Természetesen Tavasz van. Mindenütt. A Természet teszi a maga dolgát. Ilyenkor növekszik, gyarapodik, gazdagodik. A Városban, ahol most élek a gólyafiak (és a gólyalányok is természetesen, hogy ne érje szó a ház elejét) már kitúrják a szülőket a fészekből. Ezért olyan élénk az égi forgalom a városom ódon házai felett. A szülők nemcsak az egyre követelőzőbben kért táplálék, hanem a kényelem miatt is gyakrabban hagyják el a fészkeket és keringenek odafent, felettünk. Békés ez a kép. A Tavasz mindig, de tényleg mindig a Béke hónapja! A Békéhez pedig óvatosan, szelíden, okosan kell mindig közelíteni, ellenkező esetben elriasztjuk, mint egy költés idején rejtőzködő madárfészekből a tojást melengető szülő-madarakat. Hazámban, Magyarországon most egyesek üvöltve, torkuk szakadtából beszélnek a Békéről. Sajnos közben folytatják Háborújukat is. Mert Háború van Magyarországon. Békekormány békekampányának következtében. Ennek a háborúnak a frontján a lövészárkokat már régen kiásták, éppen 14 éve, az úgynevezett Alaptörvény elfogadásával kezdődött, mivel hadat akkor nem üzentek, észre sem vehettük, hogy az volt a Háború kiindulópontja. „Egy Háború nem az első puskalövéssel kezdődik”, így mondta valami bölcs ember valamikor és egy másik pedig hozzátette később azt is, hogy „egy Háború nem az utolsó puskalövéssel ér véget”. Igy van ez. Igy vagyunk ezzel. Emberek.
Kimondom még egyszer, hogy Magyarországon háború van és ahol – hogy mondjunk egy ordas nagy közhelyet – ahol Háború van, ott Béke nem lehetséges. Mivel a „Békében minden lehetséges”, ahogyan valamikor megint valami bölcs ember megjegyezte, világos, hogy amíg nem lesz Béke odahaza, addig háborús körülmények között leélniük a magyaroknak az életüket és az azt jelenti, hogy az így leélhető életükben nem lesz minden lehetséges. Ennek a hazai háborúnak a frontjai ugyanis a legszemélyesebb tereinkben zajlanak. Nem hiszik? Gondolják csak meg, hogy lehet-e személyesebb tulajdonunk ebben a hektikus XXI. században, mint a mobiltelefonunk, vagy a laptopunk például? A Háború, amelyről beszélek az ott zajlik most, a lehető legszemélyesebb tereinket is elérte már. Nem vagyok ma odahaza, nem tudhatom tehát, hogy mi történik a kocsmai beszélgetéseikben, a társas összejövetelek kulisszái között, vasárnapi családi ebéd meghittnek gondolt asztalánál. Nem tudhatom, hogy harcolnak-e egymással barátok, családtagok, vétlen ismerősöket vajon eltalál vajon egy végig nem gondolt mondat, egy rossz idézet, egy erősen kirekesztő vélemény. Nem tudhatom, nem vagyok ott. Viszont én is belesodródhatom akaratom és kedvem ellenére is ezekbe a csatározásokba, hiszen a harcot ott vívják, ahol én is civilként vagyok jelen.
A háború, amelyet egyesek már „kommentháborúnak”, mások „politikai térfoglalás a közösségi médiában” hívnak új szintet lépett. Ezt a háborút eddig a képzett, gyakorlatokat végzett, zsolddal és fegyverekkel bőségesen ellátott, regulárissá tett (rendszeresen fizetett) csapatok vívták. A Bohár-gyalogság, a Bayer-lovasság, a valamit mindig osztó Kopasz helikopter-osztaga, a Magyar-pénisz szakértőből zászlóalj-parancsnokká előlépett Deák Dániel, Déri Stefi Európát aláaknázó utász, a tanult felderítő látszatát keltő Kötter Tamás, a hadművelet-történészként megnyilvánuló Apáti Bence, no és terjedelmi okokból itt fel nem sorolt mások, valamint a Magyar Televízió, a HírTV, a TV2, a Magyar Rádió és ott természetesen a Kossuthról elnevezett adó, az úgynevezett megyei lapok, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Blikk, az origo.hu, a mandiner.hu, a pestisracok.hu dandárjai évek munkájával építették ki hadállásaikat. A fedezékeik anyaga a lendületes, szapora beszéd és fölényeskedés, a gúnyos hanghordozás és a félreérhetetlen, de másnap már letagadott gesztusok, a jelentőségteljesnek szánt pillantás, néha kikacsintás, a tényként bemutatott hamis hír, az összefüggéseiből kiragadott kép és szöveg, ezzel együtt a mások által közölt tény hamis hírként (egyeseknél féknyjúz!) való ekézése. Géppuskafedezékeiből kilőtt sorozataikkal végig pásztázzák az Európa Ház homlokzatát, az ellenzéki pártokat, a más médiumok munkásait és nem is olyan ritkán azokat a hátországi civileket, akik láthatóan nem a Fidesz hívei. Fegyelmezett, reguláris csapatokként jól állják az ellenség támadásait és készek megvívni az irreguláris, hátországi partizán-háborút vívó erőkkel is a kisebb csatározásokat és ebben nem is ismernek kíméletet. Egy-egy dandárjuk néha előre lendül és európai pozíciókat próbál elfoglalni, a csapatmozgást támogató tüzérség ilyenkor sortüzeket lő Manfred Weber, Ursula von der Leyen és néhány (elsősorban zöldpárti vagy néppárti) európai parlamenti képviselő irányába. Ahogyan az már lenni szokott, viszont a Blitz Krieg-nek szánt manőverek belefulladtak a sárossá, dagonyássá vált szótengerbe. Annak idején a Wehrmacht is sokat szenvedett a raszputnyicától, a sártengerré váló ukrán tájtól a tavaszi olvadás idején, ahol elakadtak a sárban a páncélosok. Ez történik a kommentháború frontján álló dandárokkal is.
Kiderült, hogy az emberek mást is olvasnak, nemcsak őket. Kiderült, hogy nekik is a szó és a kép a fegyverük. Kiderült, hogy vissza is lőnek, ha lőnek rájuk. Minden állófrontnak ugyanaz a problémája. Az ott álló csapatokat táplálni kell, ki kell őket egészíteni, fel kell tölteni a készleteket. A mozgósítás második fázisában megjelent Szakács István, aki állandó libsizéssel sorozta meg az ellenségeket, vagy ott van az SZS monogramja alatt a hölgy, aki úgy beszél, mintha a ChatGP Béta-verziójától vett volna retorika-leckéket, Szarvas Szilveszter, aki a mozgékony tábori tüzérség szerepét tölti be és elsősorban német célpontokra szakosodott, vagy Gerhardt Máté, akinek intelligensen fáj az, hogy Európa észrevette, hogy Ukrajnának segítségre van szüksége. A csapatok harcolnak. Ahol harc van ott kopik a táj, a ház, az ember. Kommentháborúban kopik a szó, elhasználódik a kifejezés, megfakulnak a jelzők. A háború már csak ilyen. Nem épít, rombol. Nem gazdagít, ellenkezőleg szegényebbé tesz minket. A kommentháború állóháború, lövészárokharc, távolsági tüzérségi párbaj, ritkábban légifölény.
Minap maga a hadműveletek fő parancsnoka, Orbán Viktor lépett a Háború színpadára és meghirdette a Harcosok Klubját. Olyan mozgósítás volt ez, mint amelyet Vlagyimir Vlagyimirovics rendelt el Moszkvában az elmúlt évben – amikor azt mondták, hogy valójában nincsen mozgósítás, de szükségünk van 300 ezer új katonára. Orbán a (Trum)Pista úgy lépett a színpadra azon a napon, mint El Supremo, aki minden hadak vezére, aki kiadhadta a harcosoknak a jelszót, hogy „harc a végsőkig”. A csapatok tehát harcban állnak. A harcosok klubjával új lendület érkezett a csatatérre. Hogy ez vajon hadműveleti nyereséget, ne talán tán áttörést eredményez majd, azt most még nem tudhatjuk. Mindenki a maga lövészárkának perspektívájából válaszolhat majd erre. Nyilván akkor, ha egyszer Béke lesz. Magyarországon.
Még egyszer mondom, hogy a Háborúban kopunk. Kopnak az egymásra kilőtt szavak, a kommentháború fő fegyverei. A sorozatvetők hányszor fogják kilőni még, hogy „hazaáruló”, azt, hogy „weber-bábú”, esetleg azt, hogy „brüsszelita”, felkapjuk-e még a fejünket arra, ha a szomszédba becsapódik egy „libsi-rakéta”, vagy úgy teszünk, mint az egyszeri kijevi lakos orosz dróntámadás idején, hogy amikor megszólalnak a szirénák és akkor ahelyett, hogy lemenne az óvóhelyre, kér még egy kávét a kávézóban, amelyet szintén – bár légiriadó miatt kellene – nyitva tart a személyzet?
A kommentháborúban a magyar kormány által vezényelt csapatok most új célpontot kaptak és láthatóan nagy erőkkel neki is láttak a harci feladat végrehajtásának. Az eddig alapvetően Európa-ellenes és főleg Európai Unió ellenes, ellenzék-ellenes és különösen Tisza Párt-ellenes, ezzel természetesen Magyar-ellenes, többpárti demokrácia-ellenes és egyúttal egypártrendszert-népszerűsítő, Orbán-apologéta csatározásaik iránya most az oroszok által megtámadott, harcban álló Ukrajna ellen fordult. A lövegek csöve Kijev irányába mutat. Végtelenül szomorú ez a történet. Megint.
