Mesut Özil, német mester-vizsgával rendelkező labdarúgóipari szakmunkás felmondott az egyik munkahelyén. Nem kell azon csodálkozni, hogy „egyik”, a labdarúgóipar már csak ilyen foglalkoztatási szektor, a mestereknek egyik munkahelye a klub, a másik a nemzeti válogatott. A szakmunkások jobbára csak álmodnak ama másik munkahelyről, de ez elég jó motiváció is lehet. Mesut Özil 93 támadó középpályási munkakörben eltöltött válogatott meccs után mondott fel a német csapatnál. A nyilvános felmondólevelével szelet vetett, vihart aratott. A nagyvilág számára ki-twittelt levél hosszú, jó angolsággal megfogalmazott (Mesut egyébként, a vele készített angol interjúk alapján nem beszél tökéletesen angolul, levelének angol változatát nyilvánvalóan segítséggel készítette), de a levél a német közönséget érintő kérdésekről szól. Özil két, leginkább felkapott, legtöbbet idézett, a szövegből kiragadott mondata és az azokra érkezett reakciók miatt úgy tekintünk erre az esetre, mint tanpéldára, korunk-meséjére. Mesut Özil az elmúlt vasárnap publikálta a levelét (három részletben), azóta a levél bejárta az Internet zegét-zugát. Nyilván nem függetlenül attól sem, hogy a twittert, az instagramot, a facebookot Mesut Özil egy igazi, hozzáértő influencerként használja, 70 millió követője van ezeken a felületeken, ezzel ő a focisták internet-univerzumában követőket számlálók világrangsorában az ötödik (a lista élén Ronaldo, Messi, Neymar, Cristiano abszolút első a maga 310 milliós táborával …)

Először azt gondoltam, hogy íme, milyen pompás oktatási segédanyag lenne ez! Ajánlható emberi jogi neveléssel foglalkozók számára, mint eset-elemzés. Ahogyan teltek-múltak a napok és ahogyan egy rétegre rárakódott egy másik, már arra kellett gondolnom, hogy ez a történet nemcsak az integráció és az identitás kérdésköreinek nagy boglyjáit szálazza szét, hanem hozzászól egy másik nagy kérdéskörhöz is, és ez annak a tanulmányozása, hogy hogyan exportálható egy belpolitikainak minősíthető kérdés egy másik, ebben vétlen országba. Ez is korkérdés, sokszor tűnődhetünk el azon, hogy amikor valaki ítéletet mond egy másik országról vagy egy másik országban politikai legitimációval rendelkező politikusról, akkor vajon helyesen jár-e el, vajon van-e és milyen jogalapja arra, hogy távolról ítélkezzen, minősítsen, értékeljen. Modern és a kritikai megnyilvánulások szempontjából határtalan világban élünk már néhány évtizede, az aktuális amerikai „twitter-elnök” még tovább is bontotta a még meglévő morális-etikai határokat az össze-vissza kommunikációjával, szóval, lennének itt megbeszélhető dolgok. Özil levele(i), üzeneteinek útóélete, az arra beérkező reakciók. Amikor Recap Erdogan török elnök is megszólalt az ügyben július 24-én és „hazafias tettként” megdícsérte Mesut Özilt, a német válogatottságáról éppen lemondott német állampolgárt, hogy így kiállt a németek rasszizmusa ellen, akkor egy újabb gellert kapott a történet. Olyan ez tehát, mint egy mívesen elkészített flódni torta, vagy egy millefeuille (francia többrétegű krémes) – a történetté vált eseménynek több rétege is van. A személyes identitástól a populista politika mindent és mindenkit a maga érdei szerint kiforgató machinációig terjedő rétegek ezek.

Özil szövegéből két kulcsmondat, amelyet, lám én is, kiragadok a szövegkörnyezetből. Így írja Özil (Grindel /a DFB, a Német Labdarúgó Szövetség elnöke szerint/ „német vagyok, ha győzünk, de emigráns vagyok, ha veszítünk ... annak ellenére, hogy adót fizetek Németországban, iskolákat támogatok és a német csapattal megnyertem a Világbajnokságot 2014-ben, még mindig nem vagyok elfogadott a társadalomban. … Barátaimra, Miroslav Klosere és Lukas Podolskira soha nem hivatkoznak úgy, hogy 'lengyel-németek' lennének, miért vagyok én 'német-török'? Törökország miatt? Azért, mert muszlim vagyok? … Németországban születtem és tanultam, miért nem fogadják el az emberek azt, hogy német vagyok? ...” „Két szívem van, egy német és egy török.” - mondja Mesut más helyütt. Özil rasszizmust kiált, amikor a DFB elnökét és annak hozzáállását bírálja (dícséri levelében ugyanakkor Steinmeier köztársasági elnököt, aki vette magának a fáradtságot, és személyesen elbeszélgetett vele és Gündogannal arról, hogy miért is fotózkodtak olyan önfeledt természetességgel Erdogan török elnökkel). Az instagramon, a twitteren, a facebookon megindult a kommentek áradata és leginkább e két mondat körül kristályosodtak ki a vitapontok. E vitapont pedig a korkérdéseink elevenébe vág, ha végigfuttatjuk olvasó tekintetünket e végtelennek látszó szófolyamon, észrevehetjük, hogy arról beszélnek itt, amely sokunkat foglalkoztat.

Most tegyünk egy kis kitérőt. Mesut Özil önéletrajza egy tipizálható életsors, valahol (Nyugat)-Európában, nemcsak Németországban. Mesut a német Gelsenkirchenben született, egy szintén Németországban született török apa (Mustafa Özil) és egy Törökországban született török anya (Gülizar Özil) gyermekeként, egy báty, két húg, egy török nagycsalád (a gyermekek természetesen mind német földön születtek), körötte anatóliai ősök árnyai, nagybácsik, nagynénik, Németországban élők, Törökországban maradtak. Mesut Özil 2017-ben, Kölnben megjelent életrajzi könyvében (Die magie das spiels - und was du brauchts um deine Traume zu verwirlichten / az angol fordítás egyszerűen és egy 28 éves fiatalembertől elvárható szerénységgel My Life címmel jelent meg) elmondja, hogy amikor már ígéretes futballkarrierje előtt állt, a család egy nagyot veszekedett azon, hogy vajon hol is vállalja karrierjét. Németországban vagy Törökországban, „ahol a nagyszüleid éltek”, ahogyan Édesanyja érvelt a török karrier mellett. Az apa álláspontja győzött, mondván, hogy a „gyerek Németországban született, német iskolákba járt, német focit tanult, német karrier lesz ebből”. Mustafa Özil csinált is erre egy vállalkozást, az Özil Marketing Gmbh-t, a vállalkozás feladata volt, hogy menedzselje a család tehetséges gyermekét. Ez a menedzselés nem sült el mindig jól, Özil Apja makacs tárgyalóstílusa miatt veszítette el a Real Madridban stabilnak mondható állását, aki a fizetési tárgyalás egy pillanatában a Real Madrid elnökére csapta az ajtót, így került Özil átadólistára és az Arsenalhoz. Apját hibáztatta ezért, még valami per is volt a dologból, Özil kontra Özil, amelyben Mesut győzött Mustafa ellen.

Jegyezzük meg, hogy a labdarúgóiparban is nagyon fontos portfóliója mutatós azért, Schalke 04 (innen egy Ivan Rakitic nevű horvát fiatalember miatt távozott, aki viszont a svájci Rheinfeldenben született anno és a Basel FC-ben kezdte meg a karrierjét, tehát „svájciul” tanult focizni, de ez mellékes), szóval innen a Werder Bremenben, aztán a Realban folytatta Mesut a karrierjét. Közben a német U17, majd U21-es válogatottban megkezdte a trófeák gyűjtését, aztán a Nationalelf (mondtuk, hogy 93-szor). Most az Arsenal FC középpályása Mesut Özil, heti fizetése 350.000 angol Fontsterling, éves szinten úgy 15,6 milliót kap a klubtól, jelenleg Mesut Özil a legjobban fizetett német játékos a nagyvilágban. A portfoliójában világbajnoki, európa bajnoki, nemzeti bajnoksági aranyérmek, a legjobb játékos címe többszörösen is, és egy 2010-ben kapott díj, amely tárgyunk szempontjából rendkívül fontos. Ebben az évben megkapta a német Bambi-díjat, mint a sikeres integráció példája. 2015-ben pedig a DFB rendkívüli nagykövete volt, a kirekesztés elleni küzdelem harcosaként. A labdarúgó meccsek szorgos statisztikusai feljegyezték, hogy volt olyan év, amelyben nem volt még egy olyan focista Európában, aki annyi asszisztot adott volna, mint ő. Cristiano Ronaldoval élvezetes dolgokat produkáltak a Realban, tűpontos, lendületből adott passzaiból ez a Ronaldo sok gólt szerzett és közben azért Mesut is lőtt egy-két emlékezeteset (a többit a youtube bőséges kínálatában). Sokak közül kiemelkedni képest, tehetséget mutató játékos ez a Mesut Özil tehát és ezt a tudást, hozzáértést sokak közül is kiemelkedő fizetéssel honorálják.

Ő írta az a levelet, amelyben rasszizmussal vádolta meg a DFB elnökét és környezetét, elutasítással a német a társadalmat. Boldogan kapva-kaptak ezen a kommentelők, „Németország nem tanult a múltjából” (mondjuk ezt a kényelmes álláspontot sokan szokták volt ismételgetni, főleg olyankor, ha nem néznek a naptárra), „csodálunk Mesut, megmondtad most nekik, gyere haza és focizz a Fenerbahcséba!”, így a török diaszpóra nem kevés tagja is. „Mondjunk nemet a rasszizmusra, becsülünk a kiállásodért Mesut!”, így valaki Indiából, valaki pedig Ausztráliából. Világhálón a világ tekintete csüng, „miattad nézek futballt, Mesut, büszke vagyok rád”, írja valaki Szaud-Arábiából. Más pedig betűz egy kis idézetet, amikor valaki Szíriában Mesut Özilről nevezte el gyermekét és Özil gratulált ehhez a hírhez. Az egyik póluson azok, akik most Özilben a rasszizmus ellen küzdő kereszteslovagot látják. A másik póluson azok a németek, akik értetlenkednek, hogy miféle kirekesztés az, ha valaki a tehetsége jóvoltából érvényesülhet, aki díjakat és nem kevés pénzt kapott a DFB-től és akit példaként állítottak a migráns-hátterű (mitbürgern mit emmigrationen hintergrunden) és Németországban élő fiatalok elé. Számukra Özil elsősorban Németországban született német, a német kulturális tér része, amelyben a foci ott elhelyezkedik, a német csapatért hajtott (sokszor egészen szellemesen és odaadóan), csak a legelvakultabb AfD hívők tették szóvá időnként, hogy soha nem énekelte a himnuszt (még a világbajnoki döntő előtt sem), ha németként nem énekli, hát nem, gondolta a többség (két szívem van, mondta ugyan Özil, de a himnusz alatt csak az egyik dobogott e szerint). Elnézték neki azt is, hogy nem ünnepelte meg a gólját a török válogatott ellen, aztán, hogy a visszavágóra beteget jelentett, hogy ne kelljen játszania. A tehetsége felülírta ezeket az dolgokat, az Erdogannal készített fotó azonban egy kicsit több értetlenséget, csodálkozást, egyeseknél dühöt váltott ki. Mesut levelére két török miniszter is azonnal reagált, az egyik hazahívja Törökországba, a másik beszúr egyet a németeknek (lám-lám, a rasszizmus). Kártyát kapott itt mindenki tehát. Az Erdogan-fotó átvitte az egészet egy, a focitól idegennek és attól távolinak tetsző térbe, egy olyan térfélre ráadásul, ahol jól nem is lehet játszani, mert a térfél mocsaras. Erdogan jött ki a legjobban a dologból, hiszen az ő propagandistái két legyet ütöttek egy csapásra. Ismert arcokkal erősítették meg a választási kampány legforróbb időszakában a legalitását, másrészt visszafordíthatták a németekre a kirobbant vitát, mondván, hogy kettős mércével mérnek és a demokráciát csak saját interpretációjukban tudják elfogadni. „Mi van abban antidemokratikus, hogy valaki tiszteli a török elnököt?” - kérdezték kajánul. Pont ide illik, amit július 24-én este csentem el a 444.hu-ról, így szól: „... Erdogan újságíróknak azt mondta: a török származású német labdarúgót, Mesut Özilt, aki a vele való fotózkodás miatti támadások után vasárnap lemondott a német válogatottságáról, minden elismerés megilleti, amiért teljes mértékben nemzetiségének megfelelően viselkedett. Erdogan elfogadhatatlannak nevezte az Özilt érő rasszista megnyilvánulásokat, és azt mondta, a végsőkig kiáll a focista mellett. (MTI)” Szegény Mesut Özil, ha ilyen barátai vannak, már ellenségekre se lesz szüksége! Milyen jó végszó lehetne ez a történethez, amely Mesut Özil és Gündogán (szintén német válogatott) labdarúgók Erdogannal készített fotójával kezdődött, amelynek közzététele megosztotta a német footballszerető közvéleményt és a Nationalelf-et; aztán következett a világbajnokság, ahol a Csapat, de Mesut Özil is messze tudásuk alatt teljesítettek (Özil a koreaiak elleni mérkőzésen kifejezetten motiválatlan, kedvetlen, ötlettelen volt); aztán, hogy a Csapat hazautazott Özil már másnap Santoriniról twittelt; aztán a levelét megírta; most pedig Szingapúrban van a klubjával. A lemondási szándékáról sem a szövetséget, sem a szövetségi kapitányt nem értesítette, pedig Löw volt az, aki először beválogatta és mindig bizalmat adott neki akkor is, ha ezt többen kifogásolták.

E kitérő után térjük vissza e réteges sütemény-történet egyik fontos, ha nem a legfontosabb rétegéhez. Mi az identitás? Egy francia filozófus, Daniel Maximin mondja valahol, hogy „az identitás inkább a gyümölcsben, mintsem a gyökerekben van” (L'identité est plus dans le fruit que dans les racines.) Hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy az identitásunk nagyrészt eldőlt azzal, hogy kik által és hová születtünk. Ha van magyar útlevelünk, van magyar identitásunk is, gondoljuk. Ha Németországban születünk, akkor németek leszünk, állítják egyesek. Különösen a nacionalista nézőpontból érvelnek sokan a „vér és a föld” mellett. Magyar gyermek, aki Londonban született, magyar szülőktől és eszmélésének első percétől kezdve csak angolul beszéltek hozzá, vele, mert a szülők úgy döntöttek, hogy ez a helyes, hiszen Angliában élnek. A vér szerinti magyar gyermek egy szót sem válthat nagyszüleivel, akik Nagykanizsáról hivogatják Skype-on a családot, de az unokával nem tudnak beszélgetni, mert az öregek nem beszélnek angolul. Ismerem őket, bajlódnak a gyermek identitásával. A gyermek egyébként az angol iskolájában jól teljesít, de jó jegyeivel nem dicsekedhet a nagymamának. A nagyszülők bajlódnak ezzel, a szülőknek ez az állapot teljesen természetes. Egyébként a gyermeknek a szülők jogán magyar útlevele van, magyar állampolgárként illetik meg jogok. Milyen identitása van? Bonyolultabb az identitás annál, hogy csak úgy kimondhatnánk, ha a szüleid törökök, akkor török vagy te is. Vagy úgy, hogy ha Németországban születtél, ott nőttél fel, ott jártál iskoláidba, ott szerezted barátaid, ott ismerted fel ellenségeid, ott adott védelmet egy közösség (Mesut Özil esetében például egy helyi cserkészcsapat, aztán a klubjai), akkor a tapasztalataid gyümölcsei az identitásod részei, úgye? Mint egy héjas hagyma belsejében kuksol az énünk, identitásunk bonyolult, többrétegű. Meggyőződésünk és hitünk; tapasztalataink és tudásaink; a nyelv, amellyel szeretteinkkel és a nyelv, amellyel másokkal kommunikálunk; egy almafa árnyékának emléke, amely alatt gyermekként eljátszottunk; és a kert, ahol a gyermekkorunk almafája állott, ez mind az identitásunk része. A nemzeti identitás sem merülhet ki abban, hogy államunk szimbólumainak láttán vagy hallattán könnybe lábad a szemünk. Az az állam, amely az emberi identitásokat kikezdi, rétegeit megnyirbálja, nem állíthatja magáról, hogy nemzetállam. Mesut egy olyan török államot tisztel meg, amely polgárainak ezreitől tagadta és tagadja meg azt, hogy identitásaik szerint élhessenek. Ugyanakkor ezt olyan öntudattal és magabiztossággal teszi szóvá, amelyet csak egy felvilágosult, demokratikus, toleráns (türelmes) közegben lehet elsajátítani és abból ehhez bátorságot meríteni. Például egy demokráciára nevelő német iskolában. Ahová járt. Akik most majd félresiklott integrációt kiáltanak, azoknak észre kell venniük, hogy az integráció az nem asszimiláció, az nem beolvadás, amely az identitásunk egy részének feladásával vagy elfojtásával jár, hanem éppen ellenkezőleg, egy kölcsönös elfogadásokon alapuló folyamat, amely szükségképpen hosszú és az identitás különböző rétegeibe hatol be. Lehet, hogy Mesut Özil sajátos társadalmi státusza, az, hogy a labdarúgó iparágban talált sikeres karrier-lehetőséget, az ő integrációs folyamatát sajátossá teszi, de hogy integrációjában előrehaladt, azt éppen a levelei, az érvrendszere bizonyítja. Sajátossá teszi ezt az érvelést az, hogy egy olyan államelnök melletti érvelésként jelenik meg, aki türelmetlen (vagyis intoleráns) mindenkivel szemben, aki identitásának részeként vállalja azokat a nézeteket, amelyek az övével nem esnek egybe.

Mesut Özil leveleit tehát megírta. A többrétegű történet-torta elkészült, a további nyilatkozatok, viták, kommentek újabb rétegekkel ízesítik. Aztán, hogy mi hogyan fogyasztjuk el, majd csak kiderül.

(forrás: www.spiegel.online.de - labdarúgók és a szociális média, illusztráció)