Az Úr 2022. évében február 12-t írtuk, amikor sütött a Nap Budapest felett. Még nem tavaszias, de már nem is télies délelőtt volt. Az égről tükröződő fényben fürdött a Duna és most tényleg nemcsak abban a bécsi valcerban volt kék. Az emberek a budapesti szombat ritmusában járták a várost. A Batthyány téren sokan vártak a fonódó villamosra, a Parlamentre turisták szelfizték rá arcukat, magyar mamilok[1] kerekeztek a Margit-sziget felé a bicikli-úton. Taxiból néztem én ezt a sürgés-forgást, a repülőtérre mentem, így vonult el előttem a város. Otthon voltam és ott, a taxiban is otthon, az Üllői úton is és az egykori Mária Valéria telep emlékezetére épített József Attiláról elnevezett lakótelep házai között is, a repülőtéri gyorsforgalmi utat szegélyező plakátok között is és még abban a repülőtéri sorban is, amikor a becsekkolásomra vártam. Egy kicsit érdesebben vett körül ez a magyar levegő, mint máskor, talán a kezdődő választási kampány lehetett az oka, amely annyi felesleges szót vegyít most el a levegővel, hogy minden levegővétellel érezni ezt az új nehézkedést. Lassan mozgott a sor a repülőtéren, csak ketten küzdöttek az oltási igazolások ellenőrzésével megnövelt tennivalókkal, így aztán volt idő még olvasgatni a híreket a telefonomon. Láttam én ott, hogy Orbán Viktor évértékelőjére figyelnek az újságírók, gondoltam, hogy majd leszállás után elolvasom, hogy mit mondott a miniszterelnök a hivatalos választási kampány kezdetén a közönségének. Lassan araszoltunk a sorban, mögöttem már többen voltak, mint előttem. Egy kismama ügyeskedett néhány hetes babával a karján, miközben másik kezével a babakocsit tolta előre, majd visszafordult a csomagjaihoz, amelyek egy kerekes kocsin tornyosultak. Sok csomag volt ott, két bőrönd, egy nagyobbacska doboz, valami sporttáska. A fiatal anyuka gyakorlott utazó módjára oldotta meg a két kézzel-babával-csomagokkal-utazom matematikai problémáját a budapesti Liszt Ferenc Repülőtéren, ahol több nyelven is hirdetik, hogy „Magyarország Családbarát”. Mögöttem egy középkorú házaspár közvetítette a maguk számára az előttem zajló eseményeket, valahogyan így: „figyelj már, mér van ennek ennyi csomagja”, „oszt még jó, hogy tisztába nem rakja most a babát”, „ja, hogy egyesek mér’ utaznak ilyen kicsi gyerekkel, sírni fog az egész úton, csak nehogy mellé kelljen ülni”. Egy repülőtéri jelenet hangalámondásaként hallgattam én ezt a szövegelést, mozdultunk, a hölgy vitte a babát, tolta a kocsikat, én húztam a bőröndömet, a házaspár mögöttem témát váltott, hogy aszondja „a Peti nem tolta volna oda a pofáját, csak azért, mert szégyellette, oszt most baszhatja”. Igy habzott, habosodott körülöttem még a magyar nyelv. Megfigyeltem már korábban is, hogy a távozáskor összezsugorodik a látóhatár, ami mögöttem van már az hirtelen kicsi, majd egyre kisebb lesz, ahogyan visszanézek; a nyelv pedig, amely hullámaival elborít egyszer csak elkezd visszavonulni, az ép, hosszú mondatokból álló dialógusokat először csak a zajból kihallható ép szavak, majd szótöredékek váltják fel, a nyelv mintegy visszavonul, mint apálykor a tenger, majd amikor megérkezem például a frankfurti repülőtérre már úgy visszahúzódik, hogy a lágy magyar már nem is hallható, átadja a helyét a kemény német vagy angol szavaknak. A sorban, ahogyan a soromra vártam még teljes térfogatával vett körül az anyanyelvem, amellyel álmodom, amellyel a gondolataimat megfogalmazom, még akkor is, ha ahhoz, hogy elmondhassam, le kell fordítanom. Idehaza ugyanis inkább angolul beszélgetünk német feleségemmel. „A főnök mondta is a Petinek, hogy ez neki majd 150 ejróba fog fájni, de úgy kell neki!” hallottam a férfi hangját. „Can I check my lugagges to Lisbon?” – a sztereo másik oldalán a kismama a babával szólt így. „Of course”, mondta a földiutas-légikísérő asszonyság a pult mögül, akiről kiderült, amikor én kerültem sorra, hogy kiskunfélegyházai. Ott született az én Édesanyám. „Olyan szépen mondta, hogy ’tetszik’, megkérdezem, hová valósi?”, mondtam én és ő erre megvallotta, hogy Kiskunfélegyházára való. Vannak ilyen pillanatok ebben az elidegenedett világban, ahol már nem kérdezzük meg a fontos dolgokat egymástól, na pláne, nem beszélgetünk idegenekkel. Becsekkoltam és már ott elvesztettem a korábban mögöttem trécselő párt, „a Peti” történetét. Még volt egy kis nyelvi játék a biztonsági szolgálat képviselőjével, aki angolul szólt hozzám és akinek én a „do you have liquide” kérdésére magyarul válaszoltam azt, hogy „nincsen az nekem”, aztán már csak azokra a félszavakra futotta, amelyekkel meg szoktuk váltani egy hétköznapi vásárlás jegyeit, hogy „mennyi?”, vagy: „köszönöm”, vagy: „hagyja csak”. A repülőtéri utolsó sorban már senki sem beszélt magyarul mögöttem sem, előttem sem. „Gute reise”, mondta Teréz, amikor rápillantott a telefonon megnyitott beszállókártyámra és én mentem az enyhén ringó folyosón a gépem nyitott ajtaja felé, a falon ott kísértek a feliratok, hogy „Family friendly Hungary”, a korábban az első sorban látott kismama ott volt, hárommal előttem a babával, Kurt a steward reámköszönt a belépéskor, hogy ’Guten abend’, még egy magyar szót elkaptam azért, míg az ülések közötti keskeny folyosón a 21. sorban lévő ülésem felé araszoltam, valakitől, aki azt találta mondani, hogy „nem megmondtam, hogy hová tegyed, baszd meg”, aztán ez is elmaradt. Már csak a gépmadár motorja dorombolt, én újságokban lapozgattam, odakint már a földre leszállt, mint egy nagy madár, az este és betakarta a városom egyre halványabban pislogó fényeit. Este kilenckor indult tovább a busz a frankfurti repülőtértől Strasbourgba, még volt egy kis időm egy gyors vacsorára. A Paulaner sörözőben bratwurstot ettem sauerkratuttal és közben végig lapoztam a budapesti híreket: láttam, hogy az egypártrendszer hívei hogyan ünneplik vezérüket. Jó fideszes szokás szerint most sem esett egyetlen szó sem arról, amiért a híveket oda hívták – hiszen erre az eseményre „Orbán Viktor év értékelőjeként” mozgósítottak és ő mindenről beszélt, csak éppen az elmúlt évről semmit sem mondott. A beszédben hullott az égből az áldás, támadtak megint a brüsszeli dzsenderek, Európa-kékre festett tankokkal támadta a napfényben fürdőző Várkert-bazárt az Európai Unió, de mi visszalőttünk. Ezt láttam én telefonom kicsiny képernyőjén, ahogyan ott ültem a repülőtér sötétségbe vesző üvegkupolája alatt, a német söröző masszív asztalánál egy korsó sör biztató társaságában. Már nem voltam otthon, mégis odahaza voltam még, bosszankodásom is hazai volt. Aztán megettem, megittam, fizettem amit, elindultam, hogy elérjem a buszt, amely haza visz majd, otthonról mentem haza és útközben ránéztem hazám egypárt-rendszert ünneplő politikai elitjére (és Nagy Ferenc Kossuth-díjas muzsikusra, ahogyan ő is ott meghúzza magát), csóváltam a fejem, hogy nahát, nahát; aztán megrándult a busz, mentünk a német autópályán a francia határ felé, amely természetesen már régen virtuális, térképre rajzolt vonal, „odahaza voltál, haza mégy most már”, versikék sorocskái gurultak ide-oda a busz rángatózásának ritmusára le-lecsukódó szempilláim mögött, abban az emlékekkel zsúfolt térben, „sajtó-szabadság te szülj nekem rendet”, a busz fedélzetén senki sem beszélt magyarul, már egyetlen egy magánhangzó, mondjuk egy hosszú ú vagy egy szép, kerek ö sem viháncolt, odahaza voltam, de a telefon képernyője még idehaza tartott egy kicsit. Aztán elszundítottam.
