Előző nap későn feküdtem, bár másnap korán kellett kelnem. Nem késhettem le a gépemet, hiszen hazajövök. Kis izgalommal a szívemben, hiszen itthon mindig jó. Budapest esővel fogadott, szürke, hasas felhők csüngtek felettem az égen, a vizes aszfalton, a tócsákat kerülgetve már bőrig is áztam, mire elértem az „istállót”, a fapados gépek induló- és érkezőállomását. „Szépen megújult a repülőterünk” - gondoltam. Taxira sem kellett sokáig várnom, kedves, készséges fiatalember pattant ki a megrendelt kocsiból és kinyitotta az ajtót nekem, uraságosan. Megismételtem a címet, Budára kellett jönnöm, ez a repülőtértől normális körülmények között 35-40 perces út, most kedves sofőröm kissé rezignáltam megjegyezte, „lehet, hogy legalább egy óra lesz, minden áll most, esik az eső”. „Haladunk, ahogyan lehet és nincsen kedvenc útvonalam, nincsen kedvenc hidam, az ön kezében van a kormány...” Nekilódultunk. Az első óriásplakátot, amelyen Soros György mosolygott, már a vasúti megállóhelynél megpillantottam és már tudhattam, így lesz ez végig az úton, már egy ideje így fogad engemet a városom, ezekkel az óriásplakátokkal. Két Soros, egy Vona Gábor sebességgel peregtek le kilométerek. Le is hunytam a szemem, bár az ismétlés a tudásnak az ő édes anyukája, már kívülről tudom a plakátokon látható szöveget, nem akartam látni újra.

Így történhetett, hogy álomba ringatott az autó, és én megálmodtam, hogy Magyarország kilép az Európai Unióból. Ott álltam álmomban a Szent István Bazilika előtti téren az ünneplő tömegben és arra vártam, hogy elvonuljanak előttem a magyar politikai és közélet jelesei, akik a templomban megrendezett ökumenikus istentiszteletre és hálaimára érkeztek. Egy anyuka állt mellettem a kisfiával, „nézd, Pistike, ott a Kövér!” - kiáltotta lelkesen. „Az a kövér?” „Dehogy, az a Németh Szilárd! Ott, az a másik, a bajszos bácsi! Hajrá magyarok!” Egymás oldalát bökdösték a népek, hogy ott megy a Kósa, a Kubatov, az Elnökség! Maga, a Miniszterelnök úr, akinek csak imént elmondott beszédét oly nagy üdvrivalgással fogadta az ünneplő tömeg, mintha a magyar labdarúgó válogatott játszotta volna a világbajnokság C csoportjának nyitómérkőzését Nyizsnij-Novgorodban. Még most is fülembe csengtek szavai, hiszen azt mondotta: „A magyarok megmutatták a világnak, hogy minden áron ragaszkodnak szabadságukhoz, függetlenségükhöz és nem kérnek a karvalytőkések kezéből etetett Európai Unió uralmából! Még soha a magyar történelem során nem köszönhetnek ilyen kevesek ilyen sokat sokaknak! Köszönjük magyarok! Hajrá Magyarország!” Ott meneteltek mind, a magyar politikai élet jelesei, akik 2011. óta olyan sokat fáradoztak azon, hogy megérhessük ezt a nagy napot! Mindegyikük megtette a magáét, leleplezték egy sötét, a nemzetek szabadságának eltörlésében mesterkedő nemzetközi hálózat drága hazánk ellen irányuló mesterkedéseit, kimondták, hogy minden egyes migráns a nemzetközi terrorizmus bacilusgazdája és, hogy az Európai Unió nem más, mint egy járványnak az ő terjesztője, amely járvány kipusztítja Európa őshonos népességét (köztük első helyen a magyarokat). Tudtam én jól, abban az álomban, hogy a LCVII. Nemzeti Konzultáció után megtartott népszavazás végre sikerre vitte a nagy ügyet. Itt már nem „sorosozott” a kormány, egyszerűen népszavazásra tette fel azt az egyszerű kérdést, hogy „Akarja-e Ön, hogy Magyarország kilépjen a migránsok betelepítésével nemzeti identitásunkat eltörlő Európai Unióból?” Persze, hogy a választ jól előkészítették az előző nemzeti konzultációk és az azt támogató sajtómunka! A magyarok többsége éppen úgy járt mint az egyszeri tömeg, aki egykoron Krisztust akart kiáltani, de valahogyan Barabás lett belőle. A magyar emberek már roskadoztak a sok információ súlya alatt, amellyel a hatékony propagandisták teletömték a fejüket, így a szavazáson részt vettek több, mint fele igen-el válaszolt a kérdésre.

Így indult el Magyarország kilépéséhez vezető eljárás, ettől gyorsult fel a kilépés folyamata, ezért állhattam itt, a Bazilika előtti téren álmomban és néztem ezt a nagy felvonulást. Ott mentek a Párt szóvivői, akiknek mind megvolt a maga érdemük abban, hogy a magyar választópolgárok eltalálhassák a helyes választ, egy Tuzson Bence, egy Halász János, egy Hídvégi Balázs! Ott mentek a frakcióvezetők, élükön Kósa Lajossal. Ott bandukoltak egykori és jelenlegi miniszterek, Balogh Zoltánnal és Semjén Zsolttal az élen, aki szép fehér pej lován, fővadászmesteri díszegyenruhában színesítette a felvonulást. A Fidesz frakció tagjai és a körzetvezetők, akiket választókerületi elnököknek is hívtak egykoron, de akkor még nem volt akkora hatalmuk, mint mostanában. A sajtómunkások népes csapatának élén Bayer Zsolt, az Origó munkatársai, együtt a pestisrácok.hu, a 888.hu és a kurucinfo.hu, a Magyar Idők, a Magyar Televízió szerkesztői, az Echo TV és a vidéki lapok nagyszerű publicistái, akik szó szerint éjt-nappá téve fáradoztak éveken át azon, hogy felnyíljon végre a magyar választópolgárok szeme. Ó, a CÖF, a Békemenet! Láttukra a tömegben mellettem álló Pataky Attiláról elnevezett miskolci Idősotthon lakói óriási tapssal reagáltak (arról lehetett megismerni őket, hogy kabátjukon egy ízléses nemzetiszínű Edda kitűzőt viseltek kokárdaként) és akiket, más vidéki küldöttségekkel együtt a kormány által biztosított különbuszok hoztak Budapestre, hogy részesei lehessenek ennek a nagy pillanatnak. Hosszú volt ez a menet, hiszen ott voltak a Posta dolgozói, aki szabadidejüket is feláldozva kivitték a Nemzeti Konzultációk brossúráit. Ott mentek azok a statisztikusok és számlálóbiztosok, akiknek sikerült végrehajtaniuk azt a bravúrt, hogy soha nem közölték azt, hogy hány kérdőív is érkezett vissza, abból hány felelt meg a kitöltés szabályainak és, hogy abból mennyi lehetett érvényes. Mindig csak egy számot közöltek, amely csak azok számára volt értelmezhető, akik ezt a számot akarták hallani. Amíg ez felvonulás tartott, a téren Ákos ez alkalomra komponált oratóriumának hangjai szárnyaltak: „Magyarország, együtt mozdulunk / mi magyarok ilyenek vagyunk / nem csak voltunk leszünk is / szabadságunk ízesít ...”. Még valaminek az elfogyasztásáról is szó volt abban a dalban, de azt már nem értettem, hogy mit is eszünk, mert zúgott-morajlott az ünneplő sokadalom körülöttem. A sokadalomban ott mentek az Európai Parlamentből végre hazatért magyar képviselők is, akik hosszú éveken át 6.611 Euró/hónap nettó fizetésükért (+költségtérítések) szenvedtek az Európai Uniós intézmények rémuralma alatt. Felemelő volt látni vállat a vállhoz Szájert, Deutsch Tamást, Morvai Krisztinát.

Az ünnepség emelkedett légkörében már el is felejtettük, hogy volt néhány kellemetlen hetünk ez előtt, de spongyát rá, ha győz a népakarat, e kellemetlenségek csak múló emlékek csupán. Az történt ugyanis, hogy az Európai Unió okult a Brexit idején elkövetett hibáiból, amikor túlságosan is ragaszkodott a teljes kilépési eljáráshoz. Ez időrabló huzavonához vezetett a tárgyaló felek között, az egyik fél ahhoz ragaszkodott, hogy előbb rendeződjék az Angliában élő uniós állampolgárok helyzete és jogállása, míg az angolok ahhoz ragaszkodtak, hogy tisztázódjék az Európai Szabadkereskedelmi Övezethez való tartozásuk új feltételrendszere. A felek csúnya elszámolási vitákba keveredtek egymással. Ennek elkerülésére az EU egy új eljárásban (Shortened De-accession Process, SPD) állapodott megy Magyarországgal (és a tárgyalásokon milyen kiválóan képviselte a magyarok érdekeit Szíjártó miniszter úr! Éljen sokáig!) és ezt hajtották végre a fentebb leírt nagy esemény előtt. A magyar kilépési eljárásnak egyébként nem HUEXIT volt közkeletű neve, mint ahogyan azt a Brexit közszóvá vált kifejezése után sokan várták volna, hanem a HUDini, egyszerre tisztelegve egy nagy, magyar származású szabadulóművész és egy ország bátorsága előtt, hiszen itt és most egy egész ország szabadult ki/meg …, ahogyan az okos politikusaink (beleértve a Brüsszelben szolgálókat is) mondták, a „nemzetközi karvalytőke fogságából”. Az eljárásnak az volt a lényege, hogy az EU-tagság és az azt megelőző időszakban kapott támogatások visszatérítését gépesítik és ezzel a megoldással lerövidítik az elszámolási eljárásokat. Így Magyarországra érkeztek az EU luxembourgi Technológiai és Tudásközpontjában kifejlesztett gépek, a ERC (Eureclaimer) és két kisebb változata az EUxO (Euro x 0), valamint EUKOREDE (Euroknowledge retrieval device). Az ERC kereken gurult, amikor áthaladt valahol a fedélzeti komputerében betáplált adatok alapján kivonta a környezetében található anyagokból az EU-s támogatásokból beépített mennyiségeket és azokat azonnal euróvá alakította vissza, amelyet rögtön vissza is lehetett szállítani Frankfurtba. Ahogyan például átgurult a gép a budapesti Nagykörúton, részben eltűntek a villamosmegállók, a Combinók fele, a Margít-hídon a sziget felőli úttest és a kerékpárút, a szigeti bejáró, a budai hídfőnél az aluljáró díszburkolata, a fonódó villamos híd alatt átvezető sínpárja. A Rózsadomb körül történt néhány furcsa dolog. Egy mutatósan felújított villaépületből eltűnt a jakuzzi, a garázsból egy Bentley, másutt egy egészpanorámásként emlegetett lakás. Arról beszélgettek egymással a népek, hogy ott valamelyik kormány egykori államtitkára lakott, amott pedig egy kerületi polgármester, akinek nevét most csak suttogva illik kimondani. A körúton arra ébredtek a népek, hogy eltűntek az utcatáblák – amelyeket szintén az EU-s támogatások között számoltak el -, és egyesek most észrevételezték, hogy a Majakovszkij utca és a Lenin körút sarkán laknak, a Terror Háza pedig a Népköztársaság útján található. Egyesek képesek voltak örülni annak, hogy a Moszkva térre visszatértek a Közlekedési Múzeumból átmeneti időkre kikölcsönzött „stuka-villamosok”, mások pedig azon sopánkodtak, hogy a Parlament és Vár díszkivilágítása eltűnt, és a dunai panoráma sötétbe borult most. A Kossuth tér egy részét felverte a gaz és Tisza Kálmán szobra helyén Károlyi Mihály álldogált bánatosan lehajtott fővel. Ahogyan a gép haladt, úgy tűntek elő már elfelejtett terek, utcasarkok, útburkolatok. Vidéken főterek díszburkolatai enyésztek el, eltűntek az EU-s támogatásból felújított játszóterek, közösségi házak fele, egyes polgármesteri hivatalokból az ügyfélszolgálatok. Iskolaszárnyak, iskolai bútorok, amott kórházi pavilon, itt egy műtő, a gazdaságokból traktorok és egyéb munkagépek, egy mutatós falusi házból a polgármester úrnak az ő frissen felújított és korszerű konyhája, meg a játékkonzol, amellyel addig a polgármester úr fiacskája játszotta a World of Tanks-ot. Ment ez a gép, az ERC és változott, visszaváltozott az ország képe egy korábbi állapotra, utak, vasútvonalak és állomások, hidak, középületek változtak át.

Közben a másik két gép is elvégezte a maga munkáját. Az EUXO a Parlament joganyagát rostálta át. Magyarország egy hosszú jogi folyamat révén adoptálta, építette be a jogrendjébe az EU-s szabályokat, most azokat ki kellett vezetni a magyar joganyagból. Így eltűntek a környezetvédelemre, a szelektív hulladék-gyűjtésre, a fogyasztók védelmére, a munkabiztonsági szabályokra, a diszkrimináció tilalmára, stb vonatkozó szabályok. A magyar joganyagból eltűntek az emberi jogok. Egy éppen folyamatban lévő ügy bírósági tárgyalása során a bírónak azzal kellett szembesülnie, hogy a törvény halálbüntetés kiszabását írja elő a számára, amelyről ő eddig úgy tudta, hogy Magyarországon ez lehetetlen. Így az ügy tárgyalását fel kellett függeszteni addig, amíg a helyzet nem tisztázható. A Kormány azonban, amely jól felkészült a helyzet kezelésére, azonnal reagált az így keletkezett jogszabályi hiányosságokra és rögtön benyújtotta a T. Háznak „a háztáji állattartás új szabályairól és egyéb rendelkezésekről szóló törvényjavaslatot” (1486 oldal, 1967 paragrafus), amelyet rendkívüli és sürgősségi eljárással el is fogadtak a törvényalkotók már a benyújtása napjának délutánján, hiszen a parlamenti többség már évek óta kellő gyakorlatot szerzett az ún. „salátatörvények” gyors elfogadásában. A jogi hiátus megszüntetésének persze az Alaptörvény módosítása is a része volt. Ezt a kétharmados szavazati többséget igénylő műveletet is könnyedén abszolválta a Parlament, hiszen a Jobbik határozott és egyértelmű módon támogatta az EU-ból való kilépést (ők már akkor elégették az EU-s zászlót, amikor ez még nem volt divatban – mondta például Novák Előd, akik őrmesteri díszegyenruhájában ott feszített az ünnepségen). Így a módosított – lényeges elemeiben új – alaptörvénybe bekerült, hogy Magyarország mindenkitől független, szabad ország és, hogy „Magyarország államformája Magyarország”, amely végül is a magyar szabadalomként megismerhető illiberális állam végleges törvényesítése volt. Ez például azt jelentette, hogy az államhatalom gyakorlásának ellenőrzését a csakis a Kormány láthatta el („magam ellenőrzését másra nem bízhatom” - mondta ki az Alaptörvény); a népszavazás intézményének helyébe a nemzeti konzultáció lépett, amelyet tetszés szerinti gyakorisággal és témakörben írhatott ki a kormány; az Alkotmánybíróság jogkörében törvényi rendelkezést nem semmisíthetett meg, tagjainak számát három bíróra csökkentették, őket a Fidesz kongresszusa választotta meg a soraiból és akiknek viszont tilos volt évente kettőnél több alkalommal összeülniük; cserébe viszont az új alaptörvény fizetésüket a Magyar Nemzeti Bank elnökének fizetése és egyéb pénzbeni juttatásai alapján állapították meg. Nem emlékszem minden rendelkezésre jól az álmomból, de arra igen, hogy az Alaptörvény az EU kilépésért végzett odaadó és fáradhatatlan munka elismerésére itt alapította meg a Magyar Szabadságért Kitüntetést, ezzel is emelve a kitüntetés rangját és ez a kitüntetés csak azoknak volt adható, akik oly sokat tettek az ún. „európai értékek” álságos voltának a leleplezéséért. A kilépéssel kapcsolatos parlamenti munkát csak egy kis epizód zavarta meg egy pillanatra. Ugyanis az EU ragaszkodott ahhoz, hogy valamilyen szimbolikus gesztussal zárja le a folyamatot, az EU egy ünnepélyes zászlólevonásban gondolkodott, csakhogy ezzel az volt probléma, hogy a Parlamenten nem lengett soha az EU lobogója, így nem is volt mint onnan levonni. Felmerült ugyan az az ötlet, hogy csak erre az egy napra felvonják a mond(v)acsinált székely zászló mellé az EU kék lobogóját is, de erről a T. Ház elnöke, Kövér László hallani sem akart. Már a tisztségéről való lemondását is kilátásba helyezte, de ezt a T. Ház – pótolhatatlan politikusról volt szó ugyanis! - nem fogadta el. Így az ünnepélyes zászlólevonás a Kossuth téren elmaradt, cserébe országszerte őrtüzeket gyújtottak és a kék zászlók ezek tüzében hamvadtak el, ez sokkal jobban kifejezte a népakaratot és közösségi élményt is adott a résztvevőknek. Ehhez viszont az EU nem kívánt asszisztálni, így lényegében csendben, mintegy kiosontak az országból.

A EUKOREDE, amelyet a leleményes magyar névadás csak egyszerűen Edének nevezett el, működésének fő célja az volt, hogy visszanyerje a fejekből azokat az információkat, készségeket és képességeket, amelyeket például a HEFOP, TáMOP stb, társadalmi felzárkóztatást szolgáló programok jóvoltából tanultak a magyarok. Hosszú sor kígyózott az Ede előtt, és a sorban ott voltak a rendőrök, a tanárok, a szociális munkások, az ifjúságsegítők, polgármesteri hivatalok dolgozói és még sokan mások. Nem is hinnénk, milyen sokakat érintettek ezek a támogatások. Egész szektorok gazdálkodtak ezekből a támogatásokból évekig úgy, hogy a magyar költségvetésből semmilyen más forrás nem állt a rendelkezésükre. Volt egy kis bökkenő az egész eljárással! Ugyanis Edét úgy alkották meg, hogy fontos tartozéka egy karosszék volt, amelybe a támogatások kedvezményezettjének be kellett ülnie, egy fémsisakot helyeztek a fejére és a sisakhoz kapcsolt vezetékeken keresztül már ki is illant az EU-s támogatásokból megszerzett tudás, készség és képesség! Egyeseket a berendezés külső képe a rossz emlékű villamosszékre emlékeztetett, vissza akartak fordulni az ajtóból, de ezt a helyszínre vezényelt TEK-esek ezt nem tették lehetővé. Egy ügyes biológiai tanárnőnek az őrség kicselezésével sikerült kiosonnia az épületből, mielőtt ebben megakadályozták volna, egészen az Állampolgári Jogok Biztosának Hivataláig futott, hogy panaszt tehessen az eljárás miatt, ott azonban csak egy táblát talált a zárt kapun, hogy „Átalakítás miatt zárva”, így dolgavégezetlenül tért vissza Edéhez. Ó, mennyi érdekes eset történt, mennyi anekdota! Egy jó nevű budapesti gimnázium angol óráján a köztiszteletben álló angoltanár egyszer csak felkiáltott: „Sztantye szmirno! Mü govorim poruszki!” Értetlenül nézték a diákok, pedig tudhatták volna, hogy a tanárnő annak idején a nyelvtanárok nyelvi átképzési programjának kedvezményezettje volt. Egy vidéki általános iskolába, amikor a cigány gyermekek át akarták lépni iskolájuk küszöbét, a pedellus bácsiba ütköztek, aki szépen, szelíden átvezette őket az udvar túloldalán található melléképületbe, mondván, hogy ezentúl ez lesz az iskolájuk, mindig is ott volt a cigányiskola. Hosszú lenne felsorolni itt mindazt, amely a kapott tudás és a megszerzett készségek és képességek belőlünk való eltűnése után bekövetkezett! De a magyarokon nem lehet kifogni. Az ország helyreállítása megkezdődött, magyar kezek magyar betonból, magyar tanárok magyar tudásból, magyar rendőrök magyar gumibottal … igazán magyarrá lett az ország, végre!

Már megmondta Miniszterelnök úr azt régen, hogy az EU-s támogatásoknak nincsen számottevő szerepe a magyar gazdaság szárnyalásában. Amikor az ERC elhagyta az országot, az útvonalát követve máris elindultak a Mészáros és Mészáros Konzorcium munkagépei és munkásai (alvállalkozók: Mészáros Asztfalt, Mészáros Híd-, Vasút- és Útépítő, valamint a Mészáros Zabhegyező és Mivoltma Zrt-k) és megkezdték a kivont EU-s támogatások miatti átmeneti kellemetlenségek megszüntetését. A budapesti díszkivilágítást Tiborcz úr cégei már két hét alatt helyreállították és a Miniszterelnöki Rezidencia építése ott, a Várhegyen máris a befejezéséhez közeledett! A Pallas Athéné Alapítvány átképző- és tudásközpontjaiban máris megkezdődtek át- és továbbképzések, a tanároknak a hazafias nevelés kötelező továbbképzési tárgyban, a rendőröknek az illiberális rendőri viselkedés alapszabályiról, a polgármesteri hivatalok dolgozóinak az „ahol a hatalom, ott van a jog is” témakörökben. A Belügyminiszter a Kormány engedélyével létrehozta a Limes Zrt-t, amelynek az volt a feladata, hogy „megszervezze és lebonyolítsa az országvédő okoskerítés fejlesztésével és nemzetközi értékesítésével” kapcsolatos feladatokat. A déli határra épített műszaki határzár volt majd' hogy nem az egyetlen olyan épített műtárgy Magyarországon, amelyet a támogatásokat visszaszívó gép érintetlenül hagyott, hiszen ehhez – mint azt minden magyar tudja -, a szívtelen EU egyetlen eurocent támogatást sem adott. Így a kerítés, mint demonstrációs eszköz jól szolgálta a további értékesítéseket is, hiszen itt működés közben meg lehetett tekinteni azt, hogy milyen hatékonyan működik idegen-távoltartó üzemmódban. A Limes Zrt a Külgazdasági Minisztérium hathatós közreműködésével már rövid idő alatt is látványos sikereket tudott felmutatni az okos kerítés exportjának a frontján! Már készült a katalán-spanyol nyelvű, az ír akcentussal beszélő és a belarusz-lengyel kerítés prototípusa is. Az MTV híradójában Szíjártó miniszter úr szerényen azt is bejelentette, hogy „komoly tárgyalásokat folynak az amerikai kormánnyal is a kerítésünk Mexikói határra való telepítéséről és ez a magyar külgazdasági nyitás nagy eredménye”. Mivel a kerítés Magyarországon is tovább épült és hamarosan befejeződik az ország teljes bekerítése.

A MKB által kibocsátott „Itthonmaradási kötvényt” sokan jegyezték. Ezt elsősorban azoknak a házaspároknak ajánlotta a Kormány, ahol az egyik házastárs külföldi, EU-s ország állampolgára volt. Kötvény jegyzése esetén a házastársnak nem kellett lemondania másik állampolgárságáról (már ahol az anyaországában engedélyezték a kettős állampolgárságot), megtarthatta útlevelét és évente két alkalommal visszautazhatott abba az országba, ahonnan származott. Ha nem jegyezték a kötvényt, a házas feleknek dönteniük kellett arról, hogy hol akarnak élni. Ha lakóhelyül Magyarországot választották, akkor a házasfeleknek magyar állampolgársággal kellett rendelkezniük, külföldre csak külön engedéllyel utazhattak és az erről szóló törvény végrehajtási rendeletében foglaltak szerint a Magyar Nyelvi Intézetben le kellett vizsgáztatniuk gyermekeiket is a magyar nyelv és kultúra ismeretéből. Ennek hiányában a külföldi utazásra szóló engedély nem volt kiadható. A házastársaknak magától értetődően csak magyarul volt szabad egymással és gyermekeikkel beszélgetniük.

Ez mind átsuhant az emlékeimben, ahogyan álmomban ott álltam a Bazilika előtt az ünneplő tömegben. Csak most tűnt fel az is, hogy nem szóltak a harangok, pedig ez illett volna az alkalomhoz. Eszembe jutott, hogy a Nagyharangot is EU-s támogatásból helyezték el annak idején a Szent István Bazilika tornyában és mert a Mészáros Konzorcium még nem vásárolta fel a csődproblémákkal küszködő Harangöntő Kft-t, még nincsen senki sem, aki az euróvá lett harangot most pótolná. De ami, késik, nem múlik – gondoltam álmomban és felébredtem. Kidörzsöltem az álmot a szememből. A taxi megállt, fizettem, kiszálltam, beléptem a házunkba. Beszálltam a liftbe és az míg döcögve, nyikorogva felfelé haladt, éreztem, hogy hazaértem. Jó itthon. Itthon lenni mindig jó.