Már régen átléptük azt a láthatatlan vonalat, amely az internet megjelenése előtti és a használatbavételének általánossá válása utáni világot választotta el egymástól. Az AI megjelenésével és gyors, megállítatlan terjedésével ráadásul ez a vonal háromdimenziós árokká lesz hamarosan. Lehet annyira mély, hogy már nem tudjuk majd átugrani. Olyan régen kezdődött mindez, hogy már csak halványan emlékezünk arra, hogy hogyan is bonyolítottuk le a dolgainkat a web-en elérhető szolgáltatások applikációira való kattintgatás nélkül. Arra is egyre nehezebben emlékezünk vissza, hogy az internet-használati korszakunk előtti világban mennyire más volt a politika, a közélet, az állampolgári részvételre építő közéleti aktivitás, no és mennyire más volt az, ahogyan a politikusok beszéltek hozzánk. Arra már végképpen nem emlékezhetünk, hogy milyen is volt egy internet nélküli választási kampány anno dazu. Nem is érdekes ma már talán a történet.

Múltunk lassúló árnyait mindig maguk alá temetik a hamari jelen romjai, ahol a web-en egy ház falai már azelőtt leomlanak, mielőbb megkötött volna a téglák között habarcs. Mert a sebesség az, ami alapvetően megváltozott és a jelen internet-diktálta sebessége más, mint annak a múltbéli volt-életnek a sebessége lehetett akkor. Ráadásul nemcsak a sebesség, a gyorsaság változott, hanem az is, ahogyan a tempó maga vált olyan diktátummá, amelyen mi nem tudunk változtatni. Lehet persze digitális diétákat tartani, lehet azt mondani, hogy „leiratkoztam”, kiléptem innen-onnan, de attól még az web-es szolgáltatások világában semmi sem fog változni. Választhatjuk az internet-használat nélküli életet, modern remeteként magunk által berendezettnek gondolt magánéleti barlangunkba költözhetünk persze, viszont egészen addig, amíg másokkal kapcsolatot tartunk, akik viszont internet-használók maradtak, az internetes-webes világ sebességének szelében ott kell fürödnünk akaratunkon kívül nekünk is, hiszen a kulturális fogyasztás hangsúlya az on-line-re helyeződött át. Bele kell törődnünk abba, hogy meg kell tanulnunk együtt élni mindazzal, amelyet ez a digitális világ elhozott, otthonosabbá kell tennünk a magunk számára, személyünkre kell szabnunk ezt a világot, okosan kell belaknunk, hogy ne nőjön fölénkbe, hanem hogy szolgáljon minket és akkor szolgáltasson nekünk, amikor arra a szolgáltatásra nekünk van szükségünk. Ember-voltunk megőrzésével kell irányítanunk az algoritmusokat, nehogy azok a maguk makacs gépiességével irányítsanak minket. Már csak azért is, mert a web-es szereplők sokasága les ránk és próbálja elrabolni időnket, azzal a figyelmünket is.

Persze, hogy magam is az internetes turkálóban töltöm életidőm egy, nem is csekély részét, mint olyan sokan mások. Facebook használóként például egyike vagyok annak a több, mint két milliárd embernek, aki itt a felületen rendszeresen és visszatérően tesz-vesz, facebook profillal egyébként több, mint 3 milliárd emberrel együtt rendelkezem. Velem együtt milliók keresnek rá hírekre, információkra, kattintanak mókás képekre, fogyasztják, habzsolják azt, ami az algoritmusok jóvoltából elénk kerül. Magam is vásárolok dolgokat az internet segítségével, intézek hivatalos ügyeket állami portálokon, szervezem utazásaimat, foglalok fogorvosomhoz időpontot, fel sem sorolhatom, mennyi féle és milyen eltérő ügyekhez használom a felkínált lehetőségeket. Mindezt ráadásul egy olyan globális, multikulturális térben teszem, ahol elkerülhetetlen az, hogy más kultúrákkal találkozzam, ismerkedjek, interakcióba lépjek velük. Nem is annyira mókás belegondolni abba, hogy a magukat „szuverenistának” és „antiglobalistának” nevezők is ebben a térben szórják szét xenophób üzeneteiket, itt gyűlölik az idegenszívűeket (értsd azokat, aki szerintük „globalisták”, libsik, stb) és itt utálják a migránsokat.

A world wide web-en egyszerre lehetünk szorgalmas tanulók, a világ változatosságában gyönyörködők, szépen szórakoztatók, okosan tanítók és lehetünk egyoldalúan gyűlölködők, másokat harsányan utálók, olcsón és alpárian mások rovására viccelődők, emberi méltóságba belegázoló embertelenek, humanista és emberi jogi értékeket tagadók. Ugyanakkor és egyidőben a web-en megmutathatjuk másoknak azt, hogy a virágunk Kis hercegként fontos nekünk. Büszkélkedhetünk a gyermekeinkkel, képeikkel saját magunk állítjuk ki a magunknak a szülői teljesítmény bizonyítványát. Megdicsérhetünk barátot, barátnőt, hogy milyen csinos és leszólhatunk ismerősöket és ismeretleneket, hogy milyen randák. Pózolhatunk egyedül, társsal, macskával, kutyával, valami műemlékkel, perspektívájából kiragadott táj előtt magunkat mutogatva a világtükörben és persze lehetünk e tükörben azok, akiknek magunkat szeretnék – és nem azok, akik valójában vagyunk. Mert az álló- és mozgó képek, a kurta üzenetek és a hosszú szövegek áradó bőségében sokszor elfeledkezünk arról, hogy mindez lehet egy olyan kulissza, amely mögött való életünkben rejtőzködünk.

Bármennyit is posztolunk a féjszbúkon, attól még lehetünk nagyon egyedül odahaza a négy fal között. Káromkodhatunk hetykén és fickósan a közösségi portálok kommentmezőjében nyilvánosan, de lehetünk satnyák és petyhüdt izmainkkal konfliktusokat kerülők a körúti villamoson, ahol kétszer is meggondoljuk, hogy rászólunk-e arra a két hangoskodóra, akik a peronon a mi személyes terünket sértve lökdösi egymást. A web-en elkövethető szemfényvesztéseknek és a bűnöknek is gyarapodó irodalma van. Az internetes bűnhődésnek jóval csekélyebb terjedelmű. Már felnőtt az a generáció, amely először tapasztalhatta meg az emberi történelemben, hogy hogyan lehet megélni azt, ha az interneten molesztálják, zaklatják az embert. Még mindig védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk az alattomos álhíreknek, a kép- és eseményhamisításoknak, annak a sokféle csalásnak, amellyel rosszakaratú emberek becsapnak minket. Úgy tűnik, hogy az internet-használat, a web-es szolgáltatások terjedéséhez képest a felhasználókat védő szabályozás még mindig jelentős hátrányban van. Úgy tűnik még mindig, hogy humanizmusról és etikából, emberi jogokból mindig van még mit tanulnunk. Mert folyamatosan tanulnunk kell ahhoz, hogy meg tudjuk védeni magunkat. (Öntsük le még mindazt azzal is, amelyet a Cambridge Nagyszótárban találunk az internet úgymond „elszaródásáról” /enshiffification/)

Ugyanakkor persze sokan mondják azt is, hogy a túlszabályozás az innováció és az egészséges fejlődés ellensége lehet. Másrészt azt is sokan gondolják, hogy a túlzott szabályozással kiölhetjük az internetes közösségi platformokból azt a lelket, amelyért azokat használni érdemes. Csupa elmét kínzó kérdés. A véleménynyilvánítás szabadságának védelme versus gyűlölet-beszéd. Az egyenrangú felek beszélgetésének, vitájának a tisztelete versus verbális durvaságok eszkalációja. Van-e jogunk és lehetőségünk mások által előállított tartalmakat moderálni, szélsőségesebben: a nemkívánatos tartalmak kiszűrésére irányuló moderálás vajon cenzúra? Aki rendszeres web használó, annak tudnia kell, hogy ezek mindennapos kérdések. Ide szúrom be azt, hogy lássuk, nem vagyunk egyedül, sokakat foglalkoztatnak ezek, többek között az EuroDig (European Dialogue on Internet Governance) nevű európai együttműködést, amely csak két hete, ez év május 12-14-én tartotta meg az ez évi nagy konferenciáját Strasbourgban, az ET székhelyén, „Az emberi jogok védelme a szabályozás és az innováció egyensúlyának megteremtésével” címmel.

 Internethasználóként persze, hogy tisztában vagyunk azzal is, hogy a web-es műveleteinkkel a legtöbb esetben úgymond ingyenes letöltött applikációk, programok használatakor aprópénzeket dugdosunk a szolgáltatásokat fenntartók zsebébe. Ráadásul ezt alapvetően önkéntesen tesszük, önkéntesen leszünk részesei egy ördögi körnek. A programokat, applikációkat felkínálóknak a bevétele ugyanis abból származik, hogy aktivak vagyunk az általuk kínált felületeken. Ha ott viszont aktivak vagyunk, akkor azonnal eladhatóak is leszünk általuk, hiszen aktivitásunknak a szolgáltatók számára kereskedelmi értéke van. Ahhoz, hogy ezt maximalizálni lehessen ők algoritmusokat alkalmaznak, amelyek a szinte korlátozhatatlan és határtalan tartalmakat a gyakori kattintgatásaink alapján megalkotott profilunk szerint kínálják fel nekünk. Ha megnézünk két cuki macskás videót egy darabig biztosan nem szabadulunk meg a macskaeledel-reklámoktól. Ha háromszor megnézünk egy Kopasz oszt video-üzenetet, biztosan nem szabadulunk meg egy darabig valami magát patriótának nevező manipulátor fóbiáitól. Ha kétszer meghallgatjuk, hogy hogyan emlegeti az ukrán maffiát Orbán Viktor, kapunk még egy sorozat Szíjjártót, aki szinte szó szerint felmondja ugyanazt a szöveget, amelyet a főnökétől már hallottunk, de kiegészítve egy kis filmmel, amelyben a Moszkva folyó partján kocog miközben az energiadiverzifikálás fizikai lehetetlenségéről filozofál.

Azzal mentegetjük magunkat, hogy az az aprópénz, amelyet szapora kattintgatásainkkal adunk az nem olyan nagy ár azért a szolgáltatásért, amelyet cserébe kapunk, sőt még annak sem tulajdonítunk jelentőséget, hogy mi is történik az általunk a használattal juttatott bevételekkel később. Természetesen annak sem tulajdonítunk jelentőséget, hogy ezek a bevételek abból származnak, hogy minket, felhasználókat „adnak el”. Egészen addig, amíg egy pillantást nem vetünk a Forbes világ leggazdagabb listájának első tíz helyezettjére, akik között a vagyonának az értéke szerint a 2. Mark Zuckenberg (Meta, Facebook, Messenger, WhatsUp, Instagram), 4. Larry Ellison (Oracle), 7. és 8. Sergey Brin és Larry Page (Google), 9. Steve Ballmer (Microsoft). Szóba sem hoztam a leggazdagabbként a listát vezető őseggfejsége I. Elon Musk dolgait, aki a PayPal maffia oszlopos tagjaként, vagyis szintén internetes szolgáltatóként kezdte milliárdossá válásának karrierjét és ma is tulajdonosa egy szintén internetes szolgáltatást nyújtó platformnak, az X-nek (korábban Twitter), amelynek 600 millió feliratkozója van.

Az elmúlt napokban én például elég sok dollár- és eurocentet dugtam Mark Zuckenberg zsebébe, hiszen mindenféle reels-eket néztem a Meta facebook nevű platformján, ahol most megszaporodtak az amerikai Conservative Political Action Conference (CPAC) budapesti rendezvénye eseményeinek felvillantásáról szóló filmecskék. Mivel megnéztem vagy kettőt, kaptam még kéretlenül számosat. Már-már megjegyzéseket tettem volna mindarra, amit elém dobott a féjszbúk, amikor bevillant, hogy de hát írtam én már erről korábban is. Nem túl elegáns, de most a speciális tárgy miatt mégis ide teszem a „homo sovieticus”-ról két évvel ezelőtt írott eszmefuttatásomat, mert ami írnék, az idézett cikkben szereplő Zinovjev idézetekkel tudom alátámasztani. Ennek a lényege az, hogy nemcsak azt láthattuk, hogy a „Világ trumpistái egyesüljetek!” jelmondattal lobogó zászló alatt felvonult mindenki, akinek e zászló alatt helye van, hanem azon is elgondolkodhattunk, hogy a homo sovieticus az egyáltalán nem kötődik a Szovjetunióhoz sem, bár annak a terméke. Az, hogy Magyarországon annyi van belőlük, hogy még a féjszbúkra is bőven jut belőlük az érthető, hiszen mi mindig is közel voltunk hozzájuk, közvetlenül volt alkalmunk velük találkozni, tőlük tanulni. Az sem olyan meglepő, hogy találkozhatunk cseh, lengyel, szlovák, sőt szerb és macedón homosos-al is. Kelet-Európa mindig is otthonos vidéke volt a homososoknak. Az, hogy az Amerikai Egyesült Államokban, Hollandiában, sőt még Németországban is ennyi van belőlük az bizonyos értelemben meglepő lehetett volna, ha nem ismerkedtünk volna meg Trumpisztánnal már évekkel ezelőtt. Mert Trumpisztán szintén a homososok laboratóriuma lett 2025-ben.

Az oroszok által Ukrajna szuverenitásának megtörésére és az ország leigázására indított háború 11. évében írom ezeket a sorokat, éppen akkor, amikor ezen a fentiekben szóba hozott konferencián a homo sovieticusok, köztük elsősorban a vendéglátó magyarok, gyakran emlegették Ukrajnát, szövegeikkel egy kicsit tolva még azon az undorító kampányon, amely ezt az amerikai republikánus straw poll-ok mintájára meghonosított „véleménynyilvánító népszavazás”-nak magyarított politikai akciót kíséri. A nagyszinpadon, a trumpista világ szine-java előtt végrehajtották azt a bravúrt, hogy úgy beszéltek Ukrajnáról és a helyzetéről, mintha az oroszoknak semmi köze sem lenne mind ahhoz, amit ott most történik és amely az orosz csapatok véres akciói miatt ott egyáltalán történhet. Mondanivalójukat ott hálás tapssal üdvözölte hallgatóságuk. Amerikától a budai Várhegyig a Homo sovieticusok egymás között értik a legjobban egymást. Láthattuk. Hallhattuk. Reális veszélyként kell észre vennünk, hogy a homososok a web-es felületeken is harcosan aktivizálódnak Magyarországon is.