkéntelen megcsóváltam a fejem. E mozdulattól a mókus megelevenedett. Lobbant a farka, ahogyan megperdült az asztalon, végig futott az erkély korlátján, aztán átugrott egy behajló ágra és eltűnt a szemem elől.
„Miért hagytuk…”, illetékes lennék e kérdés megválaszolásában? 75 millió amerikai (73 millióval szemben) megválasztotta Donald J. Trumpot és ezzel lezárta választási kampány időszakát. Ma már mindegy is, hogy ki mit és hogyan mondott abban a kampányban, hiszen a választási eredmények számítanak. Ez a szabad választásokra és a választott képviselőkre a választások által átruházott politikai hatalom gyakorlására épülő demokrácia egyik fő szabálya. Egy másik fő szabálya a demokráciának azonban az is, hogy még a megválasztott képviselő és tisztségviselő sem bírálhatatlan és, hogy működésével kapcsolatos vélemények nem hallgathatók el, nem korlátozhatók és el nem hallgattathatók. Trump megválasztása és már a január 20-án, a beiktatásakor elmondott beszéde óta többé már nem tanítható a demokrácia úgy, ahogyan eddig tanultuk és tanítottuk. A ’Make Amerika great again’ (MAGA) szlogen tulajdonképpen megüzente azt, hogy mi fog történni. Ez ugyanis arról szól, hogy valami csak valami más rovására lehet nagy. Ebben a jelszóban egy hadüzenet van. Trumpot ennek az ismeretében választották meg. A hadüzenet pedig testet és formát öltött már akkor, amikor beiktatása után az elnök ott, a csarnokban, az örjöngő és neki tapsoló hívei előtt leült ahhoz az asztalhoz, nekilátott az elé rakott fekete dossziékban lévő rendelkezések aláírásának. „This is a big one”, mondta és aláírta, hogy kilépnek a WHO-ból, az UNESCO-ból, az ENSZ emberi jogi bizottságából és megvámolják a világot, elfoglalják más szuverén országok területeit, mert nekik kellenek az ott található erőforrások. Palesztinok nélküli Riviérát varázsolnak Gázában … és így tovább. Minden napra jut egy újabb felfedezés, egy újabb csodálkozás, harag, az embertelenség láttán érzett bánat. Európa minden nehézsége ellenére is megőrizheti erejét és mutathat még egy ezzel szemben álló lehetőséget arra, hogy hogyan rendezhetjük be a világot úgy, hogy az sokaknak használjon (mert a Trump által most berendezkedő világ csak nagyon keveseknek használ, de azoknak viszont nagyon). Mondhatnánk úgy is, hogy az emberi jogokra épülő és a plurális és liberális demokrácia intézményeiben bízó európaiak az európai értékekben való bizalommal és az e bizalomból merített erővel tudnak ezzel szembeszállni. Szembe szállni, mert a trumpista hadüzenetek már elérték Európát is. Egy értékeiben hívő és azok erejében bízó Európa egységes fellépése tud megálljt parancsolni a trumpisták térnyerésének. Szégyenteljes, ha Magyarország kormánya nem az európaiak mellé áll most. Szégyenteljes, ha Orbán miniszterelnök ilyen nyilvánvaló módon veszi fel a Pista melléknevet. Én sem írhatom már le a nevét enélkül, mert Orbán bizony Pista, trumpista. Sőt, a minap azt is találta mondani, hogy „mi már Trump előtt is trumpisták voltunk”. Sok egyéb mellett erről sem szóltak korábban nekünk, de éreztük.
A kacskaringós gondolatmenet formázása után kitettem a pontot az írás végére, de mielőtt az olvasók figyelmének ajánlottam volna még ránéztem a mai hírekre. Ez a cikk ugrott elém, amely beidézi azt az Orbán Pista Viktorral készített interjút, amelyet vele a Mandiner főszerkesztője készített Dubajból hazajövet és amelyben megint elmondja a magyar miniszterelnök, hogy „Európának kampó”, vagyis „a magyarok már tudják, a jövő nem ott van, ahol ők laknak, hanem valahol máshol”. Attól félek, hogy néhány millió magyarnak elfelejtettek szólni, hogy ideje lenne cihelődni, készülődni a költözködéshez. Ha már mini-Dubaj nem jön Budapestre, akkor inkább menjenek a magyarok Dubajba, hiszen ott fényes jövő várja őket, üzente a magyarok szuverenista miniszterelnöke. Ő csak tudja, hogy mit beszél, hiszen éppen onnan jött és oda azért ment oda, mert Tucker Carlson hívta. Tudják, az az ember, aki már járt Magyarországon, ahol felállította azt az axiómát, hogy „minden újságíró hazudik, mondta Tucker Carlson, aki maga is újságíró”. Tudta, hogy mit beszél az MCC rendezvényén, hiszen csak a látogatása előtt árazták be az újságíróként mondott hazugságait. A Fox tv-csatornának 776 millió dollárt (!) kellett fizetnie egy bírósági ítélet alapján Carslon képernyőn terjesztett hazugságai miatt. Bokros teendői mellett, amelyről az interjúban is beszél, Orbán Pista Viktor azért talált arra időt, hogy egy pár percig beszélgessen ezzel a hazug újságíróval, aki egekre-földekre szokta volt őt dicsérni. Ő az az ember, akinek a 28 éves fiát, Buckley Carslon-t Vance alelnök csak a minap alkalmazta helyettes szóvivőként, és ő az is, aki már beszélt arról, hogy Orbán milyen hatékonysággal valósítja meg az amerikai republikánusok Project 2025 programját, amely a Trump-Elon nemzetközi és hazai politikai ámokfutásának a ideológiai alapját képezi. Itt aztán a trumpisták világa összeér. Innen érkezik haza Orbán magyar miniszterelnök.
