Tegnap levelet kaptam. E-mailt. Egy budai wifi caféban olvasom és itt reagálok. Kerülő úton jutott el hozzám ez a küldemény, a feladó nekem közvetlenül nem küldte el, de valaki más – elfogultságaim ismeretében - fontosnak tartotta, hogy én is értesüljek erről a levélről. A levél utóirata így hangzik (idézem): „Ui: kérlek, ne küldjetek "sajnálkozó, együttérző" e-maileket, sohasem szerettem ezt a fajta kommunikációs formát. Aki akar, az személyesen elérhet, vagy felhívhat. Köszönöm.” A feladót egyébiránt nem tudom személyesen elérni és ennek sok oka van. Az egyik egyszerű technikai ok az például, hogy nem tudom az elérhetőségeit, de ezen is túl lehet lendülni a mai korban – pld. a facebook-on. (…)
Az el nem érésnek persze a másik oka ennél sokkal fontosabb. Mit is mondhatnánk éppen mi ketten egymásnak? Mit is mondhatnék én ennek a köz- vagy ahogy mostanában mondják kormánytisztviselőnek, akit levele tanúsága és tanulsága szerint éppen most „rúgtak ki” a Nemzeti Erőforrás Minisztériumból? Ami ennek a levélnek az írójával, Bodor Tamással közösséget teremtett közöttünk akarva és akaratlanul azt „ifjúsági ügyeknek” hívtuk eddig. Ezen a területen csetlettünk és botlottunk mindketten, ha más időkben is. Pályánk soha sem ért össze és én a kívülálló sokszor eléggé érthetetlenül szemléltem azt, amit Ő, a bennfentes csinál(t). Nekünk nem volt személyes kapcsolatunk egymással. Szakmai fórumok híján még csak meg sem bírálhattam nyilvánosan, soha. Soha nem állhattunk szemtől szembe, nyíltan, mint Lee van Cleef és Clint Eastwood. Ott, azokban a terekben és azokban az alkalmakban, ahol Ő tartózkodott úgy általában én nem tartózkodtam vagy – néhány esetben – nem is tartózkodhattam volna. Így viszonyunk kissé egyoldalú. Ő dolgozott a különböző elnevezésű minisztériumokban én pedig a „pályán” kívülről figyeltem azt, hogy mit is csinál. Nem azért, mert ez az érdekes (hogy ti. mit csinál), hanem azért, mert engem meg az érdekelt, hogy mit használ és mit árt egy minisztérium az ifjúsági ügyeknek és ebből a szempontból (sajnálom, Tamás!) mégis csak egy minisztériumi ’tótum és faktum’ testesíti meg a dolgokat! A mód, ahogy mozog, viselkedik, közlekedik nyilvános alkalmakkor. (…)
Nem bíráltuk egymást soha ugyanakkor. Ehhez egyikünknek sem volt felülete. Mi közöm volt nekem ahhoz, hogy Ő mit is csinál abban a minisztériumban? Egyszerűen semmi. Az égadta világon semmi sem, ha csak az nem, hogy önfoglalkoztatóként nekem (is) hozzá kell járulnom annak a minisztériumnak a költségeihez az adóforintjaimmal. Ennek a hozzájárulásnak a mértéke persze oly annyira csekély, hogy nem is érdemes „vele” foglalkozni.
Na most, vegyünk egy mély levegőt a hullámvasúton. Pelikán elvtárs (Isten nyugtassa!) még átkereszteltette az ’Angol Parkot’ Virág elvtárssal, majd berendeztette a munkatársaival a ’Szocialista Szellem Vasútját’. Tudjuk jól. Ültünk rajta éppen eleget. Tegyünk egy kis kitérőt. A hivatkozott levélben Tamás nagyon szép mondatokat ír, pld. azt is, hogy „Legelőször is: azt képviseltem, tanítottam, hogy az ügy (jelen esetben az ifjúságügy) a fontos, nem a személyek. Ebből következően arra kérek mindenkit, hogy a legjobb tudása szerint tevékenykedjen ki-ki a maga területén, és segítse a korosztályi munkát.” De tényleg, Tamás: az ifjúságügy fontos?
Vajon nem azok az Emberek fontosak, akik ezt „csinálják”? Vannak itt, más nagyon szép mondatok is (EZ tényleg szép, őszinte, Tamás!) és ez így hangzik: „Másodszor: jól ismertek, kérlelhetetlenül őszinte, konok és hajthatatlan voltam, amikor a szakmáról volt szó, és igyekeztem egyfajta határozott irányba vinni a hajót. Akit a munkám során megbántottam, elnézést kérek, aki ellenem vétett, annak őszinte szívvel megbocsátok. Amit elértünk, azt közösen értük el, mindenkinek köszönöm! Igazán jó csapat alakult ki, különösen a civilként tevékenykedő, lelkesen nagy-erejű kollégák, együttműködő partnerek, és a "végek" erőfeszítéseiért hajtok fejet.” Remélem, Tamás, hogy engem nem tekintesz Szélnek, vagy Ellen-szélnek a Hajódon. Nem ártottam Neked soha.
Hajósként csak azt üzenhetem Neked, amit az Angliában Szentté avatott Lord Horatio Nelson mondott. Ő ugyanis egy ihletett pillanatában azt találta mondani (és ezt Valaki feljegyezte a környezetében), hogy: „parancsolhatok kapitányoknak és hajóknak, de nem tudok parancsot adni a Szélnek és a Hullámoknak!” Most beszélhetnénk arról, hogy „ifjúsági ügyek” vagy egyszerűbben: magyar ifjúságpolitika és ez valami olyan, amely igényli a Kormányzat közreműködését is. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ez nem így van. De éppen ez a szép ebben az Ifjúságpolitikának nevezett dologban, hogy ez így van – és így is marad. Szóval, Tamás, fel kell ismerned azt, hogy mivel lendíted elébb ezt az „ügyet”, tevékenységek sorozatát, amelyeket emberek végeznek el a „végeken”. Fel kell ismerned, hogy Ők elvégzik a dolgaikat, amelyek a felismeréseikből törnek elő. Te felismerted ezt. Mégis úgy viselkedtél, ahogy azt viselkedik, aki egyszerre kíván megfelelni annak, amit az urak (és kevés számú) hölgyek ott „fent” és annak, amit sok számú hölgyek és a kevés számú urak ott „lent” szeretnének.
A magyar „ifjúságügy” ebbe merevedett bele. Milyen csúnya mondat ez! De igaz: elégtételekért harcoltak (és harcolnak) Emberek itt. Egyszer fenn egyszer lenn. Az Élet azonban átvérzik ezen a szöveten. Új generációk jönnek, új megoldásokat építenek a régiek helyére úgy, hogy még csak el sem takarítják a romokat. Ma még azt lakják be, amit találtak. Tőled. Másoktól kapott dolgokat. Holnap takarítanak majd.
Mindegyikünk azt szeretné, ha utána nem romok, de teremtő Alapok maradnának, amire fel lehet húzni az Épületet.
Erről kell majd beszélgetnünk. Egymással. Másokkal. Együtt.
