Négy hosszú évvel ezelőtt elhűlve és borzongva nézte a világ, hogyan ostromolják meg a feldühödött Trump-hívők a washingtoni Capitolium épületét. Nem volt az egy ártatlan demonstráció, feldühített emberek egyszerű, csoportos megnyilvánulása. Tudtuk akkor is, hogy az épület, az amerikai törvényhozás háza nem volt üres. A folyosókra betört tömeg egészen közvetlenül választott képviselők életét fenyegette. Némelyikük ki is kiabálta a „halálra ítéltek” neveit, akiket legszívesebben a helyszínen lincseltek volna meg. Nancy Pelosi, a T. Ház akkori elnöke vagy Mike Pence éppen leköszönt alelnök elsődleges célpontnak számítottak. A tüntetések, az ostrom során öten meghaltak, számosan megsebesültek, közöttük 174 rendőr az épületet védő rendfenntartók közül. Donald Trump akkor elveszítette a választásokat, de ő nem akarta, nem tudta a hivatalos végeredményt elfogadni. A Capitolium szomszédságába összehívott nagygyűlése, amelyen kikiabálta sérelmeit volt a gyutacsa a fellángoló és gyilkos indulatoknak. Innen, Európából nézvést megint rácsodálkoztunk Amerikára. Hogyan veheti semmibe egy amerikai elnök az amerikai államot annyira, hogy választási csalással vádolja meg tisztviselőit? Hiszen a választás lebonyolításáért az állam a felelős, egy demokratikus választás tisztaságáért mást felelősség nem terhel (feltéve, ha idegen hatalom meg nem hekkeli azt). Mi ahhoz szoktunk, hogy minálunk, Európában az elnök az állam képviselője. Amerikában aznap a (bukott) elnök az Államot csúnya szavakkal illető, káromló valakikén állott a világ előtt. Talán akkor és ott Trumpisztán születésének voltunk a tanúi. Tudunk arról, hogy a világ legnagyobb gazdaságával és legerősebb hadseregével rendelkező országot Amerikai Egyesült Államoknak hívják, ebből következően az elnöknek ezt az USA-t kell képviselnie, mégis sokszor az az érzésünk, hogy van egy másik ország is, amelyet Trumpisztánnak kell hívnunk. Zavarban is vagyok azt illetően, hogy melyikről is írok most. Az Amerikai Egyesült Államok ugyanis kikerülhetetlenül jelen van a mindennapjainkban. A legtöbb, az internet segítségével használható ún. közösségi média-platform szerverei például ott gyűjtenek adatokat internet-használói szokásainkról és onnan próbálnak segíteni vagy befolyásolni minket abban, hogy mikor mire használjuk a felkínált felületeket. A Meta/Facebook, a Google, az Instagram, az X, a PayPal, és így tovább, és így tovább mind amerikai nagyvállalatok. „Ők” valószínűleg többet tudnak rólunk, mint akármelyik magyar titkosszolgálat. A filmforgalmazásban az amerikai gyártású filmek messze vezetik a nézettségi listákat. Az amerikai film még mindig domináns a filmiparban. A blockbusterek Amerikában gazdagítják a befektetőiket. Az amerikai film és televízió is sok képet tűz ki a társadalmak tudatának faliújságjára, ezért Amerikának – sok más országgal ellentétben - nem kell bemutatkoznia nekünk. Bár egyéb amerikai termékeket igencsak ritkán vásárolunk Európában, ezért az amerikai termékek minőségét nincsen alkalmunk ismerni – ki visel Amerikában gyártott cipőt, ruhát vagy ki fogyaszt amerikai farmerek által gondozta tehenekből származó húst? – az az Amerika velünk van a mindennapokban. Ellentétben az amerikai polgárok többségével, akik világtérképe meglehetősen egyoldalú és USA központú, az európai emberek többsége elég pontosan tudja, hogy hol van Amerika és még azzal is tisztában van, hogy mekkora a térfogata. Amerikát 1944-ben és azt követően felszabadítóként üdvözölte a nyugati világ és ezt nimbuszt fenntartotta a hidegháború hosszú időszaka is. A Berlini Fal leomlása után is megmaradt Európában az Amerikai Egyesült Államok valamiféle tisztelettel vegyes elismerése, még akkor is, ha azt az amerikanizált fogyasztói tömegkultúrát az európai emberek jó része kritikusan szemléli. Aztán megérkezett Donald Trump. Innen, Európából úgy látszott, hogy a Rebulikánus Párt soha sem tudta megbocsátani a választóknak (és a Demokratáknak), hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökét két cikluson át Barack Obamanak hívták. Mindent el is követtek azért, hogy még az emlékét is eltöröljék. Spindoktoraik, az őket támogató média felerősítették a másságtól való félelmeket még ott is, ahol azoknak nem is volt helye. Valahonnan előhúztak egy ingatlan-befektetőt, akinek szülőktől örökölt vagyona jelentette gazdagodásának alapjait és aki meggazdagodása ellenére képes volt azzal kampányolni, hogy „ő nem az elit embere” és Donald Trump egy az európai politikai kultúrától teljesen idegen, harsány, színes, revű és stand-up komédikus elemeket ötvöző kampány-események sorozata után megnyerte a választásokat 2016-ban. Bármilyen sikeresnek mondotta önmaga a saját elnökségét (ezt „a magam dicséretét másra nem bízhatom” stílust ő hozta be az amerikai politikába – idehaza a Fidesz), a következő választásokat elbukta. Igaz, hogy ezt soha sem ismerte el. Ezzel kezdtem ezt az írást. Most 2025 van, január, még néhány nap és Donald Trump leteszi hivatali esküjét és megkezdi második elnöki ciklusát, mint az Amerikai Egyesült Államok 47. megválasztott elnöke. A nagyvilág most Trumpisztánra figyel. A választási kampányt Trump hangzatos kijelentései uralták. Egyikük-másikuk szinte azonnal a populáris mém-kultúra részévé is vált, mint ez a dallá formált szöveg https://www.youtube.com/watch?v=3BrCvZmSnKA a Springfieldben kutyát és macskát megevő bevándorlókról. Más hasonlóan hangzatos kijelentések kíváncsivá tették a közvéleményt a tekintetben, hogy hogyan is lehet azokat megvalósítani, mint például az irreguláris migránsok azonnali kitelepítését, az oroszok ukránok ellen indított háborújának egy nap alatt történő befejezését, a világ Amerikán túli felének megadóztatását, hogy csak néhányat kiemeljük itt abból a sokból, amellyel Trump megörvendeztette a híveit. Trumpisztán a kampány hosszú hónapjai alatt napról-napra épült, gyarapodott és most a kiteljesedés állapotában várja az eskütételt. Ennek a Trumpisztánnak már nem is Donald Trump királya mára. A király őseggfejsége Elon Musk más vállalatok tulajdonlása mellett többek között németországi gyártulajdonos (németül: Elon, Du bist ein Arschloch!), aki a hírek szerint a szövetségi kormány és az oda tartozó intézmények karcsúsításáért lesz felelős megtakarítások címszó alatt. Amióta beszállt a kampányba, mint annak fő finanszírozója, csak tátjuk a szánkat, hogy honnan hová robognak a gondolatai, feltéve és megengedve, hogy gondolatoknak lehet nevezni azt, hogy másokat szidalmaz a posztjaiban. Az elmúlt hetekben lényegében minden olyan dologba beleszólt, amelyhez nem is ért, köze sincsen hozzájuk. Magvasnak szánt gondolataival teleszórta saját platformját az X-et (és sajátjaként kezeli a kritikusaival szemben is), nincsen olyan reels összeállítás, ahonnan előbb vagy utóbb ne buggyanna ki valamelyik interjúból kivágott bon-mot á la Elon vagy valamilyen butyuta vicc, amelyben megcsillantja ez az Elon azt, hogy mennyire nincsen humora, esetleg egy olyan eszmefuttatás, amelyben a szólásszabadság bajnokaként lép fel valamilyen zavaros fejtegetéssel. Elonunk megjelenése ebben a térben és Trumpisztánban betöltött szerepe egyenesen vérfagyasztó. Elon megérkezése a politikai arénában idézőjelbe teszi mindazt, amit a demokráciáról tanultunk és amit attól reméltünk, elfeledteti velünk, hogy hol van a nyers és önérdekű üzlet és a közjójért cselekvő állam határa, megrendíti azon hitünket, hogy a szólás szabadsága együtt jár az emberi méltóság és értelem tiszteletével. Az eddigi megnyilvánulások alapján mind Trump, mind Elon a világ, de leginkább és legelső helyen Európa megleckéztetésére készül. Az most az érzésünk, hogy ezek az urak nem Amerikát kívánja naggyá tenni úgy en bloc, hanem ezt a fura Trumpisztánt, amely csak nagyon elnagyoltan és csak nagyon részben vág egybe azzal az Amerikával, amelyet annyit emlegetnek. Tegyük hozzá úgy, hogy minden megnyilvánulásukban tanúsítják azt, hogy semmit sem tudnak Európáról és nem is törekszenek arra, hogy legalább egy kicsit tanuljanak valamit „róla”. Nem kis aggodalommal nézünk ezért az éppen csak megérkezett Kr. u. 2025. év következő napjai elé. A jelenlegi magyar kormány, személyében a kormány feje már évek óta határozottan és egyértelműen elkötelezte magát mellettük, mindig kiálltak Trumpisztánért, amikor az még csak virtuális térben létezett, és megígérték, hogy szolgálni fogják akkor, ha körvonalai megszilárdulnak. Trumpisztánból átvették az ellenség-kép készítésének és fenntartásának módszertanát és soha nem apadó költségvetéssel finanszírozzák a gyűlölet-kampányokat azóta is. Elhozták a gyűléseiket is Magyarországra, hogy aztán szuverenitásról beszéljenek akkor, amikor a magyar kormány feje otthonsan járkál Trump magánbirtokán magánlátogatáson, miközben gőzerővel zajlik az elnökválasztási kampány. Hazaérkezvén pedig felfesti a magyar közvélemény kissé vakolathiányos tűzfalára a csodavárás csodálatos, színes freskóját. „Trumpisztán csodát tesz majd velünk”, mondják. Ez még akkor is hátborzongató, ha tudjuk, hogy Orbánisztán és Magyarország körvonalai már nem vágnak egybe.
